(1990) (írta: Alan Moore, rajzolta: David Lloyd) (magyarul: Fumax)

anglia a nyolcvanas években nem volt jó hely, a nép ki volt zsigerelve, egy értelmetlen háborúba is belekeveredtek, nem csoda, hogy a tomboló thacherizmus közepén a gondolkodó alkotók nem látták fényesen a jövőt... alan moore ifjú szerzőként nem találta fel a kereket ezzel a disztópikus történettel, de gondosan végigvette magában, hogy milyen lenne, ha egy totalitárius fasiszta rendszer ragadná magához a hatalmat, hogyan hálóznák be az élet minden területét, hogyan gyalulnák le a népet a szokásos szélsőjobbos mocsokságokkal (kisebbségek táborokba gyűjtése és kínzása, álszent vallásosság látszata)... és mit tehet egy nép, ha elhomályosítják a tisztánlátását hazugságokkal, ha állandó félelemben kell élnie? miért nem kergetik el az emberek a rajtuk uralkodó tetveket? -teszik fel ilyenkor azok az emberek a kérdést, akik kellően szerencsések ahhoz, hogy nem kellett még ilyen rendszerben élniük... v egy nagyon érdekes főhős, mert egyszerre nagyon konkrét motivációja van a tettei mögött (bosszút akar állni azokon, akik a koncentrációs táborban megkínozták), ugyanakkor egy eszme megtestesítője is, akinek az a feladata, hogy levegye az emberek szeméről az kötést, hogy megmutassa, hogy egy megdönthetetlennek hitt rendszer is megdönthető. ez utóbbi funkciójához kellenek a szimbolikus tettek, a guy fawkes szerep felvállalása, a név- és arc-nélküliség... régóta mániám, hogy rendbe rakjam az emberek fejében lévő káoszt az anarchiáról, és nagyon örültem neki, hogy moore pontosan érti ezt az eszmét, azaz nem a káosszal azonosítja (mint oly’ sokan mások), többször is beszélteti főhősét a rend-nélküli-rend-ről... bár v a címszereplő, sokszor tűnik el a képregény lapjairól, és átadja a helyét a többi karakternek -akikből számtalan van, mert moore alaposan be akarja mutatni a rendszer romlottságát. viszont az a képessége még nincs meg a szerzőnek, hogy igazán karakteres vonásokkal ruházza fel a mellék-alakokat, ezért néha kell pár panel, hogy az olvasó összerakja fejben, hogy kit is lát épp’ aktuálisan. ebben a rajzolója sem segíti, mert mereszteni kell a szemeket néha a panelekre... de ezek csak apróbb bukkanók, mert egyébként nagyon hatásosan működik az egész történet, tud nagyon mélyre menni amikor a fasiszták bűntetteiről van szó, és folyamatosan dolgoztatja az agyad a gondolatiságával. alan moore könnyedén lépked fel a kedvenc szerzőim közé, nála még az sem zavar, hogy a nyolcvanas évek vizuális világa nem a kedvencem a képregény-kultúrában... (×11.03.)

(Watchmen #1-12) (DC Comics, 1986-1987) (írta: Alan Moore, rajzolta: Dave Gibbons) (magyarul: Fumax, 2018)

oké, az köztudott, hogy a watchmen az egyik legsúlyosabb képregény, amit valaha írtak, de arról nem volt szó, hogy ezt fizikailag értik -azt hiszem tönkrementek az ízületeim, mire végigrágtam magam a tekintélyes méretű új magyar kiadáson... oké, viccelek, de tényleg nem adja könnyen magát a mű, sűrű és ragadós, viszont ennek ellenére egy percig sem szenvedsz vele, mert azt érezni, hogy sodor magával (még ha közben sokkal több időt is felemészt, mint amit egy manapság kiadott vékonyka füzet igényel)... de jól működik az a kettőssége, hogy oda kell figyelni az apró részleteire is, ugyanakkor nem okoz erőfeszítést ez a koncentrálás, mert végig segíti az olvasást, különösen a panel-rendezéseivel... azért is figyelni kell, mert alan moore íróként ihletett merít az egyik szereplőjétől, és kaleidoszkópként láttatja az időt, képes egyszerre futtatni a múltat, a jelent és a jövőt (kiegészítve sokszor egy másik fikcióval, egy rémisztő kalóz-történettel, amivel szintén reflektál az eseményekre). de így éri el többször is, hogy teljessé váljanak a karakter-ívek, hogy mindent megtudjunk erről az alternatív amerikáról, amit egy picit másfelé vitt el a szuperhősök tevékenysége, mint a valóságban... bár persze a nyolcvanas évek közepe óta sok minden megváltozott a valódi világunkban, az üzenet riasztóan hiteles tudott maradni, ma is ugyanúgy rettegünk, hogy eljön az utolsó óra, hogy a békére képtelen emberek megsemmisítik önmagukat... nagy szakértelemmel játszik a klisékkel is, sarkaiból forgatja ki a szuperhős legendákat -de még a gonosz is tudja azt, hogy csak akkor szabad egy nagy-monológban felfedni a terveit, amikor a hősök már semmit sem tehetnek (nem úgy, mint ahogy a bond-gonoszok szoktak elbukni a sikerük kapujában). a cinikus világgal szemben csak cinizmussal harcolhatunk... hmmm, féltem ettől a kritikától, hogy mit tudok mondani erről a gigantikus műről, amiről már mindenki elmondott mindent korábban, aztán kicsit megnyugodtam, amikor elkezdtek ömleni belőlem a betűk a billentyűzetre -és most itt vagyok, és megint pánikolok, mert annyi mindenről nem ejtettem még szót... pedig tudom, hogy lehetetlenség egy ilyen írásban feltérképezni ezt a legendát, annyi minden van benne. és nem azért kell elolvasni, mert felkerült a time magazin top-listájára (egyetlen képregényként), nem azért kell a polcon tartani, mert piszok jól mutat a különleges díszkiadása, hanem mert hihetetlen élmény elmerülni ebben a végtelenül összetett labirintusban. siess, mert nem tudhatod, hogy mennyi időt van még rá, hogy mikor kerül egy őrült ember kezébe a nagy piros gomb, amivel eltörli az emberiséget a föld színéről. tudod te is, hogy a világ errefelé tart... (##08.25.)

(2002-2003) (írta: Alan Moore, rajzolta: Kevin O'Neill)

nem csak az észvesztő kalandokat és az izgalmas rejtélyeket szerette a kor embere, de igényelte a borzongást is, a félelmet az ismeretlentől, a távoli világoktól, viszolygott a furcsa deformáltságtól. így természetes, hogy ezek is bekerültek az alan moore-féle nagy főhajtás turmixába. nekem először mégis kicsit kivetette magából a scifis keretet -bár értem, hogy miért akart tisztelegni edgar rice burroughs szelleme előtt is. aztán kellett még egy füzet, amíg hőseink belelendültek, de onnan már nem volt megállás. bár most csapat-összerakás helyett csapat-szétszedés volt, de aztán a külön-utaknak meg lett a haszna, amikor a szeretkezést és london égését összevegyítette. apropó, szex, ilyen szempontból erkölcstelenebb lett ez a kötet, főleg, ha azt nézzük, hogy mit művelt mr.hyde a múzeumban (abszolút csúcs-jelenet), főleg mert az ember fejében játszódik le a szörnyűség nagy része a láthatatlanság miatt. és apropó újra, mert kifejezetten jót tett a hangulatnak, hogy a nyámnyila jekyll alig lépett színre, csak a nagy dumákat és pofonokat eregető alteregója. ötletes anti-klisés fordulat, hogy a nagy győzelemben a melákon kívül nem sok szerepe volt a főhősöknek, de legalább csavartak egyet a wells-féle náthás sztorin... (btw, wells így talán a legtöbbet idecitált szerző lett, láthatatlan emberestül, tripodustúl, dr.moreaustól.) ($03.14.)

(1999-2000) (írta: Alan Moore, rajzolta: Kevin O'Neill)

egy úriember nem dühöng, de azért egy kis bosszankodást megengedhet magának, ha arra gondol, hogy mit művelt hollywood ezzel a nagyszerű alapanyaggal. főleg úgy, hogy olvasás közben érzi, hogy mennyire film-szerű az egész, adta volna magát, hogy valami olyat kapjunk, ami igazán nagyot szól a vásznon. oké, kijött belőlem mr.hyde az elején, inkább nézzük magát a forrás-művet. mindig is tetszett az alapötlet, hogy ismert irodalmi alakokból szuperhős-csapatot lehet faragni, de most így elnézve a képregény rusztikus lapjait, ennél még nagyobb a gesamkunst, a gonosz is ismert név, de még a háttérben is ott vannak a viktoriánus kor ismert kitalált arcai. a történetvezetése a klasszikus formulát követi, csapat-építés, első kalandok, a nagy csavar az ellenféllel, majd a látványos leszámolás -némi kiskapuval a folytatásra. de mindent áthat ez a klasszikusság, a panel-kezeléséről is gyerekkorom jutott eszembe, amikor digedag-ékat faltam hasonfekve az ágyamon. akkor is kalandokra vágytam, és most sem vetem meg, ha elvisznek egy ilyen fantasztikus kalandra egy alternatív múltba. ha verne ma élne, biztos, hogy ilyen képregényeket írna zsákszámra. ($03.13.)