(Watchmen #1-12) (DC Comics, 1986-1987) (írta: Alan Moore, rajzolta: Dave Gibbons) (magyarul: Fumax, 2018)

oké, az köztudott, hogy a watchmen az egyik legsúlyosabb képregény, amit valaha írtak, de arról nem volt szó, hogy ezt fizikailag értik -azt hiszem tönkrementek az ízületeim, mire végigrágtam magam a tekintélyes méretű új magyar kiadáson... oké, viccelek, de tényleg nem adja könnyen magát a mű, sűrű és ragadós, viszont ennek ellenére egy percig sem szenvedsz vele, mert azt érezni, hogy sodor magával (még ha közben sokkal több időt is felemészt, mint amit egy manapság kiadott vékonyka füzet igényel)... de jól működik az a kettőssége, hogy oda kell figyelni az apró részleteire is, ugyanakkor nem okoz erőfeszítést ez a koncentrálás, mert végig segíti az olvasást, különösen a panel-rendezéseivel... azért is figyelni kell, mert alan moore íróként ihletett merít az egyik szereplőjétől, és kaleidoszkópként láttatja az időt, képes egyszerre futtatni a múltat, a jelent és a jövőt (kiegészítve sokszor egy másik fikcióval, egy rémisztő kalóz-történettel, amivel szintén reflektál az eseményekre). de így éri el többször is, hogy teljessé váljanak a karakter-ívek, hogy mindent megtudjunk erről az alternatív amerikáról, amit egy picit másfelé vitt el a szuperhősök tevékenysége, mint a valóságban... bár persze a nyolcvanas évek közepe óta sok minden megváltozott a valódi világunkban, az üzenet riasztóan hiteles tudott maradni, ma is ugyanúgy rettegünk, hogy eljön az utolsó óra, hogy a békére képtelen emberek megsemmisítik önmagukat... nagy szakértelemmel játszik a klisékkel is, sarkaiból forgatja ki a szuperhős legendákat -de még a gonosz is tudja azt, hogy csak akkor szabad egy nagy-monológban felfedni a terveit, amikor a hősök már semmit sem tehetnek (nem úgy, mint ahogy a bond-gonoszok szoktak elbukni a sikerük kapujában). a cinikus világgal szemben csak cinizmussal harcolhatunk... hmmm, féltem ettől a kritikától, hogy mit tudok mondani erről a gigantikus műről, amiről már mindenki elmondott mindent korábban, aztán kicsit megnyugodtam, amikor elkezdtek ömleni belőlem a betűk a billentyűzetre -és most itt vagyok, és megint pánikolok, mert annyi mindenről nem ejtettem még szót... pedig tudom, hogy lehetetlenség egy ilyen írásban feltérképezni ezt a legendát, annyi minden van benne. és nem azért kell elolvasni, mert felkerült a time magazin top-listájára (egyetlen képregényként), nem azért kell a polcon tartani, mert piszok jól mutat a különleges díszkiadása, hanem mert hihetetlen élmény elmerülni ebben a végtelenül összetett labirintusban. siess, mert nem tudhatod, hogy mennyi időt van még rá, hogy mikor kerül egy őrült ember kezébe a nagy piros gomb, amivel eltörli az emberiséget a föld színéről. tudod te is, hogy a világ errefelé tart... (##08.25.)