(Secret Invasion #1-8, New Avengers vol.1 #39-47, Mighty Avengers vol.1 #12-19) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Leinil Francis Yu, David Mack, Jim Cheung, Billy Tan, Michael Gaydos, Alex Maleev, Khoi Pham, John Romita Jr, Stefano Caselli) (magyarul: Kingpin)

(év végén / év elején eléggé túltöltöttem magam marvel kiadványokkal, így nem csoda, hogy megtorpantam kicsit az olvasási listámban -a bajok ott kezdődtek, hogy be akartam hozni a sokak által dicsért űr-részleget is a képbe, de már megint kifogott rajtam a scifi és a szuperhősködés ilyesféle keverése, aztán csak ültem-és-ültem a dolgon, inkább másfelé kacsintgattam. a héten viszont eljött a pillanat, amire már évek óta várt mindenki, akit kicsit is érdekel a popkultúra: bedübörgött a mozikba az avengers endgame, és egyből felszította bennem a tüzet, hogy valami hasonló epikus kalandot olvassak ezekkel a hősökkel, úgyhogy mindent félretettem, hogy dupla-oldalas paneleken élvezhessem, ahogy egy nagy csapatnyi bosszúra szomjas karakter leveri a recés állú gonoszokat... ezer éve agyalok azon, hogy mit olvassak el ebből a nagy eseményből, folyamatosan ejtettem ki a különböző mellék-szálakat, míg végül csak azok a füzetek maradtak, amiket brian michael bendis írt.)

amilyen elkötelezettnek tűnik brian michael bendis, elhiszem neki, ha azt mondja, hogy ezt a nagy cécóval beharangozott event-jét már évekkel korábban elkezdte tervezni -és erre most jól rá is játszott azzal, hogy az ő időszaka alatt lezajlott összes fontos történést felfűzte arra a csavarra, hogy a skrullok álltak mindegyik hátterében, hogy miattuk hullott szét az eredeti bosszúangyal csapat, hogy a nagy börtön-kitörés is a lelkükön szárad, és persze az áskálódásuk miatt tört össze a szuperhős-társadalom a polgárháború alatt... hogy erre a ’minden mögött ott egy skrull’ érzésre ráerősítsen, ezért a két avengers címben végig flashback-eket pakolt, bemutatva bizonyos események hátterét, megalapozza néhány karakterét, sőt, okos íróként a gonoszokkal is itt foglalkozott, hogy megértetesse velünk azt, hogy miért indultak el a kis zöld alakváltók a föld felé, valamint azt is, hogy milyen érzéseik vannak azoknak, akik azt a terhet veszik magukra közülük, hogy akár örökre az emberi formájukban ragadhatnak... bár nem minden flashback tudott behúzni úgy igazán (sentry továbbra is hidegen hagy, és pym dokit is folyton elidegenítik tőlem), de eleinte azt éreztem, hogy ezek a kitekintések jobban működnek, mint maga a főszál -ami, valljuk be, egy csapongó katyvasz volt kezdetben, ahogy ugrált a különböző csapatok és helyszínek között (és nem, még mindig nem a szívem csücske a vadföld)... de ezért volt jó párhuzamosan olvasni az összes bendis-címet egyszerre, mert amíg arra vártam, hogy úgy igazán berúgja a jelen eseményeit, addig elszórakozhattam mondjuk nick fury egyedi módszerein, amikkel oktatta az újdonsült protezsáltjait (daisy! yo-so! üdvözöl a tévés shield részleg mindenkit szeretettel!)... de aztán csak elértünk oda, hogy a sok körkapcsolás után az összes csapat (és alvilági figura) összeverődött egy helyre, és jöhettek a szélesvásznú dupla-panelek, a szemet gyönyörködtető zúzás (amik alá persze tökéletes aláfestést nyújtott a friss endgame filmzene-album)... így összességében élvezetes olvasmányként marad majd meg a fejemben ez a (szűk) csokornyi kötet, ami kellően kielégítette a marveles eseményre vágyó lelkemet... (sokféle stílusú rajzoló adta a kilincset egymásnak természetesen, annak örültem, hogy leinin yu ezúttal a jobbik formáját hozta a főszálon, de persze alex maleev volt az, aki igazán ki tudott tűnni a szememnek a tömegből.) (a levezetésben (new avengers #47) bendis bácsi megint megcsillantotta a legnagyobb erényét -hogy képes tökéletesen hitelesen és emberien ábrázolni egy szuperhős-pár magánéletét. szív-melengetően és szív-facsaróan...) (×04.27.)

(Avengers vol.1 #500-503, Avengers Finale) (2004-2005) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: David Finch, Olivier Coipel, George Perez, Alex Maleev, Steve Epting, Lee Weeks, Michael Gaydos, Eric Powell, Darick Robertson, Mike Mayhew, David Mack, Gary Frank, Michael Avon Oeming, Jim Cheung, Steve McNiven) (magyarul: Hachette, 2018)

a sorozatoknál (és mostanság a filmes univerzumoknál) is hozzászoktunk az epikus befejezésekhez, a képregények végtelenségében az ilyen bombasztikus zárásokra sokkal ritkábban kerül sor -ez a kötet az egyik kivétel, brian michael bendis-nek átnyújtották a kiadó legfontosabb csapat-címét, és ő első mozdulattal le is fejezte őket. kegyetlenül... még akkor is kikerekedett szemekkel olvassa az ember a komolyabbnál-komolyabb csapásokat, ha tudja, hogy képregények világában semmi sem végleges (a mágia bevonásakor azt hittem, hogy itt is vissza lesz fordítva minden egy tollvonással) -de egyelőre marad ez a statusquo, és a fájdalmas tudat, hogy az angyalok is be tudják dobni a törölközőt, ha valaki annyira ismeri őket, hogy a legfájóbb pontjaikra méri az ütéseit. az indok elsőre elég képregényesnek tűnt (mármint az, hogy wanda gyermekeiről kiderült, hogy csak mephisto lélek-darabkái igazából), de a lélekgyötrő része jól átjött a vérrel átitatott lapokról. mint ahogy a végső gyász is tudott működni úgy, hogy az elmúlt ötszáz szám töredékét olvastam csak... ez egy tök jó ’becsábító’ képregény lehet azoknak, akik a pörgős és ’odabaszós’ filmek felől érkeznének a comic-olvasás csodálatos világába, mert a tempója és ’hűha-faktora’ magával fogja őket ragadni, és akkor már nem lesz menekvésük a panelek közül (ide képzeljetek egy mephisto-i kacajt)... (##10.21.)

(Daredevil vol.2 #51-55) (2003-2004) (írta és rajzolta: David Mack) (eng)

ahogy arra számítottam pár hónappal ezelőtt, echo visszatért a sorozatba, de nem egészen olyan formában, amire én gondoltam anno, nem egy közös kalandra matt murdock-kal -hanem konkrétan öt részre átvette az uralmat a füzetek felett... így daredevil nem hogy mellékszereplővé redukálódott a saját címében, hanem vendégszereplőként köszönt csak be, még a dramaturgiailag megfelelő ponton belépő wolverine is több panelt kapott, mint ő... és ezzel nem lenne baj, mert echo egy kellően érdekes karakter (főleg megtámogatva ezzel az egyedi vizualitással), de sajnos david mack-nek esze ágában sincs érdekesen használni őt, inkább újra elmesélte a lány szomorú históriáját, majd egy kis lelki útra küldte. és értem én, hogy az összes ritmikusan visszatérő elem szándékosan volt elhelyezve a nagy egészbe, ugyanakkor dobogva hajtogattam az olvasás közben, hogy ’értjük ezt, haladjunk már!’... arra viszont mindenképp alkalmas ez a kitekintő kanyar, hogy az emberben felszítsa a tüzet az indián kultúra iránt, hogy berakjon egy kis autentikus zenét ráhangolódásként, hogy gondoljon arra, hogy milyen érzés volt , amikor testileg/lelkileg megtisztulva lépett ki egy szaunából -és persze arra is alkalmasak a füzetek, hogy kényeztessék a szemet a vizuális orgiáikkal (vagy a kultúr-történeti ötletparádéikkal, lásd pl. a picasso vagy van gogh utalásokat). (##02.02.)

(Alias vol.1 #11-15) (2002-2003) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Michael Gaydos, David Mack, Mark Bagley) (eng)

hozzá vagyunk szokva, hogy a szuperhősös történetek liberális nagyvárosokban játszódnak, ahol a lakók csak az esetleges (anyagi) károkért morognak, de ritkán viselkednek ellenségesen a különleges képességűekkel szemben (oké, tudom, hogy ehhez az idealizált képhez ki kell vennünk az egyenlegből a folyton utált mutánsokat, de azért járjátok velem végig ezt a gondolat-menetet, légyszi...) -úgyhogy most ezért volt mellbevágó jessica-val elindulni a bigott és kispolgári vidéki amerika mélyére, ahol tisztán élnek még a sztereotípiák, az emberek kotnyeleskednek, a focicsapat irányítója minden csajt meg akar dugni, és a környék legnagyobb kirekesztő rohadékja a helyi prédikátor... és egészséges felháborodással tudtuk követni jessica-t ebben a merően kisszabású ügyben, ebben a maradi fertőben, ahol nagy hangon lehet utálni azokat, akik mások, zsidók, leszbikusok vagy mutánsok -a felháborodás az életszerűségből eredt leginkább, mert sajnos tudjuk, hogy a képregény megjelenése óta eltelt tizenöt évben semmit sem javult a helyzet (és nem csak a vidéki amerikára igaz ez, de kishazánkban is tort ül a kirekesztő gondolkozásmód)... az érzelmi feltöltődés után brian michael bendis nem engedte el a gyeplőt, hanem még két lapáttal rátolt a lelkizésre és a romantikára (összeeresztve jessica-t luke cage-el és scott lang-gel) -szintén egy marvel-kiadványtól szokatlanul realista hangnemben, tökéletesen imitálva egy szex utáni veszekedést és egy tökéletlen első randit. (tetszik, hogy bendis a saját univerzumát építi azzal, hogy matt murdock ügyét ebbe a sorozatba is átmenti -és így nem lóg jessica megjelenése sem odaát...) (##01.28.)

(Daredevil vol.2 #16-19) (2001) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: David Mack) (eng)

a képzőművészetnek van az a határa, amit már nehezen lépek át, mert sajnos bizonyos ágakban bántóan hiányzik a kulturális tudásom -így amíg az előző kötetben még dicsérni tudtam a merész vizuális koncepciót, ezek a füzetek már majdnem megfeküdték a gyomromat, mert nehezen tudtam kihámozni a vízfestékkel meg krétával megalkotott sűrű kollázsokból a lényeget... és mondom, ez valószínűleg elsősorban az én hibám, mert nincs elég tudásom az absztraktabb képek dekódolásához (ennek ellenére annak tudtam örülni, hogy a történetben kardinális gyerekrajzok alapján össze tudtam rakni a sztori későbbi nagy fordulatát). maga a történet is formabontó volt azzal, hogy a címszereplő csak mellékszereplő a saját füzeteiben, és egy oknyomozó újságírót követünk a sokkoló következtetései mentén haladva. és igazából akkor fogott csak meg ez a sztori, amikor kiderültek a szívbemarkoló múltbéli események -és talán az volt az a pont is, amikor jobban kezdtem értékelni a rajzolt körítését is... (oké, hogy kollázsokból állnak a lapok, amikben elférnek kacsintós utalások is (taxisofőr a moziban) -de arra mi magyarázat van, hogy bizonyos karakterek leonardo dicaprio és kate moss arcát kapták meg...?) (#04.08.)

(DareDevil vol.2 #9-15) (1999-2001) (írta: David Mack, Jimmy Palmiotti; rajzolta: Joe Quesada, Rob Haynes, David Ross) (eng)

sokan vitatják, hogy egy képregény lehet művészeti alkotás is (tudjátok, ők azok a korlátolt véglények, akik sosem jutottak túl a garfield kockákon) -pedig még egy szuperhős történetben is lehet vizuálisan izgalmas összhatást létrehozni. bár kell hozzá némi bátorság, mert nem minden képregény-olvasó vevő az ilyen artisztikusabb megoldásokra, az absztrakt analógiák végiggondolására, pedig jól tud működni ha valaki átlép a hagyományos panel-kezelés és szövegbuborék-használat láncain. és még oka is van erre, nem csak az, hogy a feje a fellegek fölé ér... mert ezzel akarja rajzolt formában ábrázolni a látáson túli érzékeléseket, hogy matt murdock mennyire másképp látja a világot vakon (nem véletlenül hangsúlyos a zeneiség is a füzetekben) -plusz hősünk ellentét-párjának, egy süket lánynak érzékelésébe is belepillanthatunk (aki ráadásul indián származású, így a kulturális hagyatékukat is bele lehetett építeni a vizualitásba)... találkozik egy vak és egy süket -mint valami rossz vicc kezdete, pedig jól kitalált páros ez, mert működik a kapcsolat-építésük (a romantikus felhangokkal együtt), és tetszett az is, ahogy a harcok során is kiegészítik egymást (btw, piszok nehéz lehet egy olyannal verekedni, aki nem csak a te mozdulataidat utánozza le, de bármit, amit korábban látott)... a kezdeti rajzolt tobzódás után sokkoló volt a középső füzet stílusa, ráadásul eddig nem nagyon tapasztaltam olyat, hogy egy képregény-sorozatban filler-epizódot kaptunk volna, de úgy tűnik, nem csak a tévésorozatoknál létezik ez a fogalom -igaz, nem panaszkodhatunk, mert ha már meg kellett állnunk (gondolom kényszerűségből, pedig azt hittem, hogy a rajzolás miatt csúsztak el ennyire a megjelenésekkel), akkor legalább érdekesen kaptunk egy átfogó képet a hell’s kitchen-iek mindennapjairól... no de vissza a fő vonalhoz, és vissza a klasszikus daredevil-i vonásokhoz, azaz a tárgyalótermi drámához és wilson fisk-hez... nekem, aki csak tévében látott eddig tárgyalást, hitelesnek tűntek foggy bírósági jelenetei, jó látni őt munka közben (maximum azért nem jó őt látni, mert joe quesada kifejezetten csúnyára tudja őt rajzolni...) -és ki mást ültetett volna a vádlottak padjára, ha nem magát a vezért... meglepődtem, hogy ennyit építettük a hatalmas gonoszt, gyerekkori traumákkal, ahogy általában szokás, már-már elhittem, hogy a kezdetek bemutatása után eljött számára a vég -de nem, csak hasonlatossá tették a nemezist a hőshöz, és azért ehhez is kellett némi kurázsi... eddig is közel állt hozzám a fenegyerek, de ezek a füzetek még közelebb húzták a szívemhez a karaktert -köszönhetően annak is, hogy a művészi koncepcióval még erősebb hangulatot tudtak létrehozni köré. (szeretném, ha echo vissza-visszatérne a sorozatba, mert mindig érdekes látni, amikor matt rágja magát egy nő miatt...) (szép főhajtás volt kevin smith-nek, hogy a videotékában randal és dante fogadták matt-et -bár nem tudom, hogy a két lókötő mikor költözött át jersey-ből new york-ba...) (#01.17.)