(2003-2004) (írta: Neil Gaiman, rajzolta: Andy Kubert)

az ismert dolgok kiforgatásánál a legfontosabb kérdés, hogy van-e az ötletes csavarokon és karakter-utalásokon túl bármi, amit még élvezni lehet. mert oké, hogy egy váratlan környezetbe pottyannak a legismertebb marvel-hősök, és sokáig lehet találgatni, hogy a felbukkanó új arcok kik is az ismert univerzumban, de egy idő után az ember elkezd többre vágyni. történetre. és hát pont neil gaiman lenne az, aki ne tudna kitalálni egy történetet egy ilyen alap-felütéshez? oké, kicsit keresgélnie kell, de aztán szépen összeáll minden szál. de ami még fontosabb, hogy hozza a kora-újkori hangulatot (főleg az elején), ideális történelmi korszak az inkvizícióval, hogy a kirekesztésről meséljen. (és van még egy klasszikus gaiman-i téma is, ’az angol, aki átutazik a nagy óceánon túlra, hogy új otthonra leljen’.) (bírom, amikor nyitott szemmel kell nézni egy képregény, például láttátok matt murdock hajában a kis szarvacskákat...?) ($03.16.)

(1990-1991) (írta: Neil Gaiman) (rajzolta: Kelley Jones, Mike Dringenberg, Matt Wagner) (borítók: Dave McKean)

az a jó az álmokban, hogy sosem tudhatod, hogy mi vár rád a következő kanyaron túl. a halhatatlan családdal megtöltött hangulatos bevezető után valami igazán nagyszabást vizionáltam. ezt támasztotta alá a következő fejezet is, amelyben álom drámaian elbúcsúzott mindenkitől, közben a pokolban is nagyon készülődtek a fogadására, én meg már dörzsöltem a tenyeremet, hogy mekkora összecsapás készülődik itt. aztán persze neil mindenkit átvert egy isteni fityisz mutatása közben. csata helyett filozófiai elmélkedést kaptunk, és a pokol kulcsát. ezután jöhetett az igazi gaiman-i tobzódás, számtalan kultúra terméke tette tiszteletét álomföldön, mindenkinek meg volt a jó oka, hogy beleszóljon az örökösödési procedúrába. úgy tűnik, szokás lesz, hogy a nagy összefüggő történetekből kidugjuk a fejünket egy-egy rész erejéig, most nem is az volt az érdekes, hogy megnézhettük, milyen az, amikor a holt lelkek visszatérnek, hanem hogy ehhez szerzőnk a gyermeki perspektívát választotta, sőt, egyetlen kis helyszínt, ahol ábrázolhatta ezt az abszurditásában szomorú eseményt. no, de vissza a palotába, ahol betemettek minket az intrikák, alkudozások és érvelések, majd a lehető legszorosabb értelemben jött a deus ex machina, mint megoldás. aztán már csak egy kis szomorkás levezetés volt, hogy fokozatos legyen a felébredésünk. pedig én még úgy aludtam volna...(++09.30.)

(1990) (írta: Neil Gaiman) (rajzolta: Kelley Jones, Charles Vess, Colleen Doran) (borítók: Dave McKean)

ejj, ez be rövid is vala, egy este el is lehetett jutni borítótól borítóig. de ahogy gaiman is említi a bevezetőben, felüdülés volt kisebb történeteket olvasni. álom is háttérbe szorult (sőt volt, hogy nem is bukkant fel), de ettől még érezni, hogy szoros a kapcsolódási pont a mitológiához. a sandman-univerzumhoz és a valóságoshoz egyaránt. mert egyből a nyitó-történetben a görögökhöz (is) nyúlunk, drámaian, ahogy illik. aki már ült kétségbeesve egy üres papírlap felett, az átérzi ennek a fejezetnek a drámáját, és hát egy író miről tudna a legplasztikusabban mesélni, ha nem az írói válságról. aktív macska-tulajként (mármint én vagyok az ő tulajdona...) átérzem a második füzet esszenciáját, de valahogy nehezen tudtam rezonálni vele, talán az antropomorf állatokkal lehet valami averzióm... (viszont a csattanóval egyetértek, sosem fogod tudni megszabályozni az öntörvényességüket ezeknek a dögöknek...) aztán jött a nosztalgia: hatodikos/hetedikes lehettem, amikor felvittek minket a várszínházba szentivánéji álmot nézni, és azóta imádom a darabot, az egyetlen shakespeare mű, amit többször is olvastam, a filmváltozatot is nagyon szeretem, úgyhogy nem volt gond, hogy megértsem a kifordításokat, vagy amikor konkrétan a darabból voltak beillesztve panelek, de aki nem fújja kívülről az egészet, annak biztos nehezebb dolga lehetett a befogadással. a negyedik történet ismét a dc panoptikumhoz nyúlt, akkoriban még szokatlan húzás volt a szuperhősök lelki világának rombolása, de főleg azért ütött, mert halál őnagysága még mindig piszok jó karakter. (+ a függöny mögé lesés érdekes volt, bár morogtam, hogy a piros betűs jegyzetek nem mindig olvashatóak.) (++09.22.)

(1989-90) (írta: Neil Gaiman) (rajzolta: Mike Dringenberg, Malcolm Jones III, Chris Bachalo, Michael Zulli) (borítók: Dave McKean)

lehet, hogy mielőtt a kezedbe veszed a kötetet, még egyértelmű, hogy ki a baba, és ki az, aki babázik, pedig nem így van. kicsit szabadkozik is gaiman az utószóban, pedig felesleges, nem kell egyértelműnek lennie. sőt, még egyenes vonalú történetet sem kell írnia. mert bár egységesebb ez a kötet, mint az előző, most eltűnt álmokat és veszélyes örvényt keresünk, de ugyanakkor nyugodtan lehet kanyarogni és anekdotázni, az is nagyon élvezetes és érdekes (volt itt afrikai mese, hallhatatlan történet, szörnyülködés a sorozat-gyilkosokon, meg szuperhős-parafrázis). van összekötőkapocs, mind a vágyaik beteljesüléséről álmodnak. pedig vágy sokkal veszélyesebb hallhatatlan, mint álom... de máshogy is fonódik össze a nagy egész univerzum, szövődik az utalás-háló, karakterek térnek vissza, egy-egy korábbi mondatnak súlya lesz, ezért nagyon kell figyelni, mert sosem tudhatod, hogy később ki vagy mi lesz fontos. ugyanakkor nem veszett el a játékosság sem, a kedvencem az álomnál elforduló panelek voltak. ...azt hiszem felforgatott bennem valamit az olvasás, félálomban őrült ötletek kavarogtak a fejemben tegnap este. jó lenne leírni őket, mondhatnám, ez minden vágyam... (++09.21.)

(1988-89) (írta: Neil Gaiman) (rajzolta: Sam Kieth, Mike Dringenberg, Malcolm Jones III) (borítók: Dave McKean)

az álmokban is az elidegenítés az egyik legfélelmetesebb. annak ellenére, hogy a nyolcvanas évek gyermeke vagyok, engem annak a korszaknak a rajz-stílusa és szín-kezelése tud elidegeníteni. így bármennyire is gaiman-rajongó vagyok, ezért félve vettem a kezembe a kötetet. de hamar meg tudtam szokni, sőt, hamar kiderült, hogy mennyire összeillik a képi világ és a szöveg. mindkettőben rengeteg minden kavarog, mint egy őrült álomban. átüt gaiman olvasottsága, ahol jól megférnek egymással a klasszikusok, a mitológia, a posztmodern és a popkultúra, mégsem tolakodó a sok utalás (jelentem azért nekem sokat segítettek a jegyzetek is). meg hogy lehetne valakire csúnyán nézni, ha ilyen ötletesen használja az olyan ősi figurákat, mint káint és ábelt, lucifert (ha egyszer elkészül a filmváltozat, játszhatná david bowie és tilda swinton szerelem-gyereke...), vagy magát a halált. de a dc-s karakterkészlettel is jól kufárkodik, még egy kvázi kötet-főgonoszt is nyúl onnan. és akkor ott van maga az álmok ura, aki még keresi magát egy kicsit, de jól lesz ezzel a töprengő karakterrel utazni (és az miért van, hogy én gyakran neil arcát látom bele egy-egy panelon. na jó, más meg robert smith-t...). a füzetek eltérő hangulatúak, mégis van bennük kohézió, és a változatosságuknak hála, sosem tudhattam, hogy legközelebb mit kapok -amikor már azt hittem, hogy egy tárgy/egy füzet stílben haladunk, akkor is rámcáfolt. és főleg nem tudom, hogy legközelebb melyik álommal repülünk tovább. bár ez még csak a prelűd volt, mégis elvarázsolódtam, elég volt három röpke délután/este a befejezéséhez, kívánta, hogy olvassam tovább. (az azért riasztó volt, amikor úgy éreztem, hogy a vasárnapi sziesztámba is beszivárgott egy kicsit...) (++09.16.)

(2013) (írta: Neil Gaiman)

csak hálás lehetek annak, aki visszaadja a hitemet. sajnos az elmúlt időszakban a tévé-sorozatok lefoglalták a munka után fennmaradó óráimat, és borzasztóan háttérbe szorultak a könyvek. pedig mindig is szerettem olvasni, szerettem elmerülni a különleges világokba. valószínűleg nem véletlen, hogy egy gaiman könyv, vagy épp ez a könyv hozta vissza ezt a jól ismert érzést. mert a csöppnyi regényke is tele van tömve nosztalgiával. mert az ember hajlamos azt gondolni, hogy a gyerekkor csak egy ködbevesző valami, neki most már komoly felnőttnek kell lennie. pedig a gyermeki játékosság ott marad mindenkiben, csak kötelességünknek érezzük elfojtani azt. pedig nem kéne. igenis át kell magad teljesen adni az érzelmeknek, őrülten lelkesedni valamiért, riadtan kapkodni a fejed, letérni arról az útról, amit ismersz, és menni, amerre a láb visz. persze ott lesz rajtad a felnőtt-szemüveged, de legalább alatta csillog majd a szemed. olyan könnyű ezeket leírni... minden megvolt ebben a könyvben, amiért úgy szeretem gaiman-t, a valóság (ami érthetően pont olyan, mint a hatvanas/hetvenes évek vidéki angliája), aminek a szálai közé gyönyörű stílusérzékkel vannak beleszőve a mesevilág fonalai. gördülékeny és eteti magát, mint egy frissen sült pite. és teljesen bevonz, elkerekedett szemmel, egyre hevesebb szívdobogással olvasod az elborzasztó eseményeket. és mégsem akarod, hogy véget érjenek. köszönöm neil, ismét egy könyv, aminek az emléke nem fog elhalványulni sohasem. (++07.25.)