(Punisher vol.7 #7-12) (2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Leandro Fernandez)

garth ennis megint arról ír, amihez a legjobban ért észak-írként -igaz, haza nem viheti a megtorlót, ezért a pokol konyhájába hozza át a saját országa brutális konfliktusát... igaz, most nem az ira robbantgat a környéken, csak egy ex-terrorista, így sokkal inkább gengszter-környezetbe van ültetve a konfliktus... tetszett, hogy ennis megágyaz a különböző frakcióknak, alaposan bemutatja az összes szereplőt, akik persze mind alávaló mocsadékok, és mind csak egy dolgot tartanak szem előtt: a várható nagy lóvét (szeretem az apró vizuális geg-eket, amikkel meg lehet határozni egy karaktert -például bírtam, hogy az ír főnökasszonyság láncdohányosnak volt ábrázolva)... frank castle ezúttal véletlenül csöppent az eseményekbe, vagy mondjuk azt, hogy az írek belső konfliktusa berobbant az életébe, de ez nem akadályozta meg abban, hogy lelkiismeretesen gyilkoljon le annyi szemétládát, amennyit csak tud -mondjuk egy helikopter gépágyújával, mert azzal sok mocskot lehet kilyuggatni egy csapásra... hát ez a kötet sem a finom-lelkűeknek készült, és nem csak azért, mert a megtorló liter-szám ontja a vért benne, de egyéb gusztustalanságokkal is megfűszerezi a szerző a sztori korpuszát, van egy tag, akinek szikszalagok tartják a helyén az arcát, egy másik meg abból él, hogy kis darabokra aprítja fel az áldozatait... de hé, mindenki tudja, hogy mire vállalkozik, amikor kinyit egy ennis kötetet, sőt, el is várja, hogy vérben ússzon az összes kibaszott panel... (×10.15.)

(Punisher vol.7 #1-6) (2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Lewis RaLosa)

tudom, hogy hivatalosan azért hozták létre a marvel alkiadóját, a max-ot, mert brian michael bendis noir-osat akart játszani a kiadó keretein belül, de igazából titkon arra számíthattak a döntéshozók, hogy így házon belül tarthatják garth ennis őrült elméjét -mert ezt az ír kurafit a jóisten is arra teremtette, hogy határok nélkül csavarja fel az erőszakot a kedvenc karaktere, a megtorló körül... és nem is nagyon pöcsöl a nyitányban, egy kis gyorstalpaló után már ott lövöldöznek hősünk körül nem csak a szokásos rosszarcú maffiózók, de a kormány emberei is -és persze frank castle sosem volt az a gyáva balfasz, aki félreugrana a golyók elől, inkább előránt egy gépágyút, és nyakig beleveti magát az őrületbe... viszont nem csak erőszak-orgiákat kapunk meg minden egyes képkockán, ha letöröljük a vér-foltokat és agy-darabokat az oldalakról, akkor bizony karakter-tanulmányokat találhatunk a mocsok alatt, azaz ennis szívesen bíbelődik a kemény-legényekkel és a kívánós állami szervekkel is -ami azért érdekes, mert kábé mindegyik karakter meghalt vagy megnyomorodott a kötet végére, úgyhogy kárba-veszett a beléjük fektetett energia. illetve egy lófaszt veszett, mert a brutalitáson túl ők szolgáltatták a szórakoztatás-faktort, miattuk telt meg élettel a lehangoló környék... a borongós sztorihoz sprőd rajzok dukáltak, egyedül frank arcával nem tudtam megbékélni, ami hol egy elnagyolt conan a barbárt formázott, hol meg egy összehúzott szemű clint eastwood-ot véltem benne felfedezni... (×10.02.)

(Born #1-4) (2003, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Darick Robertson)

hiába legális egy háborúban ölni, azért ne gondolja senki, hogy egy emberélet kioltása nem roppantja össze a katonák lelkét. a katona személyiségétől függ, hogy miképp próbálja feldolgozni a borzalmakat, ki az, aki a padlón fog szűkölni, ki az, aki elbódítja magát, hogy ne érezzen semmit, és ki az, aki alámerítkezik a sötétségnek... frank castle a háború embere, soha nem tudta magát kivonni a véres bűvköréből, és itt kezdődött minden, a távol-keleti dzsungel fullasztó ölelésében... hiába eredet-történetet írt garth ennis a saját punisher-éhez, azért így is elég készen tálalja a karaktert, akinek már komoly elvei vannak, egy egyedi morális kódja, ami nem engedi az igazságtalanságot, azonban a halálos megtorlás az alap-pillérét képezi. viszont van egy kétséges narrátorunk, ami folyton kísérti hősünket, hogy lépjen még tovább, és a szerző nem teszi egyértelművé, hogy egy tudathasadásos belső hangot hallunk csupán vagy egy külső (gonosz?) erőt... viszont a fő narrátorunk nem frank, hanem egy egyszerű gyalogos katona, castle tökéletes ellentéte, mert viszolyog a háború borzalmaitól, és megkérdőjelezi a létjogosultságát is (sőt, még amerika csendőr-mentalitásába is belerúg egyet). és hiába a mozgalmas háborús külső, miatta egy kicsit filozofikus lesz ez a mini-sorozat. de persze ennis nem lenne önmaga, ha nem pörgetné túl az erőszakot, azt is mondhatnánk, hogy már-már élvezettel ábrázolja a viet-kongok brutális halálát hosszú oldalakon keresztül. de csak annyira kúszik át a határon túlra, amennyi ahhoz kell, hogy egy értelmetlen háború brutalitását ábrázolja... mert ezt a mocskot rá kellett kennie frank castle-re, hogy jobban átérezhessük azt a későbbiekben is, amikor kegyetlenül megtorolja a közelében lévő igazságtalanságokat... (×09.30.)

(Punisher vol.6 #33-37) (2003-2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: John McCrea) (magyarul: Fumax, 2007)

ha visszagondolunk a sorozatra, akkor eszünkbe juthat három eset, amikor frank egy-egy hős-társával akasztotta össze a bajszát -úgyhogy most logikus, hogy a fináléban ők (azaz a fenegyerek, pókember és rozsomák) tértek vissza, hogy számon kérjék az antihős tetteit, a vér-zuhanyban komponált leszámolásokat. ezért sem értem, hogy a magyar kiadást miért ezzel az utolsó kötettel kezdte a kiadó -hát hogy érthette meg az olvasó így soap drámáját is mondjuk...? persze ennis humorához (és magához a megtorló szemszögéhez is) illik az, hogy ennyire balfaszoknak voltak beállítva murdock-ék, de azért a gyermek-lelkem nehezen viselte ezt a szuperhősi megaláztatást. no de a cinikus felem már élvezte a felszínesen (piszkos) szórakozást nyújtó hentelést, ahol először azt hittem, hogy panaszkodnom kell azért, hogy csak feldobták a frank által megmentett kisember szálát, és nem kezdenek vele semmit, de aztán hatalmas benyomása lett a végjátszmára neki is... (rozsiék nevetségessé tételéből egy nagy falatot vállaltak be john mccrea arc-ábrázolásai is, amiket nehezen lehetett komolyan venni...) (##11.23.)

(Punisher vol.6 #19,27-32) (2003, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: Tom Mandrake, Cam Kennedy, Steve Dillon) (eng)

miért csak a one-shot-okat kapja mostanság steve dillon? hát nem látják a szerkesztők, hogy mekkora visszalépés most is a fő-sztori rajzstílusa hozzá képest...? bizony most is ketté lehet osztani a kötetet, van egy mellékes kaland, amiben frank reszkessetek-betörőket játszik vidéken a rosszfiúkkal, van egy, amiben elektrával kergetőznek, végül pedig soap detektív is megkapja a maga 22 oldalát, csak hogy garth ennis még egyszer belerúghasson egyet, premier plánban... a hosszabb kifejtésű történetünk a kvázi-vadnyugatra visz minket, nyugat-texas porosabbik végére, ahol modern környezetben játszódik le egy komplett john wayne forgatókönyv, az idegennel a kisvárosban, aki leszámol a helyi banditákkal (ahogy kell, a végén egy párbajjal koronázva meg a hangulatot)... azért nem csak a hatalmas katonai gépágyúk jelentenek előrelépést a klasszikus vadnyugati miliőhöz képest, de a helyi seriff nemi identitása is -és ennis jól használja a meleg karakterét, nem tipizálja, ráadásul a szájába ad egy olyan monológot, amitől az összes bigott visszafutna abba a seggszagú lukba, ahonnan előmászott... ja, és ne felejtkezzünk el arról a tényről sem, hogy frank castle simán levarrta a fogadós asszonyságot, amint megérkezett a városba... (##11.21.)

(Punisher vol.6 #20-26) (2003, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: Steve Dillon, Tom Mandrake) (eng)

garth ennis nem csak az explicit erőszak-orgiájával tud sokkolni, hanem a hirtelen bekövetkező irány-váltásaival is -mert az eddig szórakoztató tobzódása után egy lórúgással ért fel az a realista komolyság, ami a kötet első három füzetét jellemezte, ahol a megtorló kicsit hátrébb húzódott, hogy helyet adjon a rendőri korrupciónak, az alkoholizmusnak és a családon belüli erőszaknak. abba is kellett hagynom egy időre az olvasást, hogy ez ülepedni tudjon. mert azt nem tudhattam, hogy megint egy újabb kanyar jön, egy olyan one-shot-tal, ami egy csattanóra épül, de azért közben kacérkodik egyet a természet-felettivel is... aztán jött a nem túl gyomorkímélő utolsó nagyobb lélegzetű sztori is, kvázi-zombikkal, kannibál holokauszttal, ahol nehéz volt eldönteni, hogy mennyire vegye komolyan az ember a társadalom-kritikát, és sajnálkozzon egy sort a hajléktalanokon... szóval mint mondtam, a korábbi füzet-csokrok szórakoztatóbbak voltak, kíváncsi leszek, hogy legközelebb milyen irányba fordulunk innen... (##11.04)

(Punisher vol.6 #13-18) (2002, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: Steve Dillon, Darick Robertson) (eng)

az alapvetően pacifista beállítású emberek is tudják azt, hogy az erőszak ábrázolásának van az a fokozata, amikor már nem viszolyogtató, hanem átcsap bűnös élvezetbe. garth ennis nem hogy megtalálja ezt a határt, de már nem is látja, olyan kurva rég volt már, amikor átlépte... nem számít az, hogy százakat öl meg nála a punisher (ezúttal szarin-gázzal), nem számít az, hogy hány newyork-i gengszter esik a leszámolás-hullám áldozatául, nincs mérőszám már a kifröccsenő vérre, levágott végtagokra. ebben a világban még az is természetes, hogy rozsomáknak lerobban az arca, véres cafatok maradnak az intim szerveiből, vagy egy kibaszott úthenger parkol a fején -nem mindegy? úgyis túléli... komolyan, borzasztóbbnál-borzasztóbb dolgokat gépelek itt sorban, és mégis mosolygok, mert olyan lazán és őrülten adja elő az alkotó-csapat ezt az erőszak-szimfóniát... viszont egy füzetnyi komolyságot azért megenged magának ennis, amikor hazabeszél, és megpróbálja az emberek fejébe verni az észak-ír konfliktus abszurditását... (szegény soap nyomozót már sajnálja az ember, mert a szerző kifejezetten mocsok vele, ahogy folyton olyan ágyakba dobálja be őt, ahol semmi keresnivalója nem lenne, mert mondjuk elvileg nem meleg -az meg ugye főleg nem egészséges, ha valaki a tudtán kívül a saját anyával fekszik össze...) (##09.26.)

Punisher -Army of One (Punisher vol.6 #1-7) (2011-2002, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, Steve Dillon; rajzolta: Steve Dillon) (eng)

frank castle az antihős. nem tököl, nem moralizál, csak faarccal teszi a dolgát, hogy a rosszfiúk eltakarodjanak a föld színéről. nyugodtan tud aludni attól, hogy a gengszterek rettegik a nevét, hogy a rendőröket is könnyedén behugyoztatja, de igazából azt is egy vállrándítással el tudja intézni, ha egy nagy rakás hatalomra törő barmot sikerül felrobbantani egy atombombával... és mégsem mondhatjuk, hogy a kíméletlenség álarca mögött ne lennének érzelmek -például a városa sorsát a szívén viseli, ezért borongós monológokba bonyolódik azzal kapcsolatban, hogy mennyire is rohad new york a csillogó felszín alatt (ez az az időszak, amikor úgy tűnt, hogy ki lehet vakarni abból a mocsokból a várost, amiben a ’70-es/’80-as években fürdött, nem véletlenül emlegeti frank rudy giuliani-t is). de a ptsd-ben szenvedő volt katonatársak iránt is megértő tud lenni -őket kíméletesebben öli meg... nem néztem utána, de valahogy megéreztem, hogy egy ’nuff said füzet is a kötet része lesz, és persze nem kell mondanom, hogy mennyire jól állt a karakternek ez a némaságba burkolózó kegyetlen noir is... (elsőre furcsa volt, hogy frank-et kiszakítottuk a városi környezetből, de mivel az egzotikus térségek is nyüzsögnek az amorális zsoldosoktól és őrült tábornokoktól, így a napfényes partoknál és a sűrű dzsungelben is működött a kőkemény megtorlás...) (garth ennis úgy kapja el a karakter hideg esszenciáját, hogy közben teljesen őrült humorral üti fel a paneleket, mert a kegyetlen, de mindig mosolygó, halhatatlan és nagycsöcsű oroszra csakis nagy vigyorgással lehet reagálni -és persze az írás minőségéhez tökéletesen felér a rajz is, tökéletesen simul egymásba a két komponens.) (##09.13.)

(Punisher vol.4 #1-12) (2000-2001) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Steve Dillon) (eng)

azért ha ráeresztesz egy olyan brutális állatot a marvel univerzumra, mint garth ennis, abból szép baleset lesz... persze ha mást karaktert húzna végig ezen a vériszamos leszámoláson, akkor nevetségessé válna, de frank castle pont az a figura, aki igényli ezt a fajta grafikus erőszakot, mert a rosszfiúkhoz való hozzáállásával mindig is morálisan ingoványos talajon állt. így tökéletesen alkalmas egy ilyen szikár, lövedék-tempójú, alibi-sztorival megtámogatott erőszak-orgia központi elemének... oximoronként ez egy színpompás noir, ami stílus kötelező kellékeinek jó részét felhasználja, mivel piti gengszterek és korrupt rendőrök között lavírozzuk át magunkat. igazán talán csak a femme fatale hiányzik a képből, de tudjuk jól, hogy frank szíve annyira összetört a családja halálakor, hogy semmilyen dögös maca végzet-asszony nem töltheti be az akkor keletkezett űrt... vannak viszont jól felépített mellékszereplők hősünk körül -a bérház lakói a humanizálás (és némi segítségnyújtás) miatt kellenek, az önbíráskodók bandája meg kontrasztnak, hogy lássuk, hogy frank nem csak passzióból öl, mint ezek a mániákusok... persze egy szimpla maffia-leszámolós sztorit nem éltetne ennyire egyöntetűen (és ennyi éve) az értő közönség, kellett valami plusz is, ami igazán szórakoztatóvá teszi az egészet: és ez meglepő módon maga az erőszak lett, ami annyira túlzó, hogy nem lehet nem imádni a kíméletlenségét és gusztustalanságát. vagy az ötletességét, mert nagyszerűen használja ki a környezetét ahhoz, hogy vagány módon keménykedjen -még ha az állatvédők akár húzhatják is a szájukat a jegesmedvének kiosztott maflás miatt... én már a preacher-ben is bírtam steve dillon jellegzetes arcformáit, és itt is nagyon működött a rajzstílusa -a tavalyi halála nagy veszteség a képregény-szakmának. (tök megörültem annak, hogy rajzolva láttam viszont a daredevil sorozat tetős jelenetét -itt talán még jobban kijött a frank életét átitató lehetetlen döntés, mint a sorozatban.) (#04.07.)

(Preacher #18-26) (1996-97) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Steve Dillon)

azt hiszem garth ennis szó szerint veszi a deus ex machina fogalmát -mert már másodszor dobja magát a nagyszakállú mindenség urát egy veszett helyzetbe... mert azt el kell ismerni, hogy nagyon szépen tudja felfokozni az eseményeket ez az észak-ír kurafi, úgy tűnik, hogy minden nagyobb sztori-szál végét zúzásba borítja -miután gyönyörűen összerántott minden szálat egybe. persze nem csak a keménység villogott, tele volt komikummal is a grál ’lovagok’ szála (lásd még: a szent sarj, őszentsége méretei, a töketlen kínzómester), de azért volt bennünk némi fenyegetés is. a flashback-szerkezet továbbra is megmaradt, így tudjuk meg a genezis nevű lény keletkezés-történetét, valamint kicsit mélyítették cassidy hátterét és jesse családi múltját is. szerintem nincs azzal baj, hogy a nagy világmegváltós szál mellett más dolgok is érdeklik az írót, ha azokat ilyen jól bele tudja fűzni a nagy egészbe (gondolok itt a vietnámi háborúra, vagy az ír felkelésre és az amerikába bevándorlásra). ...no, egy újabb fenyegetés hárult el, mehetünk tovább az isteni úton -illetve, tudomásom szerint teszünk még egy kis kitérőt... ($$03.05.)

(Preacher #8-17) (1995-96) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Steve Dillon) (magyarul: Vertigo #1-4)

azt hiszem, hogy hálás vagyok annak, aki úgy döntött, hogy két történetet összevonnak egy kötetbe -mert az első sztori annyira sokkoló volt, hogy kellett a második, hogy kicsit kikönnyítse a lelkünket. na nem mintha a másik felét bárkinek is jó szívvel ajánlanám... csak a múltban vájkáló szegmens sokkal brutálisabb volt mélységében, mint a perverzeket és vallási fanatikusokat tartalmazó folytatás. mert az, hogy beverik egy pár seggfejnek a képét (vagy seggbe-basznak egy kellemetlen helyen), az semmi ahhoz képest, amit hősünknek át kellett élnie gyerekkorában. jó húzásnak érzem, hogy az első hét füzettel bedobtak minket a misztikus sztori közepébe, aztán visszább-léptünk párat, és megnéztük a kezdeteket. nehéz szívvel. ami toposz csak létezik az amerika délvidékéről származó emberekről, az mind itt volt, az égő keresztek, a mániákus isten-tisztelet, az állatokkal való bestialitás, és a brutális nyers erőszak, legyen az fizikai bántalmazás, vagy (a saját családon belüli) lelki gyötrés. és csak ennek fényében hangoztatom, hogy a gyermek-pornográfiát is tartalmazó frisco-i kaland könnyed volt, mert azért kurvára tolták ott is felénk a súlyos cuccot -de csak kicsiket szúrtak, a kést legalább nem forgatták meg a szívünkben... vagy inkább a karikatúra-szerű karakterek (a szexuális nyomozó-iroda tagjai, a grál balfasz ügynökei, a művészi perverzek) vették el az élét... mindez a sok sokk-hatás mellett azért kezd szépen kibontakozni a misztikus háttértörténet is, ami egyre jobban mozgatja meg a fantáziámat. ($$02.23.)

(Preacher #1-7) (1995) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Steve Dillon)

az ember már évezredek óta keresi istent -valaki szó szerint is... érdekes koncepcióval vágott bele garth ennis (a.k.a. brit író-fenegyerek no.2) ebbe a képregénybe (isteni hatalommal bíró hibrid lény egy halandó testben, plusz titkokkal terhelt szőke nő és egy beleszarós vámpír), csak itt az elején még meglehetősen nehéz kihámozni ezt a koncepciót a felnőtt-képregényes túlzások alól. mert persze, cool dolog, hogy mindenki káromkodik mint egy kocsis, és nincs tabu sem az erőszakban sem a szexualitásban, csak az a baj, hogy mindennek kicsit elé-tolakodik ez az acél-kemény felszín (tudom, tudom, puhapöcs vagyok, haladjunk). plusz egy kicsit kapkodja is az ember a fejét az elején, köszönhetően a szerkezetének, a két idősíkos kezdetnek, és az elsőre randomnak tűnő egyéb szálaknak -de aztán szépen összerántódik az egész egy kifejezetten erős fináléra. így már nyugodtabb szívvel pattan be az ember a tiszteletes mellé az autóba, hogy elhúzza a belét délre, ahol újabb elbaszott kalandok várják majd. (még valamikor idén érkezik a tévé-változat, ez volt az elsődleges motivációm, hogy most vágjak bele ebbe a régóta halogatott projektembe. azért kíváncsi leszek, hogy mennyit sikerül majd átvinni az amc cenzorain a képregény brutalitásából -szerintem a kegyetlenséggel nem lesz baj, az anál-szex viszont el fog vérezni...) ($$02.14.)