(The Walking Dead #7-12) (2004) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2011)

úgy emlékszem, hogy az első olvasáskor komoly sokként ért a rajzoló-váltás, mert nehezen szokta a szemem az elnagyoltságot, de most nem éreztem olyan nagynak az ugrást, sőt, valahol még örültem is neki, hogy lori-nak végre nem ló-arca van... érdekes visszanézni némi jövő-béli tudással a kezdetekhez, amikor megindult a kiscsapat az igazán soha véget nem érő menetelésére, és furcsa látni, hogy mennyire naivak voltak a karakterek az elején, hogy azonnal megbíztak vadidegenekben is, hogy hagyták, hogy egy hely látszólagos kényelme tévhitekbe ringassa őket -és hogy az apokalipszis megindulása után ennyivel is voltak még olyanok, akik hittek abban, hogy visszafordítható a zombi-kórság... feltűnő volt még, hogy mennyire ráfeküdt robert kirkman a kapcsolatépítésre, a karakterek ilyen viszonylag rövid idő alatt is könnyen kötődést tudtak kialakítani egymás iránt (ennek kifejezetten szórakoztató formáját adja elő maggie és glen a ’-magányos vagyok, dugunk? -dugunk!’ párbeszéddel)... ugyanakkor működik a rendre lecsapó dráma is, a feldolgozhatatlan gyász felemészti az egyéneket és a közösséget is -mert még nem tanulták meg, hogy hogyan lehet megkeményíteni a lelket úgy, hogy képessé váljanak életben maradni ebben az élhetetlen világban... (##03.08.)

(The Walking Dead #1-6) (2003-2004) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Tony Moore) (magyarul: kepregeny.hu, 2011)

kezdjük egy kis töri-leckével: 2010-ben engem is könnyen elért a zombi-láz, annak ellenére, hogy a téma a horror-jellege miatt nem áll hozzám közel, de frank darabont meggyőzött arról, hogy a rothadó testek és a csendes karakter-dráma igenis tudnak kéz-a-kézben járni egymással. persze így annak is nagyon megörültem, hogy egy hazai kiadó is belevágott az eredeti képregény megjelentetésébe, raktam is fel a polcomra lelkesen az újabbnál-újabb köteteket. sőt, az első négyet végig is daráltam majd’ egy hétvége alatt, a többinél meg ottmaradt az ígéret, hogy ’majd egyszer, ha lesz rá idő’. azzal áltattam magam minden tévés évadkezdéskor, hogy a sok csalódás hatására most már biztos abbahagyom a show nézését, és inkább az írott változatot fogom preferálni. hát tavaly tényleg betelt a pohár, és idén meglett az a régóta keresett idő is, hogy a polcom felé forduljak... sajnálom, hogy a korábbi olvasásom a nagy kritika-író-lázam előtt történt, mert így nincsenek kézzel fogható bizonyítékaim az első benyomásokról, így be kell érnetek az ismétlésnél tapasztaltakkal... persze maga a sztori már nem sokat tudott adni, hisz’ láttam is, olvastam is már ezelőtt, viszont eltelt annyi idő azóta (és a kegyetlen sorozat-kaszám óta), hogy egy jó adag nosztalgia keveredjen a panelek közé, hogy mosolyogva tudjak rácsodálkozni arra, hogy honnan is indult a nagy zombi-apokalipszis, hogy milyen szereplőkkel töltöttünk el akár csak egy kevéske időt is. és azt is el kell ismernem, hogy az ismerőssége ellenére is vannak olyan elemei a kötetnek, amik jól tudtak működni most is, van hogy a dráma ragadott torkon, van hol a feszültség emelte a pulzust (még akkor is, ha (a médium jellegéből fakadóan) a tévében bizonyos sokkolások jobban tudnak működni -mert a zene, a vágás, a maszkmesterek munkája olyan pluszokat adnak, amiket rajzolt formában lehetetlenség átadni). úgyhogy itt egy új elhatározás az idei évre: egy zombi-túlélő kitartásával fogok újra-és-újra a könyvespolcom felé fordulni, hogy régi és új kedvencekben leljem örömöm... (##03.04.)