The Man of Steel (The Man of Steel #1-6) (2018, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Joe Prado, Ivan Reis, José Luis Grarcía-Lopez, Jason Fabok, Adam Hughes, Kevin Maguire, Ryan Sook, Evan 'The Doc' Shaner) (eng)

ha valaki komoly ismeretséget szerzett már alkotóként, akkor nem kerülheti el, hogy komoly nyomás helyeződik a vállára, amikor egy újabb művet ad ki a keze közül -az emberek sokkal szigorúbban fogják vizsgálni, szétszedni a legújabb gyermekét. különösen nehéz helyzetben volt brian michael bendis ezúttal, hiszen nagy parádét tartottak neki a dc-nél, amikor sikerült őt átcsábítani a konkurenciához (hónapokon át minden füzetükben benn volt, hogy ’bendis is coming’) -így persze mindenki úgy állt neki a kiadónál elkövetett első művéhez, hogy ’na nézzük, hogy mire megy a marvel nélkül a kopasz!’. pedig rossz útra tud vinni ez a megközelítés, mert a magasra srófolt elvárásoknak nem lehet megfelelni... bendis sem találta fel újra a képregényt, és nem fújta szét a peter tomasi által felépített legújabb superman képet sem, bár azért beleillesztette a magáét a keretbe, és módosított is a pálya-íven annyit, hogy összeráncoljam tőle a homlokom. de a problémáimról később, inkább azt szögezném le gyorsan, hogy nincs megváltás és nincs katasztrófa sem, csak egy korrekt képregény, aminek a legfőbb célja, hogy kijelölje a jövő útjait... persze azért bendis nem könnyítette meg a dolgunkat, hogy csak úgy hátradőlve élvezzük a csihipuhit, hanem tekert egy nagyot a szerkezeten, úgyhogy azért oda kellett figyelni, hogy kitisztuljanak az idősíkok -de hosszútávon unalmas lett volna, ha csupán két földöntúli erővel rendelkező lény püfföli egymást, és ez a dramaturgia alkalmas volt arra, hogy megtörje az ütemet. így volt elég időnk a szerkesztőségben is, üdvözölhettük az újonnan érkezett (női) karaktereket is, és egy kicsit foglalkozhattunk az elmúlt két év legfontosabb aspektusával is: a kent családdal. és itt jön a fekete leves... eléggé felhúztam magam azon, hogy bendis az első mozdulatával félresöpörte az olyan jól működő, és baromi szerethető családi dinamikát, és máris szétszakította kent-éket, pedig az apa/fiú kapcsolat volt eddig a sorozat lelke... a másik, amiben kötekedni tudnék, az a kényszer, amit minden superman író átél, amikor hozzá kerül az ikonikus hős -mindenkinek bele kell nyúlnia az eredetébe, mindenféle függelékekkel kell felaggatnia, és ez rohadt fárasztó már -nem érdekel, hogy ki pusztította el a krypton-t, túl kéne már lépni a múlton, és azzal az egy (esetleg kettő) kriptonival kéne csak foglalkozni, aki igazán számít... (×06.01.)

Superman -The Unity Saga -Phantom Zone (Superman vol.5 #1-6) (2018-2019, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Ivan Reis, Joe Prado) (eng)

az előző érában megszoktuk azt a felállást, hogy az action comics-ban volt a történet-orientáltabb zúzás, a superman-ben meg inkább érzelmi alapokra építkezett peter tomasi, bendis viszont fordított egyet ezen, ugyanis a fő címbe hozta el a faltól-falig zúzást (és bár az action-t még csak most fogom elkezdeni, de elég beszédes, hogy clarke kent van kiemelve a borítóra, így feltételezem, hogy az lesz ezúttal a földhöz ragadtabb oldal)... csakhogy. hiába kényeztetik a szemet a csodásan rajzolt szélesvásznú (dupla oldalas) maszkulin összefeszülések, ha üres mögöttük a vászon, ha nincs mélysége sem a gonosz lelkének, sem a céljainak... persze maga a felállás ennél nem is lehetne képregényesebb (a föld áthuppan egy kicsit a fantom zónába), és azért érezni a komoly tétet is, de ez az ’elpusztítok minden kriptonit, mert csak’ gonosz annyira sekélyes, hogy elvesz minden élt a nehezen csiholt feszültségből. és igazából superman is csak halványan moralizál, amikor azon gondolkozik, hogy meddig menne el, hogy szenvedni lássa azt a lényt, ami (állítólag) annyi szenvedést okozott a kriptoni népnek, de ez meg túl későn érkezik (konkrétan a kötet utolsó füzetében)... mivel a fantom zóna a kriptoniak szeméttelepe, ezért elő lehet onnan húzni régi ellenfeleket is, de azért eléggé meglepődtem, amikor nuclear man is a lapokra került, mert azt hittem, hogy a teljes emberiség próbálja elfelejteni a borzasztó superman 4-et, erre bendis itt viccelődik az ottani szerencsétlen gonosszal... mindjárt meglátjuk majd, hogy a sztár-szerzőnk mit tartogatott a testvér-füzetekbe, remélhetőleg valami emlékezetesebb belépőt, mert ez a kötet sajnos csak egy ’halvány oké’ volt csupán... (×06.04.)

Action Comics -The Invisible Mafia (Action Comics vol.1 #1001-1006) (2018-2019, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Patrick Gleason, Yanick Paquette, Ryan Sook) (eng)

...szóval bejött a jóslatom, b.m.bendis tényleg ebbe a címbe tartogatta a földhözragadtabb superman-jét -bár én annak tudtam volna igazán örülni, ha még messzebb megy, és azt a kis természetfelettit is kiveszi a képletből, amivel a gonosz-oldalon indukálta a rejtélyt. mert miért ne járhatnának túl egyszerű gengszterek is superman eszén, minek ehhez egy misztikus vörös köd...? de bendis-nek mindig is jól állt ez a sikátoros/nyomozós aspektus, a füstös kocsmák, ahol clark kent kikérdezheti az embereket, és ahol a női szkandernek is nagy hagyománya van... ugyanakkor semmit sem sikerült helyreállítania a számomra oly’ fontos családi magánéletből, a messzeségből ugyan visszatért lois-t, de nem nagyon értem a motivációját, otthagyja a gyermekét a creepy apósával, és bujdokol egy paróka alatt, csak mert egyedüllétre van szüksége? ugyanakkor egy egészségeset azért dugnak a férjével, amikor véletlenül egymásba botlanak... hmm, a harmadik kötettel sem sikerült igazán meggyőznie bendis-nek, hogy ő a legalkalmasabb a karakter írására, továbbra is egy mérsékelten izgalmas középszernek érzem a végeredményt, bár kétségtelen, hogy ez a kötet működött a legjobban számomra az eddigiek közül... (×06.07.)

(Avengers vol.3 #41-56, Annual 2001) (2001-2002) (írta: Kurt Busiek; rajzolta: Alan Davis, Manuel Garcia, Kieron Dwyer, Brent Anderson, Ivan Reis, Patrick Zircher, Yanick Paquette)

a kötet főgonosza csatában, dicsőségben akar búcsúzni e világtól -és kurt busiek példát vesz róla, és stílusosan adja le az univerzum legnagyobb hőseit a portán, egy tizenhat füzetes monstrummal hozza a nagyívű összhangzatot, méltó epikus fináléval feltéve a koronát a korszakára... és ezek nem csak hangzatos üres szavak, mert tényleg baromi jól fel vannak építve a lépések, a sok angyal csapatokra osztva külön küldetéseket hajt végre, amik aztán összefonódnak -és nagyon is magával tud ragadni, ahogy a kis pukkanások után előkerülnek a nagyobbnál-nagyobb ágyúk, amik aztán szép nagyokat dörrenek is a megfelelő helyeken... és ettől az össztűztől komoly feszültség generálódik a rajzolt lapokon (és az olvasóban), mert mindenhol jól érezni a fenyegetettség mértékét, a felelősség súlyát. de persze nem is busiek lenne, ha azért ne jutna pár pillanatnyi idő lelkizni is, hol apróbb nyűgökkel, hol nagyobb problémákkal (a klasszikus ’ölhet-e egy szuperhős’ téma mellett többek között a hasadt személyiség is kapott egy komolyabb megrágást (btw, végre egy annual, ami nem érződött feleslegesnek))... a sok friss képregény után igazi retró hangulatot árasztott az írás, de szerencsére ennyi füzet után már csak kedves mosollyal nyugtázom a busiek-féle túlmagyarázó narrációt és a megszólítás-heavy párbeszédeket (vagy mondjuk azt, a gonosz oroszok is itt sertepertélnek, hogy visszaállítsák a szovjetunió dicsőségét. és azért az is elavultnak érződik, hogy látványosan nem öltözhettek fel a csajok még az északi sarkon sem -bár igaz, hogy akkor csúnyábbak lettek volna a butt-shot-ok is...). a finálé-érzetet növelte a sok visszautalás is az elmúlt negyven számra (tértek vissza ellenfelek is korábbról, és a scientológiára hajazó egyház sztorija is szépen belesimult a nagy egészbe)... szóval véget ért egy nagy korszak, ahol az avíttságával voltak ugyan problémáim, de azt el kell ismernem, hogy szórakoztató volt olvasni az angyalokat ebben a formában, főleg itt a végén, ahol az ember egyre kerekedő szemmel nézte az újabb-és-újabb világrengető veszélyeket, érezte át a diktatórikus elnyomás súlyát, és örült annak, ahogy csikorogva bár, de sikerült ismét megmenteni a földet... (tudom, hogy kicsit felületes lett ez az értékelő, de túl sok mindenbe lehetett volna belemenni, úgyhogy inkább kilúgoztam a részleteket...) (#11.24.)

Action Comics -Men of Steel (Action Comics vol.1 #967-972) (2016-2017) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Tyler Kirkham, Patrick Zircher, Stephen Segovia) (eng)

sosem szerettem, hogy a filmekben éveken át csak egyféleképpen tudták használni luthor-t -ő volt az, aki mindig valami ingatlan-mutyival akart hatalomhoz és/vagy gazdagsághoz jutni (az egy másik kérdés, hogy zack snyder-ék mire használták az ő luthor jr.-jukat, mert nincs élő ember, aki kibogozná annak a túlmozgásos srácnak a motivációit)... pedig egy nemezis akkor igazán érdekes, ha összetett személyiség, és most dan jurgens két irányba is elmozdult vele kapcsolatban, és majd meglátjuk, hogy melyikkel jár jó nyomon. mert úgy tűnik, hogy lex-re sötét jövő vár, nagyhatalmú, világrengető gonosszá válhat. és emellett ott van a jelenlegi énje is, ami megízlelte a jóságot, aki úgy érzi, hogy az emberek segítése jót tesz neki magának is, aki képes superman-nel vállt-vállnak-vetve harcolni... maga a fősztori egy klasszikus scifis dilemmához nyúlt, miszerint meg lehet-e büntetni valakit olyan bűnökért, amiket még nem követett el -kell-e bizonyíték az ítélet-hozatalához vagy elég csak a meggyőződés is... superman-t is komoly dilemma elé állíthatná ez a kérdés, hisz’ ő az a típus, akinek az emberélet mindennél fontosabb, azonban csak néhány csalóka pillanatig tűnik úgy, hogy megfontolná lex kivégzését, mert neki az az élet is számít, ami nem makulátlan... a füzetek egy része dan jurgens régi munkáira emlékeztetett, egész pontosan a thor-ban kaptam tőle hasonló élményeket, amikor nagy erejű lények püfölték egymást idegen helyeken. szerencsére itt unalmassá sosem váltak az összecsapások, mert az ellenfeleknél is volt idő megalapozni a motivációt -semmi túlgondolás, csak ráfogták az univerzum egyik leggonoszabb gonoszára, darkseid-re az egészet... a felvázolt jövő egyébként érdekesnek tűnik, hogy lesz valaki, aki átveszi a paradémonok felett az uralmat, és hogy ez a valaki egy olyan ember lesz, aki így átléphet a piti gonoszkodások színpadáról a főszereplők közé... (továbbra sem tetszik, hogy a nagy kiadási kapkodásban ennyire cserélgetni kell a rajzolókat, mert nincs egységes stílusuk még a köteteknek sem, nemhogy az egész szériáknak...) (#09.10)

Superman -Multiplicity (Superman vol.4 #14-17, Annual 1) (2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason; rajzolta: Ivan Reis, Ryan Sook, Ed Benes, Clay Mann, Jorge Jiménez, Tony S. Daniel, Sebastian Fiumara) (eng)

oh, a dc híres/hírhedt multiverzuma... még szerencse, hogy most nem volt nagy kavarás a különböző világok között, csak fogtuk az ismert földekről a superman-eket, hogy egy közös veszély ellen fogjanak össze (oké, azért kiegészültek egy csendőr-szerepben tetszelgő bestof justice league-gel is, de azért ott is érthető volt, hogy ki honnan jött)... és én tudom, hogy az írók azért szeretik ezt az aspektusát az univerzumuknak, mert kellő helyet ad nekik a játszadozásra, ki lehet találni mindenféle változatokat a karaktereknek, kötöttségek nélkül, lehet írni hajmeresztő sztorikat, és ráfogni arra, hogy ’áh, ez csak egy másik földön történt meg’, de azért az olvasókat könnyű összezavarni az ilyesmivel... (a dc-t jobban ismerők biztos nagyot bólogattak az alter-karaktereket látva, nekem csak az esett jól, hogy a kommunista superman is a listán volt.) de engem nem is az zavart ebben a sztoriban, hogy sokféle superman rohangált egymás hegyén/hátán, hanem az, hogy az írók rohantak előre -talán azért nem sikerült azt éreztetniük, hogy valami nagy intergalaktikus kaland résztvevője vagyok, mert csupán három füzetbe sűrítettek mindent, konfliktust, csapat-összeállítást és a végső összecsapást is. viszont ennek ellenére voltak pontok, amik a nagy kapkodásban is működtek, vagy csak én vagyok érzékenyebb az önfeláldozás drámai ábrázolására... a másik dolog, amiért szerintem kevésbé élveztem ezt a kalandot a korábbiakhoz képest, az meglepő módon az, hogy superman-t kiszakították a környezetéből, mert annyira hozzászoktam ahhoz, hogy a fiával milyen szívmelengetően van ábrázolva a kapcsolata... egyébként jon ellensúlyként kapott egy önálló füzetet, amit viszont csak egyszeri horror-gimmick-nek használtak tomasi-ék, úgyhogy azzal sem laktam jól -viszont kicsit kerek lett tőle a kötet, mert így nem csak a kezdet játszódott egy mocsárban (swamp thing üdvözletével), hanem a befejezés is. (#09.11.)

Superman Reborn (Superman vol.4 #18-19, Action Comics vol.1 #973-976) (2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, Dan Jurgens; rajzolta: Patrick Gleason, Stephen Segovia, Patch Zicher, Dough Mahnke) (eng)

már az első rebirth logós action comics óta cipeljük magunkkal a nagy rejtélyt, hogy miképp lehetséges az, hogy ott kóricál metropolis-ban egy clark kent, aki nem rendelkezik szuper képességekkel. úgyhogy már épp’ itt volt az ideje, hogy lerántsuk róla a szemüveget, és megnézzük az igazi arcát -nyugi, azért nem gondolták túl az írók a nagy meglepetést, csak csípőből ráfogták egy klasszikus ellenfélre az egészet... ezzel nekem csak az a bajom, hogy mindig is ferde szemmel néztem a kalapos manóra, mert az idétlenségével olyan hangulatot hoz be a képregénybe (vagy akár mozgóképre is), ami nem illik oda -és tudom, hogy a joker is humorizál, csak amíg a bohóc-hercegnél a viccelődés ellensúlyozódik a félelemkeltéssel, addig mr.mxy-nél ezt nem lehet érezni, így marad az ötödik-dimenzió-béli bohóckodás... viszont annak örültem, hogy jó végéről kapta el a sztorit a tomasi-gleason-jurgens-csapat, mert pont azt a felületét támadták superman-nek, ami ebben a modern érában a leghangsúlyosabb -azaz a családját. így legalább érzelmileg jól működött a felejtés és kergetőzés a cukorkák és nyalókák árnyékában... de nem csak ezzel ellensúlyozták a komolytalanságot, hanem a nagy univerzumon átívelő rejtéllyel is, amit szintén görgetünk magunk előtt az elejétől fogva, úgyhogy már itt is ideje lenne letenni a terhet, és levenni a csuklyát, nemdebár...? (#09.13.)

Batman -I am Gotham (Batman Rebirth, Batman vol.3 #1-6) (2016) (írta: Tom King, Scott Snyder; rajzolta: David Finch, Mikel Janin, Ivan Reis) (eng)

minden városnak olyan szuperhőse van, amilyet megérdemel? a sötét sikátorokkal teli gotham-et tökéletesen reprezentálja batman, de tudjuk jól, hogy azért bruce wayne nem egy tipikus szuperhős, mert bár kifogyhatatlannak tűnő pénz-készletekkel és menő kütyükkel rendelkezik, azért mégiscsak egy ember, akinek megvannak a korlátai. így előfordulhat, hogy a köpenyes igazságosztó mellé egy fizikailag erősebb szuper-hős is elkélne -mondjuk amikor meg kell állítani egy a város központja felé zuhanó repülőt... mert ez egy tipikus super-szuperhős feladat (nem véletlen, hogy az elmúlt években mozgóképen ezzel mutatkozott be superman és supergirl is), és bár szegény batman megtesz mindent az életmentésért, még meg is lovagolja azt a lángoló 747-est, de egy új hőspáros nélkül szomorú véget érne a küldetés... először azt gondoltam, hogy gotham és gotham girl csak a batman-tanítványok sorát bővítik majd, besorolódnak majd a számtalan robin közé (btw, bőven értek meglepetések itt az első számokban -például a fekete ’robin’), de tom king-nek más szándéka volt velük: példát statuálni... meg akarta mutatni, hogy gotham egy olyan város, ami nem tűri az ártatlan naivitást, a puszta jóságot, és pillanatok alatt derékbe tör mindenkit... megleptek azzal, hogy ennyire működött az új karakterek drámája, mert alig ismertük meg őket, mégis elérték, hogy a végére megszakadjon a szívünk értük -főleg az események hatására meghasadt elméjű gotham girl-ért (de már az eredet-történetük is megkapó lett az önfeláldozó aspektusa miatt. viszont azzal nem jutok dűlőre, hogy zseniális vagy meh ötlet-e az, hogy az ő létrejöttükben is szerepet játszott egy sikátor-béli fegyveres rablás)... azért persze a denevért sem kellett nélkülöznünk a panelokról, ahogy illik, cool módon tűnt fel-és-el, és rezignáltan vette tudomásul, ha épp’ felrobbant egy batmobilja, már megint... az átívelés majd később válhat igazán fontossá, most csak azt tűnt fel, hogy az első füzetek különböző bűnügyeit milyen gyorsan fűzték egybe, és hozták be a fő gonoszokat -meg amanda waller-t, akivel sosem tudom, hogy hányadán kell állni, főleg akkor nem, amikor így kavarja a málnaszőrt... no, kezdem megszokni, hogy egyik rebirth cím sem jó beugrási pont (a gusztustalan főnix-sztoriba torkolló calendar man-es füzetnél még igencsak kapkodtam a fejem), viszont élvezem az olvasást nagyon, úgyhogy át tudok ugrani a homályos foltokon gond nélkül. (#06.06.)

Detective Comics -Rise of the Batmen (Detective Comics vol.1 #934-940) (2016) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Eddy Barrows, Álvaro Martinez, Al Barrionuevo) (eng)

mindig is voltak batman mellett kisegítő karakterek, sidekick-ek, akár többen is, csapatban, bat-családként funkcionálva, mert bruce wayne fontosnak érzi azt, hogy átadja a tudását -de mi van akkor, ha valaki ellopja ezt a tudást, és katonai célokra használja? hát össze kell szedni egy új csapatot, és mehet a zúzda ellenük... bár igazság szerint ez egy olyan zúzda, ami időnként megáll, körülnéz, és építkezik -de pont ez az erőssége, okosan van felépítve, jól játszik a sok párbeszédes dupla-oldalak és a kevés szöveges gyors akciók dinamikus váltogatásával... nem bántam, hogy nem batman a domináns a kötetben, hanem a csapat tagjaira fókuszáltunk, különösen batwoman-re és robin#3-ra, azaz red robin-ra. kate kane-nel még nem találkoztam a szerény méretű dc-s olvasásom során, de most hamar a szívembe zártam -könnyű volt, mert nála mentünk a legmélyebbre a karakter-építésben, a fontos eseményeket is a múltjához és a családi hátteréhez kötöttük (btw, az is okos volt, hogy nem kellett újranéznünk a gyöngy-szakadós wayne-családi tragédiát, de azért meghatározó alapokat adott a jelenhez). de kate jelleme is szimpatikus, és jól színesíti a karakterét a szexuális beállítottsága is... tim drake-nek is jutottak bőven magánéleti pillanatok, de a benne dúló tini-dacot jól ellensúlyozták a zseniségével, mert egy-két ötleténél könnyen szaladt ki az olvasóból a meglepett ’wow’ (pl. a föld alatti közlekedés megfelelő kihasználásnál)... a többiek még vázlatosabbak maradtak, de ez még csak az első kötet volt, meg egyébként is baromi nehéz lehet egy csapat-képregénynél mindenkire elég fényt engedni. a lényeg inkább az, hogy csapatként legyenek érdekesek, és azzal nem volt gond (hehe, az elején az építkezés nem csak filmes érzetet keltett, de volt egy erős x-men vibe is benne). ...szóval katonai célokra, mi...? bár igazából nem a kütyühasználat miatt volt érdekes a katonai szál, hanem a személyes aspektus érzelmi többlete miatt. mint ahogy a finálé is az érzelmi többlet miatt működött, nem a legyőzött ellensége száma miatt. milyen kár, hogy a végén elvették a súlyát ennek az érzelmi sokknak holmi rejtélyes átívelés miatt... bár ezen kellett eddig a legtöbbet rágódnom a rebirth kötetek közül a masszívabb párbeszéd-cunamik miatt, mégis ezt élveztem eddig a legjobban. (#06.07.)

Night of the Monster Men (Batman vol.3 #7-8, Nightwing vol.4 #5-6, Detective Comics vol.1 #941-942) (2016) (írta: Steve Orlando, Tom King, Tim Seeley, James Tynion IV; rajzolta: Riley Rossmo, Roge Antonio, Andy MacDonald) (eng)

kaiju-k gotham-ba? miért ne lehetne egy ilyen fenyegetettségnek kitenni a várost? oh, de ez még kevés, tegyük hozzá az évszázad viharát, meg némi áradás miatti fenyegetettséget is, hogy igazán érezzük a baljóslatú fenyegetettség súlyát... főleg mert ez az időjárás és a szűkebb időtényező nagyban emelték a hangulatot, végig lehetett érezni egy nagyfokú feszültséget a lapokról, amik izgalomként transzformálódtak az olvasóban... na az ilyen típusú crossover-eket bírom, amikor indokolt az átívelés a különböző címeken, mert egy ekkora veszélynél természetes, hogy összerántják a teljes bat-családot (az már egy más kérdés, hogy igazából emiatt az összefonódás miatt vettem csak bele az olvasási listámba nightwing sorozatát, kicsit lejjebb mindjárt írok is róla, nem lesz benne köszönet...). és jól is működött a kiscsapat, szét lehetett őket osztani a különböző problémákhoz és bunyókhoz -az mondjuk meglepő volt, hogy a nyomozós feladatot nightwing kapta batman helyett. annak is örültem, hogy nem fejeltettük el a nagy csaták között a közelmúlt drámáit, például gotham girl továbbra sincs jól, és fájó sebként még ott tátong tim hiánya... a sztori szerkezetét egyszerre éreztem filmesnek és game-esnek, mert ahogy váltogattunk a helyszínek között, az a vászonról köszönt vissza, a ’nagy-szörny, nagy-szörny, még-nagyobb-szörny, boss-fight!’ szerkezet meg a játékok sajátossága... bevallom, hogy maga a végkövetkeztetés nem nagyon ragadott magával (hogy a szörnyek batman egy-egy tulajdonságát reprezentálták, valamint hogy dr.strange eljutott arra a szintre az őrületében, hogy ő szeretne batman-né változni), de ez most nem zavart, mert a tempó, az akciók, a badass pózok és a hangulat könnyen eladták nekem ezt a hat füzetet. (#06.11.)

Nightwing -Better Than Batman (Nightwing Rebirth, Nightwing vol.4 #1-4,7-8) (2016-2017) (írta: Tim Seeley; rajzolta: Yanick Paquette, Javi Fernandez, Roge Antonio, Riley Rossmo) (eng)

azon gondolkozom, hogy kinek való egy nightwing szóló sorozat -olyannak, aki egy light-osabb, hip-ebb batman szeretne? abban mi az érdekes? hát épp’ ez az... elég szomorú vagyok, hogy ennyire nem sikerült felizgatni dick-kel... (bocsi, de ez olyan rossz poén volt, hogy benne kell hagynom...) oké, lehet hogy most jött ki leginkább, hogy csak kibicként garázdálkodom a dc-univerzumban, mert ezek a füzetek túlságosan építkeztek a múltra, a dick grayson körüli huzavonára (szuperhősből titkosügynök, mi?), a bagolyálarcos nagyon titkos, világuralmi terveket szövő szervezetre. és sajnos az érdektelenség csak nem akart múlni, hiába turnézta végig hősünk fél európát, hiába harcolt a rabszolgaként robotoló menekültekért, hiába retcon-olták még a múltját is egy kicsit, meg kavarták a dolgokat az ellenségből lett szövetséges ellenfélnél... valószínűleg az sem segített, hogy eredetileg nem terveztem sorozatot olvasni (tehát alapvetően is alacsonyan volt az érdeklődési szintem), de úgy gondoltam, hogy a crossover-be (lásd fenn) úgy érdemes belecsapnom, ha behozom blüdhaven hősét is a listámra -aztán kiderült, hogy feleslegesen rágódtam ezeken a füzeteken, mert a közös sztoriban egy mondat utalás sem volt a korábbiakra, ott volt a közös harcokban nightwing, és kész... úgyhogy nem hiszem, hogy a későbbiekben kéne még egymás idejét rabolnunk tovább... (#06.11.)

(2016) (írta: Geoff Johns; rajzolta: Ivan Reis, Phil Jimenez, Ethan van Sciver, Gary Frank) (eng)

vannak napok, amikor valami erős kényszer ereszkedik az agyamra, amikor épp’ besokallni látszok a mindennapi rutintól, a megszokott és kissé porossá vált kulturális behatásoktól, és valami új felé terelődik a fókuszom -és most már napok óta baszkurál a kisördög egyre hangosabban, hogy elege van az elmúlt hónapokban rutinná vált régi marvel-jeiből, most inkább esne jól neki a konkurencia étlapja... és tudtam, hogy most nem fordulhatok vissza, mert a tizenöt/húszéves sztoriktól megint csak megfáradnék idővel, sokkal izgalmasabb lenne ugrani egyet az ismeretlenbe... és úgy tűnik, hogy a dc teremtett egy ilyen ugrás-pontot tavaly, még ha ez a pont nem teljesen arra lett tervezve, hogy tisztán tudjál benne landolni... hiszen ez az első felvezető one-shot egy átmenetnek lett szánva a közelmúlt kontinuitása és az új felállás között, úgyhogy aki nem merítkezett meg az elmúlt évek dc képregényeiben, az velem együtt kapkodhatja csak a fejét bizonyos kockáknál, de azért geoff johns nem akarta elvenni az újoncok kedvét sem az olvasástól, így kellően lendületesre kanyarította wally west vesszőfutását -és ami még fontosabb, olyan alapértékekre építkezett, mint a barátság, a szeretet és a szerelem. így annak a szívét is meg tudja dobbantani az érzelmes finálé, aki még csak ismerkedik ezekkel a karakterekkel (vagy legalábbis minimális háttértudással rendelkezik róluk)... nem akarok beleesni abba a szokásos hibámba, hogy most megtervezem előre, hogy milyen ütemben akarok minden megjelent füzetet bepótolni, inkább csak megteszem az első lépéseket, aztán meglátjuk, hogy meddig sodor magával az univerzum... (#06.01.)