(Messiah Complex #1, Uncanny X-Men vol.1 #492-494, X-Men vol.2 #206-208, New X-Men vol.2 #44-46, X-Factor #25-27) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Peter David, Craig Kyle, Chris Yost, Mike Carey; rajzolta: Marc Silvestri, Billy Tan, Scot Eaton, Humberto Ramos, Chris Bachalo)

sokszor nehéz kezelni a fanatikus megszállottságomat, néha viszont kifizetődővé válik a kulturális elköteleződésem -például elsőre elég merész vállalásnak tűnt, hogy a szűkös táncrendembe bepréseljem négy x-men sorozat olvasását, azonban végül egyáltalán nem bántam meg a beleölt perceket, mert a szezon-záróként funkcionáló nagy esemény így sokkal nagyobb hatással lehetett rám, hogy ismertem minden karaktert, hogy képben voltam a visszautalásokkal, jobban tudott működni a drámája... maga a crossover egy viszonylag egyszerű sztorira lett felfűzve, világra jött az m-nap utáni első mutáns, és a környéken fellelhető összes jó-és-rosszfiú magához akarta ragadni a kis csöppséget... de nem érzem hátránynak, hogy az írók lecsapkodták a mellék-hajtások többségét, és veszett tempóban dobálták a karaktereket helyszínről-helyszínre, sőt, én még a szuper-x-állatot is kihagytam volna, akivel hosszasan húztak minket, majd kiderült, hogy csak azért kellett a sztoriba, hogy keményebben kelljen küzdeniük a hősöknek a végső csatában... brubaker-ék egy jól irányzott mély-ütéssel kezdtek a felperzselt városban (parázsló gyerekek és lángoló csecsemők -kinek van ehhez gyomra?), aztán a jövőben is elkeserítettek minket a mutáns koncentrációs táborral, de a személyes drámák szintjén is kellő mélységet sikerült elérni -még akkor is, ha tudjuk, hogy a képregények világában minden visszacsinálható, érezhető volt a tétek nagysága... amennyire elégedett voltam a sztorival, annyira felelmás, amit a vizualitás szintjén éreztem, nem is értem, hogyan gondolták a szerkesztők, hogy egy ilyen kétarcú megvalósítás a kötet hasznára fog válni -főleg úgy, hogy a ramos/barchalo párosnál nem csak azt nehéz megállapítani, hogy mi is történik az akció-panelekben, de még azért is meregetnie kell az embernek a szemét, hogy egyáltalán kit is lát a képen karikatúra-szerű deformációban... szóval a hozzám hasonló arcoknak, akik óckodnak belekezdeni az x-ek kalandjaiba, mert kívülről egy összegubancolódott spagettinek tűnnek a sűrűn kiadott füzetek, azt tudom mondani, hogy tegyetek bátran ti is egy próbát, mert lesznek olyan góc-pontok, amik megérik a befektetett energiát... (×11.10.)

(New X-Men vol.2 #37-43) (2007, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Skottie Young, Niko Henrichon)

először csak hümmögtem, amikor az ifjú mutánsok egy mágikus/misztikus utazásba keveredtek, mert azt éreztem, hogy nem igazán passzol hozzájuk ez a zsáner-kombináció (viszont ehhez a felvezetés, kendő indoor tábortüzes rém-meséje a maga spooky-ságával elég jól működött). aztán persze a kyle/yost duó agya ledobta az ékszíjat, és a rájuk jellemző veszett tempóban dobálták hőseinket az egyik drámából a másikba, volt itt kitépett szív (és annak visszanövesztése), volt, aki csontokra hullott szét (és épült újra vissza a porból), és voltak hősies transzformációk is... a gonosz kicsit uncsi volt azzal, hogy csak azt tudta hajtogatni, hogy neki mindenképp kell egy bizonyos halott személy -de ezek a gonoszok már csak ilyen mániákusak... a rengeteg mágikus összecsapás és robbanás után egyszercsak újra a mi dimenziókban találtuk magunkat, kicsit azt érezve, hogy nem igazán kaptuk meg azt a hatásos finálét, amit ez a sztori megérdemelt volna, de gondolom majd visszatérünk a pokolba még egyszer... a kötet utolsó két füzete átmenet volt az eddig történtek és az eljövendő nagy crossover között, kicsit összefoglaltuk a múltat, kicsit az iskola tanárainak az orrára koppintottunk, amiért hanyagolták a diákjaikat az utóbbi időben (és egyedül kellett szembenézniük számtalan veszéllyel), és persze nem véletlenül került elő annak a kérdése, hogy ki a legfiatalabb a csapatban, mert a mutáns-faj létkérdése lenne, hogy egy új generáció lépjen az elődei örökébe... (milyen tinis gondolkozás már az, hogy összetöröm a barátom lelkét, és azzal megvédem majd a rá leselkedő veszélyektől -de ettől is jó ez a sorozat, hogy hihetően ábrázolja az ifjú mutánsokat.) (×11.08.)

(New X-Men vol.2 #33-36) (2007) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Paco Medina)

általában a lusta írók menedékének tartom, amikor bedobják a katonaságot, mint nagy gonosz, vagy amikor már megint azt a toposz használják, hogy azért gonoszkodik valaki, hogy mert fegyvert akar készíteni valamiből/valakiből. de az x-eknél lehet, hogy megengedőbb vagyok, mert hosszú évtizedek óta kapcsolódik hozzájuk a weapon x program, aminek pont az a lényege, hogy fegyvert gyártanak a mutánsokból -igaz, azért annyira nem örülök annak, hogy a szerzők ennél a sorozatnál is előszedték ezt az unalomig ismert fordulatot... de legalább nem laura volt a gonoszkodás középpontjában, aki maga is egy ilyen helyen készült, hanem higany, akiről a szenvedései között legalább lehetett egy kis háttér-információt is tanulni... azért x-23 sem tétlenkedte végig a kötetet, felvette a kemény nyomozói szerepet, hogy megtalálja az iskolatársát, és persze a karmai is kellően koszosak lettek a vértől a végére. még egy kis morális dilemmával is lehetett játszani vele kapcsolatban, hiszen a gyilkolási ösztöne még mindig erős, és ugye a pozitív karaktereknek nem nagyon szokásuk az, hogy egy adamantium-pengét vágnak mások homlokába, vagy az, hogy az információ megszerzése után kihajítják az értéktelenné vált forrásokat az ablakon... örültem, hogy a felnőttek is emberien viselkedtek ma, scott végre leszállt a magas lóról, és emma frost is egész jól ráérzett, hogy mikor kell keménynek lennie, és mikor gyengédnek... (×10.29.)

(New X-Men vol.2 #28-32) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Paco Medina)

a klasszikus dramaturgia szerint mindig kell egy jelentős esemény, ami csapattá kovácsolja össze a kissé széthúzó személyiségeket, egy életveszélyes szituáció, amit csak úgy élhetnek túl, ha összedolgoznak. és az új x-ek most megkapták ezt egy jövőből ideszabadult robot kérlelhetetlen tombolása által, már nem számított például, hogy kinézték maguk közül a klón laura-t, ha a túlélése volt a tét, gondolkozás nélkül támogatták őt is... ez az ’összefogás’ olyan kis dédelgetett gondolat, ami fontos része a szuperhősös műveknek, és titkon valahol ezért is szeretjük őket... bár a nagy csatát a tinik vívták, és természetesen ők vannak a fókuszban, de azért szeretnék pár szót írni a körülöttük lévő felnőttekről is -mert mondjuk itt sem tettek sokat az írók, hogy küklopsz-ot ne egy arrogáns seggfejként ábrázolják, ellentétben mondjuk emma frost-tal, akinél a hidegsége alá komoly mennyiségű bűntudatot és haragot préseltek, és amikor kitört belőle mindez a regisztrációs törvény ostorozásakor, akkor mutatkozott meg igazán, hogy a sötét foltokkal teli múltja ellenére a lelke is olyan gyémánt-keménységű, mint a bőre (forge töltött még be fontos szerepet ebben az kötetben a felnőttek közül, de ő leginkább egy egyszerű mutánsnak volt ábrázolva, akinek a tetteit gúzsba kötik a szerettei miatti aggodalmak)... nimrod kellően hatásos ellenség volt az adaptációs képessége miatt, volt tétje a vele való összecsapásnak (még ha több halált már nem mertek bevállalni az írók), igaz, hogy a cuki rózsaszín külseje miatt azért száz százalékosan nem tudtam komolyan venni... (érzek egy kis zavart a rajzolóknál a tizenéves lányok ábrázolásával kapcsolatban, mert laura füzetről-füzetre tűnik egyre felnőttesebbnek, és növeszti serényen a cicijeit, de azt is neccesnek tartom, hogy bugyiban/rövid pólóban ábrázolnak serdülőket...) (×10.24.)

(New X-Men vol.2 #24-27) (2006, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Christ Yost; rajzolta: Paco Medina)

nincs nagyobb tragédia egy gyerek elvesztésénél -ezért is letaglózó érzés azt olvasni egyből az első füzet nyitányában, hogy 43 ártatlan gyermek veszett oda az előző kötet fináléjában lezajlott támadásban. és mire az olvasás végére érünk, még feljebb kúszik a halál-számláló... továbbra is hiába keresnénk egy cseppnyi humor-menedéket is, a szerzők kíméletlenül vonszolnak végig minket ezen a gyilkos hadjáraton, elborzadva nézzük a fanatikus stryker tiszteletes ámokfutását, maximum az agyunkat járatjuk egy kicsit a megterhelő érzelmi sokkban, ugyanis el lehet gondolkodni a sztori vallási vetületén, ahogy egy keresztény őrült el akarja venni egy muszlim hős életét... jót tett a kötetnek, hogy hátrahagytuk a több idősíkos szerkezetet, és egyenes vonalban haladhattunk a nagy csata felé, miközben meg-megálltunk gyászolni, megélni a karakter-pillanatokat. aztán jöhetett a hadd-el-hadd, és sikerült annyira megutáltatni út közben a gonoszokat, hogy még azt sem bántam, hogy tizenéves kislányokat nézek, ahogy karmok és homokviharok segítségével gyilkolnak gondolkozás nélkül, érzelmi alapon... kíváncsi leszek, hogy legközelebb már megállunk-e az érzelmi hullámvasúttal, és egy kicsit benézünk-e a karakterek lelkébe, hogy miként dolgozzák fel a tragédiákat, vagy csak újabb hajmeresztő kihívások elé állítják őket az írók... (×10.22.)

(New X-Men vol.2 #20-23) (2006, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Mark Brooks, Paul Pelletier)

olvashattuk az x-faktor-ban, hogy mekkora sokk érte a mutáns-társadalmat azzal, hogy kilencven százalékuk elveszítette a képességét -hát gondoljunk csak bele, hogy mit érezhettek a xavier intézetben tanuló gyerekek, akik az éjszaka közepén arra ébredtek, hogy nem különlegesek többé. illetve nem kell elképzelnünk, mert a new x-men ezek kötete pont ezt mutatja be... az utolsó pillanatban tettem be az olvasási listámba a sorozat öt kötetét, mert felmerült benne az igény, hogy a közelgő nagy x-esemény minden aspektusát érteni akarom majd -ugyanakkor kicsit tartottam is attól, hogy az író-váltás miatti tiszta-lap ide-vagy-oda, el fogok veszni a sok ismeretlen tini-mutáns között... szerencsére eléggé új-olvasó-barátra formálták az írók a nyitányt, leginkább azzal, hogy mindenkinek kiírták a nevét és a képességét az első feltűnéskor. azt ugyan nem mondom, hogy mindenkit fel tudnék sorolni így négy füzettel később, de azért már kezdenek elkülönülni a srácok a fejemben... elég jól működtek a személyes drámák a képesség-vesztés miatt, vagy azért, mert a bizonyos fiatalok szorosan kötődtek egymáshoz, így érzelmileg még úgy is be tudtam vonódni, hogy egy csomó új arcért kellett megszakadnia a szívemnek... a tanári kart is bőven megviselték a történtek, bár azt kicsit sziszegve fogadtam, hogy emma frost ennyire bitch lett a végére -bár valahol megérthető, hogy keménykedik a frissen felbukkant x-23-mmal, aki a szemében nem ember, hanem csak egy lélektelen gyilkoló-gép... a filmekben is szívesen használt stryker alkalmas lesz itt is a gonosz-szerepre, bár most nem ezredes, hanem prédikátor, így egy újabb réteget lehet helyezni a borzasztó tetteire a vallási fanatikusság piszkálgatásával... (ez a kvázi-mangás rajz-stílus nem a kedvencem, de ha a runaways tinijeit megszoktam egy ehhez hasonló vizuális környezetben, akkor ezeknél a tiniknél sem kell sok idő, hogy ráálljon a szemem az eltúlzott arcaikra...) (×10.21.)

(New X-Men vol.1 #134-138) (2003) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Keron Grant, Frank Quietly) (eng)

ott a címben az x-men, ezért talán azt várjuk, hogy a fő csapaton legyen a fókusz, de grant morrison úgy döntött, hogy ennél a kötetnél inkább a ’new’-n lesz a hangsúly, és a xavier suli tanulóin -és hát tudjuk, hogy milyenek a tinik, ehh... szóval ha mr.morrison-nak az volt a célja, hogy alkosson egy karaktert, aki szó szerint mindenkinek az idegeire megy, akkor sikerrel járt, mert quentin quire már az okoskodós korszakában is sok volt, aztán amikor egy mondvacsinált indokkal bedurvult (tényleg érdekelhet egy tinifiút egy divattervező halála?), akkor aztán végleg átment arc-kaparósba. mert nem volt megállás, a klasszikus tini-drogproblémából következetesen csúszott át full mechanikus narancsba a sztori, a drúgok egyenruhában (és egyen-tetkóban) rombolták le mindazt, amit egy igazi x-men-nek meg kellene védenie, az ember-életeket és az iskolát... kontrasztnak kaptunk egy másik osztályt is, akik szintén kapnak némi kemény leckét az élettől -mert nehogy azt higgyük, hogy a mutáns tesztrészekre vágyó emberek csak úgy meghátráltak volna... vehetjük azt jó dolognak, hogy a mindennapokra (is) koncentrál a sorozat, hogy rákontrázik némi mutáns csavarral a valódi középiskolai hierarchiára, de én nem érzem úgy, hogy egy x-men történethez ez lenne a legmegfelelőbb út... (##04.18.)

(New X-Men vol.1 #127-133) (2002) (írta: Grant Morrison; rajzolta: John Paul Leon, Igor Kordey, Phil Jimenez, Ethan van Sciver) (eng)

kicsit mintha szusszanni akart volna grant morrison az első két, egymással összefüggő etap után -így különféle irányokba kalandozott, ide-oda helyezte a fókuszt (akár térben, akár karakterekben), de sajnos azt egyszer sem sikerült elérnie, hogy igazán bevonzzon a szokatlan ötletei közé, hogy magával ragadjon, hogy az alacsonyan gomolygó érdeklődésemet jobban feltekerje... pedig van itt egy maréknyi (számomra) új karakter, csak nem igazán foglalkozunk velük (oké, xorn kapott egy egész füzetet, de az x-corporation tagjai csak tengődnek a csalagútban) -még fantomex járt a legjobban, de nála meg túl sok a ködösítés ahhoz, hogy ki akarjam bogozni... és valószínűleg megint ez volt a legnagyobb nyűgöm, hogy bogozni kell, mert nem akar tisztán, egyenes vonalban írni, így az olvasót elidegenítette magától (nem beszélve az olyan bizarr ötletekről, mint amilyen az emma frost-féle fejben kísértés is)... viszont vannak mozzanatai, amik működnek, a földig rombolt genosha látványától elszorul az ember szíve, és jól átérződik benne a post-9/11-es hangulat is. bár ez utóbbi füzetnek az is nagy előnye, hogy itt a legszebb a rajz a kötetben, ami mondjuk nem nehéz, mert a nagyrészét a baltával rajzoló igor kordey követte el... (##04.07.)

(New X-Men vol.1 #118-126) (2001-2002) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Ethan van Sciver, Igor Kordey, Frank Quitely, Tom Derenick) (eng)

lehet hogy grant morrison szadista, és íróként a mutánsokon éli ki az elnyomó hajlamait...? csak mert nem volt elég, hogy tizenhatmilliót megölt közülük az előző kötetben, most is megállás nélkül zúdította rájuk a csapásokat, egész odáig menve, hogy hajszálnyira kerüljenek a megtöréstől és a végső kipusztulástól... először jönnek azok az emberek, akik azért akarják elvenni az összes mutáns életet, mert irigyek lettek a képességeikre, és maguknak akarják azokat; aztán vannak még itt nano-sentiel-ek, egy idegen sereg meg néhány furcsa lény, és a lehető legerősebb pszichológiai hadviselés, amivel bárkinek az akaratát kontrollálni lehet -cassandra nova teljes pályás letámadása így igencsak hatásos, és a kötet végére az olvasóra is hatni kezd. csakhogy addig van pár füzet, amíg a zavarosban kell halászni... mert nekem kicsit kesze/kusza, ahogy morrison ír, néha kapkodom csak a fejem elveszve a sok szokatlan shi’ár lény között, próbálom leszálazni a mellékes dolgokat, a savat köpő tinilányt, a japán hősszerelmes óriás-papucsállatkát, de szerencsére a végére azt érzi az ember, hogy megérte... (a kötetre jutó ’nuff said füzet is egy különleges utazás lett a prof elméjének mélyére, nem is lettek volna hitelesek a szavak egy ilyen pszichedelikus utazásban.) (a rajzok, háááát, izé... úgy nagy átlagban még ’oké’-k a panelek, de ahogy igor kordey lemészárolja az arcokat, arra nem találok sok mentséget...) (##04.04.)

(New X-Men vol.1 #114-117, Annual 2001) (2001) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Frank Quitely, Leinil Francis Yu, Ethan Van Sciver) (magyarul: Fumax, 2007)

néha csak radikális módszerekkel lehet eredményesen változásokat elérni, be kell rúgni az ajtót, rá kell borítani a megszeppent emberekre az asztalokat, és egy harci üvöltéssel végleg összezavarni a gondolataikat -néha viszont célravezetőbb némi megfontolt önkontroll... értem én, hogy a kétezres évekre végzetesen beszürkültek az x-ek a képregények lapjain, vagy hogy a mozikat meghódította a vagány filmváltozat, és azzal sincs baj, ha egy tökösségéről ismert skót fenegyereket kérnek fel, hogy modernizálja a porosodó mutánsokat -csakhogy van az határ, amikor a túlságosan erőltetett cool-ság hajszolása nevetségességbe csap át... mert ha minden karaktered szájába kőkeményen beszólogatós dumákat adsz, az egy idő után a párbeszédek hitelességének kárára válik. ha kihúzod a hősök alól a morális szőnyeget, akkor nagyon kell vigyázni, hogy a hős dekonstrukcióban meddig mész el -főleg az olyan jólfésült zsúrfiúk esetében, mint küklopsz, aki ebben a kötetben lelkiismeret-furdalás nélkül osztja a halált... persze vannak olyan bátor lépések, amik a drámaiságuk miatt jól működnek, például tizenhat millió lélek elvesztését azért megérzi az olvasó... és mielőtt mindenki azzal vádolna, hogy szépelgő puhapöcs vagyok: nem azzal van baj, hogy valami maszkulin vagy vagány, csak bizonyos karakterekhez nem illik ezeknek a túltolása. és igazából az sem segített, hogy felpattanjak a hype-vonatra (mert ugye ez az egyik x cím, ami minden bestof listában fel szokott bukkanni), hogy a sztori is meglehetősen zavarosan áll össze, vagy csak a cool (és csücsöri szájú) felszín alól nem könnyű kihámozni... viszont hever itt egy csomó érdekes téma, az evolúció, a másodlagos mutáció, az emberi ön-upgradelés, amik kellően izgalmasak lehetnek, ha a formai truvájok is a helyükre kattannak... (üdvözöljük az x-eket is a nagy marvel olvasási listában! jó beugrási pontnak bizonyult ez a kezdet, mert egyedül cyclops múltjának emlegetésekor érezte azt az ember, hogy kihagyott pár(száz) füzetet...) (#05.05.)