(Thunderbolts vol.1 #116-121) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Mike Deodato, Jr.) (eng)

az előző kötetben amerikát jártuk az új karakterek nyomában, most viszont összezártak minket ezekkel az amorális alakokkal egy szűk barlang-rendszerbe -hogy még hatásosabb legyen, amikor felrobban minden a feszültségtől, amikor elszabadul a pokol... és nem kellett sok ahhoz, hogy a csapat önmagát tépje szét, csak néhány elszánt, magát hősnek gondoló ember, akik magas fokon űzik az érzékek becsapását, a gondolatok manipulációját. és egy ilyen a kis lökésektől máris elveszett norman osborn a maszkja alatt, venom nem fogta vissza többé az éhségét, a kis von strucker meg az apja náci eszméiről kezdett hadoválni (miközben rituálisan leborotválta a fejét). csak moonstone-t nem lehet kibillenteni az ilyen elme-trükökkel a lelki egyensúlyából, ő csak unottan nyomja a kígyós játékok a nokiáján -oké, azért csak lett egy pont, amikor ő is felrobbant, amivel súlyos sérülést is okozott egy csapattársának... jó lenne, ha elkezdeném memorizálni a c-listás karakterek neveit is, mert az előző kötetben nem esett le, hogy az önmagát büntető ’bolts-tag nem más, mint az az izgága srác, akivel a civil war képregény kezdődött anno -és bizony pont ezért sanyargatja magát, mert bűntudatot érez az akkor bekövetkezett sok halál miatt... azt gondolná az ember, hogy warren ellis-t lekorlátozza a kevés helyszín, de ő jól játssza ki a kártyáit, és még akkor is működik az írása, amikor teljes talppal átlép a hatásvadászat határán (bullseye belépőjével, pl.)... (bár nem vagyok a barátja a hulk-környéki karaktereknek, azért sámson doki lazasága és empatikus képessége tetszett most, vele még olvasnék szívesen valamit.) mike deodato rajzai még mindig csodálatosak, illetve a fény/árnyék játékok miatt a színezőjét, rain beredo-t is kiemelném most. már csak egy dologra szeretnék magyarázatot kapni a kedves művésztől: norman osborn miért tommy lee jones, robert baldwin meg miért edward norton...? (fájdalmasan hamar dobbantott a címről ellis és deodato, és így igazság szerint én is lépek nemsokára -még a secret invasion-os füzeteket megvárom, de a sokak által szidott andy diggle korszakhoz viszont már nem füllik a fogam...) (×01.10.)

(Thunderbolts vol.1 #110-115) (2007, Marvel Comics) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Mike Deodato, Jr.) (eng)

a thunderbolts eredeti koncepciójában is rosszfiúk/lányok voltak, akik oldalt cserélnek és hősies dolgokat visznek véghez (igaz, először még önös érdekből) -és most itt van ez a megújult felállás, ami tele van kétes döntésekkel, morálisan sokkal ingoványosabb talajon egyensúlyoz, mégsem süllyed el, működik a képregény... már az a gondolat is furának hat, hogy a kormány (és a tony stark vezette shield) pénzt adna egy ilyen őrületre, ahol összevegyítenek olyan életveszélyes elemeket, mint a fejek leharapásáról álmodozó venom-ot és a gyilkolást hobbiként űző célpontot -ráadásul a felelősséget a köztudottan bipoláris zavarban szenvedő norman osborn kezébe adják... jó sűrű warren ellis írása, nehezebben is jutottam át rajta, mint mostanság a marvel-köteteken, de megértem ezt a nagyot markolás igényét, mert nem csak ezzel a diszfunkcionális csapattal akart játszani, de mélyebben is akart a kiválasztott karaktereivel foglalkozni (és nem is árt a bemutatásuk, mert eddig nagyon az alsó ligában játszottak (mint a kínai radioaktív ember, meg az a srác, aki egy vasszűzben járkál az utcán, mert csak a fájdalom érzésével tudja elviselni az életet; igazából csak a csajok (az ex-sikító mimi és dr.karla sofen) voltak az ismerős pontok ebből a csapatból, ők is azért, mert az eredeti brigádnak is tagjai voltak anno)... ráadásul nem csak a thunderbolts-ra figyelünk oda, de azokra is lett bőven panel szánva, akikkel végül összecsaptak phoenix-ben -és ez azért is baromi jó koncepció, mert nem tudod eldönteni, hogy kinek is szurkolj a csetepatéban, hogy ki is az igazi rosszfiú ebben a történetben... mondhatjuk, hogy ez az új felállás jobban hasonlít a konkurencia suicidal squad-jára mint az eredeti ötletre, de talán csak egy jó adag arcoskodást vett át ellis odaátról. de ha nagyon akarom erőltetni, akkor beleláthatom a szatirikus hangvételbe is, hogy a szerző fejet hajtott alan moore-nak és frank miller-nek is (lásd a mattel-szerű reklám-betéteket, a hős-kereső valóságshow-t, vagy a tévében vitatkozó szakértőket)... mike deodato-t még sosem láttam ilyen szépen rajzolni, és nem csak az ember-ábrázolásai tűpontosak, de a panel-rendezésbe is sok egyedi csavart vitt bele... nem gondoltam, hogy valaha vissza fogok térni a thunderbolts-olvasók táborába, de túl hangosan kiabálta mindenki, hogy ez az a pont, ahol megéri bekapcsolódni, mert frissítő élvezetben lehet része minden képregény-szeretőnek, ha belevág... (és persze a folytatásra is maradni kell, ha másért nem, hát azért biztosan megéri, hogy láthassam, hogy norman osborn-on eluralkodik az őrület.) (×01.10.)

egyszerre vártam és féltem is ettől a pillanattól, amikor eljön számomra is a polgárháború, mert nagy falatnak tűnt ezen a marvel-eseményen túlrágni magam... hosszas előkészületet is igényelt, míg végiggondoltam, hogy mit és hogyan olvassak ebből a riasztó mennyiségű füzetből -aztán maradt az a módszer, amit az igazi szakértők ajánlanak: ’csak azt vedd fel a listádra, amit egyébként is olvasnál’. így sikerült a 100 körüli füzetszámot 35 környékére letornázni. az már egyből az elején kiderült, hogy a marvel hivatalos oldalán lévő sorrend nem sokat ér, úgyhogy gyors újratervezéssel lendültem bele újra az olvasásba. mivel láttam, hogy a visszafogott csipegetésem ellenére is túl nagy a füzet-halom ahhoz, hogy egyben írjak az egész eseményről, ezért egységekre próbáltam szétbontani a véleményemet. négy nap alatt értem az előzményektől a következményekig, így intenzíven élhettem át ezt a grandiózus marvel-vállalást. (##12.14-17.)

előzmények: (Amazing Spider-Man #529-531, New Avengers: Illuminati) (2006, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski, Brian Michael Bendis; rajzolta: Ron Garney, Tyler Kirkham, Alex Maleev) (eng)

a new avengers-ben már bemutatkozott az illuminati, ami egy közös platform a szuperhős közösségeknek, ám brian michael bendis most vezetett minket vissza a kezdetekhez, a megalakuláshoz és a sok-sok problémához, amit a nézetbeli különbségek okoztak. namor eddig sem volt a kedvenc marvel karakterem (valakinek vajon az?), de most kifejezetten ellenszenvesnek volt ábrázolva a folytonos akadékoskodásával... azon kicsit meglepődtem, hogy a törvény-tervezet már korábban meg volt szövegezve, hogy a kormányzat csak egy drámai eseményre várt, hogy élesítse azt... egyébként ha belegondol az ember, akkor vannak jogos érvek a regisztráció bevezetését követelők mondandójában, amik megfontolásra érdemesek -de a fontos az lesz, hogy milyen áron akarják majd betartatni az új szabályokat... (bendis tényleg előkészítésnek szánja ezt a füzetet, még azt is megmagyarázza, hogy hulk miért hagyja ki a nagy eseményt)... eközben pókember teszteli az új menő ruháját, amit néhány rosszfiú bán csak igazán, miközben straczynski kényszeresen próbál kimagyarázni dolgokat (gondolom az olvasók rátámadtak amiatt, hogy mary jane-nek két füzet között meggyógyult a keze), vagy egy kicsit didaktikusan utalgat a nagy amerikai polgárháborúra... (és mi az isten volt az a szerkesztői veszekedés az egyik szám narrációjában?)

a fő mini-széria: (Civil War #1-7) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Steve McNiven) (eng)

érdekes, hogy amíg a film-verziónál teljesen egyértelmű volt számomra, hogy melyik oldal fele húz a szívem (#teamcaptain), addig itt a képregényben talán jobban volt artikulálva a másik oldal érv-rendszere is, így jobban be tudtam látni, hogy milyen igazságok vannak tony stark mondandójában. az már egy másik kérdés, hogy ebben a bonyolult helyzetben miért a fasisztálódás útját választotta, arról a morálisan tökéletesen elítélendő döntésről már nem is beszélve, hogy gyilkosokat és gonosztevőket is beszervezett a kormány oldalára... az is egy érdekes kérdés, hogy miért pont most telt be a pohár a döntéshozóknál, hiszen itt is sorolták azokat a közelmúlt-béli eseményeket, amikor emberéleteket követelt egy-egy komolyabb szuper-erejű összecsapás... de úgy tűnik, hogy mindig eljön egy pont, amikor a józan-ész és a lelki iránytű összefeszülnek, és az ilyen elvi viták végig is hullámoznak a közösségeken, és könnyen erőszakba torkollnak... a legtöbben itt is oldalt választanak, bár vannak, akik inkább neutrálisak maradnak (x-menek túlságosan ismerik a megaláztatást ahhoz, hogy hátrébb húzódjanak), és van olyan is, akinek nincs gyomra a barátai és szövetségesei ellen fordulni... a harmadik füzetig kell várni az első komoly fizikai összecsapásra, ami egy event-hez méltó halállal ér véget -meg némi fejvakarással a részemről (klón-thor, really? mondjuk a belépője hatásos volt, az kétségtelen)... aztán persze a fináléban újra össze kell feszülni, teljes kapacitással -csak az a baj, hogy elég nehéz egy ilyen sok-szereplős csatát szépen ábrázolni, hogy az olvasós jól átlássa, hogy éppen ki-hol-van és mit-csinál, itt sem sikerült tökéletesre a végeredmény. csúcspontot sem igazán kapunk, hiszen nincs igazi győzelem -bár teljesen érthető, hogy a kapitány felteszi végül a nagy kérdést: megéri ez a sok szenvedés...? de az antiklimatikus csata-vég után sem kaptunk igazi lezárást, inkább csak egy gyors kitekintést a jövőbe, hogy milyen következményekkel járt a háború, hogy milyen lesz ez a szigorított és regisztrált új világ... (érdekelne azoknak a véleménye, akik csak ezt a fő-minit olvasták el, hogy mennyire kaptak teljes élményt, mert többször is érezhetően összedolgozott millar és straczynski, több jelenet is átfolyik innen a pókember-füzetekbe majd vissza ide. akár fontos dolgokat is átpasszolt millar nagylelkűségében -mondjuk a 42-es börtön bemutatását. de azt is hozzátenném, hogy még a szorosabb együttműködés mellett is érez azért az ember döccenőket -például peter eléggé leharcolódik itt a főszálon, aztán a saját füzetében hirtelen sokkal jobban lesz...) (eléggé filmszerűen próbálja millar a kezében tartani a sok szálat, néha csak egy fél oldal erejéig vág bizonyos hősökre, hogy ők is hallathassák a hangjukat, aztán robogunk is tovább az újabb helyszínre.)

pókember: (Amazing Spider-Man vol.1 #532-538) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Ron Garney) (eng)

pókember identitásának része, hogy védi az identitását, így az ő szerepe volt a legérdekesebb ebben a polgárháborúban. és jól is érzékelteti straczynski a döntés súlyát, kellően végiggondolja peter, hogy melyik utat válassza, hogy meneküljön-e vagy maradjon hű a mentorához. és aztán, amikor lehúzza a maszkját, és felveszi a vállára az igazi terhet, akkor is végig kételkedik a döntése helyességében, főleg amikor rádöbben, hogy az általa választott oldalon árulóvá kéne válnia, és a barátait kéne feláldoznia a csatában... jól végigmentünk a színvallás összes következményén, a közkedveltség elvesztésétől kezdve a sajtó zaklatásán át az ellenfelek megvilágosodásáig. és persze a legsokkolóbb pillanatot j. jonah jameson élhette át, aki az első ájulás után máris jogi útra terelte a fortyogó dühét... ahogy az előzményben lincoln elnökre jutott egy kis rivalda, mint az igazi polgárháború jelképére, most a mccarthy-érához lett hasonlítva a törvény, amikor az újkori történelem legnagyobb ’boszorkányüldözése’ zajlott, amikor valódi ítéletek nélkül tették tönkre rengeteg ember életét (mert ugye itt is elég csak az, hogy valaki tudja rólad, hogy különleges képességed van, így a lelkes shield-es fiúk már zárhatnak is a börtönbe, kérdezés nélkül)... teljesen érthető peter pálfordulása, hogy fizikailag is összefeszül vasemberrel -de persze szép dolog belátni, hogy melyek azok az eszmék, amikhez minden körülmények között ragaszkodni kell, csakhogy az elkövetett megingások nem mindig hozhatóak helyre teljesen. és eléggé kegyetlen írói döntésnek érzem, hogy peter-t egy olyan következménnyel sújtja, amitől egész életében rettegett... (feltűnően sok közelit kaptunk vasember szem-nyílásáról. mondjuk nehéz is érzelmeket ábrázolni egy merev maszkon...)

az új bosszú angyalai: (New Avengers vol.1 #21-25) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Howard Chaykin, Leinil Yu, Olivier Coipel, Pasqual Ferry, Paul Smith, Jim Cheung)

egy kis műhely-titok: sokszor előre össze szoktam írni az olvasandó füzetek paramétereit (hányas számok tartoznak a kötetbe, évszám, író-rajzoló-csapat) -és most az új angyaloknál bosszankodtam egy sort, hogy minden számot más rajzolt, aztán mikor elértem a nagy olvasási sorrendemben az első füzethez, már megértettem a koncepciót. mivel az angyalok kettészakadtak a frakciók mentén, ezért bendis nem tudott csapat-képregényt írni erre az időszakra, ezért inkább minden számban másra helyezte a fókuszpontot (és ugye különböző rajzolóknak adta a feladatot, így aztán változatosan lehetett gyönyörködni a formásra kanyaríntott női hátsókban, máskor viszont erőteljes hunyorgatással lehetett csak kisilabizálni, hogy mire is gondolhatott a művész)... az adott hőstől függött, hogy mennyire mélyedtem bele szívesen az aktuálisan vele foglalkozó 22 oldalba -mert például az őrszemmel még mindig nehéz engem felcsigázni, főleg hogy ő most megkapta maga mellé a sótlan inhumánokat is... viszont jessica drew továbbra is kifejezetten érdekes a hármas-ügynök szerepében, főleg mert én még nem ástam bele magam a múltjába, úgyhogy a hidrás eredet-története is relevációval ért fel (azért meg nem igazán tudnék morogni, hogy bugyiban/melltartóban bunyózta végig az egész füzetet, talán ennyi szexizmus belefér az értékrendembe)... luke cage-nek nem meglepő módon a rabszolgaság és az afroamerikaiakkal való bánásmód jutott eszébe a regisztrációs törvényről -bár nekem inkább az tetszett, ahogy harlem szeretett hősnének ábrázolta bendis (és végre kaptunk egy lopott pillanatot a jessica jones-szal való kapcsolatából is)... a kapitány merengésre használta leginkább a számát, plusz a csapatgyűjtésére fókuszáltunk... az ironman-es részt viszont kicsit időhúzásnak éreztem, egy melléksztorinak tony stark egy balul elsült napjáról -viszont legalább láthattuk azt, hogy maria hill a tökösségével érdemelhette ki a pozícióját a shield-ben...

amerika kapitány és bucky: (Captain America vol.5 #22-24, The Winter Soldier -Winter Kills) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Mike Perkins, Lee Weeks, Stefano Gaudiano, Rick Hoberg)

mivel a főszálon eléggé lefoglalta mark millar a kapitányt, ezért ed brubaker azt főzte ki, hogy a társaira fókuszál inkább itt a szóló-címben -de szerintem nem kell azon bánkódnunk, hogy esik egy kis reflektor-fény sharon carter-re és bucky barnes-ra is (meg a háttérből egyre aktívabban tevékenykedő nick fury-ra). de persze azért a kedves szerző nem bírta megállni, hogy a kapitányt ne dobja be végül egy hidra-akció közepébe. mert legyen bármilyen konfliktus körülötte, steve rodgers-nek muszáj dolgoznia is egy kicsit... ezek mellett a gonoszok is beköszönnek a füzetek végén, csak hogy kellően idegesek legyünk, hogy mikor lép akcióba ez a förtelmes szövetség... (brubaker írt még egy bucky-s szóló-füzetet is, ami szintén megkapta a civil war címkét, és bár a többi ilyen típusú kiadványt lehagytam a listámról, ennél kivételt tettem, és nem is bántam meg, főleg mert így az ünnepek közeledtével nem ártott egy kis emlékeztető arra, hogy a karácsony nem csak a szeretetről szól, de ez lehet az az időszak is, amikor csendesen visszaemlékezünk, felidézve magunkban az életünk szép és szomorú pillanatait. ezen túl végre bemutatkozott számomra kate bishop is, már sokat hallottam rólad kislány, üdvözöllek az ismeretségi köreimben!)

pókember -újra feketében: (Amazing Spider-Man vol.1 #539-542) (2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Ron Garney) (magyarul: A hihetetlen Pókember, Kingpin)

tökéletesen megérti az ember peter dühét és fájdalmát amiatt, ami a nagynénjével történt, de közben meg azt is érzi, hogy straczynski inkább batman-t szeretett volna írni, és nem pókembert... de tényleg, gondolj csak bele: egy fekete éjszakán egy fekete ruhás hős fortyogó dühvel a lelkében, kíméletlenül vadássza le azokat, akik elvezethetik a következő nyomhoz, a felbujtóhoz, akit aztán némán, pusztán fizikai erővel győz le... ez nem egy pókember történet, mégis el akarja olvasni az ember, mert át akarja élni peter fájdalmát, akarja az összes csonttörő pofont, amit a tettes jutalmul kap... (tudom, hogy technikailag még egy szám tartozna a kötetbe az amazing-ből, de mindenhol azt láttam, hogy az inkább már felvezetése a drámai finálénak, úgyhogy oda tartogatom inkább. meg talán ez egy jó kiszálló-pont volt azzal a kilátástalan reményteleséggel, amit árasztott magából az utolsó oldal...)

epilógus: (Captain America vol.5 #25, Civil War -The Confession, Civil War -The Initiaticve) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Brian Michael Bendis, Warren Ellis; rajzolta: Steve Epting, Alex Maleev, Marc Silvestri)

(ez most kicsit vegyes-felvágott lesz, mert ide gyűjtöttem mindent, ami a csata befejezése után játszódik) tizenkét év eltelt ezen füzetek megjelenése óta, úgyhogy nem lehetett titok számomra, hogy mi lesz a gonosz csattanója a háború befejezésének -de ha annak idején olvastam volna a hírhedt 25.számot, akkor is már az elejétől kezdve éreztem volna, hogy valami fontos dolog fog benne történni, mert ed brubaker úgy építette fel az egész füzetet, hogy már a kezdetektől ott legyen benne ez az érzet. már a flashback-ek is gyanúsak lehetnek (bár brubaker előszeretettel élt velük korábban is, ez altathatná a figyelmünket), de aztán a kapitány megjelenik a bíróság lépcsőjén, és te tudod, hogy itt a pillanat, mégis remegve olvasod, mert hat, működik a dráma, a lövések, a kiabálások, a zuhanás. de ed brubaker a krimik kegyetlen világából érkezett, neki ennyi nem volt elég, hogy meggyötörje az olvasóit. neki kellett még egy csavar, hogy biztos hogy a lelkünk utolsó darabkái is a sötét mélybe hulljanak, mire becsukjuk a füzetet... ezután jött a vallomás, ahol elsőre nem láthatjuk, hogy tony kihez intézi a címben szereplő szózatot, de a körülményekből azért könnyen ki lehet találni. de az is kiderül, hogy bendis ezt a különszámot is kettéosztotta, ahogy a polgárháború kettéosztotta a hősöket, így tony az első részben az intellektusát fitogtatja, ahogy arthur királyról és a pürrosz-i győzelemről szónokol, míg az utolsó lapokon steve-et láthatjuk, ahogy a rácsok mögött is ember marad... tudom, hogy technikailag a new avengers 26-os száma akár odacsapható lenne a következő kötethez is, de a magyar kiadásból kimaradt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy elfér itt is a háború lecsengetésében, bár igazából nem tudni pontosan, hogy mikor is játszódik ez a kis szösszenet, amikor is a halálból visszatért sólyomszem kutatja a lelki békéjét -hogy aztán meglepő helyen találjon magának testi vonzódást (alex maleev most is, mint mindig, ihletett formában alkotott)... az initiative című füzet nem is levezetés, inkább felvezetés a következő korszakhoz, belelesünk néhány frissen alakuló csapathoz, hiszen azt már a fő miniből is tudjuk, hogy tony-nak az a célja, hogy mindenhol legyenek szuperhősök észak-amerikában, és ehhez az ötletéhez még ahhoz is van gyomra, hogy a legalávalóbb gonosztevőket átforgassa a saját keze alá...

amerika kapitány halála (Fallen Son -The Death of Captain America) (Fallen Son #1-5) (2007, Marvel Comics) (írta: Jeph Loeb, rajzolta: Leinil Yu, Ed McGuiness, John Romita Jr., David Finch, John Cassaday) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

a kapitány halála olyan jelentős esemény a hősök életében, hogy megérdemelt egy ilyen kaleidoszkóp-szerűen összerakott mini-sorozatot, amiben végignézhetjük a barátok és szövetségesek reakcióit. jó ötlet volt jeph loeb részéről, hogy a gyász lépései szerint tematizálta a füzeteit, így végig tudtunk lépdelni mi is az összes érzelmen, a tagadáson, a dühön, a letargián és az elfogadáson. ezek között volt, ami akcióval kecsegtetett, más inkább a lelkünket mardosta. kicsit előre is nézhettünk a kettészakadt angyalok mindennapjaira is -aztán pedig jöhetett a szívszaggató finálé, az emlékezésekkel átitatott temetés. bár tudjuk azt, hogy a képregények világában a halálok sosem véglegesek, csak átmeneti állapotok, ennek ellenére megható volt megélni egy ilyen jelentős hős búcsúját. (a koncepcióhoz mérten szándékosan sokszínű lett a művészi gárda is -bár mondjuk john cassaday-jel és david finch-csel nem lehet nagyon mellélőni, mindig lélegzetelállító rajzokat fognak a papírra vetni, igazán senkivel nem volt bajom ebből a pedigrés csapatból. igaz, azt nem értettem, hogy romita jr miért rajzol olyan széles vállakat vasembernek...)

(Iron Man vol.4 #1-6) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Adi Granov) (magyarul: Kingpin, 2016)

minden legendás karakternek megvannak a maga sarokpontjai, azok a témái, amiket elvárunk a történeteikben (tipikus példa erre pókember nagy ereje és nagy felelőssége), így tony stark életútja sem mentes az ilyenektől: neki mindig szembe kell néznie azzal, hogy fegyvereladással alapozta meg az anyagi hátterét... de hát hallhatjuk ebben a kötetben is, hogy a katonai célokra való fejlesztés a legkönnyebb út, a militáns hajlam felszippant minden technológiai újítást, és hajlandó is érte busás haszont fizetni... az is egy jól működő visszatérő téma a marvel képregényekben, hogy minden harcoló fél szeme előtt amerika kapitány tökéletessége lebeg, így a cél minden fejlesztés esetében egy hozzá hasonló szuperkatona létrehozása, aki önmagában egy jól kifejlesztett fegyver, aki egyszemélyben bevethető az ellenséggel szemben... ehhez a szokásos téma-kupachoz warren ellis egy személyes kedvenc (és kellően scifis) filozófiai kérdését teszi még hozzá: az ember-gép kapcsolatot (mert a jövő egyik nagy kérdése, hogy mennyire fogunk összeolvadni a gyors ütemben fejlődő technológiánkkal -végülis már ültetnek be a bőr alá csippet, amivel ki tudjuk nyitni a garázsajtót, szóval...)... ha kidugjuk a fejünket az elméleti fejtegetések alól, akkor egy nem túlságosa bonyolult sztorit találunk (egy neonáci redneck bosszút akar állni a gyerekkori sérelmei miatt), jó tempóban elmesélve, amit megkoronáznak a digitális festmények, amik jellegüknél fogva igen életszerűek és dinamikusak -le is szakítja az ember fejét az akció, főleg az első (autópályás) összecsapás az, ami igazán beszorítja az olvasó tüdejébe a levegőt. nem véletlen, hogy a filmes univerzum alkotói sűrűn forgatták ezt a kötetet a vasemberes filmjeik előkészületei során, de az ismerős elemei ellenére érdemes kézbevenni papír-formában is ezt a klasszikussá nemesedett történetet... (##12.02.)

(James Bond vol.1 #7-12) (2016) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Jason Masters) (eng)

múltkor megidéztük a klasszikus regény-béli, korai connery-s bond szellemét, most viszont egy másik klasszikus szellemmel is kacérkodtunk egyet (kacsint)... most is jól kitűnt, hogy warren ellis miért a tökösségéről ismert, mert bizony nem maradt a járt úton, és nem indigózta az előző kötetet, hogy egy újabb nagyívű bond-kalanddal töltse ki az időt, hanem egy sokkal szűkebb keresztmetszetű, ám mégis szövevényesebb és hiper-realistább történettel lepett meg minket... mert a kémek nem csak egzotikus helyszíneken hajtják a lengén öltözött, könnyen kapható hölgyeket, de akár testőr-funkcióra is bevethetőek a szűkebb pátrián... gyanítom, hogy komoly aktualitása van a való életben is annak, hogy a külföldre dedikált titkos-szolgálat politikai vitában áll a nemzetbiztonsági (belső) szervekkel, de azért az elég merész elképzelés, hogy az mi6 tagok otthon nem tehetnek semmit, még fegyvert sem tarthatnak maguknál... nem véletlenül mélyedtem el a szakszolgálatok háza táján, mert fontos szerepet játszottak a történetben a különböző osztályok -és a hozzájuk beépült ellenséges elemek... mert ez is a realitást erősítette, hogy még a saját (vagy a szomszéd) titkosszolgálatunkban sem bízhatunk, mert mindenhol gyarló emberek szolgálnak, akiket el lehet csábítani a vagyon ígéretével... meglepődtem, hogy az volt a csavar a főgonosznál, hogy nem volt csavar, már az elejétől láttuk az arcát, és még monologizálni sem volt igazán hajlandó, nem törekedett világuralomra, csak gazdagságra. így aztán a mellé bedobott spectre név is csak egy csali volt a régi rajongóknak, semmi több... kicsit töprengősebb, beszélgetősebb kötet volt ez, de azért nem nélkülöztük az akciókat sem, bond gond nélkül zúzott le nem egy luxus-autót út közben -azt meg csak én képzeltem bele a rajzolt arc-mimikába, hogy a kézitusák és fejlövések alatt mosolyog és nem vicsorog...? (#08.24.)

(James Bond vol.1 #1-6) (2015-2016) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Jason Masters) (eng)

james bond will return... bond rajongóként nagyon érdekes figyelni, hogyan változik a több mint hatvan éves karakter korszakról-korszakra, médiumról-médiumra. mert hiába vannak meg a macsós alaptulajdonságai, azért jól lehet játszani az arányok tologatásával. warren ellis egy nagyon érdekes kombinációt kevert ki, mert tiszteletben tartotta az ian fleming-i hagyományokat, ugyanakkor sikeresen adaptálta is a modern korba, nem érződik porosnak a 007-es (egy fokkal ügyesebben, mint amit daniel craig-ék értek el legutóbb)... ellis-t nem véletlenül hívták a brit fenegyerekek egyik tagjának, nem szokása finomkodni az írás közben, így nem meglepő, hogy nála hiányzik a leghíresebb titkos ügynök minden piperkőcsége, bourbon-t iszik, nem vodka-martinit, és még a női nemhez is csak egyszer kerül közel -akkor is majdnem az életével fizet ezért... illetve rosszul számolok, mert a ms.moneypenny-vel való évelődés nem maradhat el, mint ahogy a legtöbb klasszikus kellék bekerült a panelekbe (kivéve a q-féle csodakütyüket, de gondolom azok már túl kiragadtak volna minket a realista miliőből). még egy olyan aspektust is sikerült átültetni a filmekből a képregény nyelvére, amire nem is számítottam -valamiért nekem kötelező kelléke a bond-filmeknek az, amikor hosszasan mutatják, hogy hősünk belopakodik valahova, és ott kutat/keresgél, párbeszéd nélkül. bár ez utóbbi egyébként is jellemző erre a sorozatra, mert úgy tűnik, hogy ellis (nagyon helyesen!) nem akarja túlbeszéltetni a szereplőit, nem riad meg attól, hogy oldalakon keresztül néma panelek vannak -főleg akkor nem, ha akcióról van szó. mert egy igazi kém nem olyan, mint egy szószátyár szuperhős, akinek muszáj minden pofon mellé kommentárt fűznie... nem, bond egy kőkemény kommandós típus, aki gond nélkül lövi fejbe egymás után az ellenfeleit (btw, a filmek valószínűleg sosem lesznek ennyire véresek)... a főgonosz sem érdemelhet más sorsot, de azért előtte még elmondhatja a kötelező gonosz-monológját is -viszont annak örültem, hogy nem egy tipikus őrült tudósként gonoszkodott, hanem a balkáni háborús múltjával egy újabb réteget kapott. persze a terve őrült volt, de az már egy másik kérdés... (#08.23.)

(Wolverine vol.2 #119-122) (1997-1998) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Leinil Francis Yu)

néha összeállnak olyan alkotói evidenciák, amiknél nem értjük, hogy miért nem történnek meg gyakrabban. például az állatias rozsomák és az erőszak-király warren ellis párosa pont ilyen. mert a karakterből pont azt lehet hangsúlyozni, ami ellis-nek is az erőssége. és valószínűleg nem is kell több, hogy működjön a képregény -itt sem kell több a távol-keleti múlt felemlegetésénél és egy pont megfelelő hosszúságúra nyújtott üldözéses bosszúnál. kicsit felpiszkálja a karaktert, hogy aztán moralizálhasson azon, hogy ő vajon jobb-e, mint azok, akiket épp most hányt karom-élre. és persze mindezt a maga nyers stílusában írja meg a hírhedt skót, már amennyire a marvel engedi az erőszakot, sokszor képen kívülre szorul a halál. az akció-jelenetek viszont gyönyörűek, dinamikusak, átláthatóak, nagyszabásúak (főleg az autós/motoros részek). szóval, ha van egy ilyen működő páros, akkor a kiadó miért nem látja meg benne a lehetőséget...? ($11.03.)