(2014) (írta: Juan Díaz Canales, rajzolta: Juanjo Guarnido) (magyarul: Pesti Könyv, 2018)

mr.blacksad eddig mindig megállt egy-egy városban, hogy felgöngyölítsen egy ügyet, úgyhogy nem számítottam arra, hogy motorgépjárművek segítségével átszeljük amerikát, hogy úton leszünk az egész köteten át (kacsint)... de egy noir-gyökerű műnek jól áll ez a fajta mozgás, főleg hogy rengeteg klasszikus kellék volt itt, a cirkusz világa, a hidakon és hegyeken átsuhanó gőzmozdony, egy kanárisárga cadillac, egy csapat brando-sított motoros fickó, egy szomorú sorsú végzet-asszony, egy ifjú alkotó, aki összeomlik az alkotás súlya alatt, néhány hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság, és két szerencsétlen szövetségi ügynök, akik néhány monoklit tudnak csak felmutatni a nyomozásuk végén... bár csak néhány panelt szántunk rá, mégis most tudhattuk meg a legtöbbet blacksad családi hátteréről, a testvéréről és az apjáról... így az ötödik kötethez érve már elmondhatom, hogy kiismertem azt, amit a sorozat nyújtani tud, az ismerős panelekből építkező, de piszok szórakoztató sztorikat, és a csodálatos, részletgazdag rajzokat -és szerintem nem kell annál jobb ajánló-levél, hogy most is muszáj volt még aznap elolvasnom egy-ültő helyemben, amikor kézhez-kaptam a kötetet... (##10.31.)

(2010) (írta: Juan Díaz Canales, rajzolta: Juanjo Guarnido) (magyarul: Pesti Könyv, 2018)

jazz, mardi gras, nincstelen zenészek, cajun falu, mississippi, kikötő, gőzhajó, nyakba akasztott olcsó gyöngysor, temetési menet, vudu, new orleans, louisiana... ezeket a képeket látjuk a filmekben és sorozatokban, és ezek közé került be blacksad és heti is, és persze ugyanolyan tökéletesen passzolnak a lepukkant füstös bárok világába, mint az eddigi északabbi helyszínekbe... a big easy egyedi hangulata hatalmas előnye a kötetnek, még azt is ellensúlyozza, hogy néhány apróbb pofonon túl most nem igazán megyünk mélyre, bár egy megtört (drogos) zenésszel azért erősen jelen van a dráma is a lapokon... blacksad szokás szerint végigbrusztolja magát a kikérdezésre (és pofonokra) várók során, hogy összerakja a rábízott ügyet, eközben szegény heti csak lohol utána, ahelyett hogy csodás dekoltázsokra csorgathatná a nyálát... mi olvasók viszont szokás szerint juanjo guarnido rajzaira csorgathattuk a nyálunkat, ráadásul most a karneváli forgatagban még nagyobb részletgazdagsággal dolgozhatott ez a korszakos zseni, és ezúttal még a szín-kezelésének is fontos szerepe lett, mert látványosan változik a színpaletta egy-egy lapozás után meleg-barnából hideg-kékbe és vissza... (##05.22.)

(2005) (írta: Juan Díaz Canales, rajzolta: Juanjo Guarnido) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2017)

az ötvenes évek amerikája sokszor egy idealizált képként él a fejünkben, ahol vidáman szól a ’mr.sandman’, és mindenki éli az egyszerű életét, pedig rengeteg sötétség árnyékolta be a korszakot -gombafelhőként nehezíti a közhangulatot az atombomba feltalálása, és ha ez nem tenné eléggé paranoiddá az embereket, ott van még a levegőben a hidegháború egyre erősödő fuvallata is, tombol a mccrathyzmus, amikor a nacionalizmus nevében üldözik a balos érzelmű embereket. hogy miért merültem bele ennyire a történelem-leckébe, amikor én sem fejeztem be a tanulmányaimat a töri-szakon, mint hősünk, john blacksad? mert nagyon tetszik, ahogy beemelik a valóságnak ezeket a súlyos vetületeit egy cuki állatos képregénybe... (az atom- és kommunista-para mellett itt vannak még a háborús bűnök és a holokauszt is, mint sötét mementók) és azt hinné az ember, hogy a valóság drámaisága és az antropomorf állatok világa nem férnek meg egymás mellett egy kötetben, pedig gyönyörű egésszé áll össze a koncepció, az olvasó egyszerre tud örülni az archetipikus karaktereknek és elvonatkoztatni attól, hogy most egy bagoly vagy egy farkas arcát látja épp’ nagyon emberinek... blacksad nem sokat változott az utolsó találkozásunk óta, még mindig búskomoran szívja a cigarettáját a ballonkabátjában, néhány véletlennek köszönhetően csöppen bele az események közepébe -és persze megint a rossz nőbe szeret bele végzetesen... (ügyesen játszanak a palettával, nem csak a címbe emelkedik be a ’vörös’, de a képkockák is kicsit máshogy vannak színezve, mint eddig.) (#11.15.)

(2003) (írta: Juan Díaz Canales, rajzolta: Juanjo Guarnido) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2017)

miért ítéljük meg a másikat a külső alapján? miért gondoljuk azt, hogy csak a velünk egyformákkal tartozhatunk egy közösségbe? miért fejlődik ki bennünk gyűlölet azok irányába, akik mások tőlünk? persze lehet indokokat keresni az ön-értékelésben, a kisebbségi érzésekben, lehet hibáztatni a körülményeket, a nehéz élethelyzetek radikalizáló hatását, a saját problémák áthárítását és kivetítését, mégis nehéz ép ésszel felfogni, hogy az emberiség az évezredek alatt képtelen volt felnőni, és túllépni a rasszizmuson. és az a legszomorúbb, hogy nem csak arra az ötvenes évekre igaz mindez, amiben a képregény is játszódik, de a jelenkorunkban is egyre erősödik a gyűlölet, és sokszor már csuklyával sem takarják el az emberek a véleményüket... komoly téma ez egy rajzolt történethez, gondolhatja az, aki csak felületesen ismeri a képregények világát, pedig nem ritka holló az ilyen, főleg európai alkotásokban. és a blacksad tökéletes táptalaj volt a témához, már ha csak a diverz karakter-készletét nézzük is... meg persze a miliőt, amiben játszódik, a háború utáni nagy lelki megzuhanás korszakát, amikor már elmúlt a győzelem utáni naiv eufória, viszont a problémák megmaradtak, a munkanélküliség, a radikalizálódás, a különböző népcsoportok közti ellentétek. és bár a fekete közösség sincs szép színnel lefestve (erőszakos egy banda, aki fegyverrel a csípőjükön járnak a közértbe is), de igazán a fehér felsőbbrendűséget hirdetők kapják meg a magukét, mert velük lehet jobban behozni a noir-elemeket, hisz’ tudjuk jól, hogy az ilyen társaságoknak nem csak az egyszerűbb melósok a tagjai, a vezetőség mindig felsőbb körökből kerülnek ki -és egy krimiben ezekkel a körökkel lehet igazán a mocsok mélyére ásni... jól működnek a személyes drámák is az ügy kapcsán, de tudjuk jól, hogy egy összetett bosszú terve legtöbbször könnyek között végződik... (még mindig furcsa egy cuki állatos kötetben melleket meg szexet látni, de ez csak azért van, mert az én agyam is nehezen lép át a sztereotípiákon...) (#08.20.)

(2000) (írta: Juan Díaz Canales, rajzolta: Juanjo Guarnido) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2016)

john blacksad egy letűnt kor gyermeke. az ötvenes évek amerikájának kiábrándult levegőjét szívja, esetleg az olcsó cigarettáját. nem veti meg az italt és a nőket sem. átkozott idealista, egy ballonkabátos lovag a barátságtalan világban. john blacksad egy macska. de ez nem meglepő egy olyan környéken, ahol a rendőrfőnök egy német juhász, ahol a patkányok a legjobb besúgók, ahol egy öreg orangután énekli a szomorú blues-t a rég megkopott fényű lebujban. és ahol a la iguana-ba csak hüllők léphetnek be... sokáig azt gondoltam magamról, hogy nem működnek nálam az antropomorf állatokat használó történetek, de aztán rájöttem, hogy csak értő kéz kell ahhoz, hogy eladják nekem ezt a formát. és ez a két tehetséges spanyol (juan diaz canales és juanjo guarnido) könnyen levettek a lábamról. mert az írásnál tökéletes játszanak azokkal a noir klisékkel, amik nagyon közel állnak a szívemhez (egy femme fatale halála kapcsán egy korántsem makulátlan, de tisztaszívű magánkopó elindul, hogy a nyomozás során véren csúszva felküzdje magát a legmagasabb körökig, miközben szál a cigaretta füstje, és kemény pofonok csattannak sötét sikátorokban). a történet egyszerűségét gyönyörűen ellensúlyozzák a képek részlet-gazdagságával, a panelek és plánok film-szerűségével. már csak egy kis szaxofon-jazzt kell felrakni a sercegő lemezjátszó-tű alá, és tökéletes lesz az illúzió. és nem hogy zavaró, hogy a whiskey illatához az állatok bundájának szaga is keveredik, hanem pont ez az egyedi buké teszi különlegessé... (#08.20.)