(2012) (írta: John Jackson Miller) (magyarul: Szukits, 2015) (5000-2975 BBY)

már amikor kora tizenévesen először kacérkodtam a gondolattal, hogy egyszer majd egy könyvborítón látom viszont a nevemet, már akkor is egy olyan novellás-kötetben gondolkoztam elsősorban, ahol a külön is megálló történetek a viszony-rendszernek és az utaláshálónak köszönhetően egy egységnek érződnek -john jackson miller is valami hasonlóra törekedett itt, csak nagyobb távban gondolkozott, mintegy kétezer éves távlatban... elsőre furcsának hangzott ez a többszöri időugrás, de olvasás közben nem volt zavaró, hogy időről-időre lecserélődött a színen lévők névsora, mert egybetartotta az ívet az egyetlen (bolygónyi) helyszín és a sith-ek sosem változó természete. és sosem felejtettük el a kezdeteket, az első hősökből legendák majd mítoszok lettek az évezredek folyamán, és a sötét árnyékuk rávetült az összes utódjukra... a gyakori fókusz-váltás azért sem volt zavaró, mert az egy időszakon belül játszódó történeteknél is sokszor váltottunk nézőpontot, ami a feszültség növekedését is eredményezte, mert az olvasó gyorsabban akart előre-haladni, hogy megtudja, hogy miként fog az aktuális sztori bekapcsolódni a nagy egészbe. és jól is épített john jackson miller erre a feszültségre, sokszor csettintettem elégedetten a fordulatain. a hangulat-festéshez is kiváló érzéke van, hatásos volt már a nyitó zuhanás ábrázolása is, és plasztikusan volt bemutatva minden helyszín... úgy érzem, hogy bántóan keveset tudok a sith-ekről, és igaz, hogy most is csak a felszín alatt találhattam sok igazságot róluk (mivel az itteniek csak egy leszakadt frakció, ugye), de azért a ’sith-életérzés’ sütött a lapokról, az egójukból fakadó árulások és kicsinyes hatalmi harcaik át-és-átszövik az évezredeket, akár önmagukat is felemésztve önzőségükben... a nagy elszigeteltség miatt a külvilág csak kicsit törte át a történetek burkát, azt nem tudta megállni jjm, hogy saját magára legalább ne reflektáljon az adott korban (így jól jött a párhuzamos olvasás a knight of the old republic-kal), a többi kacsintás inkább csak name-dropping-nak tűnt (hallomásból tudom, hogy más regényekhez is kapcsolódik ez a kilenc sztori, de nem hiányzott olvasás közben ezek ismerete)... szívesen olvastam ezt a kötetet, hangulatos volt ez az utazás a galaxis egy ismeretlen területére, üdítő volt átélni a kétkedést, amiért szimpatizálhattam egy kicsit a sötét oldallal... (olyan szépen körbeértünk a különböző kultúrák ütköztetésével a kötet végére, ezért bizonytalan vagyok abban, hogy az utólag hozzáragasztott képregény-folytatást el akarom-e olvasni...) (×04.22.)

(Knights of the Old Republic #47-50) (2009-2010, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller, rajzolta: Brian Ching) (eng) (3963 BBY)

oké, tudtam, hogy ez az utolsó kötet a sorozatból, de nem gondoltam, hogy john jackson miller ennyire össze akarja húzni a korábban történteket egy igazi fináléba... mert másról sem szólt ez a kötet, minthogy felfedésre kerültek a múlt titkai (akár olyan eddig el nem mesélt mellék-szálak is, mint hogy gryph-ék miként menekültek meg a lebombázott bolygóról és lettek a köztársaság hősei), valamint egy nagy csavarral azt is elérte, hogy sok mindent átértékeljünk a korábbi füzetekből. és közben mindenki benézett, aki fontos volt korábban, még egy elcsent sith ereklyének is lett szerepe a végjátékban, és összekötöttük az összes félbehagyott szálat jarael életével kapcsolatban is... a rég látott demagol-ra vetült a legérdekesebben a fókusz itt a fináléban, ahogy megértettük a korábbi motivációit a jedik boncolására, ahogy jelentőssé vált a szerepe a végjátékban... kifejezetten élveztem ezt a masnit, amit a szerző kötött ide a végére, ahogy egy mozgalmas finálé után nyugodtan utunkra engedett minket olvasókat is (bár azért kicsit ráncoltam a homlokom, hogy középtájon narrációval tette nehézzé a kötetet -azt értem, hogy sok infót kellett átadni, hogy mindenki megértse az összefüggéseket, de lehetett volna ezt elegánsabban, képregényesebben is megoldani talán)... (zayne carrick-re még egy kaland vár, egy képregény-minisorozat, azonban engem most nagyon elbizonytalanítottak a netes kritikák, mert a legtöbben azt mondják, hogy az a sztori fényévekre van attól a színvonaltól, amit ebben a fő szériában megszokhattunk, így nyugodtan ki is hagyható az olvasási listából -úgyhogy ne lepődjetek meg, ha a délutáni szunyókálásom után tényleg úgy ébredek, hogy inkább továbblépek a régi köztársaságba tett utazásomban, minthogy arra pazaroljak másfél-két órát, amit nagy valószínűséggel nem fogok élvezni...) (ismeritek a bechdel-tesztet? az a lényege, hogy egy adott műnél azt vizsgálja, hogy van-e két női szereplő benne, azok beszélnek-e egymással, és a párbeszédben esik-e szó a férfiakon kívül másról is. azért villant most ez be, mert jarael és chantique verbális összefeszülésénél csak és kizárólag egy férfiról, zayne-ről tudtak beszélni...) (×04.19.)

(Knights of the Old Republic #42-46) (2009, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Ron Chan, Bong Dazo, Brian Ching) (3963 BBY)

gamer-szűzként hajlamos vagyok elfelejteni, hogy itt bizony komoly összefésülések is előfordulhatnak az azonos című játékokkal -bár nem igazán zavar, hogy ezekből az utalásokból én csak töredékeket értek meg, elég nekem egy kis name-dropping (revan, malak), hogy elegánsak továbblépjek... mellékesen foglalkoztunk most is csak a háborúval, annyit érzékelünk, hogy a jedik is már jobban beleálltak a harcokba, mint eddig, és bizony mind a két fél azt érzi, hogy van miért revansot vennie... a kötet középpontjában azonban nem a jedik vagy a mandik álltak, hanem jarael, és az ő sötét múltja, ahol komolyabban lehet pedzegetni a galaxisban megtűrt rabszolgaság kérdését, valamint némi értelmetlen erőszakot is (amit, mondjuk azt rejtélyesen, hogy elfogadható módon sikerült a sith-ekhez kötni)... a sztoriban eddig felbukkant összes férfi karakter vonzódik a fehér hajú lányhoz, és így teszünk mi olvasók is, azonban az író gonosz módon most el akart kicsit idegeníteni tőle, ahogy árnyékot próbált vetni rá egy régi ismerőse által (akit nem mellesleg szintén vonzó nőként ábrázoltak a rajzolók -lehet hogy azt gondolták, hogy jobban fogunk neki hinni, ha elfelhősödött szemmel nézünk rá?)... (×04.18.)

(Knights of the Old Republic #36-41) (2008-2009, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Bong Dazo, Dean Zachary, Brian Ching) (3963 BBY)

megkaptuk a nagy finálét, kérdés volt, hogy innen a galaxis mely szegletébe megyünk tovább -de úgy tűnik, hogy egy kicsit megtorpantunk, illetve csak betoppanunk pár közepesen izgalmasan rizikós helyre, hogy aztán tovább is álljunk... mondjuk azt, hogy ez egy átmeneti kötet volt, ahol bedugtuk a lábujjunkat az alvilági svindlik közé, rávilágítottunk néhány furcsaságra az univerzumban (volt itt bolygó-kereskedelmi tőzsde, meg holo-hálózaton közvetített életveszélyes sport-esemény (a pankráció és a forma1 szerelem-gyereke), amit persze kétes alakok irányítanak a háttérből)... john jackson miller sem veti meg a fénykard-párbajokat, ezért hozott nekünk egy bizarr róka-pofa sith-et, akivel össze lehet csapni pár panel erejéig... a vele eladott középső füzet rajz-technikailag is elütött az alvilággal kacérkodó többi számtól (sötétebb és szálkásabb vonásokkal volt kihúzva), a többi füzetnél viszont túlzsúfoltságot éreztem a panelekben, ami néha már a követhetőség rovására is ment... szerencsére úgy tűnik, hogy a sorozat egyik legérdekesebb szálával fordulunk rá a végjátékra -jöhet végre a csodaszép útitárs(nő) rejtélyének a felgöngyölítése, remélhetőleg ez majd segít hátrahagyni az itteni középszerűséget... (×04.17.)

(Knights of the Old Republic #29-35) (2008, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Bong Dazo, Alan Robinson, Brian Ching) (3963 BBY)

john jackson miller jól érezte, hogy le kell zárnia a története első szakaszát, felrúgni a statusquo-t -és mesterien építette fel a kötetben azt, ahogy a jedik szövetsége elbukik, és zayne végre tisztázhatja a nevét és továbbléphet... és nem csak azért volt hatásos ez a finálé, mert a hőseink életéért aggódhattunk, hanem a jedi-lét egyik legdrámaibb pillanatát is átélhettük -amikor valaki elbukik, és átsodródik a sötét oldalra... kaptunk egy hosszabb flashback-et a negatív karakter útjához, egy működő motivációt, nagy adag féltékenységgel megtöltve a keserű poharat, hogy miként is választhatja valaki a sith-ek elkárhozott útját... bár a kezdetektől megjósolták nekünk ezt a bukás-történetet, a jövő változott annyit, hogy ne lehessen kiszámítani a végjátékot... annyira hatásos volt az írás ebben a magával ragadó nagy összecsapásban, hogy az sem zavart, hogy a rajzstílus kicsit megint az elnagyolt irányba sodródott el... (látva a sok sith csecsebecsét, még inkább meg akarom ismerni ezt az elátkozott népet.) (×04.14.)

(Knights of the Old Republic #25-28) (2008, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller, rajzolta: Scott Hepburn) (3963 BBY)

emlékszem annak idején menőnek találtam, amikor hallottam erről a crossover-ről, hogy a kiadónál futó összes akkori starwars terméken végigfuttatták ezt a sztorit -most viszont aggódva tekintettem rá, mert nem tudtam, hogy mennyire lesz érthető, ha csak az első egy-negyedét olvasom el most. de szerencsére john jackson miller elvégezte a maga dolgát, és egy kiskaput hagyott hátra az utódainak, így nincs hiányérzetem... maga a sztori azért ismert panelekből építkezik a zombi-vírussal, viszont érezhető a tétje is, mert az egész galaxist veszélyezteti a szörnnyé változtató kór, átnyúlik a frontvonalakon is, plusz azért lesz egy egészséges starwars-os színezete azzal, hogy egy sith csecsebecse indítja el az egészet (és logika is van abban, hogy az uralomra vágyó sith-ek létrehoznak egy eszközt, amivel (majdnem) mindenkit engedelmességre tudnak bírni)... érdekesnek tűnik az az ötlet, hogy a mandalore-iak nem egységes népcsoport, hanem toboroznak is mindenféle fajokból, csak ezek az alsóbbrendű harcosok más (kék) színű páncélt kapnak... zayne megint mindent kockára tett másokért, a jó szíve fogja az egyszer a sírba vinni... ha nem lenne ilyen élvezetes a sztori, lehet hogy most üvöltve dobtam volna félre ezt a kötetet, annyira rusnya volt a rajzolása -ilyen kóklereknek miért kell kiadni bérmunkában az ilyen minőséginek számító képregényeket...? (×04.12.)

(Knights of the Old Republic #19-24) (2007, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Bong Dazo, Dustin Weaver) (3963 BBY)

hamar jött a reunion az előző szétszakadás óta, egy füzet, és máris minden ismerősünk ugyanazon a hajón (vagy annak közvetlen közelében) találta magát... a nagy licitálós gyűlésről olvasva bizonyosodtam meg arról igazán, hogy john jackson miller nem akarja, hogy oldalt válasszunk, ugyanis egyik felet sem ábrázolja színpatikusnak, mindent beborít az ego, a kivagyiság, a hatalom iránti vágy... úgyhogy tényleg csak a hőseink a lámpások ebben a morális szürke-zónában, ahol zayne megint számtalanszor bizonyíthatta az önzetlenségét... talán a mandalórokat még egy fokkal sötétebbre festi a szerző, mint a köztársaságiakat, főleg amikor azt látjuk, hogy milyen elnyomást alkalmaznak azon a bolygón, ahonnan anno elindultunk... itt kaptunk egy kis politikai kommentárt is egy korrupt szenátorral és egy iparmágnással, aki könnyedén eldobja a korábbi szövetségeseit is, ha az érdeke úgy kívánja... érdekes felvetések vannak a jedikkel kapcsolatban is, ugyanis a látomások fanatikus követése furcsa útra tereli őket, és nem értem, hogy miért nem mondjuk ki nyíltan, hogy letértek a fény ösvényéről azok, akik ártatlanokat gyilkolnak (és vádolnak) -csak mert egy szerintük egy nagyobb-jó érdekében teszik ezt...? a kötet első felében elnagyoltnak éreztem a rajzokat, sokszor csak sziluettekként jelentek meg a háttérben lévő karakterek, a második sztorinál meg a szög-kiválasztások okoztak bennem némi zavart, nem volt minden tökéletesen követhető a panelekben... (×04.11.)

(Knights of the Old Republic #13-18) (2007, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Dustin Weaver, Brian Ching, Harvey Tolibao) (3963 BBY)

először nem értettem, hogy miért kell szétszedni az összeszokóban lévő csapatot, de aztán beláttam, hogy működik külön is a sztorijuk, ami majd csak összeér újra egy idő után... de sok mindent át kellett értékelnem félúton ebben a kötetben -ami elsőre azzal a könnyedséggel indult, ahol az elődje lerakta a fonalat, az ifjú jedi és rágcsáló-szerű társa új bizniszbe kezdtek a háború árnyékában, és szórakoztató volt látni őket az éttermi forgatagban, ám az erő más irányt jelölt ki nekik, és egy látomás mindent megváltoztatott... érdekes, hogy milyen nehéz eldönteni, hogy kinek is kéne szurkolni ebben az összefeszülésben, mert a madaloriaknak láthatóan nem okoz gondot a népirtás, ugyanakkor a köztársaságiak sem szimpatikusabbak náluk az arrogáns hozzáállásukkal... zayne viszont pozitívabb hős lett, mint eddig, félre tudta rakni a saját problémáit, hogy önzetlen módon ártatlan lényeket mentsen meg... a csodaszép jarael is a saját szabadságát kockáztatja azért a honfitársáért, aki egyszer megmentette az ő életét is -és kifejezetten élvezettel olvastam az arkadiai nép hátteréről. és hát ők sem lettek szimpatikusabb népek -vajon voltak egyáltalán ilyenek ebben a régi világban...? (ez is egy igazán szórakoztató hullámvasút volt, néhány gyomrossal pöttyözve a játékosságát...) (×04.09.)

(Knights of the Old Republic #7-12) (2006-2007, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Dustin Weaver, Michael Heisler) (3964-3963 BBY)

john jackson miller még három füzeten át hajszolt minket előre abban a tempóban, mint amivel a nyitányban bekezdett, csak azután hagyott nekünk időt szusszanni egyet... érdekes lesz, ha hősünknek a mandalore-i háborút is a nyakába kell vennie, mert úgy tűnik, hogy a komolyabb támadási hullám is közvetlen folyománya a hozzá kapcsolható eseményeknek... már most elkezdte a szerző differenciálni a sisakos tömegeket, van köztük olyan, aki nem elégszik meg a parancsra végrehajtott öldökléssel, akit veteránként már sokkal jobban érdekelnek az okok is; és van köztük egy mengele típusú őrült doktor is, aki szét akarja szedni a jediket, hogy megértse a csodás működésük mibenlétét... ha az alapoknál járunk, akkor nem árt tényleg alapozni is, úgyhogy egy füzetet rászántunk a jedikre is, hogy jobban megértsük a motivációikat, vagy azt, hogy miként került össze ennyi jövő-látó egy csapatba... hősünk múltjáról sem tudunk még sokat, úgyhogy nem ártott onnan sem előhozni a fényre egy karaktert -persze egy újabb küldetéssel álcázva a karakter-építést... az utolsó két füzetbe már egy jó adag goofy-ság is került (a két buta ithori segítségével), kíváncsi leszek, hogy marad-e ez a könnyedebb irány, vagy visszatérünk a kissé komorabb, de fék nélküli tempóhoz inkább... (×04.04.)

(Knights of the Old Republic #0-6) (2006, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Brian Ching, Travel Foreman) (3964 BBY)

elsőre furcsa ötletnek tűnik több-ezer évet ugrani az ismert környezetből, ugyanakkor nagyon is üdítő új szereplőkről olvasni, megnézni a galaxist egy másik szögből... na nem mintha john jackson miller hagyna nekünk időt arra, hogy körülnézzünk ezen az egyszerre ismerős mégis ismeretlen tájon, mert végtelenül gyors tempóban dobál minket végig a nyitányon (nekem elég volt egy ebéd és egy vacsora, hogy végigrágjam magam a köteten)... kicsit mindig aggódva kezdek bele még a starwars esetében is az új dolgokba, mert nem nehezen viselem azt, ha az írók a szokatlan ötleteikkel elidegenítenek az imádatom tárgyától, de miller-nek elég volt néhány oldal, hogy bizalmasává avasson, az első füzet végére meg már jóbarátomként akartam vele kezet rázni (itt van ugye az a nagy sokk, ami után nem csak a történet irányát értékeled át, de azt is, amit a régi idők jedijeiről eddig gondoltál) (persze most mondhatjátok, hogy hé, már olvastál a szerzőtől starwars könyvet -ez igaz is, de képregény-íróként még nem bizonyított számomra)... és bizony úgy tűnik, hogy ebben a korban nem lesz minden annyira fekete/fehér, mint ahogy az sokszor megesett már ebben a saga-ban, a jedi-rend összetettebb érzelmeket válthat majd ki belőlünk, ahogy a kezdetben csetlő/botló főhősnél is rengeteg tér van, hogy új irányokba induljon el... mivel régóta szemezek már a régi köztársaságban játszódó történetekkel a polcomon, ezért elég nagy nyomás volt ezen a köteten, ugyanis ennek élvezeti értékétől tettem függővé, hogy maradok-e hosszabb távon a korszakkal, és hatalmas szerencsémre egy jedi kecsességével ugrotta át a magasra állított lécet. az erő legyen sokáig john jackson miller-rel! (×04.03.)

(2004) (írta: David Sherman és Dan Cragg) (magyarul: Szukits, 2017) (22BBY)

ha felcsapod bárhol az internetet ezzel a könyvvel kapcsolatban, akkor biztos, hogy az lesz az első információ, ami a szemed elé kerül, hogy a szerzők, david sherman és dan cragg vietnámi veteránok, akik háborús témában szoktak alapvetően alkotni -de ehhez igazából nem kell a kollektív háttértudás, mert érződik a regényen is a hozzáértésük, katonai szemmel írtak meg minden oldalt. és ezzel el is mondtam a legtöbb pozitívumot és negatívumot is a könyvről... mert starwars-nak ritkán érződik, a jedik csak mellékszereplők, és ha jelen is vannak, akkor is inkább harckocsikban és taktikai megbeszéléseken ülnek, sőt, még a klónok sincsenek igazán premier plánban, sok különböző fajú katona, pilóta, felderítő és szeparatista parancsnok viszont igen. és én tudok örülni annak, ha sokféle szempontból nézzük az eseményeket, mert átfogóbb képet tud adni egy ilyen dramaturgia, mintha lekorlátozódnának a nézőpontok, de itt már zavaró volt, hogy ennyi felé szakadtunk szét, hogy lélektelenül ugráltunk egyik helyszínről a másikra, nem volt idő senkit közel engedni magunkhoz, hisz’ mélységet sem kaphattak a karakterek, ami segítette volna a kötődést. így olvasóként csak egykedvűen daráltam végig a lapokat -csak néhány plasztikus csata-leírásnál tudtam magam jobban beleélni... és akkor én még nem is igazán dőltem be a címnek (és a borítónak), de el tudom képzelni, hogy mit élt át az az olvasó, aki egy anakin-centrikus műre számított, ahol ténylegesen olvashat egy jedi próbáról, ami után azt érzi, hogy az ifjú skywalker megérdemli a lovagi címet, ehelyett itt mindenféle ismeretlen arcokkal kell birkóznia, miközben megállás nélkül kapja az arcába a katonai szak-zsargont... (×03.19.)

(2004) (írta: Steven Barness) (magyarul: Szukits, 2015) (22BBY)

(el nem tudjátok képzelni, hogy mennyit honlapot rágtam át, hogy találjak egy véglegesnek mondható listát a klón-háború elolvasásához, mert mindegyik egy kicsit eltért a másiktól, aztán nagy nehezen találtam egy pontot, amihez lehet igazodni: hogy mikor lesz a padawan anakinból jedi-lovag (ebbe ugye a the clone wars rajzfilmsorozat idővonala kavart be) -úgyhogy ez alapján lett ez a regény az első a sorban...)

van két erős nagyhatalom, ami látványos ütközetekben feszül egymásnak szerte a galaxisban -mi mégis egy félreeső bolygó jelentéktelennek tűnő konfliktusával foglalkozunk. érdekes lehet-e ilyen mikroszintre levinni a nagy háborút? részben igen, részben nem... az rendben van, hogy az írói szándék szerint a politika, a diplomáciai hadviselés nagyobb súllyal esik latba, mint az akció, azonban olvasóként azt éreztem, hogy mindennel túl sok időt foglalkozunk, és ettől ragadóssá válik, nyúlik-és-nyúlik a cselekmény-vezetés (obi-wan is inkább táncol egy bálon, mint hogy a fénykarját forgatná)... karakter-szinten viszont működik, hogy mélyebbre ásunk, bár pont a jedik-ről nem tudunk meg többet, a háború cím-szereplői szépen megteltek emberi tulajdonsággal, ahogy belemerültünk a lelkükbe. illetve egy darab klónnak a lelkébe, akinél nagyszerűen lehet érzékelni az őrlődést a közös (klónos) öntudat, és az emberi, érző-lény éntudat között (ehh, dobhatom is ki a ’szerelmes-klón’ novella-ötletemet, mert már itt az első klón-regényemben kiderült, hogy más is gondolt erre)... lehet egyébként, hogy rossz ’mind-set’-tel álltam csak az egészhez, hogy már túlságosan az elején felhúztam a szemöldököm az erő-érzékeny robotok miatt (és akkor még a zselé-robotok fel sem bukkantak), és aztán úgy maradtam. mondjuk azt, hogy ez egy korrekt starwars regény, volt már a kezemben jobb is és rosszabb is, a klónok szerelmesei nyugodtan tegyenek vele egy próbát, de akár azok is élvezhetik, akik odavannak a morális szürke-zónáért, mint mondjuk mikor a jedik szabotázs-akciókkal és lopakodással próbálják meggyőzni egy bolygó lakosságát... (×03.10.)

(Star Wars Republic #60-62, #64, Yoda) (2004, Dark Horse Comics) (írta: W.Haden Blackman, John Ostrander, Jeremy Barlow; rajzolta: Tomás Giorello, Brandon Badeaux, Hoon)

egy éles pengével felszeletelték a klónháború különböző aspektusait, és egy többé-kevésbé összeálló salátaként tálalták ezt nekünk ebben a kötetben... a politikai vonal tetszett, mert organa szenátort és mom mothma-t mindig jó látni, ahogy ott osonnak mindig a szenátusi padsorok között, miközben már ott munkálkodik bennük a túlzott hatalom miatti kétely... azt hiszem, hogy az eredeti megjelenés idején még nem lehetett kimondani a nagy igazságot palpatine-ról, ugye? de azért így is elég egyértelműen utalgatnak itt is az írók a titkaira, főleg a második történetben, ahol a múltjából ismerhetünk meg egy darabot -egy igen érdekes dramaturgiai szerkezet segítségével, ahol folyamatosan pörgött vissza az idő kereke... aztán kiszabadítottuk obi-wan-t is a fogságból, és ennél a füzetnél kezdődött a kötet vizuális mélyrepülése, ahol vagy úgy el voltak torzulva az arcok, hogy alig lehetett felismerni őket (alfánál kellett vagy három panel, mire realizáltam, hogy egy klónt látok), vagy pedig mangából kölcsönvett figurákkal helyettesítettük az ifjú jediket... egy yoda-s sztorinak jutott a záró-tétel szerep, de ez az ’ismeretlen bolygón való civakodás és politikai machináció’ téma nem annyira akart működni nálam most, viszont azt értékeltem, hogy kicsit beleláthattunk az öreg jedi őrlődésébe -aki tudja azt, hogy a tábornoki szereppel letértek a béke ösvényéről, a régi útról, azonban még ő sem tudja, hogy miként tudnának visszatalálni oda... (×03.07.)

(Star Wars Republic #54, #63, Aayla Secura, Count Dooku) (2003-2004, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema)

áh, szóval ezért tombolt egy másik író a fő füzetekben, mert john ostrander inkább a különszámokban épített karaktereket, a belső vívódások háborúját vizsgálta inkább a nagy csaták helyett... mert tényleg érdekes az, hogy mennyire mártózhat meg egy jedi a sötét oldal hullámaiban anélkül, hogy elragadnák azok. mint ahogy érdemes rászánni az időt a mester-padawan kapcsolatokra is, arra az érdekes tényre, hogy mennyire is szabad kötődniük egymáshoz a jedi-knek, ha mindenféle érzelem tiltott számukra... bár mind a kötet-cím, mind dooku gróf arca a borítón arra engedett következtetni, hogy a füzetekben egyformán képviselteti majd magát a két oldal, de a sith tanítvány is csak mellékszereplő volt, most quilan vos-nak és (részben) aayla secula-nak jutott a dicsfényből ezúttal... ha mindenképp olyat keresünk a negatív oldalon, aki gazdagodhatott ezúttal, az aurra volt, aki érzelmekkel és némi háttérsztorival lett több a kalandja végére... (egyébként quilan-t nem csak a sötét oldal kísértette meg, hanem egy has-tetkós csinos lány is -utóbbi nagyobb sikerrel...) (×03.05.)

(Star Wars Republic #55-59) (2003, Dark Horse Comics) (írta: Haden Blackman, John Ostrander; rajzolta: Brian Ching, Jan Duursema)

az előzmény-trilógia egyik nagy fegyverténye volt, hogy sokkal több jedi-t láthattunk ekkoriban, mint a klasszikus filmekben. bár ha jobban belegondolunk, csak egy maroknyit ismerhettünk meg egy kicsit jobban közülük (a jedi-tanács tagjait), és igazából a kiegészítő történetekben sem akadtak igazán sokan azok, akiket közelebb hoztak volna hozzánk. szóval most itt állunk az eső- és vér-áztatta csatatéren, nézzük az épphogy nevesített mesterek és padawan-ok megtérését az erőhöz, és nem sokat érzünk, hiszen nem ismerjük őket, nem kötődünk hozzájuk... végül csak azért sikerül kicsikarni érzelmeket az olvasókból, mert olyan mértékű ez a mészárlás és önfeláldozás, hogy azt már a lelkünk sem tudja annyiban hagyni... szóval örülök annak, hogy be akarták mutatni a háború legcsúnyább arcát is a képregényesek, az értelmetlen öldöklést, a hónapokig tartó küzdködést, csak kár, hogy egy személytelen darálás lett a vége -egy viszonylag jól működő, borongós hangulatba csomagolva... (az sem segített, hogy rajzban is csereszabatosak voltak a jedi-k, a hajak és ruhák miatt legalább kettejüket simán össze lehetett téveszteni anakin-nal...) egy füzet erejéig visszatért az ostrander/duursema páros ebbe a kötetbe is, és náluk mindig jobban működik a karakterek-pillanatok/akciók aránya, mert mondjuk mernek foglalkozni anakin sötét oldalával is, miközben egy nagyon érdekes dinamikával játszanak azzal, ahogy a két ex-tatooine-it egy csapattá kovácsolják (egyébként is, olyan régen láttuk már hett mestert, főleg nem így lecsupaszítva, mint most). (×03.04.)

(Star Wars Republic #51-53, Shaak Ti) (2003, Dark Horse Comics) (írta: Haden Blackman, John Ostrander; rajzolta: Tomás Giorello, Brian Ching, Jan Duursema)

csak a halott gungan a jó gungan...? biztos vagyok benne, hogy rajongói reflekció miatt került egy csapat jarjar rokon hullája a képregénybe, hogy minden utálkozó élvezkedhessen egy sort... oké, lehet az is, hogy szimplán csak valami drámaival akart sokkolni a szerző, mert az egész kötetet körbelengte a túl-pörgetett drámaiság, de hé, háború van, ilyenkor elnézhető ez, nem...? bevallom, nem túlságosan fogott meg ez a szerkesztési mód, hogy beugrunk különböző veszély-gócpontokba, ott elhullik pár nevenincs jedi, aztán némi akciózás után haladunk is tovább, mert nem éreztem a tétet, a háború réme is csak néha köszönt be a lapokra (mondjuk az érdekes lett volna, ha a szeparatisták tényleg bevetik a vegyi fegyvereiket a klónok ellen)... valahogy az egész kicsit lejárt szavatosságúnak érződik számomra, főleg durge-nál volt ez szembetűnő, aki pont olyan, mintha az elátkozott kilencvenes évekből (mondjuk egy korai image comics kiadványból) teleportált volna át ide... (assaj meg a szokásos tempóját játszotta, odacsapott a fénykardjaival majd kereket oldott, meg sem próbálták őt ekkoriban színesíteni akár csak egy kicsit is...) (×02.27.)

(Star Wars Republic #49-50, Mace Windu) (2003, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, W.Haden Blackman, Scott Allie; rajzolta: Jan Duursema, Stephen Thompson, Tomás Giorello)

elszaladt három év, közben george lucas a moziba küldte az újabb fejezetét, így a képregény-sorozat alkotóinak is új fókuszt kellett találnia -elkezdték befoltozni azt a lyukat, amit george szándékosan adott át a kiterjesztett univerzum munkásainak: a klónháború eseményeit. azért még egy füzet erejéig quinlan vos előtérbe kerülhetett, ahogy az alvilágba beépülve keresi az elveszett személyiségét, de aztán át kellett adnia a terepet a nagyfiúknak... a kerek évfordulós szám (50. füzet) extra oldalait most jól használták ki azzal, hogy több perspektívából mutatták be egy bolygó ostromát, kár hogy nem sikerült egyenlő minőségűvé tenni a három szálat, a mon calamari-s harmadik szakasz elég zavarosra sikerült (egyébként sem könnyű átláthatóan ábrázolni egy csatát képregényben, de itt még nehezebb volt követni az eseményeket)... kicsit foglalkoztunk volna anakin lelkivilágával is, de az akciók mindig elmosták az ilyen próbálkozásokat... viszont a jedi-k gondolkozásmódja markáns témává vált a mace windu nevét címébe emelő különszámnak, ahol jól lehet érezni, hogy mennyire nem volt egységes a jedi rend ekkoriban, hogy voltak, akik továbbra is békében akartak hinni, voltak, akik képtelenek voltak a korrupt köztársaságot támogatni, és persze voltak szimpla árulók is, akiknek az elméjét megfertőzték dooku gróf szavai... (assaj vörös pengéit mindig be lehet vetni, ha látványos fénykard-párbajokra van szükség.) összességében rendben volt ez a kötet, a (klón)háborús hangulatot jól megfogta, és jó előételnek bizonyult a nagy falat előtt (még 8 köteten és húsz regényen kell átrágnom magam, hogy eljöhessen a császárság dicső korszaka)... (×02.21.)

(2002) (r.: R.A. Salvatore) (magyarul: Aquila, 2002) (22BBY)

most jöttem rá, hogy túl sok sarat kentek annak idején hayden christensen-re, mert szegénynek a szerepe volt borzasztóan megírva... legalábbis papíron sem működik anakin hisztije (talán egy fokkal jobban átélhető a belső vívódása, a padmé iránti nagy szerelem kialakulása meg kettővel)... persze ezt a könyvet is olvastam annak idején (bár azt nem tudom, hogy miért menőztem azzal, hogy a nagy alakú, kemény-kötéses változatot vettem meg, mert most kilóg a polcomról a többi kötet közül), és emlékeztem arra, hogy a tatuin-on kezdünk egy extra résszel, de az már kiesett, hogy mintegy harminc oldal kell, hogy eljussunk a film nyitó-jelenetéig... vannak egyéb plusz betoldások is, úgy tűnik, hogy szegény padmé családja esett leginkább áldozatul a vágó-ollónak. ezeken kívül a könyv-változat kevés extrát nyújt, viszont a filmhez képest hátránya, hogy az akciók intezitását nem tudja átadni -de sebaj, mert ezek többsége kockáról-kockára ott van a fejemben... (##10.11.)

(2002) (írta: Alan Dean Foster) (magyarul: Szukits, 2017) (22BBY)

emlékszem, hogy a baljós árnyak idején sokan lucas szemére vetették, hogy túl kicsi tétben kezdte a saga-ját, hogy egy jelentéktelen bolygót emelt a középpontba. úgyhogy gondolom nem véletlen, hogy a két előzmény-trilógiás film között megjelent regényben alan dean foster azzal kezdte a történetet, hogy megmagyarázta, hogy miért számít minden egyes bolygó a galaxisban, vagy ha pontosabbak akarunk lenni, akkor a köztársaságot egy törékeny ökoszisztémának kell látnunk, ahol a gazdasági érdekek át-meg-átszövik a szövetséget. ennek ellenére nehéz máshogy nézni a könyvben bemutatott bolygóra, mint egy nem túl jelentős helyre... bár töltünk némi időt az áskálódó rosszfiúkkal (főleg a kötet elején), a regény inkább egy videojáték dramaturgiáját követi, ahogy a négy jedi egyre beljebb hatol a nagy síkságra, úgy kell újabb-és-újabb kihívásoknak megfelelniük, akár szó szerint is, ha célba akarnak érni. előnyére vált a kötetnek, hogy ennyire átgondolt a flórája és faunája, ugyanakkor kicsit aránytalannak érződött, hogy sokáig időztünk a különféle lényekkel, aztán meglepően hamar visszaértek a jedik a városba, hogy kicsit kapkodva lezárják a küldetést... a hosszú menetelés alatt volt idő a karakterekkel is foglalkozni, anakin feldúlt lelki-világával például, és nekem működött a két padawan évelődése is, de azért igazán nem gazdagodtak az ismereteink róluk... nem voltam maximálisan lelkes ezért a könyvért, de amikor a kezembe vettem, akkor szívesen olvastam -talán egy ódivatú kalandregényként olvasva működik leginkább. (##09.30.)

(Star Wars Republic #46-48) (2002-2003, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: C.P. Smith) (23 BBY)

nincs azzal baj, ha egy sorozatnál antológiában gondolkoznak, csak most kicsit furcsa volt, hogy az elmúlt időszakban megtaláltuk már a haladási irányt quilan vos-szal, és most hirtelen letértünk erről az útról (a rajzolás iránytévesztéséről már nem is beszélnék, mert az elnagyolt arcok a halálom egy képregénynél)... és még azt sem mondhatjuk, hogy akkor egy másik jedi-párosra, obi-wan-ra és anakin-ra került át a hangsúly, mert sokkal inkább a szenátusi testőrség néhány tagja került a rivalda-fénybe. és ez azért baj, mert nem tudott igazán lázba hozni a sorsuk, nem működött, hogy ennyire belementünk a magánéletükbe, még akkor sem, ha a sztori szempontjából ez a privát-szféra fontossá vált a végén... a jediknél viszont örültem, hogy a ’mester kioktatja a tanítványát’ párbeszédek nagyon filmszerűre sikerültek (de egyébként mondjuk a sikló-ábrázolásból is látszik, hogy ez a sztori már a klónok támadása után jelent meg -hmm, mondjuk az ’obi és ani ki vannak rendelve hivatalból, hogy megvédjenek egy szenátort’ alapgondolat is ismerős valahonnan)... egy aspektusa tetszett még ennek a viszonylag sovány olvasásnak: hogy jól érződött, hogy a korrupt köztársaság mennyire recsegve/ropogva éli a végnapjait, ahol már a leghűségesebbek is ugrálnak le a süllyedő hajóról... (##09.22.)

(Star Wars #42-45) (2002, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema) (28 BBY)

hmm, két rétegű flashback-kel kezdeni, hogy jobban megismerjük aayla és quilan közös útját? kicsit úgy érezni, hogy john ostrander-t jobban érdekelte a múlt, mint a két film közötti jelen... mert alapvetően egy alap-küldetést kapunk megint (gyerekrablással indítva be az eseményeket), amire jó sok akciót fel lehet fűzni, és közben pár pillanat jut arra is, hogy megmozgassák az olyan szociálisan érzékeny geek-ek agyát, mint amilyen én is vagyok (a ryloth-i társadalmi berendezkedésre gondolok itt elsősorban, mert eddig is feltűnt a különböző médiumokban, hogy a twi’lek nőket táncoló rabszolgáknak tartják csak az univerzumban, de most azt is hallhattuk, hogy a faj férfitagjai is lenézik a nő-társaikat)... a gonosz-oldal egy kicsit talán túl volt csavarva, voltak nehezen legyőzhető hentchmen-ek, volt egy hatalommániás twi’lek, és ott állt minden mögött a criminal mastermind, dooku gróf (ő-mögötte meg tudjuk jól, hogy ki áll)... de karakter-szinten jól működött a sztori, a két jedi hősünk újra közel kerülhetett egymáshoz az életveszélyek közepette. és hát egy lávával feltüzelt helyszín is mindig jól tud kinézni... (##09.21.)

(Star Wars #36-39) (2001-2002, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Daviddé Fabbri) (30 BBY / 44 BBY)

egy visszaemlékezős sztorit sosem könnyű dramatizálni, az írók sokszor beérik a mesélő fejekkel, akik elregélik a történetet -és ennél a kötetnél akár ezt vehetjük szó szerint is, még oda is rajzolták nekünk a fejeket, akik épp visszaemlékeznek... az már egy más kérdés, hogy miért volt szükség arra, hogy felelevenítsünk a régmúlt ezen véres históriáját. mondjuk az igaz, hogy a képregény-sorozat laza szerkezetébe belefér egy ilyen kötet is, de plo koon karakter-mélyítésén túl nem sokat adott hozzá a nagy egészhez (edit: oké, majdnem elfelejtettem, hogy azt is mindig jó látni, amikor az ifjú obi-wan tanul valamit az életről). kivéve, ha a baljós árnyak előzményeként tekintünk rá, mert a stark-féle hiperűr-háború volt az utolsó fegyveres konfliktus a naboo-i csata előtt, a neimoidiak már itt is keverték a keverni-valót a profit kedvéért, és már itt is felvetődött a kérdés sok köztársasági lakóban (és gondolkodó rajongóban): hogy működhetett egy ekkora kormányzati szervezet hadsereg nélkül, hogyan voltak képesek ilyen sokáig tárgyalásos úton rendezni a konfliktusaikat? (persze a békétlenek oldaláról most is egy őrültet kaptunk az idősebb tarkin-nal, aki azért rossz példa ebben a komoly kérdésben, mert a hatalmat akarja koncentrálni egy hadsereg felállításával.) (##09.20.)

(Star Wars #32-35) (2001, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema) (30 BBY)

okos írói húzásnak tartom a vos családnak adott képességet, miszerint érintéssel ki tudják nyerni az élettelen dolgokból az ’emlékeket’, mert így hihetőbben be lehet vetni a megfelelő dramaturgiai pontokra a flashback-eket... így láthattuk most is a korábban csak sejtetett quilan vos múltat, amelynek lélektipró drámaisága sokat megmagyaráz a karakter jelenlegi viselkedéséből... a családi háttérrel jár a kötet fő helyszíne, a börtön-bolygó is, ami a legkevésbé börtönnek érződő börtön-bolygó, amit valaha scifi-ben láttam... mert az őrök csak az égből vigyázzák a rendet, a rabok közben kocsmákban gang-esednek, és fegyvereket meg robogókat építenek a roncsokból -mégsem ők az igazi nehézfiúk a felszínen... néha nehéz megérteni a jedi-kódex jóságra való törekvését, most is meg lett a következménye annak, hogy többszáz évvel ezelőtt a jedi-tanács a maga tiszta módján intézte a megtorlást egy olyan ex-jedin, aki köztudomásúlag a társait irtotta a nagyobb erő reményében. mert szerintük az megfelelő büntetés, ha valaki befagyasztva tölti az időd, gondolkozva a saját bűnein, miközben ott van tőle karnyújtásnyira a fénykardja is... a kvázi-vámpírok megfelelő háttér-gonoszok voltak, kellő parát hoztak -bár nem mondanám, hogy tökéletesen tisztázva volt ez a ’leves’, amit kiszívnak az emberből... ez is egy action-packed képregény volt, mint mondjuk az előző kötet, ám mégis jobban működött, mert nem csak üres fénykardozásból állt az egész, hanem a karakterek drámái és lelki kötődése miatt mélyebb rétegeket kapott. és egyébként is, minden sztorit feldobna villie mosolya... (##09.19.)

(Star Wars #28-31) (2001, Dark Horse Comics) (írta: Timothy Truman, rajzolta: Davidé Fabbri) (30 BBY)

na, akkor még négy füzetünk van, hogy jobban megismerjük aurra-t! hát, nem sikerült... pedig sokkal több potenciál van ebben a lányban, minthogy csak vicsorogva próbálja (fény)kardélre hányni a mestereket és padawan-okat, jó lenne több háttérismeret a motivációihoz. oké, értjük, utálja a jediket és a volt mesterét, és mindent elvállal pénzért, meg élvezetből is öl, de lehetne sokkal-de-sokkal mélyebb karakter is ő... de sajnos nem segíti a szétesés szélén egyensúlyozó történet sem ezt, jedi ölés coruscant-on, aztán kicsit a tanácsra koncentrálunk, majd vissza aurra-ra, aki egy új ügyben alkudozik, majd egy gyors összecsapás, aminek a végére már megint nem tesszük ki a pontot... azt elismerem, hogy jó a kötet tempója, de mind sztori-vezetésben, mind a rajzban visszaléptünk egyet az ostrander-duursema-féle felütéshez képest... (btv, nem csak aurra sign-gel lehetne mélyebben foglalkozni, de én szívesen venném, ha a’sharat kételyei is még inkább ki tudnának domborodni -egyszerűnek tűnik a képlet, egy jó képregényhez az összecsapások mellé jól jön a mélyebb dráma és karakter-építés is.) (##09.18.)

(Star Wars #19-22) (2000, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema) (31 BBY)

persze láttam már a tetovált arcú quilan vos-t korábban is (sőt, a későbbi életszakaszából már egy könyvet is olvastam), de sosem tudtam vele közelebbi kapcsolatba kerülni. így nekem találta ki john ostrander azt a gimmick-et, hogy egy amnéziával pörgeti fel az első sztoriját a sorozatban, mert nekem is úgy derengenek bizonyos dolgok, mint a főhős jedi-nek -halványan... ez tulajdonképpen egy nyomozós sztori, ahol különböző helyszínekre kell eljutni a bizonyítékokért, tanúkat és gyanúsítottakat kell kikérdezni, hogy lehessen lépni a következő lépcsőfokra -és közben persze túl kell élni, mert mindenki hősünk vérét akarja, ki a hatalmát félti, ki a pénztárcáját... vos mester végre középen helyezkedik el az ekkoriban még meglehetősen kétpólusú világban -bár leginkább azért nem tartja be a jedi kódexet, mert nem emlékszik az ott lefektetett szabályokra (de egyébként is könnyebben csúszik a sötét oldal csábítása felé, mint az általunk megismert jedik többsége)... maga az ügy bármelyik krimi-kliséből kiléphetett volna, befolyásos emberek új drogot kezdenek terjeszteni a piacon, és mind ők, mind a terítés végző gengszter-világ tagjai nehezen viselik, ha a tyúkszemükre lépnek... jó szórakoztatási faktort adott az egyébként kissé komor történetnek a sátáni kinézetű grahrk, aki lehetett volna idegesítő is a nyelv-törőivel és megbízhatatlanságával, de szerencsére jól eltalált a szerző vele kapcsolatban minden kényes pontot... nem csak a sztori-mesélés és karakter-építés terén léptünk szintet az eddigiekhez, de a rajzok is komoly javuláson estek át. végre kezdem azt érezni, hogy megérte visszanyúlni a kétezres évek legelejére ezért a sorozatért... (##09.18.)