(X-Factor vol.3 #1-6) (2006, Marvel Comics) (írta: Peter David; rajzolta: Ryan Sook, Dennis Calero) (magyarul: Kingpin)

kedves olvasóim, biztos feltűnt már a nagy marvel univerzumos olvasásomban egy bántóan hiányzó folt, azaz hogy néhány kivételtől eltekintve távol tartottam magam eddig a mutánsoktól. és higgyétek el, ez nem a bennem tomboló ’mutkó-utálat’-ból adódott, egész egyszerűen egy nagy összefüggő masszának tűnt kívülről az univerzum ezen szeglete, amit túl nagy falat lehet feltörni -de ennek most vége! rászántam magam, összeszedtem az infókat, és visszaléptem kettőt, hogy megfelelő helyen tudjak belépni az x-ek világába -bátrabban tettem most ezt, miután a pókfejnél is ignoráltam az eddigi időrendemet (most azzal nyugtatom magam, hogy sokkal jobb lesz, ha mostantól spirálban haladunk a naptárban, nem egyenes vonalban előre)... ha csak a kritikai visszhangot figyeljük az egyes köteteknél, akkor azt hiszem nagyon magasan sikerült fellépni erre a (mutánsokkal kikövezett) útra, mert peter david x-factor-át általános hozsannák kísérték az évek során, és most már azt is tudom, hogy nem érdemtelenek ezek a dicséretek, legalábbis ez a nyitó-kötet igazán mély benyomást tett rám... és tudom, hogy illett volna az előzménnyel kezdeni, mivel jamie madrox-nak van egy saját mini-sorozata, ahol az aktuális x-factor-t megalapítja, de azt érzem, hogy sokkal hatásosabb volt ez a belépő így szűzen, hogy dögös akciók során ismerhettem meg a karaktereket, ezt a diszfunkcionális csapatot, ami elég egyedi módon kovácsolódik össze, miközben minden panelt kihasználnak arra, hogy osszák egymást verbálisan -egy csapat különc és (számomra) friss arc, akik kellően érdekesek ahhoz, hogy követni akarjam őket hosszútávon is... erősen rányomja a bélyegét a kötetre a korszak is, amiben játszódik, ugyanis nem sokkal vagyunk wanda hírhedt mondata után, amitől a mutánsok kilencven százaléka elvesztette a képességét, emiatt összeomlott a mutánsváros-nak nevezett kerület társadalma is, és a ’normális’ ember-közösség is vérszemet kapott. úgyhogy minden adott a parázs konfliktusokra, főleg mert a sötét sikátorok gyilkosokat és gonosz-tevőket is rejtenek. a nyomozó-irodában játszódó setup ellenére nem éreztem igazán a ’klasszikus nyomozós’ hangulatot, de most inkább még csak alapoztunk, erre az aspektusra lesz még később is idő, ha a szerző meg akarja erősíteni ezt a vonalat. ha nem, nekem az is megfelel, egy ilyen szórakoztató olvasás után erős bizodalmat érzek peter david felé... (×10.20.)

The Man of Steel (The Man of Steel #1-6) (2018, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Joe Prado, Ivan Reis, José Luis Grarcía-Lopez, Jason Fabok, Adam Hughes, Kevin Maguire, Ryan Sook, Evan 'The Doc' Shaner) (eng)

ha valaki komoly ismeretséget szerzett már alkotóként, akkor nem kerülheti el, hogy komoly nyomás helyeződik a vállára, amikor egy újabb művet ad ki a keze közül -az emberek sokkal szigorúbban fogják vizsgálni, szétszedni a legújabb gyermekét. különösen nehéz helyzetben volt brian michael bendis ezúttal, hiszen nagy parádét tartottak neki a dc-nél, amikor sikerült őt átcsábítani a konkurenciához (hónapokon át minden füzetükben benn volt, hogy ’bendis is coming’) -így persze mindenki úgy állt neki a kiadónál elkövetett első művéhez, hogy ’na nézzük, hogy mire megy a marvel nélkül a kopasz!’. pedig rossz útra tud vinni ez a megközelítés, mert a magasra srófolt elvárásoknak nem lehet megfelelni... bendis sem találta fel újra a képregényt, és nem fújta szét a peter tomasi által felépített legújabb superman képet sem, bár azért beleillesztette a magáét a keretbe, és módosított is a pálya-íven annyit, hogy összeráncoljam tőle a homlokom. de a problémáimról később, inkább azt szögezném le gyorsan, hogy nincs megváltás és nincs katasztrófa sem, csak egy korrekt képregény, aminek a legfőbb célja, hogy kijelölje a jövő útjait... persze azért bendis nem könnyítette meg a dolgunkat, hogy csak úgy hátradőlve élvezzük a csihipuhit, hanem tekert egy nagyot a szerkezeten, úgyhogy azért oda kellett figyelni, hogy kitisztuljanak az idősíkok -de hosszútávon unalmas lett volna, ha csupán két földöntúli erővel rendelkező lény püfföli egymást, és ez a dramaturgia alkalmas volt arra, hogy megtörje az ütemet. így volt elég időnk a szerkesztőségben is, üdvözölhettük az újonnan érkezett (női) karaktereket is, és egy kicsit foglalkozhattunk az elmúlt két év legfontosabb aspektusával is: a kent családdal. és itt jön a fekete leves... eléggé felhúztam magam azon, hogy bendis az első mozdulatával félresöpörte az olyan jól működő, és baromi szerethető családi dinamikát, és máris szétszakította kent-éket, pedig az apa/fiú kapcsolat volt eddig a sorozat lelke... a másik, amiben kötekedni tudnék, az a kényszer, amit minden superman író átél, amikor hozzá kerül az ikonikus hős -mindenkinek bele kell nyúlnia az eredetébe, mindenféle függelékekkel kell felaggatnia, és ez rohadt fárasztó már -nem érdekel, hogy ki pusztította el a krypton-t, túl kéne már lépni a múlton, és azzal az egy (esetleg kettő) kriptonival kéne csak foglalkozni, aki igazán számít... (×06.01.)

Superman -The Unity Saga -Phantom Zone (Superman vol.5 #1-6) (2018-2019, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Ivan Reis, Joe Prado) (eng)

az előző érában megszoktuk azt a felállást, hogy az action comics-ban volt a történet-orientáltabb zúzás, a superman-ben meg inkább érzelmi alapokra építkezett peter tomasi, bendis viszont fordított egyet ezen, ugyanis a fő címbe hozta el a faltól-falig zúzást (és bár az action-t még csak most fogom elkezdeni, de elég beszédes, hogy clarke kent van kiemelve a borítóra, így feltételezem, hogy az lesz ezúttal a földhöz ragadtabb oldal)... csakhogy. hiába kényeztetik a szemet a csodásan rajzolt szélesvásznú (dupla oldalas) maszkulin összefeszülések, ha üres mögöttük a vászon, ha nincs mélysége sem a gonosz lelkének, sem a céljainak... persze maga a felállás ennél nem is lehetne képregényesebb (a föld áthuppan egy kicsit a fantom zónába), és azért érezni a komoly tétet is, de ez az ’elpusztítok minden kriptonit, mert csak’ gonosz annyira sekélyes, hogy elvesz minden élt a nehezen csiholt feszültségből. és igazából superman is csak halványan moralizál, amikor azon gondolkozik, hogy meddig menne el, hogy szenvedni lássa azt a lényt, ami (állítólag) annyi szenvedést okozott a kriptoni népnek, de ez meg túl későn érkezik (konkrétan a kötet utolsó füzetében)... mivel a fantom zóna a kriptoniak szeméttelepe, ezért elő lehet onnan húzni régi ellenfeleket is, de azért eléggé meglepődtem, amikor nuclear man is a lapokra került, mert azt hittem, hogy a teljes emberiség próbálja elfelejteni a borzasztó superman 4-et, erre bendis itt viccelődik az ottani szerencsétlen gonosszal... mindjárt meglátjuk majd, hogy a sztár-szerzőnk mit tartogatott a testvér-füzetekbe, remélhetőleg valami emlékezetesebb belépőt, mert ez a kötet sajnos csak egy ’halvány oké’ volt csupán... (×06.04.)

Action Comics -The Invisible Mafia (Action Comics vol.1 #1001-1006) (2018-2019, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Patrick Gleason, Yanick Paquette, Ryan Sook) (eng)

...szóval bejött a jóslatom, b.m.bendis tényleg ebbe a címbe tartogatta a földhözragadtabb superman-jét -bár én annak tudtam volna igazán örülni, ha még messzebb megy, és azt a kis természetfelettit is kiveszi a képletből, amivel a gonosz-oldalon indukálta a rejtélyt. mert miért ne járhatnának túl egyszerű gengszterek is superman eszén, minek ehhez egy misztikus vörös köd...? de bendis-nek mindig is jól állt ez a sikátoros/nyomozós aspektus, a füstös kocsmák, ahol clark kent kikérdezheti az embereket, és ahol a női szkandernek is nagy hagyománya van... ugyanakkor semmit sem sikerült helyreállítania a számomra oly’ fontos családi magánéletből, a messzeségből ugyan visszatért lois-t, de nem nagyon értem a motivációját, otthagyja a gyermekét a creepy apósával, és bujdokol egy paróka alatt, csak mert egyedüllétre van szüksége? ugyanakkor egy egészségeset azért dugnak a férjével, amikor véletlenül egymásba botlanak... hmm, a harmadik kötettel sem sikerült igazán meggyőznie bendis-nek, hogy ő a legalkalmasabb a karakter írására, továbbra is egy mérsékelten izgalmas középszernek érzem a végeredményt, bár kétségtelen, hogy ez a kötet működött a legjobban számomra az eddigiek közül... (×06.07.)