(Messiah Complex #1, Uncanny X-Men vol.1 #492-494, X-Men vol.2 #206-208, New X-Men vol.2 #44-46, X-Factor #25-27) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Peter David, Craig Kyle, Chris Yost, Mike Carey; rajzolta: Marc Silvestri, Billy Tan, Scot Eaton, Humberto Ramos, Chris Bachalo)

sokszor nehéz kezelni a fanatikus megszállottságomat, néha viszont kifizetődővé válik a kulturális elköteleződésem -például elsőre elég merész vállalásnak tűnt, hogy a szűkös táncrendembe bepréseljem négy x-men sorozat olvasását, azonban végül egyáltalán nem bántam meg a beleölt perceket, mert a szezon-záróként funkcionáló nagy esemény így sokkal nagyobb hatással lehetett rám, hogy ismertem minden karaktert, hogy képben voltam a visszautalásokkal, jobban tudott működni a drámája... maga a crossover egy viszonylag egyszerű sztorira lett felfűzve, világra jött az m-nap utáni első mutáns, és a környéken fellelhető összes jó-és-rosszfiú magához akarta ragadni a kis csöppséget... de nem érzem hátránynak, hogy az írók lecsapkodták a mellék-hajtások többségét, és veszett tempóban dobálták a karaktereket helyszínről-helyszínre, sőt, én még a szuper-x-állatot is kihagytam volna, akivel hosszasan húztak minket, majd kiderült, hogy csak azért kellett a sztoriba, hogy keményebben kelljen küzdeniük a hősöknek a végső csatában... brubaker-ék egy jól irányzott mély-ütéssel kezdtek a felperzselt városban (parázsló gyerekek és lángoló csecsemők -kinek van ehhez gyomra?), aztán a jövőben is elkeserítettek minket a mutáns koncentrációs táborral, de a személyes drámák szintjén is kellő mélységet sikerült elérni -még akkor is, ha tudjuk, hogy a képregények világában minden visszacsinálható, érezhető volt a tétek nagysága... amennyire elégedett voltam a sztorival, annyira felelmás, amit a vizualitás szintjén éreztem, nem is értem, hogyan gondolták a szerkesztők, hogy egy ilyen kétarcú megvalósítás a kötet hasznára fog válni -főleg úgy, hogy a ramos/barchalo párosnál nem csak azt nehéz megállapítani, hogy mi is történik az akció-panelekben, de még azért is meregetnie kell az embernek a szemét, hogy egyáltalán kit is lát a képen karikatúra-szerű deformációban... szóval a hozzám hasonló arcoknak, akik óckodnak belekezdeni az x-ek kalandjaiba, mert kívülről egy összegubancolódott spagettinek tűnnek a sűrűn kiadott füzetek, azt tudom mondani, hogy tegyetek bátran ti is egy próbát, mert lesznek olyan góc-pontok, amik megérik a befektetett energiát... (×11.10.)

(X-Men vol.2 #200-204) (2007, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: Chris Bachalo, Humberto Ramos, Mike Choi)

de furán viselkedik vadóc -ja, tényleg, nyolcmillió lélek tombol egyszerre a fejében... ez előző drámai kaland következményeit nyögi a csapat, nincs jó formában, amikor máris lecsap egy új veszély... kapkodja is az ember a fejét, a semmiből bukkannak elő a támadók, minden fronton védekezésbe kell átmenniük az x-eknek, ráadásul több köpönyegforgató is csak erre a pillanatra várt, hogy elárulja a csapatot. nem könnyű a küzdelem, összeszorított foggal kell minden ütést állni -és biztos, hogy baromi hatásos is lenne ez a nagy letarolás, ha egy olyan rajzoló állna a panelek mögött, akinél nem kell hunyorogva találgatnom, hogy mit is látok. humberto ramos ezúttal nem csak a karakter-ábrázolásban mondott csődöt... gondolom nem véletlen, hogy mind az uncanny-ben, mind itt ilyen hangsúlyos a jósok és jövőbe-látok szerepe, gondolom ezzel a rohamosan közelgő nagy eseményt készítik elő az írók, van is ötletem arra, hogy mi az, amit az itteni gonoszok is ilyen ádázul el akarnak titkolni az x-ek elől... (örültem, hogy az ifjaknak is jutott szerep a kötetben, ha már az iskolát is meg kellett védeni a támadás során, egész hamar hozzám nőttek ezek a srácok...) (×11.06.)

(X-Men vol.2 #188-199) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: Chris Bachalo, Clayton Henry, Humberto Ramos)

mi a fene, szándékosan összeszedték a szerkesztők a marvel környéki legrosszabb rajzolókat erre a címre...? és nem is az a legnagyobb baj a fő-kolompos chris bachalo-val, hogy vázlatoknak néznek ki az elnagyolt karakterei, hanem hogy sokszor nem értelmezhetőek a paneljei, és úgy kell kibarkochbázni, hogy mi is történik a sztoriban... humberto ramos sem sokkal jobb a karikatúra-arcaival, de legalább nála felismertem mindig, hogy ki van éppen a képen... oké, vizuálisan elég elborzasztó volt ez a monstre kötet, de milyen volt a sztori? hát kellett idő, amíg összeállt, de aztán a jó pillanatai és a kellő mozgalmassága elvitték a hátukon, egyébként nagy meglepetéseket nem tartalmazott... az tetszett, hogy megint annyit csavart a szerző a felálláson, hogy ne ásítozzunk megint a szokásos arcokat nézve. örültem annak is, hogy vadóc tökös csapatkapitányként volt ábrázolva, mert régóta a szívem csücske a lány. ugyanígy mystique-ről is szívesen olvasok, bár az én ízlésemnek már kicsit sok volt, ahogy a képességét használta mike carey, azaz hogy sok necces szituból is az alakváltással húzta ki a csapatot a csávából... a sztorik főtémája kellően x-es volt, hiszen feltűnt az evolúció egy újabb lépcsőfoka, egy csoport, akik nem mutációval érték el, hogy túlragyogják a homo sapiens-eket, hanem felgyorsították a dns-ükben lévő változásokat, de később is olyanokkal kellett megküzdeni, akik mesterségesen akarták jobbá tenni magukat. oké, aztán érkezett egy idegen entitás is, mert a scifi faktort is növelni kell a mutánsok környékén (ez utóbbi volt talán a legkevésbé működő sztori számomra, a valóságtól túl elemeltek voltak a testüktől külön-élő lelkek)... (nem akartam még a mondandóm elején tovább nyújtani a rajzolók szidását, de botrány, amit az elme-úrnő ruhájával csináltak, vagy tényleg csak én vagyok olyan prűd, hogy kiakadok egy hasig letolt dekoltázson...?) (azért érdekes, hogy a két x fő-cím sokkal kevésbé tetszett itt az első körben, mint a kvázi kiegészítő sorozatok, az x-factor meg a new x-men...) (×10.27.)