(Allegiance #1-4) (2019, Marvel Comics) (írta: Ethan Sacks, rajzolta: Luke Ross) (eng)

a sors viccelődik velem -a fő starwars képregény-sorban addig sikerült eljutnom, hogy leia-ék megpróbálják rábeszélni a mon cala lakóit, hogy ajánlják fel a hajóikat a felkelőknek, és most itt ez a mini, ami 30 évvel később játszódik, és azt olvasom benne, hogy leia megérkezik a mon cala-ra, hogy elkérje a helyiek hajóit... annyi a különbség, hogy az első rend kylo ren vezetésével sokkal kíméletlenebbnek tűnik, mint a birodalom valaha is volt, mérlegelés nélkül mészárolnak le mindenkit, akiről azt feltételezik, hogy az ellenállást támogatja, így nem jósolok komoly jövőt a vízben élő barátainknak sem... (miért van mindig egy kétes alak az uralkodók mellett, aki kételyeket csöpögtet a fülébe? egy ilyen árulásra hajlamos karakter tartozéka a trónszékeknek...?) finn-nek és poe-nak is jutott egy mellék-szál, sok lövöldözéssel és egy alakváltóval a háttérben -plusz egy igen cool jelenettel, amiben fontos szerepet játszottak egy katapult-ülés és a galaxis legjobb pilótájának képességei... kicsit azt érezni, hogy a lucasfilm kiadta az utasítást, hogy jól jönne marketing-szempontból egy ilyen képregény, és az írónak megmutatták a rise of skywalker első néhány oldalát, és ő kényszerűségből két mellék-küldetéssel töltötte fel a rendelkezésére álló lapokat... (×12.17.)

(Star Wars -Age of Resistance: Captain Phasma, Finn, General Hux, Kylo Ren, Poe Dameron, Rey, Rose Tico, Supreme Leader Snoke, Special) (2019, Marvel Comics) (írta: Tom Taylor; rajzolta: Leonard Kirk, Ramon Rosanas) (eng)

az elmúlt évek képregény-olvasási dömpingem után most már határozottan állíthatom, hogy ezeket az antológiákat, rajzolt novellákat nem nekem találták ki, általában csak átszaladok rajtuk, ha azt akarom érezni, hogy egy adott sorozathoz vagy nagyobb sztorihoz tartozó minden kis falatkát befaltam, vagy ha attól félek, hogy pont egy ilyen morzsában fognak valami kulcs-információt elrejteni -leginkább az a bajom, hogy a jellegéből adódóan egy ilyen pár oldalas szösszenetben nem lehet mélyen belemenni a sztoriba vagy a karakterekbe. és igazából az sem véletlen, hogy a másik két korszakot átugorva a jelenlegi starwars-trilógia idejében találtam magam, mert nem akartam más időszakkal kizökkenteni a felhangolódásomat a nyakunkon lévő új film előtt. és igazából most is azt kaptam, amit az ilyen köteteknél szoktam, néhány apró történet-töredéket, amik nem igazán adnak hozzá a nagy egészhez, és amiknél pontosan ugyanaz hajtja a karaktereket, mint a filmekben (finn a lelkiismeretével küszködik, poe a csillagokba vágyik, ray a magányából eredő űrt akarja betölteni, satöbbi)... a szerző, tom taylor néhányszor trükközésekre kényszerült azért, mert még mindig nem lehet nyíltan beszélni ezekről a karakterekről, ezért nem phasma-n van a hangsúly, hanem egy rohamosztagoson, snoke múltja helyett arról olvashatunk, hogy miként adott leckéket kylo ren-nek, de maga a maszkos anti-hősünk is csak egy mellék-küldetést kapott (néhány múltból kölcsönvett elem között tombolhatott egyet)... szóval ebéd mellé plusz levezetésként elmentek ezek a füzetek, de a tico lányok sztoriját leszámítva érzelmileg nem sokat mozgattak meg bennem... (ennek ellenére ti is tudjátok, hogy a másik két korszak sztorijait is el fogom olvasni, mert nehezen bírom ki, ha lyukak tátonganak a star wars-os olvasási listámon...) (×12.13.)

(Star Wars vol.2 #38-43) (2018, Marvel Comics) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Salvador Larroca) (magyarul: Szukits)

tudom, hogy csak a hozzám hasonló kontinuitás-fanatikusoknak fontos a story group munkája, azaz hogy a disney alkalmaz néhány őrült megszállottat, akik igyekeznek elsimítani mindent egységesre a star wars világában, de akkor is kikiabálom a világba, hogy igenis jó dolog, amikor azt érzi befogadóként az ember, hogy egy nagy pókháló közepén ül, ahol gondosan össze vannak sodorva a szálak... a rogue one antológia-film egyszerre retcon-tált bizonyos eseményeket a halálcsillaggal kapcsolatban, ugyanakkor olyan lyukakat is betömtek a sztorijával, amikről nem is tudtuk, hogy george lucas hátrahagyta őket... és igaz, hogy az utolsó jelenettel szépen sikerült összevarrni a filmet a new hope-pal, ez a képregény-kötet mosta igazán össze a két szálat. és kieron gillen egész jó munkát végzett a varrodában, nem érezni erőltetettnek azt, hogy luke-ék felbukkannak a rossz állapotú jehda-nál, és besegítenek az ellenállók maroknyi túlélőinek (plusz a saját korábbi sorozatából is hozott át egy fontos szereplőt, csakhogy a kompletista énem örömtáncot járjon)... bár maga a sztori sok újdonságot azért nem tartalmaz (adott egy gonosz birodalmi főmufti, nagy és erős fegyverekkel, amik ellen kell a lelemény és a bátorság, csak összefogással lehet győzedelmeskedni), ennek ellenére élvezetes a kaland, még akkor is, ha kicsit azt éreztem, hogy többször is bak-ugrásokkal haladunk a panelek között, mintha egy türelmetlen vágó kinyisszantott volna minden átmenetet a lapokról... luke alámerülését kevésbé éreztem starwars-osnak, viszont örülök, hogy a kételyek ott vannak hősünkben, igaz, furcsa látni, hogy ennyire könnyedén hányja (fénykard)élre az ellenfeleit... de egyébként is, a karakterek azon a fejlődési úton haladnak, amit a new hope/empire vonal kijelölt nekik, luke tudja, hogy sokat kell még tanulnia, han fokozatosan ráérez, hogy milyen csapatban dolgozni (ledobni a nagy-arcú csempész-álcát és emberinek mutatkozni), leia meg a szokásos diplomatikus arcát mutatja mindig... (×11.26.)

(Original Sin #1, X-Men Legacy vol.1 #217-218, Wolverine Origins vol.1 #28-30) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Mike Carey, Daniel Way; rajzolta: Scot Eaton, Mike Deodato Jr)

kicsit fáztam ettől a kötettől, mert mindenki óvva intett daniel way wolverine origins-étől, és ebben pont ezzel a sorozattal találkozik mike carey x-men-je -de aztán kiderült, hogy két órát kell várakoznom a vérvétel miatt, és ez pont alkalmasnak tűnt arra, hogy elüssem az időt... szerencsére way írásmódja sem bántott, bár a túlzott keménykedése kicsit megmosolyogtatónak tűnt (mondjuk hogy máshogy írnál egy wolverine sztorit, ha nem keménykedve). de a másik szerző sem fogta vissza magát, nála is kíméletlenül állon szúr egy rosszfiút rozsi a csata hevében -miközben nem sokkal később már arról értekezik, hogy ő igazi hőssé vált az x-men kötelékében... nem tudom, hogy nem unják meg az írók, hogy logan múltjában kotorásszanak, de megint kitaláltak egy új fordulatot a professzorral való első találkozásához. és ahogy mostanában az x-füzetek környékén lenni szokott, mindent átitatott a múltból eredő bűntudat... mindig furcsa belegondolni, hogy a gender-swap-on átesett karakterek milyen könnyen veszik, hogy most már egy újfajta testben élik tovább az életüket, egy kegyetlen mr.sinister is rögtön bikinit kezd hordani, és ráakaszkodik az első kockahassal rendelkező férfi-egyedre, amint szexi-csaj köntösben találja magát... (nem tudom, nekem az ide-oda csúszkáló panelek ritkán jönnek be, főleg ha a rajzolónak nincs külön célja ezzel a menőnek gondolt megvalósítással.) (lehet hogy kevésbé működött volna ez az olvasás, ha nem a megfelelő zenét választom ki, hogy elnyomja a panaszkodó öregasszonyok hangját, de az apollo 11-ről szóló dokumentum-film soundtrack-je valahogy nagyon passzolt a kötet kissé nyomasztó hangulatához.) (×11.21.)

(Uncanny X-Men vol.1 #500-503, X-Men Legacy #215-216) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Matt Fraction, Mike Carey; rajzolta: Greg Land, Terry Dodson, Scot Eaton, Marco Checchetto, Phil Briones)

oké, san francisco híres arról, hogy a lakói toleránsabbak egy átlag amerikai város szintjénél, de ezt leszámítva nem érzem indokoltnak, hogy az x-ek épp’ oda költözzenek. fáztak már new york-ban, kellett egy kis meleg kaliforniai napfény, mi...? lehet hogy nem jókor kapott el ez a (másfél) kötet, de nem igazán tudott hatni rám, erőltetettnek érezem magneto felbukkanását is, valami olyannak, amit el kellett sütni a jubileumi 500. füzetben, különben jött volna a népharag... plusz volt még valami, ami erősen kizökkentett: hallottam már épp’ elég rémtörténetet greg land rajzolóról, akinek az a mániája, hogy pornószínésznők arcáról vesz mintát a szuperhősnőihez -és valószínűleg ebből ered az én bajom is, mert baromira ki tudtak zökkenteni a mondandóhoz nem passzoló arcvonások, a túl gyakran mosolyra húzódó szájak (és bár az az íróktól is ered, hogy túlzásnak éreztem a szexualitást is a kötetben, greg land azért rátett a szexiskedésre egy lapáttal, főleg emma kapcsán)... ide csaptam a legacy két azon füzetét is, amire oda pecsételték a marketing osztályon a ’manifest destiny’ logót, pedig szinte semmi köze nem volt a költözéses főszálhoz, inkább mike carey ment még egy kört a professzor agyában, és egy kicsit vadóccal is a múltban merengett -végülis ilyenekkel is végig lehet alibizni egy sorozatot... (huh, túl epés lettem, asszem félre kell raknom a mutánsokat egy picit...) (×11.17.)

(Cable vol.2 #1-6) (2008, Marvel Comics) (írta: Duane Swierczynski, rajzolta: Ariel Olivetti)

az elmúlt napokban végignéztük, hogy miként élik meg a mutánsok a legutóbbi nagy összecsapás utóhatásait, a végére maradt ennek az összecsapásnak a gócpontja, kábel -és a mellkasára szíjazott kis jövevény... nathan summer a jövőben nőtt fel, így nem meglepő, hogy a jövőben is próbál menedéket keresni, kár, hogy az x-ek jövőképe mindig sötét, apokaliptikus -bár ezúttal kinézetre legalább nem tűnt olyan drámainak... persze mondhatjuk, hogy erről ariel olivetti tehet, aki még az árvizektől sújtott, mutáns-mentes helyeket is szemkápráztatóan festi meg -szó szerint... tempósan lehetett befalni ezt az öt füzetet, még a belső monológokkal együtt sem volt túlzsúfolva egyik oldal sem, a beszédek helyett a tetteké volt a főszerep... meglepődtem, amikor láttam, hogy bishop is ilyen hangsúlyos szerepet kap a kötetben, még egy kis flashback is jutott neki, hogy megtudjuk, hogy mi történt vele a szinte végzetes lövés után -de végülis jól jött egy kompetens ellenfél kábel ellen, hogy legyen tétje a történéseknek... aranyos mellék-szál volt az, ahol végigélhettük, hősünk inspirál egy civilt, aki nem csak hogy segítő kezet nyújt neki, de még egy forradalmat is kirobbant... (×11.15.)

(X-Force vol.3 #1-6) (2008, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Clayton Crain)

csak a vallási fanatikusoktól ments meg uram, kérlek... craig kyle és christopher yost úgy tűnik, hogy nem tudják elengedni a tisztogatókat, akik bár nem égetik a kereszteket, hanem a mellkasukon hordják, és nem a négereket kívánják a pokolra, hanem a mutánsokat, ugyanannyira megvetendő fanatikus csürhe, mint a ku klux klán a való világban... ráadásul halmozódik a sok gonoszság a kötetben, mert ezeknek a megátalkodottaknak van egy ördögi terve a világ fehérre törlésére, amihez nem restek bevetni a hipnózist vagy az űrlény- és jövő-technológiát sem... szegény rahne-t kikölcsönözték a szerzők a factor-ból, és valami hihetetlen mély mocskon húzták keresztül, amiből nem tudom, hogy miképp fog felépülni lelkileg... a szerzőkre jellemző drámai pillanatokból egyébként sem volt hiány, most is kiszaladt a számon egy-két ’hö!’ olvasás közben (mondjuk az összes jelenetnél, amiben fontos szerepet kapott az angyal-szárny)... ha egy csapatba összetereled logan-t, x-23-at és hadiösvényt, akkor ne csodálkozz, hogy véres lesz a végeredmény, de ez most egy kifejezetten fröcsögős kötetre sikerült, amit nem mondanám, hogy bántam... a drámaiság hatását emelték a festmény-szerű képkockák is, ebben a formában kifejezetten jól működnek a horrorisztikus beállítások... nem tudom, hogy örülök-e annak, hogy feltámasztottak egy csomó x-gonoszt (akikhez nekem nem sok közöm lesz az újoncságom okán), de most már kezdek vakon megbízni a kyle/yost párosban, úgyis maguk alá gyűrnek legközelebb is egy-két füzet alatt... (×11.15.)

(X-Factor vol.3 #28-32) (2008, Marvel Comics) (írta: Peter David; rajzolta: Pablo Raimondi, Valentine De Landro) (eng)

a messiás-komplexus elég sok érzelmet felszabadított a mutáns nyomozóirodában, és ennek nagyrészét szerencsére sikerült ránk, olvasókra zúdítani... biztos én vagyok fordítva bekötve a többi képregény-olvasóhoz képest, ugyanis nálam most az akció vette el egy kicsit a kötet élét, sokkal jobban tetszett, amikor még lelkizett mindenki az elején a széthulló csapatban, ahol még mindig nem heverték ki a tagok layla elvesztését, ahol minden egyes távozóval (és új jövevénnyel) újabb-és-újabb hullám drámát lehet duzzasztani. és eközben érezhetjük a mutánsvárosi frusztrációt is, ahol egymás ellen fordultak az egykor különleges képességgel rendelkezők, ugyanis vannak, akiken nyomot hagyott az egykori mutációjuk, így nem sok esélyük van a társadalomba való beilleszkedésre... szóval én még ilyesmiken rágódtam volna, amikor jött egy tiritarka hülyegyerek, hogy mindenféle illúziókat küldjön a hőseinkre, és ezt korántsem találtam olyan izgalmasnak, mint a szerző szerette volna -viszont aztán megint komolyra fordultak a dolgok, és én újra a fedélzeten találtam magam... mert sikerült megint csak drámaian lezárni az x-faktor eddigi tevékenységét a városban (miközben még a holokauszt is ott lebegett a háttérben, mint egy allegória), mindent felégetve maguk körül egy megújított élet felé indultak a karakterek... (×11.14.)

(X-Men Legacy vol.1 #208-212) (2008, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: John Romita Jr, Scot Eaton, Billy Tan, Greg Land, Brandon Peterson, Mike Deodato Jr)

drámai módon fejeződött be az előző nagy x-esemény: az x-men nincs többé és xavier professzort fejbelőtték -de mike carey csak az utóbbival szándékozott foglalkozni (a világban szétszóródott x-men tagokat átadta a kollégájának, hogy játsszon velük egy kicsit), úgyhogy teljes összpontosítással figyelhetett a prof külön útjára... és szó szerint charles fejében töltöttük el az időnk jó részét, ugyanis az elméje újra-kalibrálásához végig kellett élnie egy maréknyi emléket, amik nem meglepő módon tele voltak bűntudattal és megbánással (és egy érdekes szerkesztői döntés miatt mindegyik füzetben más rajzolta ezeket a flashback-eket)... aztán egy szolid retcon-nal folytattuk tovább, piszkálgatva xavier múltját, átírva kicsit az események dns-ét, belekavarva a frissen eltemetett mr.sinister-t is a zűrzavaros családi viszonyokba -előkészítve persze a nagy gonosz visszatérését, mert remélem senki sem gondolta azt, hogy huzamosabb ideig halott marad rogue érintése után)... a sok emlék- és képzelet-töredék miatt egy kicsit elvontabb volt ez a kötet a szokásosnál, de kellően érdekes volt az, hogy miként kísérleteztek anno a mutáns-génnel a tudósok, a jelenben meg akadt pár bunyó is, hogy ne legyen azért túl elvont a végeredmény... (és jé, mennyivel jobban működik a sorozat, ha olyan rajzolók veszik kézbe miatta a ceruzát, akik tényleg tudnak rajzolni...) (×11.14.)

(Uncanny X-Men vol.1 #495-499) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Mike Choi)

viszonylag ritkán adatik meg a szuperhősöknek, hogy lazítsanak egyet, kivonják magukat a világmegmentés terhei alól, így nem mondanám, hogy sajnáltam az x-ektől azt a kis időt, amit nyugiban tölthettek -sokkal inkább ed brubaker sajnálta tőlük ezt, mert csak belekeverte a srácokat némi bunyóba... pedig rozsi-ék egész szibériáig utaztak, hogy a hó-lepel alatt lehűtsék kicsit a fejüket, de úgy tűnik, hogy az oroszok elég zabosak amiatt, hogy az m-nap az összes kormányközeli mutánsukat hatástalanította. szegény peter nem így akarta megmutatni az eredeti hazáját a barátainak... a san francisco-i szál talán egy fokkal szórakoztatóbb volt azzal, hogy egy varázslat hatására mindenki hippinek képzelte magát (a hippik fővárosában azért ez nem lehetett olyan nagy meglepetés), de azért itt is oda kellett csapni emma-éknak, hogy helyreálljon a rend... jut eszembe, emma és scott a vadföldön eresztették ki a gőzt, ami az előző világrengető esemény során gyűlt fel bennük (lásd: messiás-komplexus) -te hova mennél nyaralni a marvel univerzumon belül? mert én nem biztos, hogy kardfogú tigrisek elől akarnék szaladgálni, még akkor sem, ha a pálmafák alatt ideális a hőmérséklet egy kis kikapcsolódáshoz... (×11.13.)

(Wolverine vol.3 #62-65) (2008, Marvel Comics) (írta: Jason Aaron, rajzolta: Ron Garney) (eng)

wolverine és mystique (képességeikből adódóan) hosszú múltra tekinthet vissza, és jason aaron arra vállalkozott, hogy meg is mutassa a közös útjukat, a bonyolult viszonyukat -vagy legalábbis szemelvényeket adjon belőle... okosan is tette ezt, mert a jelen önmagában nem biztos, hogy túlságosan izgalmas lett volna azzal, hogy csupán egy kérlelhetetlen vadászt látunk, akinek a kezei közül folyton kicsúszik a becserkészett vad, komplexebbnek érződik ez a röpke négy füzet a kora húszas évekre való visszaemlékezésekkel... de egyébként is folyton játszott a szerző az idővel, bedobott minket sokkoló pillanatokba, majd hátralépett és magyarázott... és hát sokkból nem volt hiány, meglehetősen véres volt ez a történet, nem véletlenül elmélkedett rozsomák arról, hogy milyen érzés minden lőtt seb és detonáció után visszanövesztenie mindent a helyére... az arab gócpontot, mint helyszínt nem igazán éreztem indokoltnak a nagy kergetőzéshez, mondjuk azt, hogy itt könnyebben torkollhattak véres összecsapásokba az események... logan érdekes karakter a morális iránytűjének kilengéseivel, de igazából raven-nek is elnézzük sokszor a megkérdőjelezhető (vagy egyenesen elítélendő) tetteit... és biztosak lehetünk abban, hogy nem ez a western-es leszámolás volt az utolsó találkozásuk... (×11.13.)

(Messiah Complex #1, Uncanny X-Men vol.1 #492-494, X-Men vol.2 #206-208, New X-Men vol.2 #44-46, X-Factor #25-27) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Peter David, Craig Kyle, Chris Yost, Mike Carey; rajzolta: Marc Silvestri, Billy Tan, Scot Eaton, Humberto Ramos, Chris Bachalo)

sokszor nehéz kezelni a fanatikus megszállottságomat, néha viszont kifizetődővé válik a kulturális elköteleződésem -például elsőre elég merész vállalásnak tűnt, hogy a szűkös táncrendembe bepréseljem négy x-men sorozat olvasását, azonban végül egyáltalán nem bántam meg a beleölt perceket, mert a szezon-záróként funkcionáló nagy esemény így sokkal nagyobb hatással lehetett rám, hogy ismertem minden karaktert, hogy képben voltam a visszautalásokkal, jobban tudott működni a drámája... maga a crossover egy viszonylag egyszerű sztorira lett felfűzve, világra jött az m-nap utáni első mutáns, és a környéken fellelhető összes jó-és-rosszfiú magához akarta ragadni a kis csöppséget... de nem érzem hátránynak, hogy az írók lecsapkodták a mellék-hajtások többségét, és veszett tempóban dobálták a karaktereket helyszínről-helyszínre, sőt, én még a szuper-x-állatot is kihagytam volna, akivel hosszasan húztak minket, majd kiderült, hogy csak azért kellett a sztoriba, hogy keményebben kelljen küzdeniük a hősöknek a végső csatában... brubaker-ék egy jól irányzott mély-ütéssel kezdtek a felperzselt városban (parázsló gyerekek és lángoló csecsemők -kinek van ehhez gyomra?), aztán a jövőben is elkeserítettek minket a mutáns koncentrációs táborral, de a személyes drámák szintjén is kellő mélységet sikerült elérni -még akkor is, ha tudjuk, hogy a képregények világában minden visszacsinálható, érezhető volt a tétek nagysága... amennyire elégedett voltam a sztorival, annyira felelmás, amit a vizualitás szintjén éreztem, nem is értem, hogyan gondolták a szerkesztők, hogy egy ilyen kétarcú megvalósítás a kötet hasznára fog válni -főleg úgy, hogy a ramos/barchalo párosnál nem csak azt nehéz megállapítani, hogy mi is történik az akció-panelekben, de még azért is meregetnie kell az embernek a szemét, hogy egyáltalán kit is lát a képen karikatúra-szerű deformációban... szóval a hozzám hasonló arcoknak, akik óckodnak belekezdeni az x-ek kalandjaiba, mert kívülről egy összegubancolódott spagettinek tűnnek a sűrűn kiadott füzetek, azt tudom mondani, hogy tegyetek bátran ti is egy próbát, mert lesznek olyan góc-pontok, amik megérik a befektetett energiát... (×11.10.)

(Endangered Species #1, X-Men vol.2 #200-201, Uncanny X-Men vol.1 #488-491, New X-Men vol.2 #40-42, X-Factor vol.3 #21-24) (2007, Marvel Comics) (írta: Mike Carey, Chris Yost, Christos N. Gage; rajzolta: Scott Eaton, Mark Bagley, Mike Perkins, Andrea Di Vito)

eddig is láttuk, hogy az m-nap milyen sokkoló volt a társadalomnak, de ez a rövid fejezetekbe szétkapott sztori szépen összefoglalta nekünk ezt az érzést -és bele-transzportálta beast-be, aki végigjárta a hosszú útját, tudósként megoldást keresett, kacérkodott a természetfelettivel is, hogy megértse, feldolgozza a feldolgozhatatlant... aki egy nagy és izgalmas kalandot várt mccoy doktorral, az biztos, hogy csalódott, mert hiába járja be a világot a nagy kék mutáns (bizonyos helyzetekben még a testi erejét is aktivizálva), ez inkább egy belső utazás volt, annak minden filozofikus aspektusával... igazából nem is az rázott meg, hogy milyen közel került a mutáns faj a kihaláshoz, hanem azok a szörnyűségek, amiket a doki a múltból ásott elő, hogy mennyit kellett már szenvedniük azért, mert történetesen másnak születtek (a koncentrációs táboros részek különösen erősre sikeredtek)... (elcsépelt már az, ha valakinek egy alteregóját húzzák elő, de a kíméletlenül realista beast elég szórakoztató verziója volt a dokinak.) (×11.08.)

(New X-Men vol.2 #37-43) (2007, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Skottie Young, Niko Henrichon)

először csak hümmögtem, amikor az ifjú mutánsok egy mágikus/misztikus utazásba keveredtek, mert azt éreztem, hogy nem igazán passzol hozzájuk ez a zsáner-kombináció (viszont ehhez a felvezetés, kendő indoor tábortüzes rém-meséje a maga spooky-ságával elég jól működött). aztán persze a kyle/yost duó agya ledobta az ékszíjat, és a rájuk jellemző veszett tempóban dobálták hőseinket az egyik drámából a másikba, volt itt kitépett szív (és annak visszanövesztése), volt, aki csontokra hullott szét (és épült újra vissza a porból), és voltak hősies transzformációk is... a gonosz kicsit uncsi volt azzal, hogy csak azt tudta hajtogatni, hogy neki mindenképp kell egy bizonyos halott személy -de ezek a gonoszok már csak ilyen mániákusak... a rengeteg mágikus összecsapás és robbanás után egyszercsak újra a mi dimenziókban találtuk magunkat, kicsit azt érezve, hogy nem igazán kaptuk meg azt a hatásos finálét, amit ez a sztori megérdemelt volna, de gondolom majd visszatérünk a pokolba még egyszer... a kötet utolsó két füzete átmenet volt az eddig történtek és az eljövendő nagy crossover között, kicsit összefoglaltuk a múltat, kicsit az iskola tanárainak az orrára koppintottunk, amiért hanyagolták a diákjaikat az utóbbi időben (és egyedül kellett szembenézniük számtalan veszéllyel), és persze nem véletlenül került elő annak a kérdése, hogy ki a legfiatalabb a csapatban, mert a mutáns-faj létkérdése lenne, hogy egy új generáció lépjen az elődei örökébe... (milyen tinis gondolkozás már az, hogy összetöröm a barátom lelkét, és azzal megvédem majd a rá leselkedő veszélyektől -de ettől is jó ez a sorozat, hogy hihetően ábrázolja az ifjú mutánsokat.) (×11.08.)

(X-Factor vol.3 #18-24) (2007, Marvel Comics) (írta: Peter David; rajzolta: Khoi Pham, Pablo Raimondi, Valentine De Landro)

ha az emberek elől eltitkolnak valamit, akkor mindig felütik a fejüket az összeesküvés-elméletek, mert azokkal sokkal könnyebb megetetni a népet, mint valami logikus magyarázattal -úgyhogy teljesen logikus (szmájli), hogy a képességüktől megfosztott mutánsok a kormányt kezdik okolni a kataklizmáért, hiszen ha az ország vezetése eddig sem tett semmit értük, akkor miért ne lehetne minden bajuk okozója is? és ha már a kormány ellen vonulnak, azt általában dühösen teszik... úgyhogy madrox-éknak egy csapat ilyen dühös arccal kellett ezúttal megküzdenie, aztán viszont eléggé szétdobta a csapatot peter david író, hogy aztán meglepő módon (egy új gonosz segítségével) nem csak ezeket a szálakat rántsa egybe az utolsó füzetre, de az eddig történt összes eseményt a sorozatban... kicsit biceg ez nekem, hogy egy ember képes volt ennyit szervezkedni, viszont azért tudom ezt elfogadni, mert elég erős motivációs hátteret kapott hozzá (ő az, akinek megvan minden mutáns képessége (szó szerint), és minél kevesebb különleges képességű él a földön, neki annál kevesebb fájdalmat okoznak a saját képességei)... érzelmileg is jól össze volt rakva a kötet, volt, aminél kellően fel lehetett paprikázódni (mutáns-rasszizmus kisgyerekek szájából), voltak párok, akiknek lehetett drukkolni, hogy összejöjjenek, és rengeteg humorral volt oldva most is a sok feszült szituáció, legyen szó madrox epés monológjairól vagy a csajok évelődéseiről... (×11.07.)

(X-Men vol.2 #200-204) (2007, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: Chris Bachalo, Humberto Ramos, Mike Choi)

de furán viselkedik vadóc -ja, tényleg, nyolcmillió lélek tombol egyszerre a fejében... ez előző drámai kaland következményeit nyögi a csapat, nincs jó formában, amikor máris lecsap egy új veszély... kapkodja is az ember a fejét, a semmiből bukkannak elő a támadók, minden fronton védekezésbe kell átmenniük az x-eknek, ráadásul több köpönyegforgató is csak erre a pillanatra várt, hogy elárulja a csapatot. nem könnyű a küzdelem, összeszorított foggal kell minden ütést állni -és biztos, hogy baromi hatásos is lenne ez a nagy letarolás, ha egy olyan rajzoló állna a panelek mögött, akinél nem kell hunyorogva találgatnom, hogy mit is látok. humberto ramos ezúttal nem csak a karakter-ábrázolásban mondott csődöt... gondolom nem véletlen, hogy mind az uncanny-ben, mind itt ilyen hangsúlyos a jósok és jövőbe-látok szerepe, gondolom ezzel a rohamosan közelgő nagy eseményt készítik elő az írók, van is ötletem arra, hogy mi az, amit az itteni gonoszok is ilyen ádázul el akarnak titkolni az x-ek elől... (örültem, hogy az ifjaknak is jutott szerep a kötetben, ha már az iskolát is meg kellett védeni a támadás során, egész hamar hozzám nőttek ezek a srácok...) (×11.06.)

(Unanny X-Men vol.1 #487-491) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Salvador Larroca)

ed brubaker a nagyszabású űropera után a földön állva akart egy kisebb léptékű sztorit mesélni -egészen pontosan egész a föld alá bújt vele... persze az intimebb konfliktusok is érdekesek lehetnek, de ezzel most nem igazán sikerült felcsigáznia, lehet hogy jobban beletettem volna magam, ha mélyebb ismereteim vannak a morlock-okról, akik még a mutánsokon belül is kisebbségnek számítanak, a kitaszítottak kitaszítottjai. csakhogy most nem a drámájukban mélyedtünk el, hanem valami zavaros jóslatokat követtünk egy sötét jövőt kergetve, néha-néha lépett csak oda a gyomortájékunkra a sztori (mondjuk a metrós terror-támadásnál). ezen kívül storm-ot tudnám kiemelni, aki vezető szerepben tűnt fel a föld alatt -leküzdve az egyre elhatalmasodó klausztrofóbiáját. plusz a kalóz-cica-lány (ehh...) kapott egy kicsit blőd sztorit, gondolom azért, mert az olvasók erősen shippelték őt hadiösvénnyel... általában szoktam kedvelni salvador larroca rajzait, viszont most a föld alatt nem teljesített olyan jól, mint szokott, bár ebben lehet ludas a színező (vagy az én szkennem) is... (×11.05.)

(New X-Men vol.2 #33-36) (2007) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Paco Medina)

általában a lusta írók menedékének tartom, amikor bedobják a katonaságot, mint nagy gonosz, vagy amikor már megint azt a toposz használják, hogy azért gonoszkodik valaki, hogy mert fegyvert akar készíteni valamiből/valakiből. de az x-eknél lehet, hogy megengedőbb vagyok, mert hosszú évtizedek óta kapcsolódik hozzájuk a weapon x program, aminek pont az a lényege, hogy fegyvert gyártanak a mutánsokból -igaz, azért annyira nem örülök annak, hogy a szerzők ennél a sorozatnál is előszedték ezt az unalomig ismert fordulatot... de legalább nem laura volt a gonoszkodás középpontjában, aki maga is egy ilyen helyen készült, hanem higany, akiről a szenvedései között legalább lehetett egy kis háttér-információt is tanulni... azért x-23 sem tétlenkedte végig a kötetet, felvette a kemény nyomozói szerepet, hogy megtalálja az iskolatársát, és persze a karmai is kellően koszosak lettek a vértől a végére. még egy kis morális dilemmával is lehetett játszani vele kapcsolatban, hiszen a gyilkolási ösztöne még mindig erős, és ugye a pozitív karaktereknek nem nagyon szokásuk az, hogy egy adamantium-pengét vágnak mások homlokába, vagy az, hogy az információ megszerzése után kihajítják az értéktelenné vált forrásokat az ablakon... örültem, hogy a felnőttek is emberien viselkedtek ma, scott végre leszállt a magas lóról, és emma frost is egész jól ráérzett, hogy mikor kell keménynek lennie, és mikor gyengédnek... (×10.29.)

(X-Men vol.2 #188-199) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: Chris Bachalo, Clayton Henry, Humberto Ramos)

mi a fene, szándékosan összeszedték a szerkesztők a marvel környéki legrosszabb rajzolókat erre a címre...? és nem is az a legnagyobb baj a fő-kolompos chris bachalo-val, hogy vázlatoknak néznek ki az elnagyolt karakterei, hanem hogy sokszor nem értelmezhetőek a paneljei, és úgy kell kibarkochbázni, hogy mi is történik a sztoriban... humberto ramos sem sokkal jobb a karikatúra-arcaival, de legalább nála felismertem mindig, hogy ki van éppen a képen... oké, vizuálisan elég elborzasztó volt ez a monstre kötet, de milyen volt a sztori? hát kellett idő, amíg összeállt, de aztán a jó pillanatai és a kellő mozgalmassága elvitték a hátukon, egyébként nagy meglepetéseket nem tartalmazott... az tetszett, hogy megint annyit csavart a szerző a felálláson, hogy ne ásítozzunk megint a szokásos arcokat nézve. örültem annak is, hogy vadóc tökös csapatkapitányként volt ábrázolva, mert régóta a szívem csücske a lány. ugyanígy mystique-ről is szívesen olvasok, bár az én ízlésemnek már kicsit sok volt, ahogy a képességét használta mike carey, azaz hogy sok necces szituból is az alakváltással húzta ki a csapatot a csávából... a sztorik főtémája kellően x-es volt, hiszen feltűnt az evolúció egy újabb lépcsőfoka, egy csoport, akik nem mutációval érték el, hogy túlragyogják a homo sapiens-eket, hanem felgyorsították a dns-ükben lévő változásokat, de később is olyanokkal kellett megküzdeni, akik mesterségesen akarták jobbá tenni magukat. oké, aztán érkezett egy idegen entitás is, mert a scifi faktort is növelni kell a mutánsok környékén (ez utóbbi volt talán a legkevésbé működő sztori számomra, a valóságtól túl elemeltek voltak a testüktől külön-élő lelkek)... (nem akartam még a mondandóm elején tovább nyújtani a rajzolók szidását, de botrány, amit az elme-úrnő ruhájával csináltak, vagy tényleg csak én vagyok olyan prűd, hogy kiakadok egy hasig letolt dekoltázson...?) (azért érdekes, hogy a két x fő-cím sokkal kevésbé tetszett itt az első körben, mint a kvázi kiegészítő sorozatok, az x-factor meg a new x-men...) (×10.27.)

(Uncanny X-Men vol.1 #475-486) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Billy Tan, Clayton Henry)

továbbra is vannak fenntartásaim a szuperhős- és a scifi-zsánerek összemixelésével kapcsolatban, de az x-men-nél kicsit megengedőbb vagyok az ilyen típusú vegyes sztorikkal, mert őket már évtizedek óta küldik az írók az űrbe, organikusabban épül náluk össze az űr-opera és a nagy világmegmentés... érdekes, hogy ed burbaker is erre az útra vitte a hőseit, mert nála pont a földhöz ragadtság szokott nagyon működni, nem tudom, lehet hogy egy kihívás volt ez saját magának, hogy képes-e bolygókat bejárni és hihetetlen erejű lényeket egymásnak csapni... a kötet már csak hosszával is pályázik az ’epikus’ jelzőre, igaz, brubaker a terjedelmet inkább a kitérőkre használja, és addig húzza a tényleges nagy összecsapást, amíg csak lehetséges. ez azzal is jár, hogy nyakig merülünk a shi’ár politikai machinációkba, az a szerencse, hogy kívülálló újoncként is hamar szét lehet választani a frakciókat, az egymást hátba támadó családtagokat, nem éreztem magam elveszve az űrben... apropó család, azért eléggé szappanoperás az, hogy az x-ek körül mindig felbukkan egy újabb testvér vagy egy alternatív jövőből érkezett gyermek, igaz, a szuperhősös műfaj mindig örömmel fogadta be a szappanos elemeket, most sem tudnám megszámolni, hogy hány páros jött létre a távoli csillagokba való utazás során... örülök, hogy brubaker nem kizárólag ismert arcokkal töltötte fel a csapatát, frissítő látni küklopsz-on és rozsomákon túl is mutánsokat, még ha hozzájuk (jelenleg még) kevéssé kötődök is. a professzor egy érdekes csavart kapott homo sapiens-ként, bár az öreg kopasz leginkább csak végigszenvedte a hosszú kötetet, hol a bűntudat gyötörte, hol fizikailag bántalmazták... vulkán egy érdekes kérdés, mert tomboló, bosszúálló gonoszként nem túlságosan izgalmas, de ha úgy nézzük, hogy egy tizenhárom éves, lángoló kamasz lakozik a felnőtt testében, már sokkal jobban megérthetőek a motivációi... kicsit megmosolyogtatónak tartom az űr-kalózokat, de a nagy kaland kedvéért elviseltem őket is, ugyanúgy, mint a scifi-k kötelező kellékét, a technó-blablát is... bár nem mondom, hogy ez volt a legizgalmasabb x-kötet, amit mostanság olvastam, de jól lehetett pörgetni, annak ellenére, hogy hosszasan épült fel. és igazából a következményei is eléggé fel tudtak csigázni, érdekesnek tűnik az űrben maradt csapat, velük még szívesen olvasnék egy hajmeresztő űr-mókát... (×10.25.)

(New X-Men vol.2 #28-32) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Paco Medina)

a klasszikus dramaturgia szerint mindig kell egy jelentős esemény, ami csapattá kovácsolja össze a kissé széthúzó személyiségeket, egy életveszélyes szituáció, amit csak úgy élhetnek túl, ha összedolgoznak. és az új x-ek most megkapták ezt egy jövőből ideszabadult robot kérlelhetetlen tombolása által, már nem számított például, hogy kinézték maguk közül a klón laura-t, ha a túlélése volt a tét, gondolkozás nélkül támogatták őt is... ez az ’összefogás’ olyan kis dédelgetett gondolat, ami fontos része a szuperhősös műveknek, és titkon valahol ezért is szeretjük őket... bár a nagy csatát a tinik vívták, és természetesen ők vannak a fókuszban, de azért szeretnék pár szót írni a körülöttük lévő felnőttekről is -mert mondjuk itt sem tettek sokat az írók, hogy küklopsz-ot ne egy arrogáns seggfejként ábrázolják, ellentétben mondjuk emma frost-tal, akinél a hidegsége alá komoly mennyiségű bűntudatot és haragot préseltek, és amikor kitört belőle mindez a regisztrációs törvény ostorozásakor, akkor mutatkozott meg igazán, hogy a sötét foltokkal teli múltja ellenére a lelke is olyan gyémánt-keménységű, mint a bőre (forge töltött még be fontos szerepet ebben az kötetben a felnőttek közül, de ő leginkább egy egyszerű mutánsnak volt ábrázolva, akinek a tetteit gúzsba kötik a szerettei miatti aggodalmak)... nimrod kellően hatásos ellenség volt az adaptációs képessége miatt, volt tétje a vele való összecsapásnak (még ha több halált már nem mertek bevállalni az írók), igaz, hogy a cuki rózsaszín külseje miatt azért száz százalékosan nem tudtam komolyan venni... (érzek egy kis zavart a rajzolóknál a tizenéves lányok ábrázolásával kapcsolatban, mert laura füzetről-füzetre tűnik egyre felnőttesebbnek, és növeszti serényen a cicijeit, de azt is neccesnek tartom, hogy bugyiban/rövid pólóban ábrázolnak serdülőket...) (×10.24.)

(X-Factor vol.3 #7-12) (2006, Marvel Comics) (írta: Peter David, rajzolta: Ariel Olivetti) (magyarul: Kingpin)

na ezért jó back-to-back olvasni az egy családba tartozó marvel köteteket, mert nagyon jól működik bennük a pillangó-effektus -azaz ha az egyik sztoriban meghal egy karakter, akkor biztos, hogy szóba kerül abban a kötetben, amiben egy családtagja is szerepel (még ha az ismeri is a klasszikus ’mindenki visszatér legalább egyszer a halálból’ szuperhős trope-ot, így nem is akarja befogadni a gyász érzését)... elég sűrű volt ez a kötet, peter david egyszerre akart a nagy marvel univerzumba bekapcsolódni és a saját pecsenyéjét is sütögetni, ezért a nyomozó-iroda tagjainak is hitet kellett tennie a polgárháború nagy kérdésében, azaz hogy a regisztrációt választják-e, vagy az ellenállást, eközben továbbra is fel akarják göngyölni az m-nap nagy rejtélyét is (pedig layla-nál ott lenne minden tudás, tehát messzire nem kéne szaladniuk az irodától), és mindeközben még minden szinten meg kell küzdeniük a sorozat nagy nemeziseivel, a mr.tryp-féle bizarr társasággal... és tényleg volt itt minden, hipnózisban elkövetett árulás, verbális konfrontáció, teljes csapatos letámadás, és egy kicsit elemelt háttér-magyarázat a gonosz mibenlétére (az apróbb visszaemlékezések is jól jöttek, mert alapot adnak a későbbiekhez is -a bosszú mindig jó motiváció!)... a szerteszét ágazó sztorihoz változatos rajzoló-csapat is dukált, nem is tudom, hogy melyik állt jobban a sorozatnak, a rajzfilmesebb stílus (ahol a szokásosnál sokkal kifejezőbb arc-kifejezésekkel voltak tele a panelek), vagy a karcosabb, noir-osabb (alex maleev-esebb) kinézet... (×10.23.)

(Deadly Genesis #1-6) (2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Trevor Hairsine)

ha egy szerkesztő felkéri ed brubaker-t egy sztori megírására, akkor két dologban lehet biztos: hogy a karakterek meg fogják szenvedni a nagy kalandot, és hogy ed leás a múlt legrégebbi rétegeiig, és onnan elfeledett gyöngyszemeket fog felhozni a felszínre... bár én még csak a kislábujjam dugtam bele a nagy x-men történelembe, azért éreztem azt, hogy a múltbéli eseményeket nem a szerző találta ki ehhez a mini-sorozathoz, hanem egy olyan esemény köré építette fel a sztoriját, amire a hű rajongók élesen emlékezhetnek -kicsit másabb formában... (azóta már utána-olvastam, ez a gyilkos sziget volt a híres chris claremont éra nyitó-helyszíne, úgyhogy még nagyobb a jelentősége, mint elsőre gondoltam...) a képregények világában teljesen megszokott, hogy az írók újjáalkotják az elődeik munkáit (szép szóval retcon-olnak), de azért egy rajongónak fájhat, amikor egy új író azzal kezdi a mondandóját, hogy ’ja, az nem is úgy volt’ -szerencsére ez engem, mint újonc olvasót, nem érintett -csak az a baj, hogy maga a sztori sem érintett meg összességében... volt egy rejtélyes gonoszunk, akiben a bosszúállás forralta a dühöt, emberek és mutánsok haltak meg emiatt, és közben felderengett ez a sokat emlegetett múlt. azt viszont nem mondom, hogy egyik eleme sem működött a képregénynek, mert azért mr.brubaker még mindig ért ahhoz, hogy arcul-csapjon a drámájával (xavier belépője például pont ilyen pillanat volt) -plusz elsőre feleslegesnek tűntek a kiegészítő háttér-sztorik a füzetek végén, de aztán kiderült, hogy kiknek látjuk az eredet-történetét, és máris érdekesebbnek tűntek ezek az oldalak is. látjátok, az ilyen személyes múltban-turkálások mennek leginkább ed-nek... mostanában inkább a hosszabb sorozatokra koncentráltam, és hanyagoltam a miniket, most azért tettem kivételt, mert mindenhol azt láttam, hogy ed brubaker x-men-es pályafutása erősen építkezik erre a sztorira -így nem is bántam meg, hogy felkerült ez a kötet a listámra, viszont a közepesen izgalmas olvasásom után kicsit tartok attól, hogy erre az alapra mennyire tud hatásosan építkezni a kedves szerző... (az direkt volt, hogy vulkán kifejezetten superman-esen volt rajzolva több panelen is a piros köpenyében?) (×10.23.)

(New X-Men vol.2 #24-27) (2006, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Christ Yost; rajzolta: Paco Medina)

nincs nagyobb tragédia egy gyerek elvesztésénél -ezért is letaglózó érzés azt olvasni egyből az első füzet nyitányában, hogy 43 ártatlan gyermek veszett oda az előző kötet fináléjában lezajlott támadásban. és mire az olvasás végére érünk, még feljebb kúszik a halál-számláló... továbbra is hiába keresnénk egy cseppnyi humor-menedéket is, a szerzők kíméletlenül vonszolnak végig minket ezen a gyilkos hadjáraton, elborzadva nézzük a fanatikus stryker tiszteletes ámokfutását, maximum az agyunkat járatjuk egy kicsit a megterhelő érzelmi sokkban, ugyanis el lehet gondolkodni a sztori vallási vetületén, ahogy egy keresztény őrült el akarja venni egy muszlim hős életét... jót tett a kötetnek, hogy hátrahagytuk a több idősíkos szerkezetet, és egyenes vonalban haladhattunk a nagy csata felé, miközben meg-megálltunk gyászolni, megélni a karakter-pillanatokat. aztán jöhetett a hadd-el-hadd, és sikerült annyira megutáltatni út közben a gonoszokat, hogy még azt sem bántam, hogy tizenéves kislányokat nézek, ahogy karmok és homokviharok segítségével gyilkolnak gondolkozás nélkül, érzelmi alapon... kíváncsi leszek, hogy legközelebb már megállunk-e az érzelmi hullámvasúttal, és egy kicsit benézünk-e a karakterek lelkébe, hogy miként dolgozzák fel a tragédiákat, vagy csak újabb hajmeresztő kihívások elé állítják őket az írók... (×10.22.)

(New X-Men vol.2 #20-23) (2006, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Mark Brooks, Paul Pelletier)

olvashattuk az x-faktor-ban, hogy mekkora sokk érte a mutáns-társadalmat azzal, hogy kilencven százalékuk elveszítette a képességét -hát gondoljunk csak bele, hogy mit érezhettek a xavier intézetben tanuló gyerekek, akik az éjszaka közepén arra ébredtek, hogy nem különlegesek többé. illetve nem kell elképzelnünk, mert a new x-men ezek kötete pont ezt mutatja be... az utolsó pillanatban tettem be az olvasási listámba a sorozat öt kötetét, mert felmerült benne az igény, hogy a közelgő nagy x-esemény minden aspektusát érteni akarom majd -ugyanakkor kicsit tartottam is attól, hogy az író-váltás miatti tiszta-lap ide-vagy-oda, el fogok veszni a sok ismeretlen tini-mutáns között... szerencsére eléggé új-olvasó-barátra formálták az írók a nyitányt, leginkább azzal, hogy mindenkinek kiírták a nevét és a képességét az első feltűnéskor. azt ugyan nem mondom, hogy mindenkit fel tudnék sorolni így négy füzettel később, de azért már kezdenek elkülönülni a srácok a fejemben... elég jól működtek a személyes drámák a képesség-vesztés miatt, vagy azért, mert a bizonyos fiatalok szorosan kötődtek egymáshoz, így érzelmileg még úgy is be tudtam vonódni, hogy egy csomó új arcért kellett megszakadnia a szívemnek... a tanári kart is bőven megviselték a történtek, bár azt kicsit sziszegve fogadtam, hogy emma frost ennyire bitch lett a végére -bár valahol megérthető, hogy keménykedik a frissen felbukkant x-23-mmal, aki a szemében nem ember, hanem csak egy lélektelen gyilkoló-gép... a filmekben is szívesen használt stryker alkalmas lesz itt is a gonosz-szerepre, bár most nem ezredes, hanem prédikátor, így egy újabb réteget lehet helyezni a borzasztó tetteire a vallási fanatikusság piszkálgatásával... (ez a kvázi-mangás rajz-stílus nem a kedvencem, de ha a runaways tinijeit megszoktam egy ehhez hasonló vizuális környezetben, akkor ezeknél a tiniknél sem kell sok idő, hogy ráálljon a szemem az eltúlzott arcaikra...) (×10.21.)