(Astonishing X-Men vol.3 #19-24, Giant Size Special) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon, rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

az x-men-ek az űrbe mennek -már megint, mondhatják ásítva sokan, de whedon megtesz mindent, hogy ne érezd azt, hogy a szokásos paneleket pufogtatja csak, feltekeri level 1000-re az intenzitást, folyton újabb-és-újabb akadályokat gördít a hősök elé, és ami a legfontosabb, pont úgy osztja szét a csapatot, hogy legyen helye a karakter-építésre... az ifjú szerelmeseink végre kiteljesedhettek (a világok megmentése közben esik a legjobban a bujálkodás), emma-nak és scott-nak is van mit átbeszélnie a kapcsolatukról, de még a mindig pragmatikus brand ügynökből is sikerül némi érzelmet kicsikarni hank mccoy által. de talán a titkos kedvence mindenkinek az lesz, ahogy logan és a kis japán lány köteléke kialakul és megerősödik a küzdelmek során... és kisebb csoda, hogy ennyi lélek-balzsamra van idő az egyébként igencsak sűrű esemény-láncolat közben, ahol mindig életveszélyes tetteket kell átvészelni, folyamatosan oldalt váltanak az x-eken túli karakterek, ahol egyszerre két bolygó sorsáért is aggódnunk kell... és ugye nem kell mondanom, hogy a lezárásba is jut még csavar, amikor már azt hinnéd, hogy ez a sztori is egy esemény-szerű össz-hős-összefogás klisével köti meg a masniját, akkor adja meg a kegyelem-döfést a lelkünknek egy szívszaggató önfeláldozással... valószínűleg azt várjátok, hogy én is valami epikus és szuper-mély konklúzióval zárjam mondandómat ezután a legendássá nemesedett huszonöt füzetes run után, de igazság szerint úgysem találnám meg a megfelelő szavakat, hogy kellőképpen fényezzem a cégért, úgyhogy csak egyszerűen minden hozzám hasonló lemaradót és képregény-szüzet elküldenék olvasni, mert joss whedon és john cassaday egy tökéletesen komplex élményt kínált ezekkel a kötetekkel, könnyedén játszadozva az elménkkel, a szívünkkel és az érzékszerveinkkel. még akkor is, amikor az arányok nem voltak tökéletesen belőve... (##12.29.)

(Astonishing X-Men vol.3 #13-18) (2006, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon, rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

meg lehet próbálni fizikai erővel felülkerekedni a hősökön, vagy kihasználni az olyan testi előnyöket, mint a gyorsaság és az ügyesség, és biztos, hogy fájni is fog nekik az az egy-két pofon, amit begyűjtenek -ám ahhoz, hogy ne csak meghajoljanak, de meg is törjenek, sokkal hatékonyabb egy mentális vagy egy érzelmi támadás, mert azokat sokkal nehezebben védekezik le... és elsőre úgy tűnik, hogy joss whedon egyszerre mindent be akar vetni az x-ek ellen, a kissé avíttasnak tetsző pokoltűz klubot, a morrison-érából átmentett cassandra nova-t, sőt még a legutóbbi ellenséget, a két lábon járó harci termet sem hagyja békében nyugodni. de aztán elkezd minden-mindennel összefüggni, és addig csavarja a különböző támadásokat, míg az olvasó össze nem zavarodik kissé, hogy akkor most kit is kéne utálnia aktuálisan, sőt, miafene történik ezeken az oldalakon -de ez olyan jóleső érzésű elveszés, nem az a fajta fejvakarás, ami elveszi a kedvet az olvasástól... a legjelentősebb csapások az elmetrükkökből erednek, de whedon-ban persze van annyi fifika, hogy szélsőséges amplitúdóval dolgozik, mert míg bizonyos karaktereknél a mély-dráma felé húzza el a hangulatot, ahogy megvalósulni látják a legnagyobb félelmeiket (scott a képességét veszíti el, hank végleg elállatiasodik, kitty-t az anyaságból eredő rettegésekkel sokkolják), addig másoknál viszont humorral oldja a feszültséget, hogy ne csak izguljunk és aggódjunk, de jól is szórakozzunk olvasás közben (logan, mint gyáva gyerek -egyszerű humor, de működik (és ugye nem kell mondanom, hogy egy dobozos sör látványa töri meg nála a varázst))... azzal, hogy ord is itt sertepertél, azt érzi az ember, hogy whedon a kitérők ellenére tudatosan akarta felépíteni a run-ját egy nagy egységes egésszé -és a cliffhanger-t elnézve ez az érzet még inkább ki fog teljesedni a végére... (cassaday rajzaira most sem lehet egyetlen panasz sem, szerintem még arra is direkt játszott rá, hogy logan-nek nyomottabb fejet kanyaríntott, amikor beszari módba váltott a mindig kemény rozsomák...) (mások biztos utálják a szappanos elemeket a képregényekben, én viszont továbbra is határozottan vallom, hogy ennek a sorozatnak kifejezetten a kapcsolatok adják a gerinc-szilárdságát, el lehet olvadni mondjuk attól az esetlen romantikától, amit kitty és peter előadnak füzetről-füzetre...) (##12.29.)

(Astonishing X-Men vol.3 #7-12) (2005, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon; rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Hachette, 2018)

szóval múltkor dicsértem, hogy az akciók és a lelkizés jó kombinációban vannak együtt -hát most szó szerint vegyítette josh whedon a két komponens, és bunyó közben lelkiztek magukban a hősök. kivéve persze wolverine-t, aki az izzasztó helyzetekben csak a sörre tud gondolni... lassan vezetődött fel a fő veszélyforrás, előtte még kaptunk egy mellbevágó drámát a nyitó-kötet következményeképp, aztán scifi-be fordult minden, és ööö... tudjátok, hogy én szeretem a scifit meg az akciót, de ez a darálás nálam nem akart igazán működni -annak ellenére sem, hogy jól volt artikulálva a gonosz motivációja, hogy érezhetőek voltak a nagy pofonok, amibe az x-ek beleszaladtak, és azért volt pár pillanatunk megállni kicsit a karaktereket is birizgálni. és amilyen nyámnyila vagyok, jobban tetszett a zavart beszélgetés kitty és peter között, mint a sok látványos csihipuhi... biztos a tesztoszteron-szintemmel lehet megint valami, hogy a baromi látványosan megrajzolt bunyó nem elégít ki, valamiért a hülye lelkem igényli, hogy többet kapjon a puszta szórakoztatásnál -de az is lehet, hogy évek óta becsapom magam, és jobban szeretek a földön állni, mint amennyire gondolom (mert azért valljuk be, ez az életre kelt harci terem ötlet azért elég elszállt a maga módján)... (##10.28.)

(Astonishing X-Men vol.3 #1-6) (2004, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon; rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Hachette, 2018)

hiába az ezernyi ajánlás, az olvasói szájhagyomány, képtelen voltam befejezni grant morrison x-men run-ját, egész egyszerűen nem feküdt nekem a stílusa -viszont évekkel ezelőtt belekóstoltam már a kvázi folytatásába, így tudtam, hogy joss whedon írásmódja közelebb áll az ízlésemhez, úgyhogy félreraktam a mostanában egyébként is olvadozó kompletista énemet, és ugrottam egy korszakot... az, hogy kicsit olvastam már ebből a sorból, annyiban túlzás, hogy ezeket a számokat végiggyűrtem akkoriban, amikor a kingpin kiadta az egész sort a marvel+-ban, de egy idő után feladtam, mert mire két hónap után megjelent az új szám, már elfelejtettem, hogy mi történt korábban... de azért bizonyos dolgok derengtek most, ord orrvédője például, vagy a hawaii relaxálás a kiképző-teremben. és persze tudtam, hogy a gyógymód körül keringenek az események -bár ezt a vonalat már a döcögő színvonalú ’last stand’ című x-filmből is jól ismertem (én egyébként nem tudom annyira bántani azt a filmet, mint mások, mert huszonévesen bizonyos jelenetei működtek számomra a moziban, a professzor ’halálába’ a mai napig bele tudok borzongani)... whedon apróbb irányváltásai nem csak abban érhetőek tetten, hogy leveteti az x-ekkel a bőr-rucikat, hanem a párbeszédek természetesebbé tételében, és a magasabb szintű lelkizésekben is. és ezekhez tök jó partner john cassaday, aki az egyik legjobb a szakmában, ha arc-kifejezéseket kell a panelekbe rajzolni... van ismerősöm, aki szereti az x-men filmeket, de nem olvas képregényeket -ha valahogy rá tudnám venni, hogy vegyen a kezébe egy kötetet, biztos, hogy ez lenne az első, amit a figyelmébe ajánlanék, mert joss whedon tökéletesen ötvözött mindent, amitől egy x-sztori szerethető lesz, jó a lelkizés/akció arány, jól vezetik a szemet a panelek, és nem csak akció és hűha-faktor van, de azért az ember gondolatait is bizergálja a gyógymóddal, mert olvasóként is bele tudod magad helyezni a kirekesztettek érzéseibe, akiknek elege van a génjeik miatti hátrányokból, és csak szeretnének normális életet élni... (##10.27.)