(Black Widow vol.4 #1-5) (2010, Marvel Comics) (írta: Marjorie Liu, rajzolta: Daniel Acuňa)

natasha romanova mindig is egy rejtély volt. a múltja homályos, ahogy sokszor a motivációi sem tisztázottak, hogy miként lett az alaposan kiképzett orosz kémnőből szuperhős, hogy miként érezhet egy ember még pozitív érzelmeket, miután ennyi fájdalmat elszenvedett már az élete során... natasha tökéletesen alkalmas arra, hogy egy olyan sztorit építsenek köré, ami rejtély-központú, ahol a múltjából kerülnek elő fájdalmas részletek. ám nem olyan egyszerű egy ilyen sztorit úgy megírni, hogy az jól működjön, és ne legyen zavaros... mondom ezt úgy, hogy marjorie liu nem végzett rossz munkát, sokáig fenntartotta az érdeklődésemet, kellően meggyötörte hősnőét ahhoz, hogy érdekeljen a sorsa. motivációs problémáim voltak inkább, nem éreztem a relevációt, amikor kiderültek a gonosz szándékai, valamint a ködösítés is olyan mértékű lett, amit nem lehetett eloszlatni (ki volt az az idős nő a kárpátokban, pl.), pedig elég lett volna egy kicsivel tisztább terep, hogy jobban élvezzem a kőkemény vörös csaj megterhelő kalandjait (apropó, csaj, a világháborús flashback-kel sikerült teljesen összezavarni azzal kapcsolatban, hogy hány éves is az özvegy -uhh, viszont most esik le, hogy ezzel a háttér-sztorival meg lett magyarázva a karakter kódneve is)... ami teljesen levett a lábamról, az viszont daniel acuña rajz-stílusa, egyszerre volt realista és elemelt, és valamiért nagyon közel áll hozzám ez a digitális, indie-s színvilág. (×09.15.)

(Monstress #1-6) (Image Comics, 2015-2016) (írta: Marjorie Liu, rajzolta: Sana Takeda) (eng)

hajlamosak vagyunk alábecsülni a rajzok fontosságát a képregényekben -oké, az nyilvánvaló, hogy a legerősebb művekben a szöveg és a rajz tökéletes egységet alkotnak, ám olyan is előfordul, hogy az ember egy kötet kinézetébe szeret bele igazán elsőre. nekem is elég volt pár oldalt látnom sana takeda munkájából, hogy azonnal bele akarjak merülni a monstress világába... mert igazán hatásos elegyet alkalmaz, úgy nagyon távol-keleti, hogy közben európainak is hat. de ez az egészséges mixelős hozzáállás a képregény egészére is igaz, egyszerre érződik steampunk-nak és fantasy-nak, ismerős elemeket vesz kölcsön az ókori egyiptomon át a viktoriánus kori rémmesékig, és bedobál mindent egy olyan sztoriba, ahol folyton azt érezteti, hogy minden egy nagyobb egész része. nekem ezért is volt elsőre nehezebb befogadni a nagy utazást, mert egy kicsit türelmetlenebb voltam a kelleténél, hogy megértsem végre a nagy összefüggéseket. de idővel sínre kerültem, és most már érdekel, hogy hova fut ki ez a nem hagyományos hős-történet, ami nem csak izgalmas és szemgyönyörködtetően látványos, de számomra kedves üzenetet is hordoz az átlagtól eltérőek elfogadásával kapcsolatban... (ja igen, még egy jól feszítő ellentmondás: a meseszerű külső jó kontrasztban van a véres/fejlevágós erőszakkal és a gyakran alkalmazott fuck-olással.) (##08.17.)

(Han Solo #1-5) (2016) (írta: Marjorie Liu, rajzolta: Mark Brooks)

mondhatnám, hogy magasak voltak az elvárásaim, mert han solo gyerekkorom óta a kedvenc karakterem és példaképem, de tudom már jól, hogy mit kaphatok ezektől a mini-sorozatoktól, úgyhogy inkább kisebbre vettem a kívánság-listámat -mondjuk szerettem volna, hogy valamennyi átszivárog harrison ford kisugárzásából a rajzolt lapokra, és ez szerencsére meg is valósult. vagy hogy ugyanúgy működjön a dinamika leia és han között, mint a filmekben, és ezt is jól sikerült elkapni. és tulajdonképpen a történet nagyrészével sem volt bajom, mert elég solo-s volt a versennyel összekötött küldetés, hiszen kellően legyezte a simlis csempész egóját a kőkemény pilóta-kihívás, ugyanakkor kellett kurázsi is a megvalósításhoz. és annak is örültem, hogy megint kiderült a falcon kapitányról, hogy a szíve épp olyan nagy, mint a szája... csak az a baj, hogy már az alapoknál megakadtam kicsit, mert számomra nagyon fura terv az, hogy úgy csinálunk titkos küldetést, hogy közben nagy nyilvánosságnak tesszük ki magunkat -legalább álnéven nevezték volna be han-ékat, akkor lehet, hogy kevésbé akadékoskodnék. mert ugye az első halálcsillag felrobbanása után járunk, nehogy már a birodalmiak nem ismerik fel sem a nevet, sem a falcon-t (ó, persze, mert a vödörfejek is itt vannak, de csak magával az őrült futammal kapcsolatban akadékoskodnak, han-t nem szedik elő szólóban)... de alapvetően elégedett voltam, a nagy rohanásba bőven fért kaland, némi érzelem is, és talán arról is tanulhattunk kicsit, hogy hogyan működött a lázadók titoktartási rendszere. ($$12.02.)