(X-Factor vol.3 #28-32) (2008, Marvel Comics) (írta: Peter David; rajzolta: Pablo Raimondi, Valentine De Landro) (eng)

a messiás-komplexus elég sok érzelmet felszabadított a mutáns nyomozóirodában, és ennek nagyrészét szerencsére sikerült ránk, olvasókra zúdítani... biztos én vagyok fordítva bekötve a többi képregény-olvasóhoz képest, ugyanis nálam most az akció vette el egy kicsit a kötet élét, sokkal jobban tetszett, amikor még lelkizett mindenki az elején a széthulló csapatban, ahol még mindig nem heverték ki a tagok layla elvesztését, ahol minden egyes távozóval (és új jövevénnyel) újabb-és-újabb hullám drámát lehet duzzasztani. és eközben érezhetjük a mutánsvárosi frusztrációt is, ahol egymás ellen fordultak az egykor különleges képességgel rendelkezők, ugyanis vannak, akiken nyomot hagyott az egykori mutációjuk, így nem sok esélyük van a társadalomba való beilleszkedésre... szóval én még ilyesmiken rágódtam volna, amikor jött egy tiritarka hülyegyerek, hogy mindenféle illúziókat küldjön a hőseinkre, és ezt korántsem találtam olyan izgalmasnak, mint a szerző szerette volna -viszont aztán megint komolyra fordultak a dolgok, és én újra a fedélzeten találtam magam... mert sikerült megint csak drámaian lezárni az x-faktor eddigi tevékenységét a városban (miközben még a holokauszt is ott lebegett a háttérben, mint egy allegória), mindent felégetve maguk körül egy megújított élet felé indultak a karakterek... (×11.14.)

(Messiah Complex #1, Uncanny X-Men vol.1 #492-494, X-Men vol.2 #206-208, New X-Men vol.2 #44-46, X-Factor #25-27) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Peter David, Craig Kyle, Chris Yost, Mike Carey; rajzolta: Marc Silvestri, Billy Tan, Scot Eaton, Humberto Ramos, Chris Bachalo)

sokszor nehéz kezelni a fanatikus megszállottságomat, néha viszont kifizetődővé válik a kulturális elköteleződésem -például elsőre elég merész vállalásnak tűnt, hogy a szűkös táncrendembe bepréseljem négy x-men sorozat olvasását, azonban végül egyáltalán nem bántam meg a beleölt perceket, mert a szezon-záróként funkcionáló nagy esemény így sokkal nagyobb hatással lehetett rám, hogy ismertem minden karaktert, hogy képben voltam a visszautalásokkal, jobban tudott működni a drámája... maga a crossover egy viszonylag egyszerű sztorira lett felfűzve, világra jött az m-nap utáni első mutáns, és a környéken fellelhető összes jó-és-rosszfiú magához akarta ragadni a kis csöppséget... de nem érzem hátránynak, hogy az írók lecsapkodták a mellék-hajtások többségét, és veszett tempóban dobálták a karaktereket helyszínről-helyszínre, sőt, én még a szuper-x-állatot is kihagytam volna, akivel hosszasan húztak minket, majd kiderült, hogy csak azért kellett a sztoriba, hogy keményebben kelljen küzdeniük a hősöknek a végső csatában... brubaker-ék egy jól irányzott mély-ütéssel kezdtek a felperzselt városban (parázsló gyerekek és lángoló csecsemők -kinek van ehhez gyomra?), aztán a jövőben is elkeserítettek minket a mutáns koncentrációs táborral, de a személyes drámák szintjén is kellő mélységet sikerült elérni -még akkor is, ha tudjuk, hogy a képregények világában minden visszacsinálható, érezhető volt a tétek nagysága... amennyire elégedett voltam a sztorival, annyira felelmás, amit a vizualitás szintjén éreztem, nem is értem, hogyan gondolták a szerkesztők, hogy egy ilyen kétarcú megvalósítás a kötet hasznára fog válni -főleg úgy, hogy a ramos/barchalo párosnál nem csak azt nehéz megállapítani, hogy mi is történik az akció-panelekben, de még azért is meregetnie kell az embernek a szemét, hogy egyáltalán kit is lát a képen karikatúra-szerű deformációban... szóval a hozzám hasonló arcoknak, akik óckodnak belekezdeni az x-ek kalandjaiba, mert kívülről egy összegubancolódott spagettinek tűnnek a sűrűn kiadott füzetek, azt tudom mondani, hogy tegyetek bátran ti is egy próbát, mert lesznek olyan góc-pontok, amik megérik a befektetett energiát... (×11.10.)

(X-Factor vol.3 #18-24) (2007, Marvel Comics) (írta: Peter David; rajzolta: Khoi Pham, Pablo Raimondi, Valentine De Landro)

ha az emberek elől eltitkolnak valamit, akkor mindig felütik a fejüket az összeesküvés-elméletek, mert azokkal sokkal könnyebb megetetni a népet, mint valami logikus magyarázattal -úgyhogy teljesen logikus (szmájli), hogy a képességüktől megfosztott mutánsok a kormányt kezdik okolni a kataklizmáért, hiszen ha az ország vezetése eddig sem tett semmit értük, akkor miért ne lehetne minden bajuk okozója is? és ha már a kormány ellen vonulnak, azt általában dühösen teszik... úgyhogy madrox-éknak egy csapat ilyen dühös arccal kellett ezúttal megküzdenie, aztán viszont eléggé szétdobta a csapatot peter david író, hogy aztán meglepő módon (egy új gonosz segítségével) nem csak ezeket a szálakat rántsa egybe az utolsó füzetre, de az eddig történt összes eseményt a sorozatban... kicsit biceg ez nekem, hogy egy ember képes volt ennyit szervezkedni, viszont azért tudom ezt elfogadni, mert elég erős motivációs hátteret kapott hozzá (ő az, akinek megvan minden mutáns képessége (szó szerint), és minél kevesebb különleges képességű él a földön, neki annál kevesebb fájdalmat okoznak a saját képességei)... érzelmileg is jól össze volt rakva a kötet, volt, aminél kellően fel lehetett paprikázódni (mutáns-rasszizmus kisgyerekek szájából), voltak párok, akiknek lehetett drukkolni, hogy összejöjjenek, és rengeteg humorral volt oldva most is a sok feszült szituáció, legyen szó madrox epés monológjairól vagy a csajok évelődéseiről... (×11.07.)

(X-Factor vol.3 #7-12) (2006, Marvel Comics) (írta: Peter David, rajzolta: Ariel Olivetti) (magyarul: Kingpin)

na ezért jó back-to-back olvasni az egy családba tartozó marvel köteteket, mert nagyon jól működik bennük a pillangó-effektus -azaz ha az egyik sztoriban meghal egy karakter, akkor biztos, hogy szóba kerül abban a kötetben, amiben egy családtagja is szerepel (még ha az ismeri is a klasszikus ’mindenki visszatér legalább egyszer a halálból’ szuperhős trope-ot, így nem is akarja befogadni a gyász érzését)... elég sűrű volt ez a kötet, peter david egyszerre akart a nagy marvel univerzumba bekapcsolódni és a saját pecsenyéjét is sütögetni, ezért a nyomozó-iroda tagjainak is hitet kellett tennie a polgárháború nagy kérdésében, azaz hogy a regisztrációt választják-e, vagy az ellenállást, eközben továbbra is fel akarják göngyölni az m-nap nagy rejtélyét is (pedig layla-nál ott lenne minden tudás, tehát messzire nem kéne szaladniuk az irodától), és mindeközben még minden szinten meg kell küzdeniük a sorozat nagy nemeziseivel, a mr.tryp-féle bizarr társasággal... és tényleg volt itt minden, hipnózisban elkövetett árulás, verbális konfrontáció, teljes csapatos letámadás, és egy kicsit elemelt háttér-magyarázat a gonosz mibenlétére (az apróbb visszaemlékezések is jól jöttek, mert alapot adnak a későbbiekhez is -a bosszú mindig jó motiváció!)... a szerteszét ágazó sztorihoz változatos rajzoló-csapat is dukált, nem is tudom, hogy melyik állt jobban a sorozatnak, a rajzfilmesebb stílus (ahol a szokásosnál sokkal kifejezőbb arc-kifejezésekkel voltak tele a panelek), vagy a karcosabb, noir-osabb (alex maleev-esebb) kinézet... (×10.23.)

(X-Factor vol.3 #1-6) (2006, Marvel Comics) (írta: Peter David; rajzolta: Ryan Sook, Dennis Calero) (magyarul: Kingpin)

kedves olvasóim, biztos feltűnt már a nagy marvel univerzumos olvasásomban egy bántóan hiányzó folt, azaz hogy néhány kivételtől eltekintve távol tartottam magam eddig a mutánsoktól. és higgyétek el, ez nem a bennem tomboló ’mutkó-utálat’-ból adódott, egész egyszerűen egy nagy összefüggő masszának tűnt kívülről az univerzum ezen szeglete, amit túl nagy falat lehet feltörni -de ennek most vége! rászántam magam, összeszedtem az infókat, és visszaléptem kettőt, hogy megfelelő helyen tudjak belépni az x-ek világába -bátrabban tettem most ezt, miután a pókfejnél is ignoráltam az eddigi időrendemet (most azzal nyugtatom magam, hogy sokkal jobb lesz, ha mostantól spirálban haladunk a naptárban, nem egyenes vonalban előre)... ha csak a kritikai visszhangot figyeljük az egyes köteteknél, akkor azt hiszem nagyon magasan sikerült fellépni erre a (mutánsokkal kikövezett) útra, mert peter david x-factor-át általános hozsannák kísérték az évek során, és most már azt is tudom, hogy nem érdemtelenek ezek a dicséretek, legalábbis ez a nyitó-kötet igazán mély benyomást tett rám... és tudom, hogy illett volna az előzménnyel kezdeni, mivel jamie madrox-nak van egy saját mini-sorozata, ahol az aktuális x-factor-t megalapítja, de azt érzem, hogy sokkal hatásosabb volt ez a belépő így szűzen, hogy dögös akciók során ismerhettem meg a karaktereket, ezt a diszfunkcionális csapatot, ami elég egyedi módon kovácsolódik össze, miközben minden panelt kihasználnak arra, hogy osszák egymást verbálisan -egy csapat különc és (számomra) friss arc, akik kellően érdekesek ahhoz, hogy követni akarjam őket hosszútávon is... erősen rányomja a bélyegét a kötetre a korszak is, amiben játszódik, ugyanis nem sokkal vagyunk wanda hírhedt mondata után, amitől a mutánsok kilencven százaléka elvesztette a képességét, emiatt összeomlott a mutánsváros-nak nevezett kerület társadalma is, és a ’normális’ ember-közösség is vérszemet kapott. úgyhogy minden adott a parázs konfliktusokra, főleg mert a sötét sikátorok gyilkosokat és gonosz-tevőket is rejtenek. a nyomozó-irodában játszódó setup ellenére nem éreztem igazán a ’klasszikus nyomozós’ hangulatot, de most inkább még csak alapoztunk, erre az aspektusra lesz még később is idő, ha a szerző meg akarja erősíteni ezt a vonalat. ha nem, nekem az is megfelel, egy ilyen szórakoztató olvasás után erős bizodalmat érzek peter david felé... (×10.20.)