(X-Men Legacy vol.1 #208-212) (2008, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: John Romita Jr, Scot Eaton, Billy Tan, Greg Land, Brandon Peterson, Mike Deodato Jr)

drámai módon fejeződött be az előző nagy x-esemény: az x-men nincs többé és xavier professzort fejbelőtték -de mike carey csak az utóbbival szándékozott foglalkozni (a világban szétszóródott x-men tagokat átadta a kollégájának, hogy játsszon velük egy kicsit), úgyhogy teljes összpontosítással figyelhetett a prof külön útjára... és szó szerint charles fejében töltöttük el az időnk jó részét, ugyanis az elméje újra-kalibrálásához végig kellett élnie egy maréknyi emléket, amik nem meglepő módon tele voltak bűntudattal és megbánással (és egy érdekes szerkesztői döntés miatt mindegyik füzetben más rajzolta ezeket a flashback-eket)... aztán egy szolid retcon-nal folytattuk tovább, piszkálgatva xavier múltját, átírva kicsit az események dns-ét, belekavarva a frissen eltemetett mr.sinister-t is a zűrzavaros családi viszonyokba -előkészítve persze a nagy gonosz visszatérését, mert remélem senki sem gondolta azt, hogy huzamosabb ideig halott marad rogue érintése után)... a sok emlék- és képzelet-töredék miatt egy kicsit elvontabb volt ez a kötet a szokásosnál, de kellően érdekes volt az, hogy miként kísérleteztek anno a mutáns-génnel a tudósok, a jelenben meg akadt pár bunyó is, hogy ne legyen azért túl elvont a végeredmény... (és jé, mennyivel jobban működik a sorozat, ha olyan rajzolók veszik kézbe miatta a ceruzát, akik tényleg tudnak rajzolni...) (×11.14.)

(Messiah Complex #1, Uncanny X-Men vol.1 #492-494, X-Men vol.2 #206-208, New X-Men vol.2 #44-46, X-Factor #25-27) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Peter David, Craig Kyle, Chris Yost, Mike Carey; rajzolta: Marc Silvestri, Billy Tan, Scot Eaton, Humberto Ramos, Chris Bachalo)

sokszor nehéz kezelni a fanatikus megszállottságomat, néha viszont kifizetődővé válik a kulturális elköteleződésem -például elsőre elég merész vállalásnak tűnt, hogy a szűkös táncrendembe bepréseljem négy x-men sorozat olvasását, azonban végül egyáltalán nem bántam meg a beleölt perceket, mert a szezon-záróként funkcionáló nagy esemény így sokkal nagyobb hatással lehetett rám, hogy ismertem minden karaktert, hogy képben voltam a visszautalásokkal, jobban tudott működni a drámája... maga a crossover egy viszonylag egyszerű sztorira lett felfűzve, világra jött az m-nap utáni első mutáns, és a környéken fellelhető összes jó-és-rosszfiú magához akarta ragadni a kis csöppséget... de nem érzem hátránynak, hogy az írók lecsapkodták a mellék-hajtások többségét, és veszett tempóban dobálták a karaktereket helyszínről-helyszínre, sőt, én még a szuper-x-állatot is kihagytam volna, akivel hosszasan húztak minket, majd kiderült, hogy csak azért kellett a sztoriba, hogy keményebben kelljen küzdeniük a hősöknek a végső csatában... brubaker-ék egy jól irányzott mély-ütéssel kezdtek a felperzselt városban (parázsló gyerekek és lángoló csecsemők -kinek van ehhez gyomra?), aztán a jövőben is elkeserítettek minket a mutáns koncentrációs táborral, de a személyes drámák szintjén is kellő mélységet sikerült elérni -még akkor is, ha tudjuk, hogy a képregények világában minden visszacsinálható, érezhető volt a tétek nagysága... amennyire elégedett voltam a sztorival, annyira felelmás, amit a vizualitás szintjén éreztem, nem is értem, hogyan gondolták a szerkesztők, hogy egy ilyen kétarcú megvalósítás a kötet hasznára fog válni -főleg úgy, hogy a ramos/barchalo párosnál nem csak azt nehéz megállapítani, hogy mi is történik az akció-panelekben, de még azért is meregetnie kell az embernek a szemét, hogy egyáltalán kit is lát a képen karikatúra-szerű deformációban... szóval a hozzám hasonló arcoknak, akik óckodnak belekezdeni az x-ek kalandjaiba, mert kívülről egy összegubancolódott spagettinek tűnnek a sűrűn kiadott füzetek, azt tudom mondani, hogy tegyetek bátran ti is egy próbát, mert lesznek olyan góc-pontok, amik megérik a befektetett energiát... (×11.10.)

(Uncanny X-Men vol.1 #475-486) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Billy Tan, Clayton Henry)

továbbra is vannak fenntartásaim a szuperhős- és a scifi-zsánerek összemixelésével kapcsolatban, de az x-men-nél kicsit megengedőbb vagyok az ilyen típusú vegyes sztorikkal, mert őket már évtizedek óta küldik az írók az űrbe, organikusabban épül náluk össze az űr-opera és a nagy világmegmentés... érdekes, hogy ed burbaker is erre az útra vitte a hőseit, mert nála pont a földhöz ragadtság szokott nagyon működni, nem tudom, lehet hogy egy kihívás volt ez saját magának, hogy képes-e bolygókat bejárni és hihetetlen erejű lényeket egymásnak csapni... a kötet már csak hosszával is pályázik az ’epikus’ jelzőre, igaz, brubaker a terjedelmet inkább a kitérőkre használja, és addig húzza a tényleges nagy összecsapást, amíg csak lehetséges. ez azzal is jár, hogy nyakig merülünk a shi’ár politikai machinációkba, az a szerencse, hogy kívülálló újoncként is hamar szét lehet választani a frakciókat, az egymást hátba támadó családtagokat, nem éreztem magam elveszve az űrben... apropó család, azért eléggé szappanoperás az, hogy az x-ek körül mindig felbukkan egy újabb testvér vagy egy alternatív jövőből érkezett gyermek, igaz, a szuperhősös műfaj mindig örömmel fogadta be a szappanos elemeket, most sem tudnám megszámolni, hogy hány páros jött létre a távoli csillagokba való utazás során... örülök, hogy brubaker nem kizárólag ismert arcokkal töltötte fel a csapatát, frissítő látni küklopsz-on és rozsomákon túl is mutánsokat, még ha hozzájuk (jelenleg még) kevéssé kötődök is. a professzor egy érdekes csavart kapott homo sapiens-ként, bár az öreg kopasz leginkább csak végigszenvedte a hosszú kötetet, hol a bűntudat gyötörte, hol fizikailag bántalmazták... vulkán egy érdekes kérdés, mert tomboló, bosszúálló gonoszként nem túlságosan izgalmas, de ha úgy nézzük, hogy egy tizenhárom éves, lángoló kamasz lakozik a felnőtt testében, már sokkal jobban megérthetőek a motivációi... kicsit megmosolyogtatónak tartom az űr-kalózokat, de a nagy kaland kedvéért elviseltem őket is, ugyanúgy, mint a scifi-k kötelező kellékét, a technó-blablát is... bár nem mondom, hogy ez volt a legizgalmasabb x-kötet, amit mostanság olvastam, de jól lehetett pörgetni, annak ellenére, hogy hosszasan épült fel. és igazából a következményei is eléggé fel tudtak csigázni, érdekesnek tűnik az űrben maradt csapat, velük még szívesen olvasnék egy hajmeresztő űr-mókát... (×10.25.)

(New Avengers vol.1 #51-54) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Chris Barchalo, Billy Tan) (magyarul: Kingpin)

a sok alattomos űrlény-támadás meg a hősök egymás közti ütésváltása után kellett valami üdítően más a sorozatba, és brian michael bendis ezúttal a mágiában találta meg ezt az új ízt... azt már tudtuk korábbról, hogy a csuklyán keresztül bizony a lángoló fejű dormammu beszél és gonoszkodik, úgyhogy vissza kellett térnie a színre a nemezisének, strange dokinak is -aki jelenleg nincs a helyzet magaslatán, úgyhogy hozott magával még pár mágikus barátot... new york-ból is kiszabadultunk kicsit, és hova máshova mehettünk volna, ha nem amerika legvarázslatosabb helyére, new orleans-ba... háááát, a mágikus összecsapások lehettek volna izgalmasabban is ábrázolva (legtöbbször csak a démon tüze töltötte be a paneleket), de bendis-t sohasem az akcióiért szerettük elsősorban. és a hős-magánéletben most is remekelni tudott, hatalmas vigyorral az arcomon olvastam a titkos gyülekező alatt elhangzott párbeszédeket, főleg az volt frenetikus, amikor peter és jessica rájöttek, hogy már ezer éve ismerik egymást -vagyis, izé, az egyikük ismeri a másikat, mert jó távolról szerelmetes pillantásokat vetett rá anno a suliban... (tetszik az is, hogy clint lett a főnök, mert belőle kinézem, hogy tényleg oda akar csapni osborn-nak, plusz modern hősként a médiát is ügyesen használja. apropó, keménység, bucky megint bizonyította, hogy ő egy új erkölcsű kapitány, aki gondolkozás nélkül lő is, nem csak a pajzsot használja...) (értem én a női loki koncepcióját, de tényleg muszáj ekkora csöcsöket rajzolni neki...? (ez volt a költői kérdések költői kérdése)) (nem tudom, miért került a magyar kiadásba az 55. szám is, mert az eredeti kiadás csak az 54-esig megy, úgyhogy én is áttoltam a következő kupacba azt a füzetet.) (×05.02.)

(New Avengers vol.1 #48-50, Mighty Avengers #20) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Billy Tan, Brian Hitch, David Aja, Michael Gaydos, David Lopez, Alex Maleev, Steve McNiven, Leinil Francis Yu, Steven Epting, Greg Horn, Lee Weeks, Jim Cheung, Carlo Pagulayan) (magyarul: Kingpin)

mivel a magyar kiadás a mighty avengers huszadik számával kezdődik, ami egyfajta epilógus a titkos invázióhoz, ezért én is itt írnék erről a füzetről is, és nem pedig eggyel feljebb a nagy eseménynél -ez egy csendes megemlékezős szám volt, mert az (írói szempontból) elkerülhetetlen, hogy ne kelljen beáldozni valakit egy ilyen világrengető esemény fináléjában, úgyhogy a hősök ismét összegyűltek new york legnagyobb templomában, hogy elgondolkozzanak az életük kihívásain (plusz hogy kicsit felelőssé tegyék tony stark-ot az elmúlt időszak negatív eseményeiért). a legmegrendítőbb szakasza viszont az volt a füzetnek, amikor carol végigsorolja a borzalmakat, amik sújtották az elmúlt években az angyalokat... de nem csak a nagy veszélyek azok, amik kikészíthetik a hősöket, most is azonnal van egy küldetés, ami kifordítja magukból a karaktereket, ugyanis egy gyerek élete a tét, és ilyenkor mindenki megengedi magának, hogy keményebben reagáljon a szokásosnál... de egyébként is egy sötétebb korszak felé kormányozza b.m.bendis a marvel hajóját, egy olyan világba, ahol norman osborn döntéshozó pozícióban ülhet, komoly hatalommal a kezében... ez a kötet volt a felvezetője ennek a korszaknak, megtörténtek az első konfrontációk -de persze a manó elég rafinált kurafi ahhoz, hogy ne személyesen ütközzön meg az angyalokkal, így a pofonokhoz beszervezi maga alá az alvilági csatlósokat... érdekes lesz ez az új status quo, még akkor is, ha az alap-koncepciót alaposan végigrágtuk már anno a thunderbolts megalakulásakor is... (oké, hogy az ötvenedik számot meg kell ünnepelni, de számomra kizökkentő tud lenni, ha minden oldalt más rajzol a bunyóból -még ha bendis ezúttal ügyesen aládolgozott a váltásoknak azzal, hogy cserélgette a narrátorokat is a rajzoló-váltások szerint.) (×04.28.)