(2019) (írta: Claudia Gray) (magyarul: Szukits) (39 BBY)

george lucas szeretett körökben gondolkozni, amikor még ő vezette a starwars hajóját, vagy ahogy ő mondta az interjúkban, szereti, amikor a történetek rímelnek egymásra -és qui-gon jinn a baljós árnyak-ban egy ilyen egyszerű rím volt az új remény-es obi-wan kenobi-ra. azaz egy mentor-figura, aki mögött ott a gazdag múltja, ám ebből a múltból nem sokat kapunk, mert a mentor-szereplők sorsa az, hogy idővel elhagyják a tanítványukat, akinek emiatt erősebbé kell válnia, hogy bevégezhessék a sorsukat. úgyhogy ideje volt, hogy qui-gon múltját jobban megismerhessük -és ehhez szerencsére megtalálták a jelenlegi legjobb starwars-regény írót, claudia grey-t, aki most sem okozott csalódást... eleve szeretem, ahogy ír, film-szerűen pörgeti az eseményeket, hiába a baljós árnyak-ra hajazó intrikus politikai háttér, a regény nem lassít egy pillanatra sem, eleve egy akció közepébe dob be minket, majd három szálat is elindít, amiket viszonylag hamar egymás felé kanyarít. de azért az események sűrűjében sem felejtkezik el a karaktereiről, és a céljának megfelelően jobban megismerjük a hagyományos jedi elvektől egyre távolodó qui-gonn mestert, és a vele sokszor súrlódó ifjú obi-wan-t. mert a címhez méltóan igazán belemegyünk a mester-padawan kapcsolatokba, korábban nem is gondoltuk talán, hogy egy ilyen szimbiózis mennyi súrlódással is együtt járhat, hogy milyen sok időnek kellett eltelnie a két hősünknél is, hogy az a szövetség létrejöjjön kettejük között, amit már a filmben is láthattunk. és jobban megérthetjük azt is, hogy qui-gonn miért reagált olyan érzékenyen anakin felbukkanására -mert már ismerhetjük a megszállottságát a próféciák és látomások iránt (plusz érdekesség volt, hogy még visszaemlékezéseket is kaptunk az ő padawan-idejére, a kapcsolatukra dooku-val)... tetszett az is, hogy a könyv ennyire harcias kiállás a rabszolgaság intézménye ellen. a nyomozós aspektusa is működött, amikor kiderült, hogy a belső körökben van áruló, akkor elkezdtem minden elejtett mondatra figyelni, hogy kitaláljam a nagy csavart -jelentem, nem sikerült... húsz év telt el a baljós árnyak óta, nagyjából sikerült szerintem megbékélnünk az egyenetlenségeivel, így nagy pozitívum, hogy a lucasfilm-nél is kezdik befogadni ezt a korszakot, és körülbástyázzák ilyen magas minőségű történetekkel. (×12.28.)

(2017) (írta: Claudia Gray) (magyarul: Szukits, 2018) (3BBY)

leia hercegnőt készen kaptuk az első pillanattól, amikor határozott ifjú nőként leoltotta az idősebb férfi karaktereket, és egy pillanatig sem tűnt egy gyámolatlan királyi fenségnek, akit meg kell menteni. elfogadtuk őt a lázadók vezetőjeként, nem kérdőjeleztük meg a célzási képességeit sem... lucas apánk hagyott helyet arra, hogy eljusson a karakter erre a pontra, mégis évtizedeket kellett várni, hogy valaki betöltse ezt az űrt. és hála a tervezőnek, hogy az új kánon legtehetségesebb írója kapta ezt a feladatot... izgalmas volt látni a hercegnőt egy újfajta lelkiállapotban, ahol bizonytalan és esendő, ugyanakkor már rendelkezik sok későbbi tulajdonságával, leleményes és törődő is. a bizonytalanságai vezetik végig a történeten, a vélt sértettsége a szüleivel szemben, a kitartása, a tenni akarása, a morális iránytűje. meg persze egy kicsit a szerelem is, mert mégiscsak egy tini-(lány)regényt tartunk a kezünkben... kicsit fájdalmas, de nagyon érdekes látni a pusztulás előtti alderaan-t, jobban megismerni organa-ék jellemét, és jó elfilozofálni azon, hogy mekkora szerepünk lehetett abba, hogy a bolygójuk volt a halálcsillag első célpontja... nagyon szeretem a jelenlegi kánonban, hogy mindent-összefűznek-mindennel, de claudia gray különösen mesteri módon művelte ezt, ahogy közel hozta hozzánk holdo karakterét, ahogy ott sötétlettek a rogue one baljós helyszínei a háttérben, és az összefüggéseivel segített megérteni, hogy milyen öngyilkos vállalkozás is volt a felkelés kirobbantása. és most már jobban megértjük azt is, hogy a hercegnő miért köpködte azokat a gyűlölködő szavakat vader és tarkin nagymoff irányába... annak ellenére, hogy ez nem egy akció-regény, kellően dinamikusnak éreztem a tempóját, az elmélkedősebb/lelkizősebb részek közé beillesztett kaland-kirándulások húzták fel a ritmusát. érzelmileg is kellően hullámzott, a boldog pillanatokat rendre beárnyékolták a foreshadow-ing árnyai... (gratulálni szeretnék kristian harloff-nak, hogy örökre beíródott a neve a csillagok közé, amiket annyira szeret!) (×08.27.)

(2006) (írta: Brandon Sanderson) (magyarul: Delta Vision)

már az ókori mitológiákban létezett az az teremtő lélek, aki beleszeretett a saját alkotásába -brandon sandserson-nál is azt éreztem, hogy annyira a szíve csücskévé vált az általa gondosan kitalált varázslási rendszer, hogy minden mást alárendelt a többszáz oldalas könyvében... mondjuk a majd’ ezer oldal nem szabadna, hogy elriasszon egy olyan többé-kevésbé rutinos fantasy olvasót, mint amilyen én is vagyok, ráadásul sanderson-t (és konkrétan ezt a trilógiát is) melegen ajánlják a stílus rajongói, így nagy kedvvel vágtam bele a vaskos műbe, türelmesen várva, hogy a hosszadalmas alapozás után belevessük magunkat a kissé különc hősökkel együtt a kalandokba. közben azon gondolkoztam, hogy én miként indítottam volna a sztorit, hogyan tettem volna mozgalmasabbá. mert oké, be kell mutatni a világot és a viszonyrendszert, fel kell építeni a főbb karaktereket, de egész egyszerűen azt éreztem, hogy csak vánszorog a könyv, a tervek szövögetésének hálói és a báli forgatagok ruhakölteményei kötik gúzsba, és csak néha szabadul el, hogy lekösse a figyelmünket... persze mire végigrágja magát az ember, kiderül, hogy volt értelme pepecselni a társadalmi viszonyok mélyreható megismerésével, megérte végignézni a hősnő tanulási folyamatát, de akkor sem érzem azt, hogy ez a komótos dramaturgia lett volna a legmegfelelőbb választás ehhez a sztorihoz, még akkor sem, ha a nagyívűséget szándékosan kerülte a szerző végig, például ezért sem harcosok a főszereplői, hanem tolvajok és simliskedők... a hamu-esővel súlyosbított hangulatos világ-bemutatáson túl vin karakter-fejlődése tetszett a legjobban, ahogy egy bizalmatlan, háttérbe húzódó lányból igazi bátor hős vált, úgy, hogy közben rengeteg kétely fortyogott benne, mind önmagát tekintve, mind a nagy ügyet nézve. és jól működött a kapcsolatuk kelsier-rel is, igazi mentor/tanítvány viszony bontakozott ki köztük, ami kapcsán szerencsére sohasem merült fel, hogy romantikussá is formálódhatna ez a kapcsolat... az utolsó fejezetek lendületével és a számtalan nyitottan maradt kérdéssel sanderson elérte, hogy a kezembe akarjam venni a folytatást is, de biztos vagyok benne, hogy most szükségem van arra, hogy kicsit távol tartsam magam luthadel-től, amíg egy kis türelmet gyűjtök a belsőmben az olvasáshoz... (×08.04.)

(2016) (írta: Mark Lawrence)

mark lawrence odavan a filmszerű kezdésekért -ezt a kötet-nyitányt is simán el tudnám képzelni mondjuk egy damon lindelof sorozat szezon-kezdésének, ahol kíváncsian várod, hogy megértsd, hogy mit is látsz az első, zavarba-ejtő percekben, majd bumm, berobban a főszereplő... a kötet dramaturgiája ezután a szerzőre jellemző módon lett felépítve, azaz utazunk jalan-nal keresztül/kasul a széthullott birodalomban, miközben a megfelelő pontokra elhelyezett flashback-ekből megtudhatjuk a srácok pokol-béli víg napjait... ami talán újdonság volt, az a kötet közepére időzített brutális ostrom jelenet, ahol a soha el nem fogyó zombik és egyéb rémségek fokozták fel az égig a feszültséget... a tövisek császára után már nem lepődtem meg azon, hogy a trilógia zárása itt sem egy epikus fináléba torkollott, de azért azt sem mondhatjuk, hogy lagymatag lett volna a befejezés, mert megkaptunk minden fontos elemet összesűrítve, jalan-ból igazi hős lett, és a világ (valószínűsíthető) megmentése közben leszámolhatott az ős-ellenségével is... ’hős’, mondom a vöröshatári hercegre, de azért kellően gyáva és simlis maradt ahhoz, hogy ne legyen hiteltelen a karakter-fejlődése (és a lelke sem kérgesedett annyit az út során, hogy egy (szükségszerű) gyilkosság ne viselje meg azt)... a csapat többi része a kötet utolsó harmadáig parkolópályára került, de azért azt nem merte megtenni a szerző, hogy ne küldje őket el még egy utolsó közös kalandra... de én élveztem a jalan-centrikus részeket is, az afrikai kalandot, ahol az eddigi legnagyobb kacsintásokat ejtettük meg a tövis-trilógiára, a kalóz-szigeteki kitérőt és az azt követő kocsikázást, és örültem, hogy cinóberben ezúttal sokkal alaposabban megismerhettük jalan családját is -főleg mert minden eddigi morgása ellenére a srác igenis kötődött a közeli hozzátartozóihoz... a sztori kanyarjaiból következett, hogy mindent eluralt a természetfeletti, és nem csak a pokolban tapicskolhattunk a horror-elemekben, de a felszín is tele volt halott emberek testrészéből összeálló bizarr torzókkal. plusz a fináléra a scifi vonások is dominánssá váltak, de ezek kellettek, hogy igazán megértsük, hogy mit is műveltek az építők 1000 évvel ezelőtt, amikor széttépték a valóság szövetét (és nem csak a kerékre, azaz a lipcsei kísérletre derült fény, de például dr.karógyökér múltjára is)... mindig is közel állt a szívemhez jalan a jellem(telenség)e miatt, így elégedetten olvastam az utolsó lapokon, hogy hiába a sok megpróbáltatás meg a világ megmentése, azért az álnok szoknyapecérségét képtelen volt hátrahagyni. de miért is tenné? a birodalom elég hervasztó hely tud lenni, hát még ha meg is tagadjuk magunktól azokat az örömöket, amiket nyújtani tud... (×06.30.)

(2015) (írta: Mark Lawrence) (magyarul: Fumax)

mint egy ócska ladikot a karlswater retteget hullámai, úgy dobálta az író szeszély ennek a kötetnek a dramaturgiáját... a kezdést tökéletesnek éreztem, ahogy az északon berendezkedett jalan herceg egy harcias viking asszonyság miatt fel kell hogy kösse a nyúlcipőt -mert baromi szórakoztató volt ez a nyitány, ráadásul tűpontosan passzolt hősnk jelleméhez... aztán nekivágtunk a déli útnak, és a szerző eléggé bele-beleragasztott minket minden sáros pocsolyába, nehezen akarta beindítani úgy igazán a cselekményt... a kóborlások során sor került némi csapat-bővítésre is, kellett már egy erős (és formás nő) jalan mellé, kár, hogy sosem bimbózhatott ki igazán a kapcsolatuk... bár a holt király által küldött üldözők néha feljebb tekerték az izgalom-faktort, azért viszonylag eseménytelenül haladtunk egyre közelebb a déli célok felé (nekem is napokon át tartott, mire kiverekedtem magam a trollokkal dúsított erdőből)... aztán jött egy újabb érdekes írói döntés, amikor is szétszedte a csapatot, hogy többet foglalkozhasson jalan-nal, aki persze otthon előkaparta a szíve mélyéről az összes önzőségét, valamint feltüzelte az új szenvedélye is -a brókerkedés... a végére azért sikerült még egyszer feltekerni az epikusságot, ahol újabb táncot járhattunk a sötét természetfelettivel... és az az érdekes, hogy ez most egy hosszú panaszáradatnak tűnik, pedig őszintén mondhatom, hogy élveztem az olvasást, csak frusztrált kicsit, hogy nem tudok olyan tempóban haladni, mint ahogy szeretnék, és lehet, hogy nehezebben tettem volna le a könyvet, ha a mozgalmassága mindig továbblendített volna a következő fejezetre... (mark lawrence-nek mániája az időrendi többfenekűség, így most is kellett egy újabb trükk, hogy szélesítse az ismereteinket a múltról -és örömmel üdvözöltem, hogy a vörös királynő végre közelebb léphetett hozzánk, nem csak egy távoli fenyegető alakként sötétlett a történet peremén. és vele együtt a nagy-hatalmú varázslókról is többet tudattunk meg.) (érezhető, hogy a szerző imádja a világ-építést, ezért is időzik olyan sokat a pénzügyi machinációk magyarázatánál. ugyanígy szeret ránk kacsintani a mai világból felbukkanó tárgyakkal is -néha talán túlzásokba is esik, mondjuk az istennel való beszélgetésre használt okostelefon-töredék talán már a vékony határvonal túloldalán volt. a robotok viszont mindig menők, ők nem zavartak...) (×06.22.)

(2014) (írta: Mark Lawrence)

évtizedeken át megszoktuk, hogy a fantasy történetek hősei makulátlan lovagok, akik megmentik a királyságot és a hercegnőt, mark lawrence viszont már a második trilógiáját kezdi úgy, hogy szándékosan az ellenkező irányba indul el -csakhogy most még egyet csavart a csavaron, mert míg ancarth-i jorg herceg egy céltudatos pszichopata volt, addig a most megismert új narrátorunk, jalan herceg egy semmirekellő puncivadász, vöröshatár leggyávább embere, akiben egy cseppnyi hősiesség sem szorult. és pont ezért érdekes, hogy hogyan képes egy ilyen alak átugrani a saját árnyékát, és felnőni ahhoz a súlyos feladathoz, amit az élet kirótt rá... a kötet tónusát is meghatározza a főhőse jelleme, a derűs megfogalmazásai, a humoros kiszólásai egy sokkal könnyedebb hangulatot eredményeznek, mint amit jorg morgásai alatt megszoktunk -de jól működik ez is, főleg mert maga a sztori is kalandosabb, igazából csak sodródunk sokáig jal-lal és kényszerű útitársával, az egyre komolyodó tét csak az utolsó fejezetekben nyomja el igazán az addigi könnyűséget -igazi bevezető kötet ez, a kezdő lépések egy nagyobb cél felé... ezért is lehet az, hogy bár élveztem minden percet, amit vele töltöttem, azért nem siettetett nagyon az előre haladással, meg-megálltam az olvasással, nem raktam mindent félre csak azért, hogy falhassam az oldalakat... bár sok új helyszínt is bejártunk európa romjain csatangolva, erősen megmerítkeztünk a csatabárdokkal felvértezett viking kultúrában is, ám a szerző nem tudta kihagyni azt a ziccert, hogy néha rákacsintson az előző trilógiájára is. és nem csak az ismerős tájakkal emlékeztet arra, hogy ez ugyanaz a világ, de a korábban megismert karakterek egy része is bedugta a fejét a lelakott söntések ablakán... és persze ne felejtkezzünk el arról sem, hogy a fő konfliktus is megegyezik a két trilógiában: meg kell akadályozni, hogy a holt király szélesre tárja a halál kapuját, és végleg romlásba döntse az emberiséget (és ez még akkor is működni fog itt is, ha tudjuk már, hogy mi lesz a küzdelem vég-kifejlete, sőt az is csak egy kicsit zavaró, hogy a tűz és jég dalában kicsit már elhasználódtak mostanság az északi irányból támadó élőhalottak...). (a próbababa-horror még oké, na de a tűzben szétfolyt holtakból összeálló massza-szörny már nekem kicsit sok(k) volt...) (×05.26.)

(2012) (írta: John Jackson Miller) (magyarul: Szukits, 2015) (5000-2975 BBY)

már amikor kora tizenévesen először kacérkodtam a gondolattal, hogy egyszer majd egy könyvborítón látom viszont a nevemet, már akkor is egy olyan novellás-kötetben gondolkoztam elsősorban, ahol a külön is megálló történetek a viszony-rendszernek és az utaláshálónak köszönhetően egy egységnek érződnek -john jackson miller is valami hasonlóra törekedett itt, csak nagyobb távban gondolkozott, mintegy kétezer éves távlatban... elsőre furcsának hangzott ez a többszöri időugrás, de olvasás közben nem volt zavaró, hogy időről-időre lecserélődött a színen lévők névsora, mert egybetartotta az ívet az egyetlen (bolygónyi) helyszín és a sith-ek sosem változó természete. és sosem felejtettük el a kezdeteket, az első hősökből legendák majd mítoszok lettek az évezredek folyamán, és a sötét árnyékuk rávetült az összes utódjukra... a gyakori fókusz-váltás azért sem volt zavaró, mert az egy időszakon belül játszódó történeteknél is sokszor váltottunk nézőpontot, ami a feszültség növekedését is eredményezte, mert az olvasó gyorsabban akart előre-haladni, hogy megtudja, hogy miként fog az aktuális sztori bekapcsolódni a nagy egészbe. és jól is épített john jackson miller erre a feszültségre, sokszor csettintettem elégedetten a fordulatain. a hangulat-festéshez is kiváló érzéke van, hatásos volt már a nyitó zuhanás ábrázolása is, és plasztikusan volt bemutatva minden helyszín... úgy érzem, hogy bántóan keveset tudok a sith-ekről, és igaz, hogy most is csak a felszín alatt találhattam sok igazságot róluk (mivel az itteniek csak egy leszakadt frakció, ugye), de azért a ’sith-életérzés’ sütött a lapokról, az egójukból fakadó árulások és kicsinyes hatalmi harcaik át-és-átszövik az évezredeket, akár önmagukat is felemésztve önzőségükben... a nagy elszigeteltség miatt a külvilág csak kicsit törte át a történetek burkát, azt nem tudta megállni jjm, hogy saját magára legalább ne reflektáljon az adott korban (így jól jött a párhuzamos olvasás a knight of the old republic-kal), a többi kacsintás inkább csak name-dropping-nak tűnt (hallomásból tudom, hogy más regényekhez is kapcsolódik ez a kilenc sztori, de nem hiányzott olvasás közben ezek ismerete)... szívesen olvastam ezt a kötetet, hangulatos volt ez az utazás a galaxis egy ismeretlen területére, üdítő volt átélni a kétkedést, amiért szimpatizálhattam egy kicsit a sötét oldallal... (olyan szépen körbeértünk a különböző kultúrák ütköztetésével a kötet végére, ezért bizonytalan vagyok abban, hogy az utólag hozzáragasztott képregény-folytatást el akarom-e olvasni...) (×04.22.)

a regény:

(2018) (írta: Mur Lafferty) (magyarul: Szukits, 2018) (13-10 BBY)

ennyi film-regénnyel a hátam mögött már hamar meg tudom állapítani, hogy az újabb mű átlépi-e azt a minőségi vonalat, ami miatt élvezetesnek érzem az adaptációt, vagy alatta marad, és akkor ismét hümmögök csak egy sort, hogy megint kicsit időpocsékolásnak érződött ez a háromszáz oldal, hiszen két órában is letudhattam volna a sztori ismétlését, hogyha csak berakom a dvd-t a lejátszóba -egy kicsit azért bajban vagyok ennél a könyvnél, mert ez valahova pont a vonalra esik... a tempó jó volt, a film kaland-hangulata írásban is átjött, és még egy kis pluszt is kaptunk a filmhez képest (qi’ra útját a vörös hajnal felé, l3-37 gondolatait, lando megpróbáltatásait a zuhanyzóban), de azért nem mondanám egy lelkes ifjú rajongónak, hogy hé, olvasni mindig jobb, hagyd a filmet, inkább próbálkozz ezzel... viszont! az előzmény-regénnyel együtt szép karakter-íve kerekedett han-nak és qi’ra-nak, ezt viszont nem tudja nyújtani a mozgókép-változat... (beleszakad a geek szívem, hogy az epilógust nem forgatták le ténylegesen, mert elolvadtam volna, ha azt látom, hogy ennyire összefonják a stories filmeket...) (×04.02.)

képes útmutató:

(2018) (írta: Pablo Hidalgo) (magyarul: Kolibri)

legszívesebben bemásolnám azt, amit a rogue one képes útmutatójához írtam, mert pablo hidalgo most egy nagyon hasonló könyvet alkotott, ráadásul ugyanazok a vonásai tetszettek itt is, azaz a hihetetlenül mélynek érződik kidolgozás, hogy minden statisztának van háttér-története, hogy minden használati tárgy működése végig van gondolva... belekötni csak abba tudnék, hogy a képekhez fűzött magyarázatok néha szájbarágósak, de hé, ez egy gyerekeknek szánt kötet, nem kéne felnőtt fejjel megítélnem... (×04.03.)

(2018) (írta: Rae Carson) (magyarul: Szukits, 2019) (13BBY)

a solo film kalandfilmes jellegéből adódóan nem tölthettük sok időt a kezdeteknél, a koréliai félhomályban (bár ron howard-ék szerint a galaxis minden bolygóján félhomály van...), úgyhogy természetes ötletnek tűnt az előzmény-film előzményeképp egy regényt is az időrendbe helyezni, ahol nem csak a leendő csempészre koncentrálhatunk, de a film másik fontos szereplője, qi’ra is megkaphatja a reflektor-fényt... nem nagyon értem a kánon-regényeknél ezt a young adult kategóriát, mármint oké, ifjak a főszereplők, de az írás minőségében vagy a sztori-vezetésben ez szerencsére ez nem érződik (és még az sem mondhatjuk, hogy a romantikus felhangok olyan markánsak lennének, mint amennyire ezt a stílustól elvárnánk)... maga a sztori egyébként szép egyenes vonalban halad előre, mindig van egy újabb mellék-küldetés, mindig menekülni kell -és mindig a három főszereplőn van a hangsúly, ahogy az életveszélyes helyzetek folyományaként egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ahogy a bizalmatlan utcakölykök egyre jobban megbíznak egymásban... három szereplőt írtam, mert egy kis rodiai is kiemelt szerepet kap, kár, hogy az ő sorsát lehetett sejteni abból, hogy a filmben már nem volt helye a karakterének... han és qi’ra karakter-fejlesztése jól sikerült, ott van bennük a mag, ami köré formálódik a későbbi személyiségük, és jól alapozza azokat a motivációikat is az írónő, ami későbbiekben is meghatározó lesz számukra, ami érthetővé teszi bizonyos döntéseiket és vágyaikat... han solo a gyerekkorom hőse volt, a cinikus dumagép, akinek titkon hatalmas szíve van, de most még jobban tudok kötődni hozzá, hogy ismerem az éhező utcagyerek korszakát is, mert ez a háttértudás sokat hozzáad a jelleméhez... könnyen és szívesen olvastam ezt a könyvet, jó volt a tempója, a világépítése, tele szívvel rohantam a karakterek után. (az előzményeknek nagy előnye a foreshadow-ing, azaz hogy előreutalásokkal kacsint ránk, de talán a lelki vonulatok még átélhetőbbek voltak, azaz most már értjük azt, hogy qi’ra miért értékeli sokra a szép ruhákat, vagy hogy han-nak mit jelent az, hogy életében először járhat egy űrhajón.) (×03.24.)

(2004) (írta: David Sherman és Dan Cragg) (magyarul: Szukits, 2017) (22BBY)

ha felcsapod bárhol az internetet ezzel a könyvvel kapcsolatban, akkor biztos, hogy az lesz az első információ, ami a szemed elé kerül, hogy a szerzők, david sherman és dan cragg vietnámi veteránok, akik háborús témában szoktak alapvetően alkotni -de ehhez igazából nem kell a kollektív háttértudás, mert érződik a regényen is a hozzáértésük, katonai szemmel írtak meg minden oldalt. és ezzel el is mondtam a legtöbb pozitívumot és negatívumot is a könyvről... mert starwars-nak ritkán érződik, a jedik csak mellékszereplők, és ha jelen is vannak, akkor is inkább harckocsikban és taktikai megbeszéléseken ülnek, sőt, még a klónok sincsenek igazán premier plánban, sok különböző fajú katona, pilóta, felderítő és szeparatista parancsnok viszont igen. és én tudok örülni annak, ha sokféle szempontból nézzük az eseményeket, mert átfogóbb képet tud adni egy ilyen dramaturgia, mintha lekorlátozódnának a nézőpontok, de itt már zavaró volt, hogy ennyi felé szakadtunk szét, hogy lélektelenül ugráltunk egyik helyszínről a másikra, nem volt idő senkit közel engedni magunkhoz, hisz’ mélységet sem kaphattak a karakterek, ami segítette volna a kötődést. így olvasóként csak egykedvűen daráltam végig a lapokat -csak néhány plasztikus csata-leírásnál tudtam magam jobban beleélni... és akkor én még nem is igazán dőltem be a címnek (és a borítónak), de el tudom képzelni, hogy mit élt át az az olvasó, aki egy anakin-centrikus műre számított, ahol ténylegesen olvashat egy jedi próbáról, ami után azt érzi, hogy az ifjú skywalker megérdemli a lovagi címet, ehelyett itt mindenféle ismeretlen arcokkal kell birkóznia, miközben megállás nélkül kapja az arcába a katonai szak-zsargont... (×03.19.)

(2004) (írta: Steven Barness) (magyarul: Szukits, 2015) (22BBY)

(el nem tudjátok képzelni, hogy mennyit honlapot rágtam át, hogy találjak egy véglegesnek mondható listát a klón-háború elolvasásához, mert mindegyik egy kicsit eltért a másiktól, aztán nagy nehezen találtam egy pontot, amihez lehet igazodni: hogy mikor lesz a padawan anakinból jedi-lovag (ebbe ugye a the clone wars rajzfilmsorozat idővonala kavart be) -úgyhogy ez alapján lett ez a regény az első a sorban...)

van két erős nagyhatalom, ami látványos ütközetekben feszül egymásnak szerte a galaxisban -mi mégis egy félreeső bolygó jelentéktelennek tűnő konfliktusával foglalkozunk. érdekes lehet-e ilyen mikroszintre levinni a nagy háborút? részben igen, részben nem... az rendben van, hogy az írói szándék szerint a politika, a diplomáciai hadviselés nagyobb súllyal esik latba, mint az akció, azonban olvasóként azt éreztem, hogy mindennel túl sok időt foglalkozunk, és ettől ragadóssá válik, nyúlik-és-nyúlik a cselekmény-vezetés (obi-wan is inkább táncol egy bálon, mint hogy a fénykarját forgatná)... karakter-szinten viszont működik, hogy mélyebbre ásunk, bár pont a jedik-ről nem tudunk meg többet, a háború cím-szereplői szépen megteltek emberi tulajdonsággal, ahogy belemerültünk a lelkükbe. illetve egy darab klónnak a lelkébe, akinél nagyszerűen lehet érzékelni az őrlődést a közös (klónos) öntudat, és az emberi, érző-lény éntudat között (ehh, dobhatom is ki a ’szerelmes-klón’ novella-ötletemet, mert már itt az első klón-regényemben kiderült, hogy más is gondolt erre)... lehet egyébként, hogy rossz ’mind-set’-tel álltam csak az egészhez, hogy már túlságosan az elején felhúztam a szemöldököm az erő-érzékeny robotok miatt (és akkor még a zselé-robotok fel sem bukkantak), és aztán úgy maradtam. mondjuk azt, hogy ez egy korrekt starwars regény, volt már a kezemben jobb is és rosszabb is, a klónok szerelmesei nyugodtan tegyenek vele egy próbát, de akár azok is élvezhetik, akik odavannak a morális szürke-zónáért, mint mondjuk mikor a jedik szabotázs-akciókkal és lopakodással próbálják meggyőzni egy bolygó lakosságát... (×03.10.)

(2013) (írta: Mark Lawrence) (magyarul: Fumax, 2013)

az előző két kötet kikövezte az utat, és mark lawrence a zárásnál sem akart letérni az ösvényről -most is lassan gördítette előre az eseményeket, két szálon, nyugodtan rakosgatta a kirakós darabjait, míg végül minden csodásan összeállt... a múlt ezúttal szó szerint a világ-bővítésre lett használva, új tájak, új hangulati elemek érkeztek a forró déllel a kötetbe, és jorg király kalandjai közben sok információt áshattunk ki az elmúlt ezer évnyi múltról a sivatag homokja alól... a jelen elsőre döcögősebbnek tűnt, mert nem éreztem annyira érdekesnek a nagy utazást a kongresszusra, de aztán itt is jól fel lettek ütve izgalmakkal, horrorral és az apaság kérdésével az egyre fogyó kilométerek. mert bizony jorg ismét léphetett előre egyet az emberré válás útján, igaz, a leleményes kegyetlenségét most sem hagyta hátra igazán (engem minden alakalommal szórakoztat, amikor immorális módon old meg egy problémát, amikor semmibe veszi az emberi életeket a céljai elérése során)... mivel egy fináléról van szó, ezért biztos sokan valami nagy epikus küzdelmet vártak, aztán biztos ők is, mint én, nézegették a hátralévő, egyre fogyó oldalszámokat, és kételkedni kezdtek abban, hogy ilyen irányba akarná kifuttatni a sztorit a szerző. de szerintem nem baj, hogy annak ellenére kisebb és intimebb lett a befejezés, hogy igazából a teljes emberiség volt a tét. sőt, én az elemeltebb, spirituálisabb konklúziót sem bántam, főleg mert minden eleme ott volt korábban is a sorozatban -bár főleg az tetszett, ahogy érzelmileg fel volt építve az egész katarzis. persze, aki a ’sorok között’ is olvasott, az sejthette, hogy jorg nem kaphatja meg a feloldozást olyan könnyen, mintha egy hollywood-i produkcióban élne... viszont mindenképp becsülendő, hogy mark lawrence nem engedett az elveiből, és kerek egészre formálta ezt a három kötetet -bár azt már tudjuk azóta, hogy ezt a különleges és jól felépített világot nem tudta elengedni, így új karakterekkel indult újra a széthullott birodalomba. és persze nem kell mondanom, hogy hamarosan én is követem majd őt ide vissza... (túl-jól-nevelt gyerekként mindig élvezet látni, ahogy egy amorális karakter a nőkkel bánik, és hát jorg király nem fogja vissza magát, ha le kell varrni egy porcelánbőrű északi szépséget vagy egy hosszú-életű nekromantát...) (×02.24.)

(2012) (írta: Mark Lawrence) (magyarul: Fumax, 2013)

honorous jorg ancharth titulusa megváltozott -de vajon ő maga is változott a története újabb fejezetére? először úgy tűnt, hogy maradt az a hideg és kegyetlen kölyök, mint eddig, korona ide, korosodás oda, ám aztán egyre gyülekeztek a lapokon a jelek, hogy a jorg tényleg felnő a kalandok és megpróbáltatások során... először csak csodálkozol, hogy megsajnál egy gyereket, aztán kiderül, hogy folyamatosan nyomasztja a múlt, főleg a tömegek életét követelő robbantása kísérti őt a mindennapokban -még úgy is tele van megbánással, hogy a legszörnyűbb tettére nem is emlékszik, mert elzárta még önmaga elől is... és akkor ezzel máris egy érdekes terültre tévedtünk, mert ebben a kötetben kicsit felerősödött a mágia szerepe, illetve az a ’természetfeletti’ / fejlett technikai kombináció, ami a fantasztikum felé sodorja a feudális viszonyok között játszódó saga-t. és érdekes, hogy ilyen könnyedén befogadhatóak ezek az elütő színt hozó tárgyak és képességek -de egyébként is azt érzem, hogy megengedőbb vagyok a szerzővel, mert azt sem tudom felróni neki, hogy bizonyos dolgokat eltitkol előlünk. mondjuk egy dobozba zárja őket, hogy a megfelelő helyen zúdítsa ránk a borzalmakat... és jól áll a sztorinak a több idősík is, amik párhuzamosan futnak végig, mert a szerkesztésnek köszönhetően nagyszerűen reflektálnak egymásra az események... plusz a különböző hangulati elemeket is tudott így az író csoportosítani. a flashback-ekben változatos kalandok történnek az utazókkal, többször is kacsingatva a horror zsánere felé (az a mocsári zombis jelenet, brrr), és öröm látni, ahogy szó szerint kitágul a világ, ahogy a testvérek körbeturnézzák európa romjait, új tájakkal és szövetségesekkel leszünk gazdagabbak, a jelenben viszont le van szűkítve az idő egyetlen napra, egy helyszínre, egy csatára, ahol én végig tapsikoltam, ahogy jorg előhúzta a zseniálisabbnál zseniálisabb ötleteit, ahogy minden tudását és topográfiai ismeretét beleformálta a nagy tervbe... mívesen megmunkált kirakós ez a könyv, ahol szívesen játszol a szerzővel, hagyod, hogy vezessen és megvezessen, kivárod, amíg feltárja az összes titkát, és közben megértéssel figyeled, ahogy egy összetört gyermekből felnőtt lesz (és ha van még kedved, játszatsz azzal is, hogy próbálod kitalálni, hogy melyik eltorzult európai vidéken járnak épp a karakterek). (×02.17.)

(2011) (írta: Mark Lawrence) (magyarul: Fumax, 2012)

a regények egyik kulcsát a narrátorok, a nézőpont-karakterek tartják, tőlük függ, hogy miként ismerjük meg az író által felépített világot, hogy milyen hangulatban éljük át az eseményeket. és az írók hagyományosan pozitív szereplőket helyeznek ebbe a pozícióba, akikkel könnyen azonosul az olvasó, akiknek megértik az érzéseiket és gondolkozásmódjukat. pont ezért kockázatos vállalás, ha egy komoly pszichopatológiai problémákkal küszködő tizenéves kerül ebbe narrátori szerepbe, akiből az élet kiölt minden pozitív érzést, düh és harag pumpálja az ereit, és régóta nem ismeri már a hagyományos morális értékeket, semmit sem jelent számára az emberi élet -és ezzel a lelkéből áradó hideg sötét űrrel vonja be a mondanivalóját is, elidegenítve az olvasókat. de mark lawrence zsenijét mutatja, hogy a szokatlan nézőpont ellenére is működik a könyv, bár biztos vannak olyan érzékeny lelkűek, akik már túl soknak érzik jorg szociopata megnyilvánulásait... de ehhez a kifordult világhoz jól illik ez az önmagából kifordult karakter -mert bizony, a borító meg az alapfelállást még egy szokványos fantasy-t sejtett, de hamar kiderül, hogy a kiskirályok és lovagi páncélok alatt egy sokkal érdekesebb felállás bujkál, nem is túl mélyen, igen hamar elkezdenek kibújni a föld alól az európai kultúrára és a jelenlegi technikai ismereteinkre való utalások. és bár én nem mindig vagyok oda az ilyen összehegesztett hangulati elemekért, de itt természetesen épültek be a málló betonfalak a feudális viszonyok közé (sőt, a legmegrendítőbb jelenetet is egy ilyen modern eszköznek köszönhetjük -mondjuk egy gombafelhő minden történetben hatásos lenne)... de ugyanígy csínján bánik a fantasy-kra jellemző mágiával is, egy részükre még magyarázattal is szolgál, de szerencsére egyszer sem lovagol be a képbe egy elcsépelt nagyszakállú mágus, hogy vadul hadonásszon a kezével... érdekes volt a kötet dramaturgiája is, mert a kezdeti (kegyetlenkedős) vándorlásnál még nem látni, hogy mi lesz később a fő csapásirány, aztán szépen kikristályosodik a küldetés és annak az utózöngéi is... de egyszer sem ült le, a flashback-ek is érdekes párhuzamként futottak a jelen-szál mellett -jó volt olvasni, vitt magával, hol drámaian, hol szórakoztatóan, a maga kegyetlen módján... (×02.02.)

(2018) (írta: Ozsgyáni Mihály)

...van a regényben egy jelenet, amikor a kisfiú sárból és mészből csinál kávét -és most, mikor a végére értem a könyvnek, úgy éreztem, hogy ez egy igen szemléletes metafora lehet a műre: mert a felszínen ez egy szórakoztató családregény, a mélyén viszont rengeteg méreg gyűlt fel... mert először csak élvezed a plasztikus képeket, amivel megelevenedik a huszadik századi kisvárosi lét, megkapóan szemléletesen. aztán már egy-egy elejtett mondattal érzed a gyomorszájadra mért ütéseket, hogy végül folyamatosan birkózzon benned a kettősség érzete: egyfelől vonz ez a torz élet, amit bemutat a könyv, másfelől mérhetetlenül taszít is... nekem is meg kellett állnom időről/időre az olvasással, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem a családon belüli erőszak hullámai alól... érdekes volt a dramaturgiája is, ahogy fejezetenként kidobta a drámát az asztalra, majd visszalépett párat, hogy felfesse a teljes képet (szerencsére nem volt zavaró a repetitívsége, sem a szerkezetében, sem a refrénként visszatérő mondataiban)... persze egy ilyen személyesnek tűnő szövegnél könnyen felmerül az olvasóban, hogy mekkora a fikció és a valóság aránya, de ez leginkább azért van, mert annyira hitelesnek tűnnek a leírások az apróságoktól (a sült-csirkeszárny szagú otthonkáktól) az elképesztő aljasságokig... (##11.24.)

(2002) (r.: R.A. Salvatore) (magyarul: Aquila, 2002) (22BBY)

most jöttem rá, hogy túl sok sarat kentek annak idején hayden christensen-re, mert szegénynek a szerepe volt borzasztóan megírva... legalábbis papíron sem működik anakin hisztije (talán egy fokkal jobban átélhető a belső vívódása, a padmé iránti nagy szerelem kialakulása meg kettővel)... persze ezt a könyvet is olvastam annak idején (bár azt nem tudom, hogy miért menőztem azzal, hogy a nagy alakú, kemény-kötéses változatot vettem meg, mert most kilóg a polcomról a többi kötet közül), és emlékeztem arra, hogy a tatuin-on kezdünk egy extra résszel, de az már kiesett, hogy mintegy harminc oldal kell, hogy eljussunk a film nyitó-jelenetéig... vannak egyéb plusz betoldások is, úgy tűnik, hogy szegény padmé családja esett leginkább áldozatul a vágó-ollónak. ezeken kívül a könyv-változat kevés extrát nyújt, viszont a filmhez képest hátránya, hogy az akciók intezitását nem tudja átadni -de sebaj, mert ezek többsége kockáról-kockára ott van a fejemben... (##10.11.)

(2002) (írta: Alan Dean Foster) (magyarul: Szukits, 2017) (22BBY)

emlékszem, hogy a baljós árnyak idején sokan lucas szemére vetették, hogy túl kicsi tétben kezdte a saga-ját, hogy egy jelentéktelen bolygót emelt a középpontba. úgyhogy gondolom nem véletlen, hogy a két előzmény-trilógiás film között megjelent regényben alan dean foster azzal kezdte a történetet, hogy megmagyarázta, hogy miért számít minden egyes bolygó a galaxisban, vagy ha pontosabbak akarunk lenni, akkor a köztársaságot egy törékeny ökoszisztémának kell látnunk, ahol a gazdasági érdekek át-meg-átszövik a szövetséget. ennek ellenére nehéz máshogy nézni a könyvben bemutatott bolygóra, mint egy nem túl jelentős helyre... bár töltünk némi időt az áskálódó rosszfiúkkal (főleg a kötet elején), a regény inkább egy videojáték dramaturgiáját követi, ahogy a négy jedi egyre beljebb hatol a nagy síkságra, úgy kell újabb-és-újabb kihívásoknak megfelelniük, akár szó szerint is, ha célba akarnak érni. előnyére vált a kötetnek, hogy ennyire átgondolt a flórája és faunája, ugyanakkor kicsit aránytalannak érződött, hogy sokáig időztünk a különféle lényekkel, aztán meglepően hamar visszaértek a jedik a városba, hogy kicsit kapkodva lezárják a küldetést... a hosszú menetelés alatt volt idő a karakterekkel is foglalkozni, anakin feldúlt lelki-világával például, és nekem működött a két padawan évelődése is, de azért igazán nem gazdagodtak az ismereteink róluk... nem voltam maximálisan lelkes ezért a könyvért, de amikor a kezembe vettem, akkor szívesen olvastam -talán egy ódivatú kalandregényként olvasva működik leginkább. (##09.30.)

(írta: Terry Brooks -George Lucas forgatókönyve alapján) (1999) (magyarul: Aquila, 1999) (32BBY)

mi újat nyújthat egy film-regény, ahol a mozgóképes változatot már annyiszor láttad, hogy konkrét mondatok is vannak belőle a füledben, és a könyv-változatot is olvastad már tizenéves korodban? annyira nem sokat -de szerencsére nem is fájt, hogy belevettem ezt a kötetet is a prequel-olvasós soromban (leginkább azért, mert hülyén nézett volna ki, ha csak a kiváló sith-ek bosszúja árválkodik csak a sorban a film-adaptációk közül, plusz két regénnyel is felvezettem a baljós eseményeit, a főfogást meg kihagytam volna? az furán vette volna ki magát)... egyébként maga a regény nem kínál túl sokat a filmhez képest, leginkább anakin tatuin-i időszakához kapunk apróbb adalékokat. (##09.15.)

(2001) (írta: Michael Reaves) (32BBY)

vannak a (pop)kultúrában azok a karakterek, akiket készen kaptunk meg, mert a szerzők nem érezték szükségét annak, hogy megmagyarázzák/kifejtsék jobban a létüket, de olyan típusú hősök vagy gonoszok ők, hogy nem is igénylik a komolyabb hátteret, elég csak némi vázlatos tudás róluk, és akkor is érdekesek maradnak. ezért kicsit ódzkodtam attól, hogy az ebbe a kategóriába eső darth maul egy erőltetetten farigcsált múltat kap ezzel a kötettel -de aztán pár fejezet után szerencsére kiderült, hogy michael reaves-nek nincsenek ilyen szándékai, ő csak egy fékevesztett tempójú akció-kaland-thriller-ben gondolkozott, aminek az egyik főszereplője csupán a zabrak sith tanítvány... az egyik, mert egy klasszikus dramaturgiai húzással több szereplő szemszögéből is követhetjük a nagy hajszát, és ez azért is jó, mert az első bemutatásuk után az ember alig várja, hogy miként fognak összekapcsolódni az elsőre különállónak tűnő történeteik, meg azért is, mert így az író tud játszani a perspektívákkal, megmutathatja az eseményeket több szögből is, és a különböző belső gondolatokkal át tudja színezni a mi értékeléseinket is... nem kell sokat várni, hogy beinduljon a gőzhenger, pár fejezet után olyan szédítő tempóba vág bele a könyv, hogy az ember alig bírja követni -mármint hogy nehezen engedi el, rohanna tovább-és-tovább vele a hajmeresztő kalandokon és életveszélyeken át (ha nem csak egy ebédszünetnyi ideje lenne olvasni aznap). aztán egy fejbevágóan hatásos fél-finálé után egy kicsit behúzza a féket, így a föld alatti kergetőzés szerintem már kevésbé tudott működni, mint ami a város felszíne közelében zajlott... egyébként érzékletesen sikerült ábrázolni a világváros csúnyábbik arcát, egyedül az volt a fura, hogy folyton ugyanazok az égnek álló hajú gengszterek tűntek fel mindenhol, azért ennél biztos, hogy diverzebb egy ilyen elképesztő méretű metropolisz rosszfiú-állománya... apróbb információkat kaptunk így maul-ról, leginkább a sidious iránti hűsége domborodott ki, és szerencsére annak ellenére tudta megmutatni, hogy milyen badass karakter, hogy igazából vissza kellett fognia magát a jövő-béli események miatt. persze a phantom menace ismeretében a végkifejlet sem lehetett kérdéses, inkább csak azt várhattuk, hogy miképp fog minden pozitív karakter elbukni, mert a statusquo-nak fenn kellett maradnia az utolsó oldalig... örülök, hogy két előzmény is készült könyv formájában a baljós-hoz, mert így a starwars-regények pozitív vetületének mind-a-két oldala be lett mutatva velük: mert az is jó, ha valami agyas, és az események mélyére ás (mint luceno könyve), de az is nagyon tud működni, ha egy könyv csak szórakoztatni akar, és azt magas színvonalon és tempóban teszi, mint ez a kötet... (annyira nem lehet beszerezni papír-alapon a könyvet, hogy kénytelen voltam előkotorni a fiók mélyéről az ezeréves kindle-ömet...)  (##09.08.)

(2001) (írta: James Lucino) (magyarul: Szukits, 2014) (33BBY)

minden legendának van egy kezdete -hirdették a baljós árnyakat az első promókban. azóta meg elmondhatjuk, hogy minden legenda-kezdésnek van egy előzménye... miután már majdnem szintre kerültem a jelenlegi (disney) kánon regény-megjelenéseivel, egyre sűrűbben pillantottam oda a polcomra a múltidőbe tett, ’legendák’ címkével ellátott kötetei felé, majd le is gyűrt ez a késztetés, úgyhogy most itt vagyok, megint nyakig starwars-os tervekben (azért csak óvatos ambíciókkal, csak a prequel időszakot feltérképezve, félve gondolva a több ezer éves távokra, amiket szintén be lehet járni ebben az univerzumban)... már nem voltam gyerek, amikor a phantom megjelent, úgyhogy vegyesek voltak a reakcióim annak idején, örültem annak, hogy van új starwars, de a felemás hozzávalói miatt nem tudott magával ragadni. ennek ellenére persze számtalanszor láttam már azóta a filmet, így jól ismerem a hangulatát -úgyhogy most jó ismerősként köszöntöttem ebben a regényben is ezt az érzetet, luceno jól ráérzett, hogy miképp tudna hasonulni a filmhez, aminek az előzményeit veti papírra épp. az elején talán túlságosan is pipálta a kötelező elemeket, kereskedelmi szövetség, adózás, szenátori gyűlés, jedi tanács (sőt, még egy kicsit úgy is érezhette az ember, hogy egy belépőnek készült a könyv ebbe az univerzumba, annyira az alapoktól magyarázott bizonyos dolgokat, mondjuk az erőt és a jediket). de aztán megtalálta a saját hangját, és elkezdett érdekes lenni a nagy háttér-játszma, amit palpatine űz... illetve... kicsit furcsa volt, hogy úgy kéne olvasnom a naboo-i szenátor tevékenységéről, hogy nem tudok a valódi hátsó szándékáról (vagy arról, hogy ki az alteregója). de tulajdonképpen jól játszott a szerző a forshadowing-gal, kicsit már az volt az érzése az embernek, hogy a kelleténél többször is kikacsint ránk a lapokról a jövőre tett utalásaival... viszont bizonyos ismereteinket jól szélesítette, többet megtudhattunk a kereskedelmi szövetség működéséről, a neimoidiakról, a szenátusi háttér-alkukról. leginkább annak örültem, hogy átformálta bennünk a képet valurom kancellárról, aki a filmben egy gyengekezű bábnak volt beállítva csupán, itt viszont kiderült, hogy mennyire gúzsba kötötték a köztársaság bürokratikus intézményei, a könnyen megvásárolható szenátorok -és persze palpatine alattomos ármánykodásai. szegény naiv valorum nem ismerte a legfontosabb szabályt: sose bízz meg egy politikusban, aki azt állítja magáról, hogy ő nem akar hatalmat a kezébe... (engem nem zavar, ha egy regény szöszölősebb, főleg akkor nem, ha a politikusok keverései közé jól vannak elhelyezve a robbanások és a terrorista merénylet-kísérletek, mint itt.) (##09.02.)

(2016) (írta: Claudia Grey) (magyarul: Szukits, 2016) (28ABY)

a force awakens-ben egy kész helyzetet kaptunk, egy újra forróvá váló háborút a messzi-messzi galaxisban, így akadt egy jelentős hézag arra vonatkozóan, hogy miként juthatott el a világ röpke harminc év alatt újra odáig, hogy tie-vadászok és x-szárnyúak lövik egymást az égben, fehér maszkos katonák masíroznak a bolygókon... miután george lucas nem túl ügyesen hozta be a nagy-politikai vetületet a starwars világába, claudia grey egy piszok nehéz feladatra vállalkozott azzal, hogy a szétszakadó, megosztott és sok esetben a béna kacsa állapotában kiszenvedő szenátust tette meg a regénye egyik sarokpontjának... mert a starwars-rajongók nagy többsége idegenkedik mindattól, amiben nincs faltól-falig akció (extra adag fénykard-párbajjal), pedig igenis kifizetődő tud lenni egy ilyen alacsony tűzön forralt leves is, ami a jól felépített karakter-drámájával akar hatni, nem pedig a csillogó felszínével... érthető persze, hogy a filmekben nincs idő ilyen mélységben lemenni a politikai háttérhez, pedig tényleg úgy érezheti az ember a könyv elolvasása után, hogy sokkal jobban megérti a nagyobb összefüggéseket -hogy miként erősödhetett meg az első rend, hogy leia miért kényszerült arra, hogy titkos ellenállásba tömörítse a harcolni kész lényeket... a kétpólusú szenátusnak érezhetően az amerikai politikai berendezés volt a mintája, de az a jó, hogy úgy van beállítva mind a két párt, hogy egyszerre találunk náluk megérthető álláspontokat és elítélendő hozzáállásokat is. nagyon érdekes a galaxis lakóinak a hozzáállása a birodalomhoz is, hogy egy részük visszavágyik a keményebben fogott, totalitárius rendszerbe, akár nosztalgiával is tekintenek rá, mint egy dicső korszakra. előzmény révén azért nem volt nagy meglepetés, hogy az első rend árnyéka vetül a negatív karakterek összes tervére... bár leia organa a könyv igazi főszereplője, akivel teljes mértékig együtt tudunk érezni, nála sokkal izgalmasabb lett casterfo szenátor karaktere, aki gyönyörű utat jár be az utálattól a megkedvelésen át odáig, hogy végleg összetörik a szívünk miatta -és persze benne keveredik a legérdekesebben a birodalomhoz való ellentmondásos viszony is... érdekes volt, ahogy a regény felénél lett egyértelmű, hogy miért van ott a borítón vader sziluettje is, hogy a vérségi kötelékek mennyire gúzsba kötik a galaxist -én pedig nem tudok elképzelni annál nagyobb aljasságot, amikor valakit a szülei tettei miatt ítélnek el... a jellegéből adódóan valószínűleg soha nem ez a regény fog a legközelebb állni a szívemhez, de egy baromi jól megírt, érzelmileg hatásos és fontos star wars műnek tartom. (biztos vagyok benne, hogy sokaknak az utolsó oldaltól lett volna igazán érdekes a könyv, de a saga azon fejezetét majd később fogjuk igazán megismerni.) (kicsit azt éreztem, hogy olyan ez a kötet a többi starwars regény között, mint ahogy a detective comics szokott viszonyulni a batman képregényhez képest -oké, főleg a nyomozós aspektus miatt is érezhettem ezt...) (##07.10.)

(2017) (írta: Chuck Wendig) (magyarul: Szukits, 2017) (5ABY)

emlékszem mekkorát hőköltem hátra, amikor a force awakens trailer-ének nyitóképében megláttam a homokbuckák között nyugvó csillagromboló roncsot -és bár tudom, hogy az ’elveszett csillagok’-ban már kaptunk egy kis ízelítőt a jakku felett zajlott csatából, azért nagyon vártam, hogy ebben a könyvben részletesen is olvashassak a drámai eseményekről... éééés kicsit bánom, hogy mozgóképen nem láthattam ezt, bár a fantáziám erősen dolgozott, miközben faltam a csata-leírás oldalait, hatásosra sikerült -főként a nagy zuhanás leírásába tudtam magam beleélni, ahol az önfeláldozás és a taktikai érzék keveredett a felszínen harcolók élményeivel, akik teljes súlyukkal kapták a nyakukba az áldást... de persze ez csak a könyv utolsó harmada volt, el kellett jutni odáig, hogy a gondosan felállított sakktábla figuráit alaposan lesöpörjük a játéktérről... a három kötet közül most volt a leghangsúlyosabb a politika, erősen jelen volt a demokrácia hátulütője, a hataloméhes, megalkuvó és megvesztegethető politikus néhány díszpéldánya... mon mothma személyisége is színesedhetett a küzdelmeivel és leleményességével... a jakku is többé vált, mint egy nem túl eredeti tatooine-klón, ezt azzal érte el a szerző, hogy palpatine tervében fontos szerepet adott a bolygónak, plusz az ott töltött időben a helyiekkel is foglalkoztunk, mondjuk a kétes tevékenységeket folytató niima-val (btw, a nyálkás csigára emlékeztető huttok miért mindig sivatagos bolygókon laknak?)... de egyébként is jól érzékelhető volt, hogy a zavaros idők előhozták a zavarosban halászókat, ott ólálkodtak a szindikátusok és bűnkartellek a lapok szélein... bár jó volt kicsit a jakku-val ismerkedni, azért a sztori a könyv közepén kicsit beleragadt a homokba, és csak a fináléra másztunk ki belőle igazán... a főbb karakterekről már nem igen tudtunk meg többet, a karakter-jegyeikben történtek inkább kisebb változások (norra a makacs bosszúja közben elég idegesítő volt, sloane viszont végképp belépett a szimpatikusabb birodalmiak szűk elit körébe)... mivel a közjátékokban voltak korábbról visszatérők, ezért azt gondolom, hogy lehetett valami mester-terv ezekkel a közbeszúrt részekkel, de ha volt is ilyen, akkor inkább kevesebb, mint több sikert értek el (viszont úgy tűnik, hogy chuck wendig rehabilitálni akarta az univerzum összes ciki karakterét, legalábbis jar jar kapott egy megrendítő pár oldalt és a hírhedt holiday special-ből is át lett emelve csubi kisfia)... a birodalom elbukott, de persze a nagy történet nem zárult le, és így a jövő nagy ellenségét ügyesen ráalapoztuk palpatine császárra -mert a fénnyel szemben mindig ott kell lennie a sötétségnek is... (ez a trilógia valószínűleg sosem lesz a kedvenc starwars könyveim között, de mivel a második és harmadik kötet könnyen olvastatták magukat, így nem is fogok rossz emlékkel visszagondolni a sztori egészére.) (##06.30.)

(2016) (írta: Chuck Wendig) (magyarul: Szukits, 2016) (5ABY)

tudom, hogy sokan nem szerették a trilógia nyitányát (én sem), és úgy tűnik, hogy chuck wendig azt a következtetést vonta le az elégedetlenkedő hangokból, hogy túlságosan az új karakterekre fókuszált -vagy a magasabb szinten lévő döntéshozóknál fogyott el a bizalom, és ezért kellett már ebben a kötetben szerepelnie a solo-házaspárnak is... szerencsére azért sikerült megtalálni az arányokat, mert nem csak említés szintjén vannak jelen a szent trilógia szereplői, viszont nem is nyomják el az utóhatás-ban megismert csapatot... az akivá-n egykor összekovácsolódott társaság jól összeérett a két könyv között, egészséges karakter-dinamika alakult ki köztük (jas és sinjir már könnyen az ember szívéhez tudnak nőni), igaz, a kezdő, bond-filmeket idéző akció után különböző felállásokban röpülnek szét a galaxis különböző pontjaira, hogy aztán a dramaturgia időnként újra összekapcsolja őket... a birodalmi oldal is kellően alaposan képviseli magát továbbra is (szeretem, amikor mindkét pólusra odafigyel egy író), és náluk továbbra is hatalmi harc a legérdekesebb -valamint ez elv-béli különbségek, amik mentén tovább szakadhat a foszladozó erejük. mert sloane admirális a katonás rend híve, akinek meggyőződése, hogy a birodalom a keménykezű tekintély-elvűségével csak jót adott a galaxis lakóinak, és továbbra is csak tisztességes harccal küzdene az új-köztársasági erőkkel, addig a most feltűnt rejtélyes rax bármilyen alattomos módszert megengedhetőnek tart, hogy a fejére rakhassa a császári koronát... elég kíméletlen a könyv, arat a halál, komoly sérülésekből lábadozhatnak sokan az utolsó fejezetekre, és bele-belekap a rabszolgaság kérdésébe, a poszttraumás stressz drámájába, és (a továbbra is kissé kilógó) kitekintéseknek köszönhetően átérezhetjük, hogy a háború szabdalta galaxis milyen veszélyes hely a civileknek is... de nem csak erőszakkal van tele a könyv, a romantikát sem spórolja el, én még ennyi csók-jelenetet egyetlen starwars-könyvben sem olvastam (és szerencsére természetesen kezeli a homoszexualitás témáját is)... féltem kicsit ettől a kötettől az előzmény keserű szájíze miatt, de komoly előrelépést éreztem végül, felpörgött a tempó és a karakterek is érdekesebbek lettek -azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy a magyar fordítás miatt olyan bénácskák időnként a párbeszédek vagy csak az eredeti hibáit örökölte a mi helyi változatunk... (##06.25.)

(2015) (írta: Alexander Freed) (magyarul: Szukits, 2016) (6BBY-3ABY)

a starwars-ban a jedik kecses fénykard-mozdulataihoz és az x-szárnyúak légies táncaihoz szoktunk hozzá, ritkán adatott meg (főleg a rogue one előtt), hogy a háború mocskos oldalával is szembesítsenek minket, az örökké talpaló gyalogság mindennapos gyötrődéseivel a lehető legrosszabb körülmények között... úgyhogy maximális létjogosultsága van ennek a regénynek, amit bár egy játék örvén adtak ki, de csupán marketing-fogásként szerepel a logó a címlapon, más kapcsolódás nincs. maximum a vér-tartalmuk lehet hasonló... szóval minden szinten lemegyünk a felszínre, vállvetve, dacosan küzdünk az egyszerű közkatonákkal, aprókat harapva a birodalmi gépezetbe, távol az ismert hősök misztikus világától (tetszett, hogy még az erőhasználat is egy megmagyarázhatatlan dolog ezeknek a hétköznapi hősöknek), és ez az alul-nézett erős realisztikus felhangokat eredményezett. az eseményeivel is a saját véres küldetését járta, kivéve, amikor szintén alulnézetből mutatta be a hoth-bolygón lezajlott véres birodalmi megtorlást, de arra meg szükség volt, mert ott egy olyan pofont kapott a lázadás, ami után kénytelen volt új taktikák után nézni... az embernek olvasás közben nem is starwars-os előképek villannak be, hanem világháborús filmek -vagy azért, mert a csaták naturalisztikusan vannak ábrázolva, vagy azért, mert úgy belemegy a katona-lélektanba, ahogy a legerősebb háborús filmek szoktak (az alap filozófiai kérdés adott: miért is folyik a harc? mert az egyértelművé válik, hogy nem mindenki a lázadás eszméi miatt fog fegyvert ebben a küzdelemben, vannak, akik csak a háborút ismerik, így magáért a harc miatt harcolnak)... a könyv katonás jellegét erősítik a fejezetek elejére kiírt helyszínek és időpontok is -apropó, ezekre azért is szükség van, mert folyamatosan vissza-visszanézünk egy flashback-re is, valamint azért kapunk birodalmi kitérőket is az alkony század mellé (ez utóbbinál sikerül kihozni a birodalom emberibb arcát is, egy rohamosztagos nő(!) segítségével, aki csak szakmának tekinti a fehér páncél felhúzását, nem megkérdőjelezhetetlen eszmei célnak, a jószívűsége is túlmutat a szokásos arctalan fehér sisakos alakokon)... a szereplő gárda viszonylag sokszínű lett, és organikusan fejlődnek a kapcsolataik a megpróbáltatások alatt (és ezekből bőven kijut, tapintható a nyomás, fájnak az erős birodalmi (ellen)csapások) -és legnagyobb örömömre a magas számú női karakter ellenére sem alakul ki (egyértelmű) romantikus viszony a karakterek között (nem azért örülök ennek, mert egy jég-bolygó van a szívem helyén, hanem mert egy ilyen maszkulin történetbe nem illett volna egy ilyen típusú mellékszál)... először nem voltam kibékülve azzal a váltással, amikor a főhőst előreléptették, mert így nekünk olvasóknak is kicsit hátrébb kellett húzódnunk a harctérről (mondjuk pont erre az időre esett, amikor a harcok egyébként is vázlatosabb leírást kaptak, mert a birodalom pedánsságára épülő terv része volt a sok kisebb rajtaütés), de aztán a végére még egyszer alábukhattunk egy véres csata kegyetlen sűrűjébe... érezhetően fekszenek nekem ezek a fő starwars vonalaktól messzebb eső, földhözragadtabb, emberibb történetek az univerzum mocskosabb szegletéből -most sem került nagy erőfeszítésembe araszolni előre a mondatok lövészárkain keresztül... (##06.17.)

(2017) (írta: Christine Golden) (magyarul: Szukits, 2017) (0ABY)

ködösebb lett a világ az elmúlt negyven évben, nincsenek már tiszta határok, a felnövő generáció többre értékeli a realizmust az egyszerű mesei elemeknél. egy író számára is felszabadító lehet, hogy sok korlát ledőlt a kezdetek óta, hogy nem várja el az olvasó, hogy makulátlan hősöket állítsanak neki példaképül egy leegyszerűsített világrendben, ahol a gonoszok csak arctalan sisakos katonák és túlzott önérzettel rendelkező fehér férfiak lehetnek... már nem ez az első regény az új kánonban, ami a birodalom mélyére próbál ásni, talán ez most annyiban volt más, hogy kifejezetten elvárta az olvasótól, hogy a birodalmi főszereplőknek szurkoljon -és ez mindenképp érdekes érzés... bár a karakterek tökéletesen magukénak vallják a császár tekintély-uralmi törekvéseit, nem kérdőjelezik meg a rend fontosságát, azonban kénytelek átgondolni a masszívan hengerlő propagandát, miszerint a lázadók csupán káoszra törekvő felforgató elemek -ugyanakkor nekünk rajongóknak is szembe kell néznünk azzal, hogy a forradalmi lendület a saw gerrera örökségét továbbvivő ellenállóknál igenis morálisan megkérdőjelezhető tettekhez is vezetett, az élet másodlagossá vált a szabadságvágy mögött... bár a csapat összetétele (két pilóta, egy ex-rohamosztagos és egy hírszerzési szakértő) predesztinálhatta volna azt, hogy kommandósoknak való feladatokkal próbálnak léket ütni az ellenállókon, de az írónő egy kevésbé látványos/mozgalmas utat választott -be kellett épülniük egy kis sejtbe, ezzel lekorlátozva a helyszínt és a cselekményt. ugyanakkor nem éreztem unalmasnak a visszafogottabb tempót, mert közben jól működött az ilyen típusú, önfeláldozással járó küldetés lelki vonzatainak bemutatása, azok a meghasonulások, amik egy olyan embert érhetnek, akinek egy látszat-személyiséggel kell elfednie a valódi énjét és szándékait. mert a hosszas álruhában tartózkodás alatt elbizonytalanodhat az ember, érezheti azt, hogy az ellenség nem pont olyan, mint amilyen képet sulykoltak a közvéleménybe évek óta róluk... (bár annak örültem, hogy nem lett egy ismert karakter sem beleerőltetve a sztoriba, arra hamar rájöttem, hogy az ellenállók közt megbúvó rejtélyes alak kilétének felfedésénél esélyem sem lesz arra, hogy emlékezzek (mondjuk) a clone wars-ban feltűnt arcokra...) (hmmm, érdekes volt az olvasni, hogy itt (birodalmi szemszögből) dicsérik a rohamosztagos páncélt, míg nemrég még azzal a bizonyos szemszöggel szembesültem, hogy a katonák utálták hordani a kényelmetlen és alkalmatlan védőfelszerelést...) (disclaimer: nem kell megijedni a címben látható kettes számtól, ez nem egy folytatás, aminek kifelejtettem az előzményét az olvasási listából, csupán azt jelenti, hogy a battlefront ii című játék mellé adták ki ezt a kötetet. az első game mellé is volt egy társ-kiadvány, reményeim szerint az is hamarosan sorra-kerül.) (##05.08.)