(Ultimates vol.1 #1-6) (2002, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Brian Hitch) (magyarul: Hatchette, 2018)

vegyük át még egyszer, hogy miért is jött létre az ultimate univerzum a kétezres évek hajnalán: mert a rossz anyagi helyzetből előre akartak menekülni a marvel-nél, és meg akarták fogni újra az ifjúságot, újra menővé akarták tenni a képregény-olvasást. és egymás után olvasva az ultimate spider-man-t és az ultimates-et, nagyon érződik, hogy egy-egy írónál mennyire mást jelent a menőség és a modernizálás... mert míg bendis csak felfrissíti a pókember mítoszt, a kortalan esszenciáját viszont érintetlenül hagyja, addig mark millar fog egy akkora kalapácsot, amit még thor sem tudna felemelni, és szétveri a régi világ porosnak gondolt erényeit... szerintem ez abból eredhet nála, hogy mániákusan realizálni akarja a szuperhős-történeteit, ezért jár át mindent az a korszellem, amiben írja őket, ezért veszi kölcsön ismert emberek arcvonásait a szereplőkhöz, és ezért teszi esendővé a máskor tökéletesnek ábrázolt hősöket. csakhogy annyira vehemensen akar valami újat létrehozni, hogy folyton túlzásokba esik... nem elég, hogy fury megkapta sam jackson arcát, még ki is kell mondania, hogy őt sam jackson játszaná egy filmes feldolgozásban; nem elég, hogy a kötet hangulatából süt a post-9/11 korszelleme, neki muszáj george w. bush-t személyesen is szerepeltetnie, vagy olyan aktuális sztárokat is felvillantania, mint shannon elizabeth vagy freddy prinze jr (ez utóbbinak miért nem látszik soha az arca? letiltotta?); nem éri be apróbb gyengeségekkel és megbotlásokkal, nála minden bosszúangyalnak komoly karakter-hibával kell rendelkeznie, tony stark egy beképzelt pöcs (aki csak kompenzál a hősködéssel), steve rodgers simán eltöri valakinek az orrát, ha felhúzza magát, thor egy beleszarós hippi, a tudósok kicsinyesek és féltékenyek, a családon belüli erőszakról meg már nem is írnék, mert elég volt az olvasás alatt felhúznom magam rajta, nem szeretném még egyszer... szóval míg bendis tökéletesen teljesítette a küldetését azzal, hogy az ifjúságot célozta meg spidey-val, addig millar a felnőttebb olvasókra lőtt -és igazság szerint többé/kevésbé célba is talált... mert hatásosan tud írni, ha akar (és hanyagolja a bántóan szexista énjét -most komolyan, a darázs a csöcsei mutogatásával vonja el a hulk figyelmét??)... például a világháborús kezdet nagyszerű, átjön belőle a háború mocska, az egyszerű katonák kételyei és félelmei, de később is magával tud sodorni a kötet film-szerűsége. bár az meglepő, hogy igazából a ’hulk zúz!’ füzetet leszámítva nincs igazán akció, csak a csapat felépítésével bíbelődik, kérdéseket vet fel és drámákat generál (működhet-e egy kormány által támogatott, szuperekből és tudósokból álló csapat; mi lesz steve rodgers jellemével, ha kivesszük az egyik legfontosabb aspektusát, bucky halálát)... de mindez jól olvastatja magát, nem kis mértékben brian hitch bombasztikus rajzainak köszönhetően, amiken élvezettel legelészik az olvasó szeme oldalról-oldalra (és ne felejtkezzünk el paul mounts színezőről sem, aki félelmetesen élethűen játszik a fényekkel)... szóval elég ellentmondásos ez a kötet, mert egyszerre jó kapudrog lehet egy új olvasónak, ugyanakkor nem biztos hogy jó, hogy a karakterek ezen verziójával találkozik először... (##12.12.)