(2019) (írta: Claudia Gray) (magyarul: Szukits) (39 BBY)

george lucas szeretett körökben gondolkozni, amikor még ő vezette a starwars hajóját, vagy ahogy ő mondta az interjúkban, szereti, amikor a történetek rímelnek egymásra -és qui-gon jinn a baljós árnyak-ban egy ilyen egyszerű rím volt az új remény-es obi-wan kenobi-ra. azaz egy mentor-figura, aki mögött ott a gazdag múltja, ám ebből a múltból nem sokat kapunk, mert a mentor-szereplők sorsa az, hogy idővel elhagyják a tanítványukat, akinek emiatt erősebbé kell válnia, hogy bevégezhessék a sorsukat. úgyhogy ideje volt, hogy qui-gon múltját jobban megismerhessük -és ehhez szerencsére megtalálták a jelenlegi legjobb starwars-regény írót, claudia grey-t, aki most sem okozott csalódást... eleve szeretem, ahogy ír, film-szerűen pörgeti az eseményeket, hiába a baljós árnyak-ra hajazó intrikus politikai háttér, a regény nem lassít egy pillanatra sem, eleve egy akció közepébe dob be minket, majd három szálat is elindít, amiket viszonylag hamar egymás felé kanyarít. de azért az események sűrűjében sem felejtkezik el a karaktereiről, és a céljának megfelelően jobban megismerjük a hagyományos jedi elvektől egyre távolodó qui-gonn mestert, és a vele sokszor súrlódó ifjú obi-wan-t. mert a címhez méltóan igazán belemegyünk a mester-padawan kapcsolatokba, korábban nem is gondoltuk talán, hogy egy ilyen szimbiózis mennyi súrlódással is együtt járhat, hogy milyen sok időnek kellett eltelnie a két hősünknél is, hogy az a szövetség létrejöjjön kettejük között, amit már a filmben is láthattunk. és jobban megérthetjük azt is, hogy qui-gonn miért reagált olyan érzékenyen anakin felbukkanására -mert már ismerhetjük a megszállottságát a próféciák és látomások iránt (plusz érdekesség volt, hogy még visszaemlékezéseket is kaptunk az ő padawan-idejére, a kapcsolatukra dooku-val)... tetszett az is, hogy a könyv ennyire harcias kiállás a rabszolgaság intézménye ellen. a nyomozós aspektusa is működött, amikor kiderült, hogy a belső körökben van áruló, akkor elkezdtem minden elejtett mondatra figyelni, hogy kitaláljam a nagy csavart -jelentem, nem sikerült... húsz év telt el a baljós árnyak óta, nagyjából sikerült szerintem megbékélnünk az egyenetlenségeivel, így nagy pozitívum, hogy a lucasfilm-nél is kezdik befogadni ezt a korszakot, és körülbástyázzák ilyen magas minőségű történetekkel. (×12.28.)

(2017) (írta: Claudia Gray) (magyarul: Szukits, 2018) (3BBY)

leia hercegnőt készen kaptuk az első pillanattól, amikor határozott ifjú nőként leoltotta az idősebb férfi karaktereket, és egy pillanatig sem tűnt egy gyámolatlan királyi fenségnek, akit meg kell menteni. elfogadtuk őt a lázadók vezetőjeként, nem kérdőjeleztük meg a célzási képességeit sem... lucas apánk hagyott helyet arra, hogy eljusson a karakter erre a pontra, mégis évtizedeket kellett várni, hogy valaki betöltse ezt az űrt. és hála a tervezőnek, hogy az új kánon legtehetségesebb írója kapta ezt a feladatot... izgalmas volt látni a hercegnőt egy újfajta lelkiállapotban, ahol bizonytalan és esendő, ugyanakkor már rendelkezik sok későbbi tulajdonságával, leleményes és törődő is. a bizonytalanságai vezetik végig a történeten, a vélt sértettsége a szüleivel szemben, a kitartása, a tenni akarása, a morális iránytűje. meg persze egy kicsit a szerelem is, mert mégiscsak egy tini-(lány)regényt tartunk a kezünkben... kicsit fájdalmas, de nagyon érdekes látni a pusztulás előtti alderaan-t, jobban megismerni organa-ék jellemét, és jó elfilozofálni azon, hogy mekkora szerepünk lehetett abba, hogy a bolygójuk volt a halálcsillag első célpontja... nagyon szeretem a jelenlegi kánonban, hogy mindent-összefűznek-mindennel, de claudia gray különösen mesteri módon művelte ezt, ahogy közel hozta hozzánk holdo karakterét, ahogy ott sötétlettek a rogue one baljós helyszínei a háttérben, és az összefüggéseivel segített megérteni, hogy milyen öngyilkos vállalkozás is volt a felkelés kirobbantása. és most már jobban megértjük azt is, hogy a hercegnő miért köpködte azokat a gyűlölködő szavakat vader és tarkin nagymoff irányába... annak ellenére, hogy ez nem egy akció-regény, kellően dinamikusnak éreztem a tempóját, az elmélkedősebb/lelkizősebb részek közé beillesztett kaland-kirándulások húzták fel a ritmusát. érzelmileg is kellően hullámzott, a boldog pillanatokat rendre beárnyékolták a foreshadow-ing árnyai... (gratulálni szeretnék kristian harloff-nak, hogy örökre beíródott a neve a csillagok közé, amiket annyira szeret!) (×08.27.)

(2012) (írta: John Jackson Miller) (magyarul: Szukits, 2015) (5000-2975 BBY)

már amikor kora tizenévesen először kacérkodtam a gondolattal, hogy egyszer majd egy könyvborítón látom viszont a nevemet, már akkor is egy olyan novellás-kötetben gondolkoztam elsősorban, ahol a külön is megálló történetek a viszony-rendszernek és az utaláshálónak köszönhetően egy egységnek érződnek -john jackson miller is valami hasonlóra törekedett itt, csak nagyobb távban gondolkozott, mintegy kétezer éves távlatban... elsőre furcsának hangzott ez a többszöri időugrás, de olvasás közben nem volt zavaró, hogy időről-időre lecserélődött a színen lévők névsora, mert egybetartotta az ívet az egyetlen (bolygónyi) helyszín és a sith-ek sosem változó természete. és sosem felejtettük el a kezdeteket, az első hősökből legendák majd mítoszok lettek az évezredek folyamán, és a sötét árnyékuk rávetült az összes utódjukra... a gyakori fókusz-váltás azért sem volt zavaró, mert az egy időszakon belül játszódó történeteknél is sokszor váltottunk nézőpontot, ami a feszültség növekedését is eredményezte, mert az olvasó gyorsabban akart előre-haladni, hogy megtudja, hogy miként fog az aktuális sztori bekapcsolódni a nagy egészbe. és jól is épített john jackson miller erre a feszültségre, sokszor csettintettem elégedetten a fordulatain. a hangulat-festéshez is kiváló érzéke van, hatásos volt már a nyitó zuhanás ábrázolása is, és plasztikusan volt bemutatva minden helyszín... úgy érzem, hogy bántóan keveset tudok a sith-ekről, és igaz, hogy most is csak a felszín alatt találhattam sok igazságot róluk (mivel az itteniek csak egy leszakadt frakció, ugye), de azért a ’sith-életérzés’ sütött a lapokról, az egójukból fakadó árulások és kicsinyes hatalmi harcaik át-és-átszövik az évezredeket, akár önmagukat is felemésztve önzőségükben... a nagy elszigeteltség miatt a külvilág csak kicsit törte át a történetek burkát, azt nem tudta megállni jjm, hogy saját magára legalább ne reflektáljon az adott korban (így jól jött a párhuzamos olvasás a knight of the old republic-kal), a többi kacsintás inkább csak name-dropping-nak tűnt (hallomásból tudom, hogy más regényekhez is kapcsolódik ez a kilenc sztori, de nem hiányzott olvasás közben ezek ismerete)... szívesen olvastam ezt a kötetet, hangulatos volt ez az utazás a galaxis egy ismeretlen területére, üdítő volt átélni a kétkedést, amiért szimpatizálhattam egy kicsit a sötét oldallal... (olyan szépen körbeértünk a különböző kultúrák ütköztetésével a kötet végére, ezért bizonytalan vagyok abban, hogy az utólag hozzáragasztott képregény-folytatást el akarom-e olvasni...) (×04.22.)

a regény:

(2018) (írta: Mur Lafferty) (magyarul: Szukits, 2018) (13-10 BBY)

ennyi film-regénnyel a hátam mögött már hamar meg tudom állapítani, hogy az újabb mű átlépi-e azt a minőségi vonalat, ami miatt élvezetesnek érzem az adaptációt, vagy alatta marad, és akkor ismét hümmögök csak egy sort, hogy megint kicsit időpocsékolásnak érződött ez a háromszáz oldal, hiszen két órában is letudhattam volna a sztori ismétlését, hogyha csak berakom a dvd-t a lejátszóba -egy kicsit azért bajban vagyok ennél a könyvnél, mert ez valahova pont a vonalra esik... a tempó jó volt, a film kaland-hangulata írásban is átjött, és még egy kis pluszt is kaptunk a filmhez képest (qi’ra útját a vörös hajnal felé, l3-37 gondolatait, lando megpróbáltatásait a zuhanyzóban), de azért nem mondanám egy lelkes ifjú rajongónak, hogy hé, olvasni mindig jobb, hagyd a filmet, inkább próbálkozz ezzel... viszont! az előzmény-regénnyel együtt szép karakter-íve kerekedett han-nak és qi’ra-nak, ezt viszont nem tudja nyújtani a mozgókép-változat... (beleszakad a geek szívem, hogy az epilógust nem forgatták le ténylegesen, mert elolvadtam volna, ha azt látom, hogy ennyire összefonják a stories filmeket...) (×04.02.)

képes útmutató:

(2018) (írta: Pablo Hidalgo) (magyarul: Kolibri)

legszívesebben bemásolnám azt, amit a rogue one képes útmutatójához írtam, mert pablo hidalgo most egy nagyon hasonló könyvet alkotott, ráadásul ugyanazok a vonásai tetszettek itt is, azaz a hihetetlenül mélynek érződik kidolgozás, hogy minden statisztának van háttér-története, hogy minden használati tárgy működése végig van gondolva... belekötni csak abba tudnék, hogy a képekhez fűzött magyarázatok néha szájbarágósak, de hé, ez egy gyerekeknek szánt kötet, nem kéne felnőtt fejjel megítélnem... (×04.03.)

(2018) (írta: Rae Carson) (magyarul: Szukits, 2019) (13BBY)

a solo film kalandfilmes jellegéből adódóan nem tölthettük sok időt a kezdeteknél, a koréliai félhomályban (bár ron howard-ék szerint a galaxis minden bolygóján félhomály van...), úgyhogy természetes ötletnek tűnt az előzmény-film előzményeképp egy regényt is az időrendbe helyezni, ahol nem csak a leendő csempészre koncentrálhatunk, de a film másik fontos szereplője, qi’ra is megkaphatja a reflektor-fényt... nem nagyon értem a kánon-regényeknél ezt a young adult kategóriát, mármint oké, ifjak a főszereplők, de az írás minőségében vagy a sztori-vezetésben ez szerencsére ez nem érződik (és még az sem mondhatjuk, hogy a romantikus felhangok olyan markánsak lennének, mint amennyire ezt a stílustól elvárnánk)... maga a sztori egyébként szép egyenes vonalban halad előre, mindig van egy újabb mellék-küldetés, mindig menekülni kell -és mindig a három főszereplőn van a hangsúly, ahogy az életveszélyes helyzetek folyományaként egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ahogy a bizalmatlan utcakölykök egyre jobban megbíznak egymásban... három szereplőt írtam, mert egy kis rodiai is kiemelt szerepet kap, kár, hogy az ő sorsát lehetett sejteni abból, hogy a filmben már nem volt helye a karakterének... han és qi’ra karakter-fejlesztése jól sikerült, ott van bennük a mag, ami köré formálódik a későbbi személyiségük, és jól alapozza azokat a motivációikat is az írónő, ami későbbiekben is meghatározó lesz számukra, ami érthetővé teszi bizonyos döntéseiket és vágyaikat... han solo a gyerekkorom hőse volt, a cinikus dumagép, akinek titkon hatalmas szíve van, de most még jobban tudok kötődni hozzá, hogy ismerem az éhező utcagyerek korszakát is, mert ez a háttértudás sokat hozzáad a jelleméhez... könnyen és szívesen olvastam ezt a könyvet, jó volt a tempója, a világépítése, tele szívvel rohantam a karakterek után. (az előzményeknek nagy előnye a foreshadow-ing, azaz hogy előreutalásokkal kacsint ránk, de talán a lelki vonulatok még átélhetőbbek voltak, azaz most már értjük azt, hogy qi’ra miért értékeli sokra a szép ruhákat, vagy hogy han-nak mit jelent az, hogy életében először járhat egy űrhajón.) (×03.24.)

(2004) (írta: David Sherman és Dan Cragg) (magyarul: Szukits, 2017) (22BBY)

ha felcsapod bárhol az internetet ezzel a könyvvel kapcsolatban, akkor biztos, hogy az lesz az első információ, ami a szemed elé kerül, hogy a szerzők, david sherman és dan cragg vietnámi veteránok, akik háborús témában szoktak alapvetően alkotni -de ehhez igazából nem kell a kollektív háttértudás, mert érződik a regényen is a hozzáértésük, katonai szemmel írtak meg minden oldalt. és ezzel el is mondtam a legtöbb pozitívumot és negatívumot is a könyvről... mert starwars-nak ritkán érződik, a jedik csak mellékszereplők, és ha jelen is vannak, akkor is inkább harckocsikban és taktikai megbeszéléseken ülnek, sőt, még a klónok sincsenek igazán premier plánban, sok különböző fajú katona, pilóta, felderítő és szeparatista parancsnok viszont igen. és én tudok örülni annak, ha sokféle szempontból nézzük az eseményeket, mert átfogóbb képet tud adni egy ilyen dramaturgia, mintha lekorlátozódnának a nézőpontok, de itt már zavaró volt, hogy ennyi felé szakadtunk szét, hogy lélektelenül ugráltunk egyik helyszínről a másikra, nem volt idő senkit közel engedni magunkhoz, hisz’ mélységet sem kaphattak a karakterek, ami segítette volna a kötődést. így olvasóként csak egykedvűen daráltam végig a lapokat -csak néhány plasztikus csata-leírásnál tudtam magam jobban beleélni... és akkor én még nem is igazán dőltem be a címnek (és a borítónak), de el tudom képzelni, hogy mit élt át az az olvasó, aki egy anakin-centrikus műre számított, ahol ténylegesen olvashat egy jedi próbáról, ami után azt érzi, hogy az ifjú skywalker megérdemli a lovagi címet, ehelyett itt mindenféle ismeretlen arcokkal kell birkóznia, miközben megállás nélkül kapja az arcába a katonai szak-zsargont... (×03.19.)

(2004) (írta: Steven Barness) (magyarul: Szukits, 2015) (22BBY)

(el nem tudjátok képzelni, hogy mennyit honlapot rágtam át, hogy találjak egy véglegesnek mondható listát a klón-háború elolvasásához, mert mindegyik egy kicsit eltért a másiktól, aztán nagy nehezen találtam egy pontot, amihez lehet igazodni: hogy mikor lesz a padawan anakinból jedi-lovag (ebbe ugye a the clone wars rajzfilmsorozat idővonala kavart be) -úgyhogy ez alapján lett ez a regény az első a sorban...)

van két erős nagyhatalom, ami látványos ütközetekben feszül egymásnak szerte a galaxisban -mi mégis egy félreeső bolygó jelentéktelennek tűnő konfliktusával foglalkozunk. érdekes lehet-e ilyen mikroszintre levinni a nagy háborút? részben igen, részben nem... az rendben van, hogy az írói szándék szerint a politika, a diplomáciai hadviselés nagyobb súllyal esik latba, mint az akció, azonban olvasóként azt éreztem, hogy mindennel túl sok időt foglalkozunk, és ettől ragadóssá válik, nyúlik-és-nyúlik a cselekmény-vezetés (obi-wan is inkább táncol egy bálon, mint hogy a fénykarját forgatná)... karakter-szinten viszont működik, hogy mélyebbre ásunk, bár pont a jedik-ről nem tudunk meg többet, a háború cím-szereplői szépen megteltek emberi tulajdonsággal, ahogy belemerültünk a lelkükbe. illetve egy darab klónnak a lelkébe, akinél nagyszerűen lehet érzékelni az őrlődést a közös (klónos) öntudat, és az emberi, érző-lény éntudat között (ehh, dobhatom is ki a ’szerelmes-klón’ novella-ötletemet, mert már itt az első klón-regényemben kiderült, hogy más is gondolt erre)... lehet egyébként, hogy rossz ’mind-set’-tel álltam csak az egészhez, hogy már túlságosan az elején felhúztam a szemöldököm az erő-érzékeny robotok miatt (és akkor még a zselé-robotok fel sem bukkantak), és aztán úgy maradtam. mondjuk azt, hogy ez egy korrekt starwars regény, volt már a kezemben jobb is és rosszabb is, a klónok szerelmesei nyugodtan tegyenek vele egy próbát, de akár azok is élvezhetik, akik odavannak a morális szürke-zónáért, mint mondjuk mikor a jedik szabotázs-akciókkal és lopakodással próbálják meggyőzni egy bolygó lakosságát... (×03.10.)

(2002) (r.: R.A. Salvatore) (magyarul: Aquila, 2002) (22BBY)

most jöttem rá, hogy túl sok sarat kentek annak idején hayden christensen-re, mert szegénynek a szerepe volt borzasztóan megírva... legalábbis papíron sem működik anakin hisztije (talán egy fokkal jobban átélhető a belső vívódása, a padmé iránti nagy szerelem kialakulása meg kettővel)... persze ezt a könyvet is olvastam annak idején (bár azt nem tudom, hogy miért menőztem azzal, hogy a nagy alakú, kemény-kötéses változatot vettem meg, mert most kilóg a polcomról a többi kötet közül), és emlékeztem arra, hogy a tatuin-on kezdünk egy extra résszel, de az már kiesett, hogy mintegy harminc oldal kell, hogy eljussunk a film nyitó-jelenetéig... vannak egyéb plusz betoldások is, úgy tűnik, hogy szegény padmé családja esett leginkább áldozatul a vágó-ollónak. ezeken kívül a könyv-változat kevés extrát nyújt, viszont a filmhez képest hátránya, hogy az akciók intezitását nem tudja átadni -de sebaj, mert ezek többsége kockáról-kockára ott van a fejemben... (##10.11.)

(2002) (írta: Alan Dean Foster) (magyarul: Szukits, 2017) (22BBY)

emlékszem, hogy a baljós árnyak idején sokan lucas szemére vetették, hogy túl kicsi tétben kezdte a saga-ját, hogy egy jelentéktelen bolygót emelt a középpontba. úgyhogy gondolom nem véletlen, hogy a két előzmény-trilógiás film között megjelent regényben alan dean foster azzal kezdte a történetet, hogy megmagyarázta, hogy miért számít minden egyes bolygó a galaxisban, vagy ha pontosabbak akarunk lenni, akkor a köztársaságot egy törékeny ökoszisztémának kell látnunk, ahol a gazdasági érdekek át-meg-átszövik a szövetséget. ennek ellenére nehéz máshogy nézni a könyvben bemutatott bolygóra, mint egy nem túl jelentős helyre... bár töltünk némi időt az áskálódó rosszfiúkkal (főleg a kötet elején), a regény inkább egy videojáték dramaturgiáját követi, ahogy a négy jedi egyre beljebb hatol a nagy síkságra, úgy kell újabb-és-újabb kihívásoknak megfelelniük, akár szó szerint is, ha célba akarnak érni. előnyére vált a kötetnek, hogy ennyire átgondolt a flórája és faunája, ugyanakkor kicsit aránytalannak érződött, hogy sokáig időztünk a különféle lényekkel, aztán meglepően hamar visszaértek a jedik a városba, hogy kicsit kapkodva lezárják a küldetést... a hosszú menetelés alatt volt idő a karakterekkel is foglalkozni, anakin feldúlt lelki-világával például, és nekem működött a két padawan évelődése is, de azért igazán nem gazdagodtak az ismereteink róluk... nem voltam maximálisan lelkes ezért a könyvért, de amikor a kezembe vettem, akkor szívesen olvastam -talán egy ódivatú kalandregényként olvasva működik leginkább. (##09.30.)

(írta: Terry Brooks -George Lucas forgatókönyve alapján) (1999) (magyarul: Aquila, 1999) (32BBY)

mi újat nyújthat egy film-regény, ahol a mozgóképes változatot már annyiszor láttad, hogy konkrét mondatok is vannak belőle a füledben, és a könyv-változatot is olvastad már tizenéves korodban? annyira nem sokat -de szerencsére nem is fájt, hogy belevettem ezt a kötetet is a prequel-olvasós soromban (leginkább azért, mert hülyén nézett volna ki, ha csak a kiváló sith-ek bosszúja árválkodik csak a sorban a film-adaptációk közül, plusz két regénnyel is felvezettem a baljós eseményeit, a főfogást meg kihagytam volna? az furán vette volna ki magát)... egyébként maga a regény nem kínál túl sokat a filmhez képest, leginkább anakin tatuin-i időszakához kapunk apróbb adalékokat. (##09.15.)

(2001) (írta: Michael Reaves) (32BBY)

vannak a (pop)kultúrában azok a karakterek, akiket készen kaptunk meg, mert a szerzők nem érezték szükségét annak, hogy megmagyarázzák/kifejtsék jobban a létüket, de olyan típusú hősök vagy gonoszok ők, hogy nem is igénylik a komolyabb hátteret, elég csak némi vázlatos tudás róluk, és akkor is érdekesek maradnak. ezért kicsit ódzkodtam attól, hogy az ebbe a kategóriába eső darth maul egy erőltetetten farigcsált múltat kap ezzel a kötettel -de aztán pár fejezet után szerencsére kiderült, hogy michael reaves-nek nincsenek ilyen szándékai, ő csak egy fékevesztett tempójú akció-kaland-thriller-ben gondolkozott, aminek az egyik főszereplője csupán a zabrak sith tanítvány... az egyik, mert egy klasszikus dramaturgiai húzással több szereplő szemszögéből is követhetjük a nagy hajszát, és ez azért is jó, mert az első bemutatásuk után az ember alig várja, hogy miként fognak összekapcsolódni az elsőre különállónak tűnő történeteik, meg azért is, mert így az író tud játszani a perspektívákkal, megmutathatja az eseményeket több szögből is, és a különböző belső gondolatokkal át tudja színezni a mi értékeléseinket is... nem kell sokat várni, hogy beinduljon a gőzhenger, pár fejezet után olyan szédítő tempóba vág bele a könyv, hogy az ember alig bírja követni -mármint hogy nehezen engedi el, rohanna tovább-és-tovább vele a hajmeresztő kalandokon és életveszélyeken át (ha nem csak egy ebédszünetnyi ideje lenne olvasni aznap). aztán egy fejbevágóan hatásos fél-finálé után egy kicsit behúzza a féket, így a föld alatti kergetőzés szerintem már kevésbé tudott működni, mint ami a város felszíne közelében zajlott... egyébként érzékletesen sikerült ábrázolni a világváros csúnyábbik arcát, egyedül az volt a fura, hogy folyton ugyanazok az égnek álló hajú gengszterek tűntek fel mindenhol, azért ennél biztos, hogy diverzebb egy ilyen elképesztő méretű metropolisz rosszfiú-állománya... apróbb információkat kaptunk így maul-ról, leginkább a sidious iránti hűsége domborodott ki, és szerencsére annak ellenére tudta megmutatni, hogy milyen badass karakter, hogy igazából vissza kellett fognia magát a jövő-béli események miatt. persze a phantom menace ismeretében a végkifejlet sem lehetett kérdéses, inkább csak azt várhattuk, hogy miképp fog minden pozitív karakter elbukni, mert a statusquo-nak fenn kellett maradnia az utolsó oldalig... örülök, hogy két előzmény is készült könyv formájában a baljós-hoz, mert így a starwars-regények pozitív vetületének mind-a-két oldala be lett mutatva velük: mert az is jó, ha valami agyas, és az események mélyére ás (mint luceno könyve), de az is nagyon tud működni, ha egy könyv csak szórakoztatni akar, és azt magas színvonalon és tempóban teszi, mint ez a kötet... (annyira nem lehet beszerezni papír-alapon a könyvet, hogy kénytelen voltam előkotorni a fiók mélyéről az ezeréves kindle-ömet...)  (##09.08.)

(2001) (írta: James Lucino) (magyarul: Szukits, 2014) (33BBY)

minden legendának van egy kezdete -hirdették a baljós árnyakat az első promókban. azóta meg elmondhatjuk, hogy minden legenda-kezdésnek van egy előzménye... miután már majdnem szintre kerültem a jelenlegi (disney) kánon regény-megjelenéseivel, egyre sűrűbben pillantottam oda a polcomra a múltidőbe tett, ’legendák’ címkével ellátott kötetei felé, majd le is gyűrt ez a késztetés, úgyhogy most itt vagyok, megint nyakig starwars-os tervekben (azért csak óvatos ambíciókkal, csak a prequel időszakot feltérképezve, félve gondolva a több ezer éves távokra, amiket szintén be lehet járni ebben az univerzumban)... már nem voltam gyerek, amikor a phantom megjelent, úgyhogy vegyesek voltak a reakcióim annak idején, örültem annak, hogy van új starwars, de a felemás hozzávalói miatt nem tudott magával ragadni. ennek ellenére persze számtalanszor láttam már azóta a filmet, így jól ismerem a hangulatát -úgyhogy most jó ismerősként köszöntöttem ebben a regényben is ezt az érzetet, luceno jól ráérzett, hogy miképp tudna hasonulni a filmhez, aminek az előzményeit veti papírra épp. az elején talán túlságosan is pipálta a kötelező elemeket, kereskedelmi szövetség, adózás, szenátori gyűlés, jedi tanács (sőt, még egy kicsit úgy is érezhette az ember, hogy egy belépőnek készült a könyv ebbe az univerzumba, annyira az alapoktól magyarázott bizonyos dolgokat, mondjuk az erőt és a jediket). de aztán megtalálta a saját hangját, és elkezdett érdekes lenni a nagy háttér-játszma, amit palpatine űz... illetve... kicsit furcsa volt, hogy úgy kéne olvasnom a naboo-i szenátor tevékenységéről, hogy nem tudok a valódi hátsó szándékáról (vagy arról, hogy ki az alteregója). de tulajdonképpen jól játszott a szerző a forshadowing-gal, kicsit már az volt az érzése az embernek, hogy a kelleténél többször is kikacsint ránk a lapokról a jövőre tett utalásaival... viszont bizonyos ismereteinket jól szélesítette, többet megtudhattunk a kereskedelmi szövetség működéséről, a neimoidiakról, a szenátusi háttér-alkukról. leginkább annak örültem, hogy átformálta bennünk a képet valurom kancellárról, aki a filmben egy gyengekezű bábnak volt beállítva csupán, itt viszont kiderült, hogy mennyire gúzsba kötötték a köztársaság bürokratikus intézményei, a könnyen megvásárolható szenátorok -és persze palpatine alattomos ármánykodásai. szegény naiv valorum nem ismerte a legfontosabb szabályt: sose bízz meg egy politikusban, aki azt állítja magáról, hogy ő nem akar hatalmat a kezébe... (engem nem zavar, ha egy regény szöszölősebb, főleg akkor nem, ha a politikusok keverései közé jól vannak elhelyezve a robbanások és a terrorista merénylet-kísérletek, mint itt.) (##09.02.)

(2017) (írta: Delilah S. Dawson) (magyarul: Szukits, 2017) (after 28ABY)

phasma százados sok embernek csalódást okozott... mármint nem csak az univerzumon belül, ahol elárulta az első rendet azzal, hogy a saját életét helyezte előtérbe, amikor finn-ék elfogták a starkiller bázison, de a való életben is, ahol rajongók tömegeit tüzelték fel a krómszínű páncéljával, hogy aztán ne használják ki a karakterben rejlő potenciát... úgyhogy logikus döntés volt az ő eredet-történetét egy regényben bemutatni, ugyanakkor könnyen elveszítheti a varázsát egy olyan karakter, akinek a lételeme a rejtélyesség (sőt, még az is előfordulhat, ha lerántják róla leplet, hogy nem lesz alatta semmi érdekes)... dramaturgiailag ezért jó ötlet, hogy közvetve kapjuk meg a múltbéli eseményeket, egy olyan karaktertől, aki bevallottan még színezi is kicsit az eseményeket, hogy ezzel a saját irháját mentse, így phasma meg tudott maradni legendának. ugyanakkor mivel phasma-t folyton más szemszögéből láthatjuk, igazán nem is tudunk a páncélja mögé nézni, hogy mitől lett ilyen hideg és kegyetlen és számító... persze a felnövése sok mindenre fényt derít, mert az univerzum nehezen élhető bolygói közül ez a poszt-apokaliptikus rémálom az egyik legkegyetlenebb mind közül, változatos borzalmak várnak az itt vegetáló szerencsétlenekre, ahol minden pillanatban a túlélésre kell koncentrálniuk... elsőre kicsit furcsának tűnt ez a törzsi barbár világ a starwars galaxisában, de aztán érdekessé vált, hogy mindent ebből a primitívebb szemszögből láttunk... a sorozat történelmét ismerve nem maradhatott ki a kegyetlen helyszínek közül a sivatag sem, de sajnos túl sokáig tartott, amíg a végtelen homokdűnék között bolyongtunk, legalábbis én szívesebben jutottam volna át hamarabb ezen a területen (igaz, én már gyerekkoromban is untam azt a részt a new hope-ból, amikor a két droid szeli át a végtelen sivatagot)... az utóhatás-ban csak érintőlegesen szerepelt az idősebbik hux, most viszont megismerhettünk a személyiségét, és cseppet sem lett szimpatikusabb, mint a kifejezetten ellenszenves fiacskája... pedig az első rend-ben is szolgálnak olyanok, akik a páncél és az egyenruha alatt meg tudják őrizni az emberségüket, hiába a szigorú fegyelem és az éjjel/nappal folyó agymosás -és ezért lett egyre érdekesebb oldalról/oldalra a jelen-szálban megismert cardinal százados (aki szintén kapott egy fehértől eltérő páncélt, mert az menő)... elég szolidan pörgött végig a kötet, így nem is tudott igazán behúzni (főleg a közepén, ahol le is ült egy kicsit a sivatagban), de összességében ismét egy jó karakter-rajzot kaptunk egy kisebb szereplőről, és én pont ezt várom el az ügyesen kézben tartott kiterjesztett univerzumtól. (##07.22)

(2016) (írta: Claudia Grey) (magyarul: Szukits, 2016) (28ABY)

a force awakens-ben egy kész helyzetet kaptunk, egy újra forróvá váló háborút a messzi-messzi galaxisban, így akadt egy jelentős hézag arra vonatkozóan, hogy miként juthatott el a világ röpke harminc év alatt újra odáig, hogy tie-vadászok és x-szárnyúak lövik egymást az égben, fehér maszkos katonák masíroznak a bolygókon... miután george lucas nem túl ügyesen hozta be a nagy-politikai vetületet a starwars világába, claudia grey egy piszok nehéz feladatra vállalkozott azzal, hogy a szétszakadó, megosztott és sok esetben a béna kacsa állapotában kiszenvedő szenátust tette meg a regénye egyik sarokpontjának... mert a starwars-rajongók nagy többsége idegenkedik mindattól, amiben nincs faltól-falig akció (extra adag fénykard-párbajjal), pedig igenis kifizetődő tud lenni egy ilyen alacsony tűzön forralt leves is, ami a jól felépített karakter-drámájával akar hatni, nem pedig a csillogó felszínével... érthető persze, hogy a filmekben nincs idő ilyen mélységben lemenni a politikai háttérhez, pedig tényleg úgy érezheti az ember a könyv elolvasása után, hogy sokkal jobban megérti a nagyobb összefüggéseket -hogy miként erősödhetett meg az első rend, hogy leia miért kényszerült arra, hogy titkos ellenállásba tömörítse a harcolni kész lényeket... a kétpólusú szenátusnak érezhetően az amerikai politikai berendezés volt a mintája, de az a jó, hogy úgy van beállítva mind a két párt, hogy egyszerre találunk náluk megérthető álláspontokat és elítélendő hozzáállásokat is. nagyon érdekes a galaxis lakóinak a hozzáállása a birodalomhoz is, hogy egy részük visszavágyik a keményebben fogott, totalitárius rendszerbe, akár nosztalgiával is tekintenek rá, mint egy dicső korszakra. előzmény révén azért nem volt nagy meglepetés, hogy az első rend árnyéka vetül a negatív karakterek összes tervére... bár leia organa a könyv igazi főszereplője, akivel teljes mértékig együtt tudunk érezni, nála sokkal izgalmasabb lett casterfo szenátor karaktere, aki gyönyörű utat jár be az utálattól a megkedvelésen át odáig, hogy végleg összetörik a szívünk miatta -és persze benne keveredik a legérdekesebben a birodalomhoz való ellentmondásos viszony is... érdekes volt, ahogy a regény felénél lett egyértelmű, hogy miért van ott a borítón vader sziluettje is, hogy a vérségi kötelékek mennyire gúzsba kötik a galaxist -én pedig nem tudok elképzelni annál nagyobb aljasságot, amikor valakit a szülei tettei miatt ítélnek el... a jellegéből adódóan valószínűleg soha nem ez a regény fog a legközelebb állni a szívemhez, de egy baromi jól megírt, érzelmileg hatásos és fontos star wars műnek tartom. (biztos vagyok benne, hogy sokaknak az utolsó oldaltól lett volna igazán érdekes a könyv, de a saga azon fejezetét majd később fogjuk igazán megismerni.) (kicsit azt éreztem, hogy olyan ez a kötet a többi starwars regény között, mint ahogy a detective comics szokott viszonyulni a batman képregényhez képest -oké, főleg a nyomozós aspektus miatt is érezhettem ezt...) (##07.10.)

(2017) (írta: Chuck Wendig) (magyarul: Szukits, 2017) (5ABY)

emlékszem mekkorát hőköltem hátra, amikor a force awakens trailer-ének nyitóképében megláttam a homokbuckák között nyugvó csillagromboló roncsot -és bár tudom, hogy az ’elveszett csillagok’-ban már kaptunk egy kis ízelítőt a jakku felett zajlott csatából, azért nagyon vártam, hogy ebben a könyvben részletesen is olvashassak a drámai eseményekről... éééés kicsit bánom, hogy mozgóképen nem láthattam ezt, bár a fantáziám erősen dolgozott, miközben faltam a csata-leírás oldalait, hatásosra sikerült -főként a nagy zuhanás leírásába tudtam magam beleélni, ahol az önfeláldozás és a taktikai érzék keveredett a felszínen harcolók élményeivel, akik teljes súlyukkal kapták a nyakukba az áldást... de persze ez csak a könyv utolsó harmada volt, el kellett jutni odáig, hogy a gondosan felállított sakktábla figuráit alaposan lesöpörjük a játéktérről... a három kötet közül most volt a leghangsúlyosabb a politika, erősen jelen volt a demokrácia hátulütője, a hataloméhes, megalkuvó és megvesztegethető politikus néhány díszpéldánya... mon mothma személyisége is színesedhetett a küzdelmeivel és leleményességével... a jakku is többé vált, mint egy nem túl eredeti tatooine-klón, ezt azzal érte el a szerző, hogy palpatine tervében fontos szerepet adott a bolygónak, plusz az ott töltött időben a helyiekkel is foglalkoztunk, mondjuk a kétes tevékenységeket folytató niima-val (btw, a nyálkás csigára emlékeztető huttok miért mindig sivatagos bolygókon laknak?)... de egyébként is jól érzékelhető volt, hogy a zavaros idők előhozták a zavarosban halászókat, ott ólálkodtak a szindikátusok és bűnkartellek a lapok szélein... bár jó volt kicsit a jakku-val ismerkedni, azért a sztori a könyv közepén kicsit beleragadt a homokba, és csak a fináléra másztunk ki belőle igazán... a főbb karakterekről már nem igen tudtunk meg többet, a karakter-jegyeikben történtek inkább kisebb változások (norra a makacs bosszúja közben elég idegesítő volt, sloane viszont végképp belépett a szimpatikusabb birodalmiak szűk elit körébe)... mivel a közjátékokban voltak korábbról visszatérők, ezért azt gondolom, hogy lehetett valami mester-terv ezekkel a közbeszúrt részekkel, de ha volt is ilyen, akkor inkább kevesebb, mint több sikert értek el (viszont úgy tűnik, hogy chuck wendig rehabilitálni akarta az univerzum összes ciki karakterét, legalábbis jar jar kapott egy megrendítő pár oldalt és a hírhedt holiday special-ből is át lett emelve csubi kisfia)... a birodalom elbukott, de persze a nagy történet nem zárult le, és így a jövő nagy ellenségét ügyesen ráalapoztuk palpatine császárra -mert a fénnyel szemben mindig ott kell lennie a sötétségnek is... (ez a trilógia valószínűleg sosem lesz a kedvenc starwars könyveim között, de mivel a második és harmadik kötet könnyen olvastatták magukat, így nem is fogok rossz emlékkel visszagondolni a sztori egészére.) (##06.30.)

(2016) (írta: Chuck Wendig) (magyarul: Szukits, 2016) (5ABY)

tudom, hogy sokan nem szerették a trilógia nyitányát (én sem), és úgy tűnik, hogy chuck wendig azt a következtetést vonta le az elégedetlenkedő hangokból, hogy túlságosan az új karakterekre fókuszált -vagy a magasabb szinten lévő döntéshozóknál fogyott el a bizalom, és ezért kellett már ebben a kötetben szerepelnie a solo-házaspárnak is... szerencsére azért sikerült megtalálni az arányokat, mert nem csak említés szintjén vannak jelen a szent trilógia szereplői, viszont nem is nyomják el az utóhatás-ban megismert csapatot... az akivá-n egykor összekovácsolódott társaság jól összeérett a két könyv között, egészséges karakter-dinamika alakult ki köztük (jas és sinjir már könnyen az ember szívéhez tudnak nőni), igaz, a kezdő, bond-filmeket idéző akció után különböző felállásokban röpülnek szét a galaxis különböző pontjaira, hogy aztán a dramaturgia időnként újra összekapcsolja őket... a birodalmi oldal is kellően alaposan képviseli magát továbbra is (szeretem, amikor mindkét pólusra odafigyel egy író), és náluk továbbra is hatalmi harc a legérdekesebb -valamint ez elv-béli különbségek, amik mentén tovább szakadhat a foszladozó erejük. mert sloane admirális a katonás rend híve, akinek meggyőződése, hogy a birodalom a keménykezű tekintély-elvűségével csak jót adott a galaxis lakóinak, és továbbra is csak tisztességes harccal küzdene az új-köztársasági erőkkel, addig a most feltűnt rejtélyes rax bármilyen alattomos módszert megengedhetőnek tart, hogy a fejére rakhassa a császári koronát... elég kíméletlen a könyv, arat a halál, komoly sérülésekből lábadozhatnak sokan az utolsó fejezetekre, és bele-belekap a rabszolgaság kérdésébe, a poszttraumás stressz drámájába, és (a továbbra is kissé kilógó) kitekintéseknek köszönhetően átérezhetjük, hogy a háború szabdalta galaxis milyen veszélyes hely a civileknek is... de nem csak erőszakkal van tele a könyv, a romantikát sem spórolja el, én még ennyi csók-jelenetet egyetlen starwars-könyvben sem olvastam (és szerencsére természetesen kezeli a homoszexualitás témáját is)... féltem kicsit ettől a kötettől az előzmény keserű szájíze miatt, de komoly előrelépést éreztem végül, felpörgött a tempó és a karakterek is érdekesebbek lettek -azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy a magyar fordítás miatt olyan bénácskák időnként a párbeszédek vagy csak az eredeti hibáit örökölte a mi helyi változatunk... (##06.25.)

(2015) (írta: Alexander Freed) (magyarul: Szukits, 2016) (6BBY-3ABY)

a starwars-ban a jedik kecses fénykard-mozdulataihoz és az x-szárnyúak légies táncaihoz szoktunk hozzá, ritkán adatott meg (főleg a rogue one előtt), hogy a háború mocskos oldalával is szembesítsenek minket, az örökké talpaló gyalogság mindennapos gyötrődéseivel a lehető legrosszabb körülmények között... úgyhogy maximális létjogosultsága van ennek a regénynek, amit bár egy játék örvén adtak ki, de csupán marketing-fogásként szerepel a logó a címlapon, más kapcsolódás nincs. maximum a vér-tartalmuk lehet hasonló... szóval minden szinten lemegyünk a felszínre, vállvetve, dacosan küzdünk az egyszerű közkatonákkal, aprókat harapva a birodalmi gépezetbe, távol az ismert hősök misztikus világától (tetszett, hogy még az erőhasználat is egy megmagyarázhatatlan dolog ezeknek a hétköznapi hősöknek), és ez az alul-nézett erős realisztikus felhangokat eredményezett. az eseményeivel is a saját véres küldetését járta, kivéve, amikor szintén alulnézetből mutatta be a hoth-bolygón lezajlott véres birodalmi megtorlást, de arra meg szükség volt, mert ott egy olyan pofont kapott a lázadás, ami után kénytelen volt új taktikák után nézni... az embernek olvasás közben nem is starwars-os előképek villannak be, hanem világháborús filmek -vagy azért, mert a csaták naturalisztikusan vannak ábrázolva, vagy azért, mert úgy belemegy a katona-lélektanba, ahogy a legerősebb háborús filmek szoktak (az alap filozófiai kérdés adott: miért is folyik a harc? mert az egyértelművé válik, hogy nem mindenki a lázadás eszméi miatt fog fegyvert ebben a küzdelemben, vannak, akik csak a háborút ismerik, így magáért a harc miatt harcolnak)... a könyv katonás jellegét erősítik a fejezetek elejére kiírt helyszínek és időpontok is -apropó, ezekre azért is szükség van, mert folyamatosan vissza-visszanézünk egy flashback-re is, valamint azért kapunk birodalmi kitérőket is az alkony század mellé (ez utóbbinál sikerül kihozni a birodalom emberibb arcát is, egy rohamosztagos nő(!) segítségével, aki csak szakmának tekinti a fehér páncél felhúzását, nem megkérdőjelezhetetlen eszmei célnak, a jószívűsége is túlmutat a szokásos arctalan fehér sisakos alakokon)... a szereplő gárda viszonylag sokszínű lett, és organikusan fejlődnek a kapcsolataik a megpróbáltatások alatt (és ezekből bőven kijut, tapintható a nyomás, fájnak az erős birodalmi (ellen)csapások) -és legnagyobb örömömre a magas számú női karakter ellenére sem alakul ki (egyértelmű) romantikus viszony a karakterek között (nem azért örülök ennek, mert egy jég-bolygó van a szívem helyén, hanem mert egy ilyen maszkulin történetbe nem illett volna egy ilyen típusú mellékszál)... először nem voltam kibékülve azzal a váltással, amikor a főhőst előreléptették, mert így nekünk olvasóknak is kicsit hátrébb kellett húzódnunk a harctérről (mondjuk pont erre az időre esett, amikor a harcok egyébként is vázlatosabb leírást kaptak, mert a birodalom pedánsságára épülő terv része volt a sok kisebb rajtaütés), de aztán a végére még egyszer alábukhattunk egy véres csata kegyetlen sűrűjébe... érezhetően fekszenek nekem ezek a fő starwars vonalaktól messzebb eső, földhözragadtabb, emberibb történetek az univerzum mocskosabb szegletéből -most sem került nagy erőfeszítésembe araszolni előre a mondatok lövészárkain keresztül... (##06.17.)

(2017) (írta: Christine Golden) (magyarul: Szukits, 2017) (0ABY)

ködösebb lett a világ az elmúlt negyven évben, nincsenek már tiszta határok, a felnövő generáció többre értékeli a realizmust az egyszerű mesei elemeknél. egy író számára is felszabadító lehet, hogy sok korlát ledőlt a kezdetek óta, hogy nem várja el az olvasó, hogy makulátlan hősöket állítsanak neki példaképül egy leegyszerűsített világrendben, ahol a gonoszok csak arctalan sisakos katonák és túlzott önérzettel rendelkező fehér férfiak lehetnek... már nem ez az első regény az új kánonban, ami a birodalom mélyére próbál ásni, talán ez most annyiban volt más, hogy kifejezetten elvárta az olvasótól, hogy a birodalmi főszereplőknek szurkoljon -és ez mindenképp érdekes érzés... bár a karakterek tökéletesen magukénak vallják a császár tekintély-uralmi törekvéseit, nem kérdőjelezik meg a rend fontosságát, azonban kénytelek átgondolni a masszívan hengerlő propagandát, miszerint a lázadók csupán káoszra törekvő felforgató elemek -ugyanakkor nekünk rajongóknak is szembe kell néznünk azzal, hogy a forradalmi lendület a saw gerrera örökségét továbbvivő ellenállóknál igenis morálisan megkérdőjelezhető tettekhez is vezetett, az élet másodlagossá vált a szabadságvágy mögött... bár a csapat összetétele (két pilóta, egy ex-rohamosztagos és egy hírszerzési szakértő) predesztinálhatta volna azt, hogy kommandósoknak való feladatokkal próbálnak léket ütni az ellenállókon, de az írónő egy kevésbé látványos/mozgalmas utat választott -be kellett épülniük egy kis sejtbe, ezzel lekorlátozva a helyszínt és a cselekményt. ugyanakkor nem éreztem unalmasnak a visszafogottabb tempót, mert közben jól működött az ilyen típusú, önfeláldozással járó küldetés lelki vonzatainak bemutatása, azok a meghasonulások, amik egy olyan embert érhetnek, akinek egy látszat-személyiséggel kell elfednie a valódi énjét és szándékait. mert a hosszas álruhában tartózkodás alatt elbizonytalanodhat az ember, érezheti azt, hogy az ellenség nem pont olyan, mint amilyen képet sulykoltak a közvéleménybe évek óta róluk... (bár annak örültem, hogy nem lett egy ismert karakter sem beleerőltetve a sztoriba, arra hamar rájöttem, hogy az ellenállók közt megbúvó rejtélyes alak kilétének felfedésénél esélyem sem lesz arra, hogy emlékezzek (mondjuk) a clone wars-ban feltűnt arcokra...) (hmmm, érdekes volt az olvasni, hogy itt (birodalmi szemszögből) dicsérik a rohamosztagos páncélt, míg nemrég még azzal a bizonyos szemszöggel szembesültem, hogy a katonák utálták hordani a kényelmetlen és alkalmatlan védőfelszerelést...) (disclaimer: nem kell megijedni a címben látható kettes számtól, ez nem egy folytatás, aminek kifelejtettem az előzményét az olvasási listából, csupán azt jelenti, hogy a battlefront ii című játék mellé adták ki ezt a kötetet. az első game mellé is volt egy társ-kiadvány, reményeim szerint az is hamarosan sorra-kerül.) (##05.08.)

(2017) (írta: Beth Revis) (magyarul: Szukits, 2017) (13-0BBY)

az elmúlt másfél évben többször is kárhoztattam már a rogue one-t a felszínes karakter-kezeléséért, és többször is fejet hajtottam már a lucasfilm storygroup-ja előtt, hogy a kiegészítő történetekben teret engednek a karakterek helyének tágítására -mert a film során jyn múltjának jórésze homályban maradt, pedig a viselkedése és döntései szempontjából hasznos lett volna tudni a korábbi élethelyzeteiről, behatásairól, a lelki útjáról. oké, az tudtuk, hogy nem lehetett könnyű gyerekkora azután, hogy a birodalom megölte az anyját és elhurcolta az apját, majd saw gerrera vette maga mellé, de kellett ez a regény, hogy igazán átérezzük azt, hogy milyen lehetett így felnőni, hogy a magány miként szőtte be a mindennapjait, hogy milyennek látta a közelében gyakran megforduló felkelőket, hogy miként fejlesztette a képességeit. mert a saw-val töltött időszak egy ’tutorial’ volt a számára, kiszuperált robotokkal, ütött/kopott rohamosztagos-páncélokkal és egy kódtörő masina társaságában, és szerintem jó döntés volt az írónő részéről, hogy nem dobta be egyből a küldetések sűrűjébe a serdülő tinilányt, hanem hagyott időt neki érni (és persze itt doboghatott leginkább a jyn/saw kapcsolat-építés szíve is)... de eljött az ideje az igazi küldetéseknek és a halál megismerésének is, majd hamar lecsapott a kudarc is -és következhetett egy új élet-fejezet... egyedül itt lehetett érezni, hogy a szándék szerint ez a könyv fiatal felnőtteknek készült, mert egy romantikus kapcsolat is szövődhetett a tovatűnő idillben -mert naivitás lett volna azt gondolni, hogy innentől már csak nyugalom és béke vár jyn-re, ahogy azt is naivitás gondolnia a galaxisban élőknek, hogy a birodalom nem talál majd valami ürügyet a rekvirálásra, hatalom-átvételre, eltaposásra... hitelesen vannak ábrázolva ezek a birodalmi módszerek a könyvben, de a másik oldal sincs piedesztálra emelve, végig ott lebeg előttünk a kétely, hogy szabad-e fegyverekkel (terrorista-módszerekkel) harcolni a békéért -és jyn úgy érzi, hogy nem, mert az ő fejére a lázadók épp annyi bajt hoztak, mint a birodalmiak... starwars-könyvhöz képest elég nyomasztó a befejezés hangulata, ahogy jyn szívéből eltűnik a parázs, elvesznek az érzelmek, és végképp az apátia mocsarába csúszik bele -de persze a film miatt adott volt ez a pont, ez az életérzés (a szintén innen eredő sanyarú börtönkorszak is elég keményen lett ábrázolva)... de mondjuk azt, hogy ez az ’erso-trilógia’ birodalom visszavágja, és szerintem jól is működhet, ha az ember a katalizátor-ral kezdi az olvasást, majd jön ez a regény, aztán ízlés szerint eléri a finálét a rogue one film-vagy-regény változatával. (##04.15.)

(2017) (írta: Timothy Zahn) (magyarul: Szukits, 2017) (11-2BBY)

bár a rendszer-váltás utáni starwars könyvkiadás pont a sokat olvasós tinédzser-éveimre esett, csak egy maroknyi műhöz jutottam hozzá az akkori kiterjeszt univerzumból -így a sokak által istenített thrawn-trilógia is kimaradt. évekkel később próbáltam pótolni, de néhány tucat oldalnál nem jutottam tovább, túlságosan elavultnak éreztem. úgyhogy számomra az igazi bemutatója a kékbőrű karakternek a ’rebels’ rajzfilm-sorozatban volt, ahol üdítően hatott a sok inkompetens birodalmi után egy olyan vezető, aki az intelligenciáját használja az arroganciája helyett. persze kérdéseket is felvetett a szereplése, mert tudjuk jól, hogy a birodalom csak a fehér (ember-)férfiakat tűri meg a felső-vezetésben, így örültem, hogy megtudhatom, hogy egy idegen faj szülötte miképp juthatott ilyen magasra a ranglétrán -arra mondjuk nem gondoltam, hogy timothy zahn úgy nyúl az általa teremtett karakterhez, hogy szó szerint a katonai előmenetelt teszi meg a könyve gerincének, amire felfűzi a különböző kalandokat... de a kályhánál kezdtük, a chiss megérkezésével a birodalom kötelékébe (bár felvázolódik egy izgalmas előtörténet is, amikor thrawn találkozott anakin-nal a klónháború idején), és zahn máris érzékelteti a karakter intellektuális fölényét, ami szerencsére végig kitart a többszáz oldalon keresztül. persze kellett mellé egy emberi karakter, aki az olvasót képviseli a történetben, plusz egy erős sherlock/watson megidézésre is alkalmas, mikor is nem a szuper-intelligens szereplő fitogtatja a tudását, hanem a másikkal mondatja ki a következtetéseket... egy kicsit bipoláris lett a könyv attól, hogy thrawn gondolatai is beékelődtek az egyes szám/harmadik személyű narrációba -plusz a fő kalandok kiegészültek egy újabb nézőponttal is, mert nem csak a kék idegen felemelkedését követhettük figyelemmel, de a szintén a rajzfilm-sorozatból megismert lothal-i kormányzó-asszony útját is, a bányász-családi háttértől egész a politika csúcsára. nem is ártott ez a b-szál, mert így nem csak a katonai vezetők inkompetenciájába leshettünk be, de a korrupt és számító politikusok mindennapi áskálódásaiba is (és ezek után remélem már más szemmel nézek majd a rajzfilmben is a karakterre, mert eddig mindig kizökkentett az, hogy pont úgy néz ki és beszél, mint cate blanchett a kristály-koponyában)... politika és nagyívűséget nélkülöző akciók -hát lehet ezekből valami izgalmast és élvezetest gyúrni? hát timothy zahn most megmutatta, hogy igenis lehet, sohasem éreztem száraznak a kötetet, érdekes volt követni thrawn csavaros gondolkozását, szívesen merültem el az érett birodalom korrupt elitjében. és nagyon tudok örülni annak, hogy nem csak thrawn személyében kaptunk egy nem-szokványos birodalmi figurát, de több karakter is pozitívan volt ábrázolva annak ellenére, hogy a császárt szolgálják. az egyik legjobb kánon regény, ami eddig bekerült nálam a portfólióba... (#11.25.)

(2014) (írta: John Jackson Miller) (magyarul: Szukits, 2016) (11BBY)

sajnálom azokat, akik a borító alapján ítélnek meg egy könyvet -és mondjuk nem veszik a kezükbe ezt a star wars kötetet, mert ’biztos valami gyerekes rajzfilmes gagyiság van benne’... pedig ez egy kifejezetten komoly és felnőttes regény -ami mellesleg előzmény egy rajzfilm-sorozathoz... amiatt is csalódás-keltő lehet a borító rajza, mert fegyverrel a kézben ábrázolja a főhősöket, pedig az írott szövegben már egyáltalán nem az akción van a hangsúly, sőt, kanan végig egy távcső-tokban tartja a fénykardját, egyszer sem kapcsolja be... de egyébként is csínján bánik a jedi-trükkökkel, csak vészhelyzet esetén használja az erőt -de szépen meg van indokolva lelkileg, hogy miért nem nyúl a képességeihez az egykori padawan, mert nyomasztja még ennyi idő után a 66-os parancs súlya... érdekes is látni a rebels-hez képest kanan személyiségét, mert itt még egy pimasz élvhajhász, egy hitehagyott renegát, aki az alkohol-gőzös kocsmákban érzi jól magát a kétkezi melósok közt... hera-nál kevésbé éreztem ezt a kidolgozottságot, már itt is zseniális pilóta, mint a sorozatban, viszont azt nem igazán fejtegetjük, hogy miért küzd ilyen elszántan a birodalom ellen (persze ha ismered a teljesebb univerzumot, akkor tisztában vagy azzal is, hogy mit tett a birodalom a bolygójával és az apjával, de azért pár utalást itt is elvártam volna)... a két karakter kapcsolata jól van felépítve, a csipkelődések fokozatosan alakulnak át bizalommá, és persze végig ott lebegtetik a kettejük közti vonzalmat is -de azért igazi szerelmi szálról (itt még) nem beszélhetünk... el kell telnie néhány tucat oldalnak, mire ők ketten találkoznak, de hogy addig mivel foglalkozunk? mineralógiával és geopolitikával... kifejezetten érdekes időszaka az univerzumnak ez, amikor az érett birodalom formálódik, amikor mindent a hadigépezet szolgálatába állítanak, bolygókat és holdakat formálnak át a szükséges alapanyagokért cserébe -így teljesen érthető, hogy ennyit foglalkozunk a könyvben a bányászattal (ennek pozitív hozadéka az is, hogy egy nem szokványos starwars-helyszínt kaptunk a gorse-i munkás-negyedekkel). a kötet negatív szereplője is ehhez a vonalhoz kapcsolódik, és nem egy tipikus birodalmi főmufti vagy sith, hanem egy összetett személyiség, akit egyszerre hajt a hatalom-vágy és a bosszú -valamint a mechanikus alkatrészek, mert az univerzum kis-számú, de jelentős kiborg-jai közé tartozik... (maga a birodalmi oldal is egy egyedibb alakkal képviselteti magát sloane kapitány képében, mert nem egy gonoszkodós gonosz ő, csak egy katona, aki azért tesz mindent, hogy feljebb jusson a ranglétrán, és csak ennek érdekében hűséges a császárhoz is -btw, azért halványan derengett, hogy az utóhatásban is találkoztunk vele)... szóval szerintem mindenk starwars rajongó megtalálhatja a számításait a könyvvel, az is, aki szeretne egy kis háttér-történetet a rebels-hez, és az is, aki szeretné jobban megismerni a dicső birodalom fénykorának működését. azok viszont, aki szerint a messzi-messzi galaxis csak a jedik-ről meg a fénykard-párbajokról szól, azok inkább kerüljék messzire, mert csalódni fognak... (#11.11.)

(2016) (írta: E.K. Johnston) (magyarul: Szukits, 2016) (18BBY)

azért valljuk be, a clone wars film idején nem sok starwars-rajongó zárta a szívébe ashoka-t, mert egy idegesítő kullancs volt, akit dave filloni-ék megpróbáltak tinisen menőnek ábrázolni, de kudarcot vallottak -ezért volt kisebb csoda, hogy a sorozatos verziója már sokkal szerethetőbbé formálódott, szerencsére volt hely mélyíteni a karakterét, akinek így már komoly rajongótábora alakult ki. én is ekkortájt kezdtem kötődni ehhez a cserfes padawan-hoz, aki nemcsak eszes és ügyes, de a szíve is mindig a helyén van... sok rajongóban már a kezdetekkor felmerült, hogy vajon mi a szándékuk az alkotóknak egy olyan karakterrel, aki a későbbiekben nem szerepel a filmekben, hogy vajon meg mernek-e ölni egy tinédzsert -de persze az írók vannak olyan rafináltak, hogy ki tudnak bújni egy ilyen kérdés alól... viszont maradtak bőven homályos foltok az életútban, úgyhogy itt ez a regény, hogy egy apróbb foltot kitöltsön... mert azért ez nyilvánvalóan egy kisebb folt volt, egy fókuszált, kisebb szabású történet -ami egy érdekes időszakban játszódik... mert a birodalom még egy friss képződmény, így jól meg lehet ragadni, hogy miképp fejlődött azzá a borzasztó óriássá, ami aztán a császár halálával hullott darabjaira -bár már a kezdeteknél is ott munkált a gonoszság a működésében, igazi ’felégetünk minden hidat magunk mögött’ típusú autoriter berendezkedésként hengereltek, nem törődve a természettel és a társadalmakkal, kizsákmányolva mindent és mindenkit. és azt is érdekes volt látni, hogy mennyire a klónháborús készletekre alapoztak az elején, igaz, hogy a katonaságnál már inkább újoncokra adták a rohamosztagos páncélt -ennek köszönhetően még bénábbak voltak, mint általában... persze ashoka szemszögéből is érdekes ez az időszak, ahol a képességei miatt bujdokolnia kell, így van ideje merengeni a közelmúlt szomorú eseményein... jó hogy írtam a ’szemszög’ szót az előbb, mert fontos az, hogy a könyv nagyrészében a címszereplő togruta lány szemszögéből látjuk az eseményeket, ezért is érződik a kis-szabás, mert nincs kitekintés a nagyobb világ eseményeire, megmaradunk egy kisebb jelentőségű bolygón sokáig (talán az én ízlésem szerint túl sokáig is). amikor viszont útra-kelünk, és két új nézőpont is bekerül ashokáé mellé (bail organa és egy inkvizítor), akkor viszont felgyorsulnak az események -talán túlságosan is... így utólag belegondolva kicsit ’pilot-ízű’ ez a kötet, hiszen csak a legvégén (egy meglehetősen satnya harc után) szerzi meg ashoka a kardjait és bújik a fulcrum álnév mögé, amit elég sokszor hallhattunk a rebels sorozatban -és ez azért szájhúzós egy kicsit, mert az ember azt érzi, hogy ezek után sokkal izgalmasabb kalandok történnek majd az egykori padawan-nal, mint amikről most olvashatott... (#11.04.)

(2015) (írta: Christine Golden) (magyarul: Szukits, 2016) (19BBY)

bár a star wars világa mindig is velem volt, azért voltak olyan periódusok az életemben, amikor kevésbé tudtam ráhangolódni a messzi-messzi galaxis hangulatára -és az egyik ilyen korszakom arra az időszakra esett, amikor (a) the clone wars rajzfilmsorozat nagyrészét vetítették. így bár minden évben tömbösítve letudtam az aktuális adagot, azért annyira sosem mélyedtem el a történeteiben, mint sok más rajongó, így sok minden kiesett a fejemből azóta. viszont assaj ventress-re könnyen vissza tudtam emlékezni, mert igazán emblematikus figurája a korszaknak a rekedt hangjával és a jellegzetes fejformájával. így egyfelől kicsit félve kezdtem bele ebbe a kötetbe, mert a sorozathoz fel nem használt forgatókönyvekből adaptálta az írónője, így aggódtam, hogy túl sok lesz az utalás a korábbi eseményekre (volt néhány, de nem érződött erőltetettnek), ugyanakkor kíváncsi voltam, hogy mit tudnak hozzátenni a kopasz (ezúttal már szőke fürtös) sötét tanítvány életéhez. quinlan vos kevesebbet szerepelt a show-ban, így csak az derengett, hogy ő sem szokta féken tartani a száját -tehát várható volt, hogy a két karakter verbális összefeszülései élvezetesek lesznek (és azok is lettek)... maga a kötet szerkezete klasszikusnak mondható, egy drámai felütés után megismerjük a karaktereket, akik interakcióba lépnek egymással, majd különböző mellék-küldetésekkel készülnek fel a fő ellenfélre, aztán jön a nagy csavar, ami mindent drámaian megváltoztat (és azért kicsit érződnek azok a törésvonalak, ahol 8 epizódra lett volna feldarabolva ez a sztori, de azért nem lóg ki a forgatókönyv váza a szöveg alól)... bevallom, nekem a kötet első fele jobban tetszett, ahogy egyre szorosabbra építette fel ventress és vos kapcsolatát, többszörösen is próbára téve a jedi mestert. mert amíg a filmekben annakin szerelmi megkísértése és a sötét oldali csábítása erőltetett és hiteltelen volt, addig quinlan-nál elhittem ezeket az emberi folyamatokat, és érdekes volt megfigyelni ventress-nél is, ahogy folyamatosan foszlik le a keménység álarca, és átalakul a benne fortyogó gyűlölet és harag szeretetté és szerelemmé... sajnos itt sem tett jót az olvasás-élménynek az a tény, hogy tudtuk, hogy kiknek kell állva maradnia a végére, de azért akit el lehetett hullajtani, azt el is hullajtotta a szerző, nem véletlen, hogy ez a mű a rajzfilmes alapok ellenére a felnőtt szekcióban jelent meg... persze az nem baj, hogy sok ismert arc is beköszönt a műbe, obi-wan hangsúlyosabb szereplésével csak erősödött bennem a clone wars-os hangulat. és a jedi-k szerepeltetésével ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy azokban a vészterhes utolsó napokban mennyire nem látták tisztán az eseményeket, hogy olyan ösvényekre is tévedtek, amik már nem a tiszta fény útjai voltak (orgyilkosság? tárgyalás nélküli kivégzés elrendelése?)... (#05.04.)

a regény:

(2016) (írta: Alexander Freed) (magyarul: Szukits, 2017) (0BBY)

miután tavaly megégettem magam a feleslegesnek érződő force awakens adaptációval, idén már megfontoltabban közelítettem az új film-adaptációhoz. de szerencsére belátták a disney-nél is, hogy nem elég arra ösztönözni a szerzőt, hogy csak mondja fel a kötelezőt, a többit meg majd elintézi a plakát a borítón, lehet is fáradni a pénztárhoz -vagy csak alexander freed nem hagyta magát... és mennyivel elégedettebben csukja be a rajongó az utolsó lap után a könyvet úgy, hogy kap valami többletet is a már többször is látott film szöveges formában való interpretálásán túl, egy kötetet, ami kihasználja az előnyeit a mozgóképpel szemben. mert persze az űr-csaták vagy a nagyúri tombolások terén nem veheti fel a versenyt az audiovizuális szőnyegbombázással, viszont a karakterekbe jobban el lehet merülni -és gyerekek, mindig, ismétlem, mindig a karakterek adják egy történet lelkét... és ehhez elég, hogy egy kicsit jobban belelássunk a gondolataikba, bővítsük az ismereteinket a múltjukról. vagy lehet picit máshova helyezni a hangsúlyokat is az érzelmeiknél. humanizálni a karaktereket. de van lehetőség jobban kidomborítani bizonyos kapcsolatokat is -és most nem is romantikus vonzódásra gondolok itt elsősorban, hanem mondjuk a krennick/tarkin ellentétre... tetszett, hogy bizonyos eseményeknél meglepő perspektívákat választott a szerző (pl. a jedha-i menekülés nagyrészét bodhi mellől szemléljük), ezzel is erősítve a kapcsolódásunkat a karakterekhez. és még sok kis apróság is belefért, például amikor a halálcsillag első pusztítása előtt lementünk a mikroszintre, és néhány helyi lakos utolsó pillanataival törte össze a szívünket... bár az elején azt írtam, hogy az akció-részek nem érhetnek fel a moziban átéltetekhez, azért az utolsó harmad fékevesztett intenzitása olvasva is működött... kedves disney, köszönöm, hogy hallgattak rám tavaly ilyenkor, amikor azt kértem, hogy a filmregények nívóján emelkedjen kicsit. sikerült. nagyon is... (#04.09.)

képes enciklopédia (visual guide):

(2016) (írta: Pablo Hidalgo) (magyarul: Kolibri, 2016)

nem szokásom megvásárolni az ilyen színes/szagos képeskönyveket, mert nem gondolom, hogy tudnának annyit adni, amiért megéri kifizetni a borsot árat -de ennél nem tudtam ellenállni. és nem csak azért, mert hallottam, hogy ez kicsit másabb, mint az eddigi kiadványok, hanem mert a kontinuitásért felelős star wars story group feje, pablo hidalgo írta. és ejha, nem kellett csalódnom, kimerítő részletességgel merültünk el a film világában. ami le tud nyűgözni, hogy ilyenkor látszik, hogy mennyire komplexen kitalált galaxis ez, hogy minden kütyünek jelentősége van, hogy minden háttérben kóricáló karakternek van neve és háttértörténete... bár a pénztárcám zokogni fog ettől a kinyilatkoztatástól, de ha a továbbiakban is ilyen szinten tartják ezeket a vizuális bibliákat, akkor kénytelen leszek azokat is a polcomra rakni... (#04.14.)

(2016) (írta: James Luceno) (magyarul: Szukits, 2017) (21-17BBY)

a halálcsillag negyven évvel ezelőtt csak egy cool tárgy volt, ami hatásos belépőjével (és kilépőjével) beírta magát a filmtörténelembe -elfogadtuk, hogy létezik a film univerzumában egy ekkora fegyver, de nem tettünk fel kérdéseket vele kapcsolatban. azóta viszont nagyon szépen felépült köré a mitológiája, és ehhez az egyik legfontosabb építőkocka ez a regény. azt már tudtuk a filmekből, hogy a tervek megalkotása és az első bevetés között nagyon sok idő telt el, így érdemes volt nagyító alá venni, hogy mi hátráltatta a nagy mű létrehozását. bár azon sem csodálkoztam volna, ha elintézik annyival, hogy logisztikailag nehéz megépíteni egy ilyen monstrumot, beszerezni az alapanyagokat, legyártani, amit szükséges, és megfelelő munkás-kezekkel összeszerelni mindent. csakhogy a starwars kiterjesztett univerzumában nincs olyan, hogy ’elintézik annyival’, itt minden gondosan végig van gondolva, főleg amióta a storygroup szorosan a kezében tartja a gyeplőt... aki már korábban is elmélyedt a háttértörténetekben, az hallott már a fénykardokat éltető kristályokról, így jó ötlet volt bevonni ezeket a különleges köveket a gonosz oldalra is -bár egy kicsit féltem a könyv elején, hogy túlságosan átlovaglunk a kémia/fizika (számomra életveszélyes) területére, de szerencsére minden okfejtés az érthető kereteken belül maradt... viszont jó volt belelátni ugyanekkor a klónháború egy új aspektusába is, a hátországi civilek szemével nézni az eseményeket. de izgalmas a háborút követő átmeneti időszak is, amikor kialakult a birodalmi rend a galaxisban. és nem csak a náciktól kölcsönvett ’féljetek és akkor elhozzuk nektek a békét’ gondolat érdekes ekkor, hanem az a buldózer-mentalitás is, ami átitatja a birodalmiak gondolkozás-módját, hogy lerombolnak mindent ahhoz, hogy megszerezzék azt, amire vágynak -vagy hogy ott van a kezükben az ultimate energia-termelő tárgy, és csak arra tudnak gondolni, hogy fegyverként használják... (erős kritikát érezni ki a regényből a mi világunk környezet-szemléletére...) azért is jó, hogy lehet a filmekhez ilyen kiegészítő alkotásokat hozzácsatolni, mert nagyon szépen ki lehet fejteni azokat a szálakat és karaktereket, amikre és akikre a két órás játékidő alatt nem lenne idő -és tegyük a kezünket a szívünkre, a karakterek tekintetében a rogue one esetében volt mit fejtegetni... és ebben james luceno nagyon erős, szépen vezeti végig erso-ékat és orson krennic-et a regényben pörgő idő alatt, miközben van ideje arra is, hogy vendégszereplőként behozzon más ismert és fontos figurákat is, mint például tarkin moff-ot és saw gerrera-t (ez utóbbinál elég hihetetlen, hogy rajzfilm-mellékszereplőként kezdte a clone wars-ban). és a filmből csak felületesen megismert embereknek komoly mélysége lesz, galen erso-t a megszállottságával és vakhitével egy kicsit eltávolítja tőlünk, aztán ügyesen visszahozza a szívünk közelébe. eközben krennic sem csupán egy ellenszenves karton-gonosz, mert az intelligenciájával, a nagy sakkjátszmájával le tud nyűgözni, és a tarkin-nal folytatott pengeváltásait mindig öröm olvasni -eleve a két birodalmi főember nagy ellentéte nagyszerű katalizátora a történetnek (kacsint)... szóval aki nagy epikus csatákat és fénykard-párbajokat vár egy starwars-műtől, az kerülje messzire ezt a regényt, aki hozzám hasonlóan szeret szöszmötölni a karakterek lelkivilágával és a háttérben zajló események szálazásával, az bátran vágjon bele, mert nagyon érdekes adalékokkal fogja tágítani az univerzumát. (úgy érzem, hogy jobban jártam, hogy a film után olvastam a könyvet, mert a végkifejlet tükrében jobban érdekelt a karakterek sorsa -és hallhattam a színészek hangját is a fejemben...) (#03.28.)