(Paper Girls #26-30) (2019, Image Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

az előző kötet végén szét lettek dobva a csajok az idősíkok négy sarkába, így most nem lehetett olyan egységesre felhúzni a kötetet, mint az előzőket -viszont bkv van annyira őrült, hogy erényt kovácsolt ebből a daraboltságból, leginkább abban a füzetben, ahol szó szerint minden lapon páthuzamosan vitte előre a négy különböző szálat... hogy tökéletesen kitisztult-e az időutazós timey-wimey meg a nagy háború a végére? nem teljesen, de igazából én például nem is akartam megérteni a nagy összefüggéseket, nekem a négy főszereplőnk (és a köztük lévő kapocs) volt a lényeg mindig is. és szerencsére maga a szerző is így érzett, bevallottan nem akart csimbumm finálét (ezen élcelődött is az egyik párbeszéd-buborékban), egy csendes és intim befejezéssel akart elküldeni minket az utunkra, ahol a csajok megkapják az örök barátságot, csak egy kicsit kevésbé őrült formában, mint ahogy mi megkaptuk velük korábban... (némi filozófiai és vallás-elméleti kérdés is megfért a popkultúrális utalások között, nem mondhatjuk, hogy bkv parlagon hagyná az agyunk a dimenziók közti nagy rohanások közepette...) / még ha nem is vált soha a kedvenc brian k. vaughn írásommá ez a sztori, szokásosan erős írás jellemezte ezt a művét is, ami az összetett őrületével arra ösztönöz, hogy egyszer majd újra nekiessek, hogy minden mozaik-darabot figyelmesebben a helyére illesszek. úgy lenne illendő, hogy akkor már papír-alapon csodáljam a vibráló pasztel-neon színeit, csak az a baj, hogy ha megrendelem az angol köteteket, akkor biztos, hogy egy magyar kiadó bejelenti, hogy elhozzák nekünk ezt a nagyon szerethető történetet az otthonunkba (bár nem bánom, hogy a saga-ból is kétféle verzió csücsül a polcomon)... (×08.03.)

(Runaways vol.2 #19-24) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Mike Norton, Adrian Alphona) (eng)

a hosszabb lefutású történetmesélés egyik nagy előnye, hogy van hely bennük arra, hogy a sokkoló események hullámait is kellően kifuttassák -és mi lenne sokkolóbb egy halálnál... és persze minden személyiségben máshogy csapódnak le a gyász folyamatai -vannak, akik ilyenkor szorosabb kötelékekre vágynak, vannak, akik vigaszt keresnek mindenhol, és vannak, akik bosszúra szomjaznak... chase-t veszélyes útra terelte a veszteség, nagy próbatétel elé került, hogy a lelkét (avagy önmagát) feláldozza-e a szerettéért (kezd egy kicsit fárasztó lenni, hogy a gonosz entitások mindig ártatlan lelket akarnak maguknak áldozatként, nem?)... ebbe a szomorkodós és összebújós hangulatba robbant be egy nagy szörny, ami így furcsa váltásnak tűnt elsőre, de aztán okosan ez a lény is a halál elfogadásához lett kötve... (vicces volt, hogy pont azon pörögtem, hogy nic miért nem kicsinyíti le a lényt, amikor bkv kikerülte a bal-horgomat, és megmagyarázta, hogy már el van használva a kicsinyítő varázslat...) mivel tudtam, hogy ez a kötet lesz vaughan búcsúja a címtől, ezért valami nagy gyomrost vártam a végére, egy utolsó összecsapást a gibborim-mal -ez utóbbit meg is kaptam, de valahogy cseppet sem éreztem kielégítőnek, gyorsan lezavart ide/oda szurkodás volt csak, majd vége is lett... amit viszont még mindig nagyon szeretek a sorozatban, az az, ahogy a magánéletet kezeli, hogy sohasem fogy ki a tini-szerelemből (és a családias szurka/piszkákból)... (##12.20.)

(The Oath #1-5) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Marcos Martin) (eng)

mióta próbálom ledesztillálni a marvel-olvasásomat az esszenciális szintre, kiszorultak a listámról a mini-sorozatok, de ennek az egynek nem tudtam ellenállni -egyfelől mindenhol ajánlják a neten, ha valaki szeretne ismerkedni strange dokival írásos formában is, másfelől még sosem olvastam rossz brian k. vaughan képregényt. most sem... mert jól meg tudja csavarni azt a tényt, hogy egy önállóan is megálló sztorit írhat, amit a kezébe vehet egy mágia-szűz és egy fekete-öves boszorkány-mester is. így jól beépíti az alap tudnivalókat is a kötetbe a dokiról -részben azzal, hogy behoz egy karaktert, akinek el lehet mesélni a múltat, részben a gonosszal, akit a múlthoz köt. és az a jó, hogy ezek a flashback-ek nem horgonyozzák le az egyébként jó tempóban pörgő fő-sztorit, organikusan van felépítve az egész... izgalomból sincs hiány, ahogy a kis csapat lohol a megszerzendő tárgy után, főleg, hogy az életveszély hangsúlyozásával egy plusz elem pumpálhatja az adrenalint az olvasókba. maga az út persze kellően ’strange’, jönnek lények másik dimenzióból, járunk emberek elméjében (ahol például lehet kacsintani a teljes strange gonosz-panoptikum felé). és ezek után van pofája vaughan-nak a vége-harcot leredukálni két ember bunyójára -mert megteheti, hogy játszik az elvárásainkkal... bár lehet hogy egyeseknek erőltetettnek hathat az üzenet, nekem működött, hogy a sztori igazi gonosza egy nagyhatalmú gyógyszer-társaság, akinek nem érdeke, hogy az emberek gyorsan gyógyuljanak... ugyanígy tetszett a ’nagy dilemma’ is, amivel nagyon sok hősnek kellett már szembenéznie a karrierje során: mi a fontosabb? megmenteni egy szerettünket vagy megmenteni az emberiséget...? bár én legtöbbször a földhözragadtabb szuperhős-sztorikat preferálom, ilyen minőségben olvasnék még történeteket a mágia al-osztályról a későbbiekben is. vagy lehetne külön kalandja az őszülő halántékú sherlock-nak és a dögös nővér kosztümöt hordó watson-nak is, azt is bírnám... (##12.13.)

(Runaways vol.2 #13-18) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

aki ismeri brian k. vaughan munkáit, azt tudja, hogy ha ő ráírja a borítóra, hogy valaki meg fog halni, akkor azt komolyan is gondolja... de azért a drámai finálé előtt még rengeteg minden történt -például rászántunk egy kis időt molly-ra, hogy ne mindig csak az jusson eszünkbe róla, hogy buta gyerek-vicceket süt el és folyton elalszik... aztán persze nem felejtkeztünk el a szösziről sem, nem az volt szerencsére megírva neki a csillagokban, hogy boldogan éljen egy távoli galaxisban, amíg meg nem hal... de hát egyébként is visszahúzta volna a szíve, a múlt emlékei, mert a múlt már csak olyan makacs dolog, hogy nem akar az enyészetté válni (uh, ma nagyon bennem van a flow, hogy profin kössem össze a különböző gondolataimat!)... szóval a múltból táplálkozva egy új ellen-csapat jött létre, akik magukkal hoztak egy igazi gonoszt is a múltból -szó szerint... de igazság szerint nem csak az ő tetteik rongálták a csapatot, hanem a túlfűtött hormonjaik is... nem nagyon örültem annak, hogy abból a múltkori ártatlan pusziból ekkora paláver lett, ugyanakkor nagyon szerettem azokat a csöndes perceket, amikor a srácok egészségesen lelkiztek egymással -hálóingben és pizsamában... a következő kötetre maradt a nagy kérdés, hogy ezt a nagy sokk-kal járó befejezést el lehet-e temetni a múltba -az biztos, hogy a hangulatot gyökeresen meg fogja változtatni. (##12.10.)

(Runaways vol.2 #7-12) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Takeshi Miyazawa, Adrian Alphone) (eng)

a szülők tettei ennyi idő után is komoly hatással vannak a gyerekekre és a csapatdinamikára... biztos kezdeni akar valamit azzal vaughan, hogy elszakította k-t a többiektől, de kicsit furcsán jött ki, hogy épp gyűrtük a lelkizést, amikor hopp, megérkezett egy nagyívű scifis háttér a sztoriba... pedig nagyon szeretem, ahogy bkv kezeli a magánéletet, nemhogy bosszantana, hogy tinik viaskodnak az érzelmeikkel, de még igénylem is! főleg úgy, hogy okosan kezeli a nemi identitás kérdését is. ha meg átcsúszna cikibe, akkor egy karakter kiszól neki, hogy’'nemár, a szerelmi háromszög tök béna’ (oh, igen, a meta-kiszólogatások jól mennek a szerzőnek, a múltkori lost-kacsintást elfelejtettem megemlíteni, a mostaniak közül meg persze pókember ’i am batman’ köszönése tetszett a legjobban)... a búcsúzkodás után rohantunk tovább, mert elég volt a pálmafás napsütésből, inkább egy hideg fehér hólepel alá merültünk... és hát a keleti-parti szuperhős tobzódás begyűrűzött ide is, a new avengers jórésze tiszteletét tette a kötetben (bár nem mindenki örülhetett ennek, elnézve azt, hogy rozsomák is mekkora pofont kapott út közben). de szerencsére azért nem került át rájuk a fókusz, a rejtélyt is az ifjak oldották meg (egyébként erősen emlékeztetett a sztori egy random heti-ügyes network nyomozós sorozat vonalvezetésére, az elkövetőt is az ott jellemző motivációk jellemezték)... tök jól működik, hogy nem akar akció-heavy lenni (bevállal egy antiklimatikus boss-fight-ot is), és olyan bája van, amihez nem sok széria érhet fel. (##12.06.)

(Runaways vol.2 #1-6) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

a sorozat eddigi fundamentuma volt, hogy a főszereplő srácok/lányok a gonosz szüleik elől menekültek el -de mi van akkor, ha kivesszük ezt az alapot, és megöljük a szülőket...? persze kell valami új csavar, amivel tovább kell görgetni a sztorit, és brian k. vaughan talál is egy megfelelőt -mintegy előképként a nagyszerű paper girls-éhez, itt is az időutazás lesz a kulcs, és egy nagy fenyegetés, amit még a bekövetkezése előtt meg kell akadályozni... viszont így sem maradunk problémás szülő/gyerek kapcsolat nélkül, és tök jó játék volt találgatni, hogy ki lehet az új srác nagyon gonosztevő apja -nem is sikerült eltalálnom, igaz, mire azt mondtam volna, hogy ’a-ha!’, addigra bkv már csavart még egyet a meglepetés-faktoron... egy új frakcióval is megismerkedhettünk most, egy kicsit idősebb kiadású csapattal, igaz a fő gondolatiság náluk is megvan -ugyanis mindegyikük gyerekként kezdte a szuperhős-ipart, így filozofálhatunk azon, hogy mennyire szabad az ifjakat erre az útra engedni... de azért sok idő nem volt az elmélkedésre, mert vaughan a szokásos vehemenciájával vezetett minket végig a sztorin, szórakoztatóan dobálta be a fordulatokat, gyors tempóban repített egyik akcióból a másikba, és persze jó ütemérzékkel csapkodta le a humor-labdákat (ehh, mostantól ott a bogár a fülemben -vajon tényleg büdös amerika kapitány szája...?). a csapat-dinamika még mindig jól működik, osszák szépen egymást a fiatalok, és az is tetszik, ahogy (még mindig) kihasználják azt, hogy a keleti parton tobzódik a szuperhősök kilencven százaléka, így los angeles-ben lehet király egy csapat poszt-pubertás... (##12.05.)

(Paper Girls #21-25) (2018, Image Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

a jövő fényes -neon-fényes... ugrottunk egy nagyot előre, ami összezavarhatná az olvasót, de brian k. vaughan pont azt érezte meg, nagyon helyesen, hogy ez az az időpont, amikor szélesebbre tárja a magyarázat-zsákja száját, így szépen kezd kifényesedni ez a korokon átívelő történet nekünk elveszett olvasóknak is... a kalandozó csajaink azért még inkább csak kapkodják a fejüket az események forgatagában, de azért bőven hatással vannak rájuk az átélt traumák. és azt éreztem, hogy most volt a leginkább a helyén a sorozat lelke, szépen építkezett fel az utolsó füzet érzelmi csúcspontjaihoz az egész kötet, ahol is néhány lapon belül egyszerre sikerült megolvasztani a szívünket és sokkolni a gyomrunkat... hogy egy pillanatig sem érezzük azt, hogy a status-quo hosszabb távon fennmarad, ezért legközelebb megint egy újabb felállásban izgulhatunk az újságkihordó csajokért... (nem csak azt bírom bkv-ban, hogy fordulatosan ír, hogy mindig érzelmi alapon közelít a történeteihez, de azt is, hogy jó tempóban lehet haladni a műveivel -ennél a kötetnél sem kellett erőlködnöm azon, hogy egy nap alatt befaljam az egészet...) (##10.12.)

(Saga #49-54) (2018) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

valahogy úgy vagyunk összerakva, hogy a legkönnyedebb napokon, mondjuk egy tengerparton lazázva is azon parázunk, hogy mikor üt be a krach, és a megnyugtató hullámok helyett az eget kémleljük, hogy mikor érkeznek meg a kurva felhők -mondjuk brian k. vaughan mindig is két kézzel szórta a muníciót ehhez a paranoiához... mindig fel vagyok spanolva, amikor tudom, hogy közeledik az év újabb piros-betűs ünnepe, azaz amikor kijön a következő saga adag utolsó füzete, és mindig megnyugszom, amikor végre újra belemerülhetek ebbe a folyton újdonságokat kínáló, mégis minden pillanatában ismerős világba -még akkor is, ha egyből az első oldalon egy himbálózó pöcs fogad... baromi jól állt ez a tengerparti környezet ennek a kötetnek, egyfajta lebegés érzését hozta, egy apró üdítő megnyugvást, nagyszerű karakter-pillanatokkal húzva alá a hangulatot -bár ezek közül jó volt nézni hazel-t, ahogy minden nap tanul valamit, de leginkább az gondolkodtatott el, hogy az egyedi testére mindig büszke petrichor képes lenne a radikális változásra, ha ezzel nyugalom költözne az életébe. viszont az igazi csúcspont alana és marko TÖKÉLETESEN ábrázolt erotikus és romantikus nagyjelenete volt, aminek minden pillanata igazinak érződött és olvasztotta az olvasói szívet... nem véletlenül emlegettem a mondandóm elején a felhőket a horizonton, mert végig ott dohogott a felszín alatt a feszültség, tudhatta minden olvasó, hogy ez a törékeny idill nem tarthat sokáig, hogy brian-nek rövid időn belül vérbe borul az agya, és néhány jól irányzott lépéssel kitépi a szívünket és ott hagy minket az utolsó oldalon vérbe-fagyva... és az írói nagyságát mutatja, hogy nem váltunk immunissá ezekre a sokkolásokra az évek során, mivel el tudja érni, hogy tényleg törődjünk a karakterekkel, ráadásul most is úgy dramatizálja a végső halált, hogy a sokk után egyből visszadob minket egy aranyos flashback-be, hogy szivárvány-effektust játsszon az arcunk: úgy potyogjanak a könnyeink, hogy közben mosolyra húzódik a szánk... (nekem az igazi sokkot nem is az utolsó rajzolt oldalak jelentették, hanem az utánuk következő bejelentés, miszerint legalább egy év szünetet tart ezután a sorozat -avengers, trónok harca, starwars, ide-vagy-oda, szomorú popkulturális év lesz így 2019...) (##07.25.)

(Runaways vol.1 #13-18) (2004) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

szeretem, amikor az írók maguktól megmagyaráznak egy problémát, ami piszkálta a kisagyam hátsó felét már a sztori eleje óta -mondjuk hogy miért van mindegyik családban csak egy gyerek... nem gondoltam, hogy brian k. vaughan ilyen nagyívű háttértörténetben gondolkozik, hogy a mikroszinten elindult konfliktust (a.k.a. gonoszak a szüleink) ilyen világ-méretű küldetéssé fújja fel. és ezzel együtt árnyalja is a szülőket, akik a céljuk miatt (mentsük át a gyerekeinket a föld új korszakába, ha már mitikus óriás űrlények el akarják törölni a jelenlegi állapotot) egy kicsit jobbá fordultak a szemünkben... persze csak egész addig, amíg ki nem derült, hogy a hat különböző hátterű családban azért erős a széthúzás, és az élethez ragaszkodó önzés minden egyéb tervet felül tud írni... egy-a-hathoz volt az esély a gyerekek közti áruló kilétére, így azért nagy meglepetés nem lett abból, hogy ki maradt hűséges a szülői örökséghez, az már inkább működött, ahogy bkv kezelte a fordulatot, mert harccal kombinálta az ifjú nagy tervét, majd jött a hirtelen lecsapó halál is, hogy biztos, hogy elégedetten csattintsunk a füzet végén... de azért nem sokkban hagyott a végén minket, járt egy kis levezetés is, hogy megnézzük a következményeket, és persze felkészüljünk az újabb kalandokra -ott, ahol minden kezdődött, az örök ifjúság emlékhelyénél, james dean szobrának lábánál... (##03.30.)

(Runaways vol.1 #7-12) (2003-2004) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Adrian Alphone, Miyazawa Takeshi) (eng)

egy ifjúsági történetnél igenis sarkalatos, hogy az ifjúságot érintő témákkal is foglalkozzon, igaz, brian k. vaughan ügyesen csomagolja a szuperhősös kosztüm alá a való életből vett problémákkal (a múltkor ugye az orrvérzés és a menstruáció szimbolikája, most a kéz-vagdosás (szigorúan varázslási célzattal), és hát már a hetedik füzetben felütötte a fejét a szerelmi sokszög, ami kötelező kelléke a tini-szappannak. btw, bkv kicsit megelőzte a tinivámpír-korszakot, a twilight idején szólhatott volna nagyot ez a kötet)... továbbra is előnynek érzem, hogy minden szempontból távol tartja magát a sztori a marvel fő-vonaltól, kaliforniában szerencsére alacsony az egy négyzet-lábra jutó kosztümösök száma, így nem futnak bele a srácok lépten-nyomon ismert arcokba (ezzel elterelve magukról a hősökről a figyelmet) -és ha importálódnak is a keleti partról igazság-osztók, azok bizony csak a b-ligába tartoznak (cloak és dagger), és maguk is még szinte éritettek a tini-problémákban... nem mondanám, hogy öles léptekkel haladunk (főleg ha olyan sztorik tartják vissza az előrelépést, mint a már emlegetett vámpíros), de azért a srácok mindent megtesznek, hogy túl-legyenek az első nagy hősködésükön... (a popkult-mérce eléggé az ezred-forduló előtt ragadt, nem? mármint o.j. bírójára meg az a-team-re utalni mindenképpen avittasnak hat -oké, mai szemmel már egy buffy kacsintás is...) (##03.29.)

(Runaways vol.1 #1-6) (2003) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

a szuperhős-bizniszben a fő karakterek már velünk vannak évtizedek óta, kívülről fújjuk már velük kapcsolatban az alapinformációkat, a kezdeteket, a motivációkat, így üdítő tud lenni, ha vadiúj arcokat láthatsz megszületni egy képregény oldalain. de persze brian k. vaughan nem tagadhatta meg önmagát, így egy üdítő csavart is belevitt az első kötetben prezentált origin-sztoriba... oké, a szülők és mentor-figurák mindig fontos szerepet játszanak a szuperhősök életébe (lásd mondjuk wayne-éket, kent-éket, parker-éket), de talán olyan még nem volt, hogy egy csapat azért jön létre, hogy a szüleikkel harcoljon (és nem a metafora szintjén, hanem szó szerint)... felnőtt fejjel lehetne rosszallóan nézni minden alkotásra, ami az ifjúságot célozza meg elsősorban, de szerencsére bkv (többségében) jól kezeli a tiniket, akik így hamar színpatikussá válnak (kivéve ha nagyon nyávognak valamin). és tök jó ötlet volt, hogy velük együtt fedezhettük fel a képességeiket -és persze azt, hogy milyenek is igazából a szüleik (vagy akár a tini-romantikát is, mondjuk a zavarodottságot egy hirtelen felindulásból elkövetett csók után)... szerintem jó dolog, ha valamiről lerí, hogy nem akar világ-megváltani, csak jóleső szórakoztatást nyújtani mert olyankor teljes bedobással végzi a dolgát, és az embert arra ösztönzi, hogy élvezettel falja a lapjait... (a legnagyobb kerékkötőnek jelenleg a rajzokat látom a mangásan eltúlzott érzelem-ábrázolásokkal, a helyenként fura arcokkal és az elnagyolt hátterekkel, de szerencsére a sztori húzása miatt elnéző vagyok a vizuális hátrányokért. ráadásul a háziasított velociraptor még ezeken a rajzokon is cuki...) (##03.27.)

(Y: The Last Man #55-60) (2007-2008) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Pia Guerra) (eng)

belenéz a szarkofágba a bebalzsamozott testre: ’lenin? ő a beatles egyik tagja volt, nem?’ -hát igen, lehet hogy yorick sokat változott az évek alatt, de a humora a régi maradt... milyen alattomos dolog tud lenni a melodráma, amikor úgy operál a szappanoperai elemekkel, hogy nem tudsz kibújni a csapásai alól, mert úgy üt meg, hogy igazán fáj -vagy extrém esetben felizgat (sőt, a kötet nagy halál-jeleneténél bevallom, hogy nem bírtam levakarni a vigyort az arcomról, mert nem akartam elhinni, hogy bkv meg merte húzni ezt a lépést)... mert hiába gyűlt össze mindenki párizsban a nagy találkozásra, ha még jó pár oldalon át csak kerülgették egymást. aztán jött egy reunion, egy jól megérdemelt szex és az utána kötelező pucér beszélgetés -és az első nagy gyomros... de ettől még nem lettünk érzelmi roncsok, mert éreztük azt, hogy yorick egy idióta, aki képtelen tisztán-látni az orra előtt világító tényeket, hogy az elmúlt öt év viszontagságai nem a beth iránti vágyait növelték, hanem azzal alakult ki szoros kötelék, aki végig mellette volt. de persze hiábavaló a felismerés, mert az élet kurvára igazságtalan tud lenni... (valahol az is örömteli, hogy az elsőre a sorozat fő-gonoszának tűnő alter sem velejéig romlott, egész egyszerűen a személyiségéből adódott az összes rossz cselekedete, ő volt az, aki katonaként nem tudta kezelni a férfiak nélküli világot, és csak a halál-vágya meg az eszméi sodorták erre a véres útra)... az epilógus vaughan-osan megcsavart volt az időugrással, de persze működött is a szokásos dramaturgiai húzása, mert így el tudunk mindenkitől köszönni (hol könnyebb szívvel (lásd hero-t és beth i-et), hol a könnyeinkkel küzdve (oh, amp)) -és mennyire zseniális, hogy yorick-ot pontosan ugyanúgy kényszerzubbonyban láthattuk az utolsó jelenetében, mint ahogy találkoztunk vele a legelején... no, a világ megy tovább, mert az emberiség a katasztrófák után is képes felállni -ennyi pozitív gondolat azért belefér a végén, nem...?

(ugye jól gondolom, hogy ez volt az első nagyobb lélegzetvételű sorozat, amit borítótól borítóig végigolvastam? az biztos, hogy most pont olyan érzésem van, mint mikor egy sorozat vagy egy terjedelmesebb regény-folyam végére szoktam érni -ürességet érzek, mert nem tölthetek több időt a megszeretett karakterekkel, nem lesznek már hajmeresztően izgalmas közös kalandjaink, nincs több idétlen poén, ami a leszbikusokon élcelődik...) (##03.26.)

(Y: The Last Man #49-54) (2006-2007) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Goran Suduzka) (eng)

alapvetően idegesítőnek kéne lennie a ’bkv-féle cliffhanger-feloldási techniká’-nak, azaz hogy a nagy csattanók után a következő füzet elején valami teljesen mással nyit, és ha olyan kedve van, akkor visszatér a függőben (és izgalomban) hagyott szálhoz, de legtöbbször még itt is ugrik kicsit az időben, hogy folyamatában ismerjük meg a közben lezajlott eseményeket -szóval bosszankodnom kéne az ilyen dramaturgiai húzásokon, de mégis élvezem őket, valószínűleg leginkább azért, mert filmes hatást keltenek ezek az ugrások, de a párhuzamos ’vágással’ futtatott szálak is hasonló érzetet ébresztenek, főleg amikor feszültségben egymást erősítik. és most volt mit felerősíteni, mert hőseink nagyobbnál nagyobb slamasztikákban ültek -leginkább kikötözve... dr.m felbukkanásánál kifejezetten vicces reakciót adott az agyam, mert annyira meglepődtem a karakteren, hogy elsőre nem is reagáltam azt le, hogy mi a neme... aztán elkezdett beszélni... értem én, hogy sokan szerettek volna valamiféle magyarázatot a ’nagy kérdés’-re, hogy mi okozta a nem-pusztulást, de nekem nem volt igényem egy tudományosan alaposan megtámasztott válaszra (mint ahogy sosem azért néztem a lost-ot vagy a leftovers-t, hogy megértsem a ’miért’-eket, hanem a karakterek miatt), így azzal sincs bajom, hogy a magyarázat csak a lábujját dugja bele a tudományba, és sokkal szilárdabban áll a spiritualizmus talaján... (a szokásos kötetvégi kitérőinkkel ezúttal a kezdetek felé kanyarodtunk, mert olyan karakterek bukkantak elő a homályból, akiket már nagyon régen láttunk, és a segítségükkel kicsit beleláthattunk a megváltozott világ hétköznapjaiba is. a hullákkal foglalkozó szupermodell mindennapjai kellően érdekesek, plusz a segítségével ms.brown is kaphatott egy szép lezárást, a csepűrágó banda viszont most sem volt túl érdekes, inkább csak meta-szinten működnek, ahogy a művészetről csacsognak a körülöttük lángoló los angeles-ben...) (##03.25.)

(Y: The Last Man #43-48) (2006) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Goran Suduzka) (eng)

azt hiszem rájöttem valamire: lehet összefüggés aközött, hogy a képregény szerkezetében feldúsultak a flashback-ek és aközött, hogy brian k. vaughan ebben az időben a lost írószobájában is tevékenykedett, hisz’ mindenki emlékszik jól, hogy milyen kardinális pontjai voltak annak a sorozatnak is a visszaemlékezések (csak azt nem tudom, hogy azért alkalmazták őt damon lindelof-ék, mert látták, hogy ért a flash-ekhez, vagy azért kerül elő az összes szereplő múltja a képregényben, mert a lost miatt itt is kedvet kapott bkv ehhez a dramaturgiához)... ebben a kötetben dr.mann és alter altábornagy kerültek sorra, erős drámaisággal bővítve mindkettejük életvonalát... arra is rájöttem, hogy azért is jó a roadmovie jelleg, mert a különböző települések (és földrészek) lehetőséget adnak a szerzőnek arra, hogy mindig friss ötletekkel futtassa be a már megismert vázat. így lehet, hogy a különcködő és tiritarka japánban szex-robotok állnak a cserekereskedelem egyik csúcspontján, és hogy a yakuza irányítását és b-kategóriás kanadai énekesnő veszi át... a távol-keleten nem lehetett megkerülni, hogy dr.mann kiemelt szerephez jusson a származása miatt -mint ahogy az sem meglepő, hogy a helyi chambara filmekből inspirálódva összecsattantak a szamuráj-pengék egy véres összecsapásban... de fel kell készülnünk a további egymásnak-feszülésekre, mert úgy tűnik, hogy nem csak a tesztoszteron fűti a háborúkat, a nők önmagukban is képesek rá, hogy egymás vérét ontsák -egy férfiért... (##03.24.)

(Y: The Last Man #37-42) (2005-2006) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Goran Suduzka) (eng)

olyan érzése van az embernek, hogy bkv elhatározta, hogy mikor akar a végére érni a sorozatnak, és most kicsit megnyújtja a közepét, hogy kellő hosszúságú legyen a folyam -persze ettől még baromi szórakoztató minden oldal, csak kicsit áttetszőbb a kitérőktől és visszaemlékezésektől, mint eddig... szóval kábé a második füzet óta várjuk, hogy yorick elérjen ausztráliába, de persze így húsz füzetnyire a végétől még nem kaphattuk meg a nagy találkozást beth i-el, úgyhogy egy másfajta keresést/kergetőzést kellett ellőni -így került a képbe a bulvárújságíró-néni, aki kellő fifikát szedett fel magára az évek során, hogy a kis yorick-ot lefotózva álmodozhasson a pulitzer-díjról (eközben a félszemű rosa könnyedén meg-jamesbond-olta dr.mann-t, amikor ágyba-vitte, orgazmussal magához kötötte, csak hogy kém-tevékenységet folytathasson hőseinken)... ezután újabb kitérők érkeztek a kötet menetébe, visszatértünk beth ii-höz, egy olyan fordulattal, amit általában nem szokásom szeretni, itt viszont szórakoztatónak találtam, hogy yorick ilyen könnyedén szórja a magvait (mellékesen érintettünk megint egy csomó érdekes témát a katolikus egyházzal kapcsolatban, a felmerülő szűznemzéseket és a női vezetőt, aki keresi a leendő férfi pápát, mert a hagyományok baromi nehezen halnak ki)... ezután megengedte a kedves szerző, hogy még egy kicsit közelebb engedjük magunkhoz 355-öt (a drámai múltja segítségével), plusz érdekes adalékokat kaptunk ampersand múltjával kapcsolatban... még három kötet van hátra, remélem legközelebb japán földön már jobban beindulnak azért az események -de ha csak csapongunk továbbra is, az sem fog a földhöz vágni... (##03.22.)

(Y: The Last Man #32-36) (2005) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Goran Suduzka, Pia Guerra) (eng)

óh, azok a fránya csalódások... ’csaj-csajon’, ígérgeti a cím, erre a dokinéni/355 maszatolást yorick csúnyán megzavarja -de persze értelmezhetjük átvitt értelemben is a címet, hiszen a tengeren játszódik (majd’) az egész kötet, és hát a hajók mindig nőneműek, az angol nyelvben is (vagy mondhatjuk azt, hogy a víz felett és a víz alatt is csajok vannak, több rétegnyi csaj, ehh, inkább befejezem az etimológiai fejtegetést)... azért is húztam egy kicsit a számat, mert feldobott a tudat, hogy a hajóskapitánnyal kaptunk egy új női karaktert, aki kedves, támogató, és nem akar egyből hősünkre támadni (és ügyesen kerüli ki a kapitányi kliséket azzal, hogy nem papagája hanem majma van) -erre két füzettel később nem kiderült, hogy a látszat csal nála is, és mégsem rakhatom őt a pozitív oldalra...? elég durva felvetés az bkv-tól, hogy nők tömegei teszik tönkre magukat heroinnal a lelki csapásaik miatt, de igazság szerint nem tűnik ez olyan valóságtól elrugaszkodott feltevésnek... a gyors lefolyású eseményeknek köszönhetően könnyen végig lehetett szaladni a köteten, kicsit aperitifnek éreztem csak a ránk váró kalandok előtt... (ismét volt egy fősodoron túli extra füzet is, ami ügyesen megkavarta beth háttértörténetét a horrorisztikus és szuperhősnős lázálmokkal (ez utóbbinál még a színezés is átváltott retróban, nagyon helyesen).) (##03.20.)

(Y: The Last Man #24-31) (2004-2005) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Pia Guerra) (eng)

mindenkinek van gyenge pontja, nekem a széparcú intelligens lányok, yorick-nak meg a beth nevű szőkék... de legalább szerencséje volt a templomban talált szöszivel, mert nem csak szexet kaphatott tőle, hanem komolyabb beszélgetést is, valakit, akivel lehetett osztozni a bűntudaton -soha rosszabb kísértést, soha rosszabb évát az édenkertbe (btw, a vallás is szépen került be a nagy egészbe a katolikusok válságával (ugye hogy kellett volna hagyni, hogy nők is lehessenek papok...?), és yorick isteni belépőjével)... azért nem felejtkezünk el az eredeti beth-ről sem, igaz még csak azt a tényt rögzítettük, hogy yorick-nak érdemes lett volna várnia még a félrenézéssel... ezután végigrohantunk hero élettörténetén, kiegészítve az eddig homályban hagyott részleteket, majd révbe értünk san francisco-ban -egy időre... bkv itt látta megfelelőnek az időt és a helyet, hogy játszani kezdjen velünk azzal kapcsolatban, hogy miért is élhette túl yorick a dögvészt. felkínált egy misztikus magyarázatot, majd egy ahhoz hasonlóan nehezen komolyan vehető tudományos fejtegetést (mindezt persze drámaian, sok vörös folyadékkal körítve) -a lényeg mind a két esetben az, hogy a hősünk maga semmiképp sem különleges, csak a körülmények miatt maradhatott állva utolsó férfiként... most hogy elértük a kitűzött célt (san francisco-t), nincs más hátra mint, izé, továbbmenni -amerikát már keresztül-szeltük, jöhet a világ... (##03.10.)

(Y: The Last Man #18-23) (2004) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Goran Parlov) (eng)

na jó, bkv úgy játszik a szexualitással és így velünk olvasókkal is, mint egy kézügyességből diplomázott pornószínésznő a rózsaszín dildókkal... mert mondjuk yorick legféltettebb titkaira legkönnyebben egy szado/mazo kínzás segítségével deríthetünk fényt, ugye...? igen, mert így az olvasó felajzva lapozhat egyre gyorsabban az igazság után kutatva, egyszerre szörnyülködve a múltból felszínre törő emlékeken, a kábító szerek okozta furcsa trip-peken, miközben azt kívánja, hogy ne csak egy kormányügynökségi kihallgatási technika legyen ez, hanem egy határokon túlmenő kőkemény előjáték... de nálam az is kimeríti az olvasói szexuális zaklatás fogalmát, amikor a szerző leültet egy kibomló fürdőköpenyes nőt a szolidan becsiccsentett főhős mellé a kanapéra, hogy a szexről és a maszturbációról beszélgessenek... de hogy ne csak a yorick lába között parlagon heverő fegyverről beszélgessünk, foglalkozzunk az igazi lőfegyverekkel is, mert azok is fontos szerepet játszottak a kötetben... hőseink útját állta (szó szerint) egy újabb elvadul nő-csapat, akik polgári ellenállásba (és útblokádba) kezdtek azon az elven, hogy úgyis mindenről a (bush) kormány tehet -és nem csak 355-nek és a dokinéninek kellett elszenvednie pár pofont azért, hogy szabaddá váljon az út kalifornia felé, hanem yorick-nak is komoly lépésre kellett elszánnia magát: az első gyilkosságára... (mellékesen foglalkozunk az állatvilág problémájával is, ugyanis annyi idő telt már el a hímneműek kihalása óta (másfél év), amivel elértünk bizonyos rágcsálók életciklusának a végéhez, és ezt könnyen tovább lehet gondolni azzal, hogy idővel minden állat (a.k.a. élelmiszer) eltűnik a föld színéről...) (##03.07.)

(Y: The Last Man #11-17) (2003-2004) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Paul Chadwick) (eng)

megváltozna-e a sorozat dinamikája, ha nem yorick lenne az egyetlen utolsó férfi? majdnem megtudtuk ezt, mert a hím-gyilkos himlő (uhh, bocs, szóvicc-halál) az űrbe nem jutott fel, úgyhogy a nemzetközi űrállomáson is életben maradtak ketten -csak onnan meg nem egyszerű lejutni... persze hősünk nem sokáig örülhetett annak, hogy a gyengécske vállairól lekerül a hatalmas teher, mert hát maradni kellett a koncepciónál, egy férfi, egy majom, nincs apelláta (esetleg csak a nyitva-hagyott kérdés, hogy az űrben nemzetközi összefogásban fogant gyermek szebbé teszi-e a jövőt)... yorick egyébként nincs túl jó formában a kötetben, szakállal fejezi ki a rosszkedvét a kötet elején, minden megszólalásában elejt egy cinikus popkult utalást, majd lefertőtlenítik, elfogják és megszégyenítik, mint szabadulóművészt... nyitottabbá vált a történet, hogy kicsit szélesebb látószögünk nyílt a kulturálisan sokszínű gárda segítségével (még arra is figyelt bkv, hogy az oroszok következetesen kozmonautát mondjanak az űrhajósokra), de szerintem az is jó ötlet volt, amikor két füzet erejéig félretettük a főhősöket, hogy kicsit betekintsünk egy másik mikroközösség életébe és gondolkozás-módjába is -és hát a választott színházi közeg arra is jó volt, hogy meta-utalásokkal görbe tükröt állítson magának a szerző, akár azzal, hogy felfedi az előképeit (pl. mary shelley regényét), akár azzal, hogy a darab közönségének reakcióiba beépíti az olvasói reakciókat (magyarul azt a folyton felvetődő problémát, hogy szexre vágyó hordaként van ábrázolva a nők egy csoportja a képregényben)... (##03.02.)

(Y: The Last Man #6-10) (2003) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Pia Guerra) (eng)

egy posztapokaliptikus történetben mindig gyanús, ha a főhősök egy idilli utópisztikus társadalmi közösségre bukkannak, mert ott biztos hogy van valami sötétség a mélyben... de szerencsére bkv a múltjuk ellenére pozitívan ábrázolja az ohio-i kisvárosban csendesen meghúzódva élő nőket -kellenek is ők ellenpontnak a minden értelemben eltúlzott amazonok mellé (akiknél a vezető már ott tart, hogy undorodik a sperma gondolatától is, és meggyőződése, hogy addig elnyomásban kell tengődniük a nőknek, amíg egyetlen férfi is él még a földön, mert akkor nem lehet eltörölni a régi rendszert, blablabla)... két fontos szálunk rántódott össze egy drámai konklúzióba, ahol a brown tesók szenvedték meg a konfrontálódás javát (meg persze azok, akiknek különböző éles tárgyak jutottak be a szervezetükbe)... örömteli, hogy yorick nem egy szuper-man, hanem egy hibákkal teli esendő alak, aki nem a legokosabb ember a környéken, akiben túl könnyen szikrázik fel a harag, ugyanakkor (szinte) minden körülmények között helyén van a szíve... bár azt már múltkor is hangsúlyoztam, hogy nem várom, hogy lucskos szexualitásba boruljon a képregény, de azért néha-néha lehetne valami több is a romantikus tapogatózásoknál -igen, ilyen férfi-olvasó vagyok, aki biztatja hősét a hűtlenségre... (##02.28.)

(Y: The Last Man #1-5) (2002-2003) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Pia Guerra) (magyarul: Vertigo 1-4 (Kingpin))

egy férfi és hárommilliárd nő -nedves álom vagy lélekgyilkos rémálom...? brian k. vaughan már itt az elején elég egyértelművé teszi, hogy nem a pornográfia felől akarja megközelíteni ezt a scifi toposzt, hanem egy nagy kalandot kerít inkább az elképzelhetetlenül nehéz szituációból. és jól végig van gondolva a férfi-nélküli világ, mert nem csak yorick-kal, a fajtája utolsó képviselőjével akar foglalkozni, hanem olyan (gyakran összeérő) szálakat emel be mellé, amikkel a nagyobb képre is rá tud világítani. mert a társadalmunk a mai napig a férfiakra van berendezkedve, ők uralják a politikát és a hadsereget, így a nők nehezen tudják átvenni a szükséges hatalmat (nem véletlen, hogy az izraeli hadseregnek fontos szerepe lesz a történetben, hisz’ ott minden nőnek kötelező letöltenie a szolgálati idejét)... mindig érdekes figyelni, hogy az ilyen szituációk mit hoznak ki az emberekből, és nem véletlen, hogy a gyászon és zavarodottságon túl az agresszió uralja a gondolkozást -várom azt, hogy az amazonokkal merre akar menni bkv, mert nem hiszem, hogy csak a harcias feministákat akarná kifigurázni velük, akik szélsőséges végletként örülnek a férfiuralom végleges megszűnésének... a saga és a paper girls után nem volt kérdés, hogy bkv írói stílusa most is a szívem közepébe fog találni, de meglepően könnyen faltam ezeket a kezdő füzeteket -persze a felépítésük is segített, mert már a nyitány filmes felütése és ketyegő visszaszámlálása is egészséges feszültséget hordozott magában, de aztán a későbbiekben is jó tempóban indultunk neki az amerikát átszelő nagy utazásra... (pia guerra rajzai teljesen ’okék’, egyedül az zavart, amikor a politikusnők és politikus-feleségek arca és haja annyira hasonló volt, hogy nem nagyon lehetett őket megkülönböztetni...) (##02.10.)

(Paper Girls #16-20) (2017-2018) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

valahogy sosem éreztem nagy késztetést, hogy szilveszteri partikra járjak, de 1999 utolsó napján úgy alakult, hogy meghívtak egy házibuliba -és biztosan mondhatom, hogy tizenhét évesen hidegen hagyott minket az y2k para, sokkal fontosabb volt, hogy a magnóból üvöltsön a mennyország tourist a tankcsapdától... a kedvenc időutazó csajaink is ide, az ezredforduló hajnalára érkeztek ezúttal, és persze bkv sem hagyhatta ki a 2-esre váltás nagy paráját (vagy az akkor virágzó goth stílust) -de a csöndes kisvárost sem ez bolygatja fel, hanem egy csapat hegyomlásnyi kézi-vezérelt jaeger (klasszikus robot-formában)... az első füzetben még kicsit zavarosan merültünk bele a korokon átívelő idő-háborúba, de aztán szépen letisztázódtak az ellenfelek és az ő szándékaik. persze mi még így is többet tudunk, mint a csajok, akik tényleg csak kapkodják a fejüket a nagy csimm/bummban, főleg amikor a jövőből jött emberek és fegyverrel hadonászó öregasszonyok kereszttüzében találják magukat... továbbra is okosan van használva az a kezdetektől meglévő ötlet, hogy térben kötött az időutazást láthatunk, mert így most is belefuthattunk az egyik hősnőnk idősebb verziójába -és ezek a találkozások mindig jó alkalmat adnak egy kis lelkizésre. igaz, nem kell ahhoz egy karakter két verziója, hogy személyes síkra tereljük a beszélgetéseket -mert én azt is nagyon szerettem, ahogy a nemi identitás kérdését kezelik a csajok, zavart fejvakarások és bősz tagadások közepette... nem volt kérdés, hogy a fináléval egy újabb korszak felé vesszük az irányt, már csak hagyománytiszteletből is, és persze megint kecsegtető az az időpont, ahová a csajok frissen lepottyantak... (##02.09.)

(Saga #43-48) (2017) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

látjátok azt a méretes feketéllő kőtömböt, ami kecsesen gördül le a hegyoldalon? na, az az a kő, ami a szívemről esett le... brian k vaughn belátta, hogy eleget sanyargatott minket az utóbbi időben, így most sokkal könnyedebb kézzel vezette ennek a kötetnek a fő csapásirányát. persze ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek jó irányba suhanna az élete előre (the will mindenképpen vitatkozna ezzel, miközben lóg ki a fejéből a klasszikus piros/fehér/sárga szín-összeállítású rca kábel), de az mindenképp elmondható, hogy nem szakadtunk bele lelkileg az olvasásba, és most pont ez volt a jó... pedig lehetett volna itt feneketlen kút mélységű dráma is, de sokkal inkább foglalkoztunk az előző kötet végi sokk gyakorlatias következményeivel, mint a lelki hatásaival. bár mindkettőre elmondhatjuk, hogy olyan igazi bkv-s megoldások születtek, mert ki másnak lenne mersze egy abortusz-várost létesíteni az univerzumban, ha nem neki -ráadásul egyből ezzel a sokkal nyitja azt a füzetet, amit részben az új olvasóknak is szántak... azt mondjuk nem tudom, hogy a terhesség-megszakításról miként asszociált a kedvenc perverz alkotónk a western-re, de ha már egy poros bolygót képzelt el a tevékenység köré, akkor már hozta az összes kötelező kellékét is a kovboj-kalapokkal, a tovagördülő ördögszekerekkel, a porban lesben álló banditákkal és a kietlen tájat átszelő vasparipával... persze azért a téma esszenciáját is megragadta a por-lepte felszín alatt, így elmélkedhettünk egy sort az abortusz összetett problémájáról is... érdekes volt a kötet szerkezete, mert az első négy füzetben a fő csapatra koncentráltunk (és nem csak alana-ék szomorú küldetésére, de petrichor és a robot magányára is), majd az utolsó két számban tekintettünk ki a világba kicsit, ügyesen építve tovább (a) the will-t és ghüs-t is (btw, az előbbinél igen ötletesen voltak használva a flashback-ek is, részben azért, hogy ne maradjunk lying cat (és gwendolyn-cici) nélkül idén)... ha valami akkora kedvenccé válik, mint nálam a saga, akkor óhatatlan, hogy benne van az emberben a félsz, hogy nem fogja érezni azt a bizsergést, mint korábban, de hálistennek nem úgy tűnik, hogy a staples/vaughn kettős bármikor is cserben hagyna. (#10.25.)

(Paper Girls #11-15) (2017) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

személy szerint nekem tetszik ez a koncepció, hogy mindegyik fejezetet egy újabb korszakban töltjük, és ami még fontosabb, egy másik hangulatban... mert most elhagytuk a scifi-elemek többségét, és inkább egy nagy (túlélő)kalandnak tűnt az utazás ezen szakasza, mint eddig bármikor, köszönhetően az erdőben ólálkodó szörnyeknek, a gyors sodrású folyónak, egy harcias amazonnak és a primitív létformában élő embereknek... és az is tök jól működött nálam, hogy a lányok utazása a pubertás-kor allegóriájává vált, amikor is a tinik felfedezik a testük változásait és a szexuális orientációjukat -a maguk suta módján... (érdekes lesz viszont, ha a csajok rendre átlépik a morális határokat, és muszáj nekik, ha túl akarnak élni). kíváncsian várom, hogy mennyire viselik majd meg őket ezek a tettek -mondjuk az, ha egy kőkori baltával szétverik valakinek a fejét...) időutazós sztorihoz mérten elértünk az első komolyabb paradoxonig -az ilyen alkotások mindig szívesen játszanak a tyúk/tojás dilemmával, azaz azért cselekszik valaki úgy ahogy, mert látta már korábban, hogy mit kell cselekednie, vagy ez mindig is része volt a cselekedeteinek, és egyébként is, ha nem cselekszik a jövőben, akkor a múltbéli énje nem tudja meg, hogy mit kell cselekednie, hogy eljusson arra a jövőbeli pontra, áhh, önmaga farkába harapott az agy-kígyóm... ahogy várható volt, az utolsó füzet végén megint ugrottunk egyet, hogy a klasszikus ponyva-zsánerek közül egy újabbat is kipipálhassunk: jöhetnek az óriás-robotok! (közben szépen épül a háttérben a mitológia -már megismerhettük a dedikáltan első időutazót is: egy vagány csajt a huszonegyedik századból, ki mást...) (#09.06.)

(Paper Girls #6-10) (2016) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

szóval ez tényleg nem egy nosztalgia-trip lesz... brian k. vaughan máris elhagyta a kitaposott járt utat, és a jelenbe kormányozta a lányokat, és ennek a lépésnek számtalan pozitív következménye lett. először is mindig mókás, amikor egy időutazós történetben a múltból érkezett karakterek rácsodálkoznak a megváltozott világra, a rohanó technika legújabb vívmányaira (mondjuk a lapostévére meg az okostelefonra) (és persze érezhető, hogy a tavalyi sokkban íródott a kötet, mert keserű utalások vannak arra, hogy egy nő nem lehet az egyesült államok elnöke). ugyanakkor talán sokkal érdekesebb vetület az, hogy a saját jövőjükbe huppantak át hősnőink, így igen komoly személyes drámákkal lehetett megadni az érzelmi alapot -mert mi van akkor, ha azt érzi valaki, hogy nem sikerült elérni azt az életet felnőttkorra, ami a tinédzser-álmok meghatározó része volt? vagy mi van akkor, ha már rég nem léteznek az álmok, mert maga az élet sem létezik már...? sosem könnyű közel kerülni egy neurotikus karakterhez, de bkv jól egyensúlyoz erin idősebb verziójánál, a kétségbeesés, az egzisztenciális válság és a megnyugtató xanax-szedés között lavírozza végig, hogy egy csipetnyi felnőtt hangot csempésszen a nagy egészbe... kell is ez a komolyság, ha már a nagy egész ilyen eszement tempót diktál az óriási nőtt férgekkel, a távoli jövőből érkezett klónnal, és a nagy futással, hogy megleljék az elveszett társukat... bár mondhatnám azt a sztorira, hogy ’vagy valami ilyesmi’, mert még mindig nem száz százalékosan kristályosodott ki minden, bár én sosem igényeltem azt, hogy a számba rágják a lényeget, majd ha eljön az ideje, akkor majd jól a homlokomra csapok, hogy ’áhh!’, és nagyon boldog leszek... (#09.05.)