(Punisher vol.7 #7-12) (2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Leandro Fernandez)

garth ennis megint arról ír, amihez a legjobban ért észak-írként -igaz, haza nem viheti a megtorlót, ezért a pokol konyhájába hozza át a saját országa brutális konfliktusát... igaz, most nem az ira robbantgat a környéken, csak egy ex-terrorista, így sokkal inkább gengszter-környezetbe van ültetve a konfliktus... tetszett, hogy ennis megágyaz a különböző frakcióknak, alaposan bemutatja az összes szereplőt, akik persze mind alávaló mocsadékok, és mind csak egy dolgot tartanak szem előtt: a várható nagy lóvét (szeretem az apró vizuális geg-eket, amikkel meg lehet határozni egy karaktert -például bírtam, hogy az ír főnökasszonyság láncdohányosnak volt ábrázolva)... frank castle ezúttal véletlenül csöppent az eseményekbe, vagy mondjuk azt, hogy az írek belső konfliktusa berobbant az életébe, de ez nem akadályozta meg abban, hogy lelkiismeretesen gyilkoljon le annyi szemétládát, amennyit csak tud -mondjuk egy helikopter gépágyújával, mert azzal sok mocskot lehet kilyuggatni egy csapásra... hát ez a kötet sem a finom-lelkűeknek készült, és nem csak azért, mert a megtorló liter-szám ontja a vért benne, de egyéb gusztustalanságokkal is megfűszerezi a szerző a sztori korpuszát, van egy tag, akinek szikszalagok tartják a helyén az arcát, egy másik meg abból él, hogy kis darabokra aprítja fel az áldozatait... de hé, mindenki tudja, hogy mire vállalkozik, amikor kinyit egy ennis kötetet, sőt, el is várja, hogy vérben ússzon az összes kibaszott panel... (×10.15.)

(Punisher vol.7 #1-6) (2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Lewis RaLosa)

tudom, hogy hivatalosan azért hozták létre a marvel alkiadóját, a max-ot, mert brian michael bendis noir-osat akart játszani a kiadó keretein belül, de igazából titkon arra számíthattak a döntéshozók, hogy így házon belül tarthatják garth ennis őrült elméjét -mert ezt az ír kurafit a jóisten is arra teremtette, hogy határok nélkül csavarja fel az erőszakot a kedvenc karaktere, a megtorló körül... és nem is nagyon pöcsöl a nyitányban, egy kis gyorstalpaló után már ott lövöldöznek hősünk körül nem csak a szokásos rosszarcú maffiózók, de a kormány emberei is -és persze frank castle sosem volt az a gyáva balfasz, aki félreugrana a golyók elől, inkább előránt egy gépágyút, és nyakig beleveti magát az őrületbe... viszont nem csak erőszak-orgiákat kapunk meg minden egyes képkockán, ha letöröljük a vér-foltokat és agy-darabokat az oldalakról, akkor bizony karakter-tanulmányokat találhatunk a mocsok alatt, azaz ennis szívesen bíbelődik a kemény-legényekkel és a kívánós állami szervekkel is -ami azért érdekes, mert kábé mindegyik karakter meghalt vagy megnyomorodott a kötet végére, úgyhogy kárba-veszett a beléjük fektetett energia. illetve egy lófaszt veszett, mert a brutalitáson túl ők szolgáltatták a szórakoztatás-faktort, miattuk telt meg élettel a lehangoló környék... a borongós sztorihoz sprőd rajzok dukáltak, egyedül frank arcával nem tudtam megbékélni, ami hol egy elnagyolt conan a barbárt formázott, hol meg egy összehúzott szemű clint eastwood-ot véltem benne felfedezni... (×10.02.)

(Born #1-4) (2003, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Darick Robertson)

hiába legális egy háborúban ölni, azért ne gondolja senki, hogy egy emberélet kioltása nem roppantja össze a katonák lelkét. a katona személyiségétől függ, hogy miképp próbálja feldolgozni a borzalmakat, ki az, aki a padlón fog szűkölni, ki az, aki elbódítja magát, hogy ne érezzen semmit, és ki az, aki alámerítkezik a sötétségnek... frank castle a háború embere, soha nem tudta magát kivonni a véres bűvköréből, és itt kezdődött minden, a távol-keleti dzsungel fullasztó ölelésében... hiába eredet-történetet írt garth ennis a saját punisher-éhez, azért így is elég készen tálalja a karaktert, akinek már komoly elvei vannak, egy egyedi morális kódja, ami nem engedi az igazságtalanságot, azonban a halálos megtorlás az alap-pillérét képezi. viszont van egy kétséges narrátorunk, ami folyton kísérti hősünket, hogy lépjen még tovább, és a szerző nem teszi egyértelművé, hogy egy tudathasadásos belső hangot hallunk csupán vagy egy külső (gonosz?) erőt... viszont a fő narrátorunk nem frank, hanem egy egyszerű gyalogos katona, castle tökéletes ellentéte, mert viszolyog a háború borzalmaitól, és megkérdőjelezi a létjogosultságát is (sőt, még amerika csendőr-mentalitásába is belerúg egyet). és hiába a mozgalmas háborús külső, miatta egy kicsit filozofikus lesz ez a mini-sorozat. de persze ennis nem lenne önmaga, ha nem pörgetné túl az erőszakot, azt is mondhatnánk, hogy már-már élvezettel ábrázolja a viet-kongok brutális halálát hosszú oldalakon keresztül. de csak annyira kúszik át a határon túlra, amennyi ahhoz kell, hogy egy értelmetlen háború brutalitását ábrázolja... mert ezt a mocskot rá kellett kennie frank castle-re, hogy jobban átérezhessük azt a későbbiekben is, amikor kegyetlenül megtorolja a közelében lévő igazságtalanságokat... (×09.30.)

(Alias vol.1 #22-28) (2003-2004) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Michael Gaydos, Mark Bagley, Art Thibert) (eng)

egy eredet-sztorit nem lehet félvállról venni, vissza kell menni a kezdetek elé, fájóan felkapargatni a sebeket -és ha kicsit játszani akarunk, akkor lehet mondjuk a képi világgal is megidézni azt az aranykort, amikor hősök sokasága lepte el a popkultúra horizontját (azzal nem is tudom, hogy ki vagyok-e békülve, hogy jessica egy iskolába járt peter parker-rel, azon viszont jól szórakoztam, hogy b.m.bendis húzta előttünk a mézesmadzagot, mielőtt jessica megkapta volna a képességeit). lehet, hogy nem ez a legeredetibb eredet-történet (nem olyan menő, mint ka-zar-é a vadfölddel meg a kardfogú tigrissel), de megteszi, van benne dráma, van benne képesség-felfedezés, és a többi hőssel ellentétben nagyon hamar bekövetkezik benne a bukás is... bár a sorozatból ismerhettük killgrave-et (lehet hogy ott nem volt lila, viszont ezt kompenzálta david tennant vonzereje), de itt a rajzolt verziónál egy kicsit máshogy működött a megbabonázott hónapok drámaisága, máshogy tűnt szemétládának ez az alávaló gonosztevő (pl. más nőket dugott jessica szeme láttára, csakhogy az kívánja őt, wtf?)... a jelenkori összecsapás kellően meglepő lett, viszont a jópofának szánt meta-humor engem kizökkentett az olvasásból -mert oké, hogy az volt a cél, hogy jessica-val együtt mi is a bizonytalanság kétes színei közt vergődjünk, de amikor ilyen durván rugódik ránk a negyedik fal, az nem mindig éri el a megfelelő hatást... a sok lélek-zúzás után jólesett az őszies napsütésben a megnyugvás, a sok szarság után igenis járt nekünk (is) egy kis remény -a noir-nak indult történet egy szebb jövővel kecsegtet, kibújik az árnyékok közül a fényre, és istenemre, jól esik neki... (##02.01.)

(Alias vol.1 #10, 16-21) (2002-2003) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Michael Gaydos) (eng)

lehet hogy sokan szórakoztatónak találják a pökhendi stílusát, de azért valljuk be, hogy j.jonah jameson a marvel univerzum egyik legnagyobb seggfeje... képtelenség együtt-érezni vele, még akkor sem mozdítja meg a lelkem, amikor egy szerettéért aggódik -lehet hogy azért, mert nem sokkal előtte még jessica-t fenyegette véres szájjal... erősen köröztünk ebben a kötetben a pókember-körüli al-univerzumban, igaz, maga peter nem tette tiszteletét, csak a cicis verziói... mert brian michael bendis most merte lecsapni azt a labdát, hogy létezik már egy jessica nevű karakter, aki volt szuperhős és magánnyomozásból él -az első spider-woman, ms. jessica drew... és ha már egy póknő beemelődött a sztoriba, jöhetett egy másik is, szám-szerint a harmadik, akivel együtt viszont áru-kapcsolódott a fent emlegetett jjj is (meg azok az érzelmek, amik nem jöttek)... a bendis-verze is erősen ott dobog a hell’s kitchen mélyén, vagy csak a szerzőnk kattant rá a szuperhős-drogra, mert ahogy a daredevil-ben problémát jelent ez a fajta elszállás, itt is a dráma központi elemévé vált... viszont tágul is ez a bizonyos alias/daredevil-univerzum, mert most rakódott rá a sztorira a legtöbb szuperhősös elem, perzseltek az ujjakból szórt villámok, repkedtek a fényes fény(?)-gömbök, csattantak a keményen kiosztott pofonok (még jessica jones is bele tudott szédülni, amikor orr-vérzésig csapkodták a buciját, dehát eddig sem volt ő egy sérthetetlen hősnő). és szerencsésen jött ki az újragondolt mixből a sorozat, mert ez a kötet működött eddig a legjobban -talán nem is éreztem még egy képregény-folyamnál sem ilyet, hogy részről/részre egyre jobban tetszik. tehát vessem bele magam minél hamarabb a fináléba, mi...? (a hálószoba-jelenetek nem a szexiségükkel tüntetnek, hanem a természetes párbeszédeikkel, nem is szívesen lennénk egy ágyban jessica-val és scott-tal, miközben sértődötten és megbántottan veszekednek egymással...) (féltem a tízes számtól, amikor láttam, hogy a párbeszédek helyett forgatókönyv-szerűen vannak elhelyezve a kimondott mondatok, de meglepően jól működött ez a különleges forma is a festményekre hajazó képeivel.) (##01.31.)

(Alias vol.1 #11-15) (2002-2003) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Michael Gaydos, David Mack, Mark Bagley) (eng)

hozzá vagyunk szokva, hogy a szuperhősös történetek liberális nagyvárosokban játszódnak, ahol a lakók csak az esetleges (anyagi) károkért morognak, de ritkán viselkednek ellenségesen a különleges képességűekkel szemben (oké, tudom, hogy ehhez az idealizált képhez ki kell vennünk az egyenlegből a folyton utált mutánsokat, de azért járjátok velem végig ezt a gondolat-menetet, légyszi...) -úgyhogy most ezért volt mellbevágó jessica-val elindulni a bigott és kispolgári vidéki amerika mélyére, ahol tisztán élnek még a sztereotípiák, az emberek kotnyeleskednek, a focicsapat irányítója minden csajt meg akar dugni, és a környék legnagyobb kirekesztő rohadékja a helyi prédikátor... és egészséges felháborodással tudtuk követni jessica-t ebben a merően kisszabású ügyben, ebben a maradi fertőben, ahol nagy hangon lehet utálni azokat, akik mások, zsidók, leszbikusok vagy mutánsok -a felháborodás az életszerűségből eredt leginkább, mert sajnos tudjuk, hogy a képregény megjelenése óta eltelt tizenöt évben semmit sem javult a helyzet (és nem csak a vidéki amerikára igaz ez, de kishazánkban is tort ül a kirekesztő gondolkozásmód)... az érzelmi feltöltődés után brian michael bendis nem engedte el a gyeplőt, hanem még két lapáttal rátolt a lelkizésre és a romantikára (összeeresztve jessica-t luke cage-el és scott lang-gel) -szintén egy marvel-kiadványtól szokatlanul realista hangnemben, tökéletesen imitálva egy szex utáni veszekedést és egy tökéletlen első randit. (tetszik, hogy bendis a saját univerzumát építi azzal, hogy matt murdock ügyét ebbe a sorozatba is átmenti -és így nem lóg jessica megjelenése sem odaát...) (##01.28.)

(Alias vol.1 #1-9) (2001-2002) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Michael Gaydos, Bill Sienkiewicz) (eng)

oké, tudták a marvel-nél, hogy milyen irányból érkezett brian michael bendis (a powers-re gondolok itt elsősorban), de azért megnéztem volna a szerkesztők arcát, amikor előállt nekik ezzel az ötlettel: egy problémás, kiégett, dohányzó, italozó, káromkodó hősnőt akar bedobni az ismert marvel karakterek közé, akik szintén nem fogják vissza magukat. hát nem csodálom, hogy egy külön (felnőttekre pozicionált) al-kiadót hoztak létre a kedvéért -ezt bendis egy ’fuck’ szóval köszönte meg, egyből az első oldal, első panelén... persze jessica jones nem volt ismeretlen számomra a tévésorozata miatt, de ez a tudás most egy kicsit hátrányba is fordult, mert a mozgóképes ’hölgy’ egy fokkal még cinikusabb és megkeseredettebb, mint a rajzolt eredetije, így az első két füzetnél volt némi hiányérzetem (abban nem, hogy itt is levarrja luke cage-et keményen), de aztán egyre érdekesebbek lettek a sztorik, úgyhogy fokozatosan vett meg magának. sztorik, mert ebben az első kötetben többfelé is kanyarodtunk, igaz, mindig a horizonton tartottuk a bosszú angyalai kúriáját... az alap noir felállás mindig adott, jessica sűrű cigifüstben hallgatja a kuncsaftokat (vagy rejtett melegekre vadászik a neten), aztán az ügyek vagy belecsavarodnak valami magasabb szintű összeesküvésbe, vagy piszlicsárék és értelmetlenek maradnak -kiszámíthatatlanul, ahogy az élet is hozná... magában a hősnőben már most az tetszik a legjobban, hogy meg lehet vele vizsgálni azokat, akik nagy erőt kapnak a sorstól, de nem tudnak élni vele, mert lelkileg nem alkalmasak arra, hogy elbírják a súlyát -és azért jó, hogy ezt itt már az elején birizgáljuk, mert erre még lehet építkezni a későbbiekben is... michael gaydos rajzaival is fokozatosan békülök, értem a minimál koncepciót, érzem azt is, hogy illik a miliőhöz a stílus, de sajnos nem tud magával vonzani -bár az ötletes panel-kezeléseit tudom értékelni... (##01.25.)