Detective Comics -On the Outside (Detective Comics vol.1 #982-987) (2018, DC Comics) (írta: Michael Moreci, Brian Hill; rajzolta: Sebastian Fiumara, Miguel Mendonca, Philippe Briones) (eng)

nyitányként kaptunk egy borongós kvázi one-shot-ot, ahol batman összefeszült a természetfelettivel, közepesen izgalmasan. kétségbe is vontam, hogy megérte-e a sorozattal maradni azután, hogy tynion kapitány elhagyta a kissé viharvert hajót, de aztán jött brian hill egy nagyobb lélegzetvételű sztorival -mit jött, belerobbant a képünkbe egy sérült hőssel és egy halott gyerekkel, és én máris azt mondtam, hogy oké, ez érdekel, haladjunk csak tovább gyorsan... a történet alapgondolatait körbejártuk már egy párszor az elmúlt évtizedekben, de nálam most működött, hogy újra-rágtuk batman azon megszállottságát, hogy fiatal gyerekeket toboroz maga mellé, de azzal sem volt bajom, amikor kiderült, hogy a hős tetteinek következménye a gonosz létrejötte (azért batsy nem szarozik, simán ráereszti a madárijesztő-féle gázt az ellenfelére, majd otthagyja a sivatagban denevér-csemegének)... az orphan, barbara, signal trió mellől én kicsit hiányoltam a robinokat, viszont szimpatikus volt a csapatba beemelt black lightning, akit én csak hallomásból ismertem eddig -jól megtestesíti a kemény tanárok eszményét... a gondolatolvasó gonoszunk, karma egész jól tolta a gonoszkodást, lehetett érezni a tétet, volt feszültség, ezért szívesen is haladtam előre a kötetben is lapról-lapra. (×06.14.)

Batman -Cold Days (Batman vol.3 #51-57) (2018, DC Comics) (írta: Tom King; rajzolta: Lee Weeks, Matt Wagner, Tony S. Daniel, Mark Buckingham) (eng)

a szuperhősöket sokszor sérthetetlennek gondoljuk, pedig számtalanszor láttuk már őket a padlón. de az igazi hősök nem maradnak a padlón, hanem felkelnek és újra felveszik a harcot a gonoszok ellen. batman is híres arról, hogy egy szinte végzetes fizikai sérülésből is képes volt felépülni -most viszont a lelkét tépték darabokra, és egy ilyen sérülésből sokszor nehezebb a visszatérés... bruce wayne úgy vezeti le a kudarc érzetét, hogy megkérdőjelezi önmagát -illetve a benne lakó alteregóját. de nem egy sarokban üldögélve teszi mindezt, hanem esküdtként a bíróságon -és tom king egészen a filozofikus szintig viszi le a kérdést, ahogy boncolgatja bruce-t és a körülötte ülő egyre dühösebb tizenegy embert. komoly elmélkedés folyik azügyben, hogy vajon szabad-e egy tévedhetetlen istenségnek látni batman-t, hogy szabad-e kételkedni abban, aki nap-mint-nap megmenti a gotham-iek életét... működött a képregényben ez a komolyabb kérdés-felvetés, sőt, nekem akkor még jobban működött volna, ha nem vágunk ki a beszélgetésekről rendre a mr.freeze-zel való nagy verekedésre... egy összetört szív foltozgatásában nagy segítség lehet egy barát is, ezért ruccan át dick blüdhaven-ből, hogy kicsit vidámabbá tegye az öreg batman borongós napjait. szándékosan túl is túlja vele tom king a viccelődést -hogy aztán bumm, őt is elvegye a hősünk életéből... a lelki rágódásra megoldás lehet, ha fizikai síkra tereljük az érzéseinket, és batman bele is teszi az összes frusztrációját az utolsó füzetek intenzív pofonjaiba, már nincsenek szavak, csak állatias morgások, és fájdalom, és vér. (×06.17.)

Detective Comics -Deface the Face (Detective Comics vol.1 #988-993) (2018-2019, DC Comics) (írta: James Robinson; rajzolta: Stephen Segovia, Carmine Di Giandomenico) (eng)

továbbra is az interregnum állapotában van a sorozat, egy újabb sztori-kitöltés ez a kötet, amíg meg nem érkezik az új rezidens író. és kicsit ehhez méltónak is érződik a történet -nem jelentősnek... míg tom king csoportterápiára küldte bruce wayne-t, hogy feldolgozza a szíve összetörését (lásd feljebb), addig james robinson egy másik módszert választott -látszólag egy nyomozásba temette hősét, mondván, hogy amíg az agyát használja, addig sem kell szedegetnie a lelke darabkáit a sötét sikátorból... azért írtam, hogy ’látszólag’, mert a nyitány hullája csak egy ürügy, messzire csapongunk tőle a végére, van bunyó a firefly-okkal, gonosz terveket szövöget egy kobra nevű szervezet, kiemelten foglalkozunk a harvey dent/két-arc dinamikával (egy kicsit a jó oldalára billentve az érméjét), és a végén még az is kiderül, hogy valami nagy összeesküvés volt a háttérben... robinson írásai talán még sosem találtak el engem megfelelően, majdnem ki is hagytam ezt a kötetet emiatt az olvasási sorból, de aztán a rendszer-mániám győzött, és tulajdonképpen nagy sérelem nem ért azzal, hogy elolvastam. igaz, attól is messze volt, hogy a szívembe zárjam... (carmine di giandomenico szálkásított rajzait megszoktam a flash környékén, de ide sehogysem passzolt az elnagyolt vonalvezetése.) (×06.20.)

Batman -The Tyrant Wing (Batman vol.3 #58-60, Annual #3, Secret Files and Origins #1) (2018- 2019, DC Comics) (írta: Tom King, Tom Taylor, Ram V, Cheryl Lynn Eaton, Jordie Bellaire; rajzolta: Mikel Janín, Jorge Fornés, Otto Schmidt, Elena Casagrande, Jill Thompson, Brad Walker) (eng)

ezt ebben a formában mi értelme volt kiadni, kedves dc...? kaptunk egy csonka sztorit tom king-től, ami építkezik a közelmúlt eseményeire, mert burce meggyőződésévé válik, hogy az átélt drámái összefüggnek, és határozottan a jövő felé is mutat az utolsó képével, bár nem tudom, hogy mennyire vagyok boldog a múltból előrángatott karakter okán... ha jelent nézzük, akkor be kell valljuk, hogy nem szívesen töltjük az időnket batman mellett, mert tom king veszélyes vizekre sodorta őt, már ami a mentális állapotát illeti, most már minden kérdését egy ököl-csapás kíséri, nem kíméli még a szövetségeseit sem -közel lehet már az összeomlási pont... a szolid három füzetes főszálhoz hozzá volt csapva egy one-shot antológia, ami jellegénél fogva nem tudott igazán sokat adni a pár oldalas szösszeneteivel (esetleg a tom king-féle elmélkedés arról, hogy mi lenne, ha batman-nek szuper-ereje lenne). viszont a szintén a kötetbe illesztett annual kifejezetten élvezetes volt -és ezt azzal az egyszerű trükkel érte le, hogy a fókuszát áthelyezte bruce wayne-ről a hűséges komornyikjára, a kvázi nevelő-apjára, alfred-re, és ezzel egy hatalmas érzelmi löketett kapott a felszín alatt lévő átlagos sztori. (×06.21.)

Catwoman -Copycats (Catwoman vol.5 #1-6) (2018-2019, DC Comics) (írta: Joëlle Jones; rajzolta: Joëlle Jones, Fernando Blanco) (eng)

a nyitó füzetet már olvastam ebből a kötetből, amikor megnyugvást kerestem a szív-fájdítós nem-esküvő után, de csak a zavarom növekedett, amikor azt láttam, hogy némi álmatlanságon túl selina nem bajlódik azzal, hogy elhagyta gotham-et (és a vőlegényét), illetve azt éreztem, hogy joëlle jones-nak inkább ürügy volt ez az alap, hogy a saját ízlése szerint új útra vigye a macskanőt. és először kicsit zavarosnak tűnt a sok macska-kosztümös utánzat meg a bizarrul festő gonosz-néni, de aztán most néhány füzet után kitisztult az, hogy miként is függnek össze a szálak, és egészen élvezetes volt az út, vitt-és-vitt előre a sztori, hamar elértem az utolsó oldalig... jó indokot sikerült találni arra, hogy selina miért ezt a várost választotta, bár a lyukacsos emlékezetemnek kellett pár oldal, hogy leessen, hogy miért is fontos személy selina húga a nagy egészben -de aztán egy flashback-et is kaptunk azokra az elborzasztó eseményekre, amik nekem a képregény-olvasásom hajnalán az első igazi sokkot okozták... de persze nem csak a sztori miatt érdemes selina-val tölteni az időnket, hanem azért is, mert joëlle jones csodálatosan rajzolja is a képregényt, szemet gyönyörködtető minden panel, és úgy érezheted igazán szexisnek selina-t, hogy közben nőiesen visszafogott is. és pont ezért kéne még (sokkal) több női művész a beengedni képregény-iparba... (×06.24.)

The Man of Steel (The Man of Steel #1-6) (2018, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Joe Prado, Ivan Reis, José Luis Grarcía-Lopez, Jason Fabok, Adam Hughes, Kevin Maguire, Ryan Sook, Evan 'The Doc' Shaner) (eng)

ha valaki komoly ismeretséget szerzett már alkotóként, akkor nem kerülheti el, hogy komoly nyomás helyeződik a vállára, amikor egy újabb művet ad ki a keze közül -az emberek sokkal szigorúbban fogják vizsgálni, szétszedni a legújabb gyermekét. különösen nehéz helyzetben volt brian michael bendis ezúttal, hiszen nagy parádét tartottak neki a dc-nél, amikor sikerült őt átcsábítani a konkurenciához (hónapokon át minden füzetükben benn volt, hogy ’bendis is coming’) -így persze mindenki úgy állt neki a kiadónál elkövetett első művéhez, hogy ’na nézzük, hogy mire megy a marvel nélkül a kopasz!’. pedig rossz útra tud vinni ez a megközelítés, mert a magasra srófolt elvárásoknak nem lehet megfelelni... bendis sem találta fel újra a képregényt, és nem fújta szét a peter tomasi által felépített legújabb superman képet sem, bár azért beleillesztette a magáét a keretbe, és módosított is a pálya-íven annyit, hogy összeráncoljam tőle a homlokom. de a problémáimról később, inkább azt szögezném le gyorsan, hogy nincs megváltás és nincs katasztrófa sem, csak egy korrekt képregény, aminek a legfőbb célja, hogy kijelölje a jövő útjait... persze azért bendis nem könnyítette meg a dolgunkat, hogy csak úgy hátradőlve élvezzük a csihipuhit, hanem tekert egy nagyot a szerkezeten, úgyhogy azért oda kellett figyelni, hogy kitisztuljanak az idősíkok -de hosszútávon unalmas lett volna, ha csupán két földöntúli erővel rendelkező lény püfföli egymást, és ez a dramaturgia alkalmas volt arra, hogy megtörje az ütemet. így volt elég időnk a szerkesztőségben is, üdvözölhettük az újonnan érkezett (női) karaktereket is, és egy kicsit foglalkozhattunk az elmúlt két év legfontosabb aspektusával is: a kent családdal. és itt jön a fekete leves... eléggé felhúztam magam azon, hogy bendis az első mozdulatával félresöpörte az olyan jól működő, és baromi szerethető családi dinamikát, és máris szétszakította kent-éket, pedig az apa/fiú kapcsolat volt eddig a sorozat lelke... a másik, amiben kötekedni tudnék, az a kényszer, amit minden superman író átél, amikor hozzá kerül az ikonikus hős -mindenkinek bele kell nyúlnia az eredetébe, mindenféle függelékekkel kell felaggatnia, és ez rohadt fárasztó már -nem érdekel, hogy ki pusztította el a krypton-t, túl kéne már lépni a múlton, és azzal az egy (esetleg kettő) kriptonival kéne csak foglalkozni, aki igazán számít... (×06.01.)

Superman -The Unity Saga -Phantom Zone (Superman vol.5 #1-6) (2018-2019, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Ivan Reis, Joe Prado) (eng)

az előző érában megszoktuk azt a felállást, hogy az action comics-ban volt a történet-orientáltabb zúzás, a superman-ben meg inkább érzelmi alapokra építkezett peter tomasi, bendis viszont fordított egyet ezen, ugyanis a fő címbe hozta el a faltól-falig zúzást (és bár az action-t még csak most fogom elkezdeni, de elég beszédes, hogy clarke kent van kiemelve a borítóra, így feltételezem, hogy az lesz ezúttal a földhöz ragadtabb oldal)... csakhogy. hiába kényeztetik a szemet a csodásan rajzolt szélesvásznú (dupla oldalas) maszkulin összefeszülések, ha üres mögöttük a vászon, ha nincs mélysége sem a gonosz lelkének, sem a céljainak... persze maga a felállás ennél nem is lehetne képregényesebb (a föld áthuppan egy kicsit a fantom zónába), és azért érezni a komoly tétet is, de ez az ’elpusztítok minden kriptonit, mert csak’ gonosz annyira sekélyes, hogy elvesz minden élt a nehezen csiholt feszültségből. és igazából superman is csak halványan moralizál, amikor azon gondolkozik, hogy meddig menne el, hogy szenvedni lássa azt a lényt, ami (állítólag) annyi szenvedést okozott a kriptoni népnek, de ez meg túl későn érkezik (konkrétan a kötet utolsó füzetében)... mivel a fantom zóna a kriptoniak szeméttelepe, ezért elő lehet onnan húzni régi ellenfeleket is, de azért eléggé meglepődtem, amikor nuclear man is a lapokra került, mert azt hittem, hogy a teljes emberiség próbálja elfelejteni a borzasztó superman 4-et, erre bendis itt viccelődik az ottani szerencsétlen gonosszal... mindjárt meglátjuk majd, hogy a sztár-szerzőnk mit tartogatott a testvér-füzetekbe, remélhetőleg valami emlékezetesebb belépőt, mert ez a kötet sajnos csak egy ’halvány oké’ volt csupán... (×06.04.)

Action Comics -The Invisible Mafia (Action Comics vol.1 #1001-1006) (2018-2019, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Patrick Gleason, Yanick Paquette, Ryan Sook) (eng)

...szóval bejött a jóslatom, b.m.bendis tényleg ebbe a címbe tartogatta a földhözragadtabb superman-jét -bár én annak tudtam volna igazán örülni, ha még messzebb megy, és azt a kis természetfelettit is kiveszi a képletből, amivel a gonosz-oldalon indukálta a rejtélyt. mert miért ne járhatnának túl egyszerű gengszterek is superman eszén, minek ehhez egy misztikus vörös köd...? de bendis-nek mindig is jól állt ez a sikátoros/nyomozós aspektus, a füstös kocsmák, ahol clark kent kikérdezheti az embereket, és ahol a női szkandernek is nagy hagyománya van... ugyanakkor semmit sem sikerült helyreállítania a számomra oly’ fontos családi magánéletből, a messzeségből ugyan visszatért lois-t, de nem nagyon értem a motivációját, otthagyja a gyermekét a creepy apósával, és bujdokol egy paróka alatt, csak mert egyedüllétre van szüksége? ugyanakkor egy egészségeset azért dugnak a férjével, amikor véletlenül egymásba botlanak... hmm, a harmadik kötettel sem sikerült igazán meggyőznie bendis-nek, hogy ő a legalkalmasabb a karakter írására, továbbra is egy mérsékelten izgalmas középszernek érzem a végeredményt, bár kétségtelen, hogy ez a kötet működött a legjobban számomra az eddigiek közül... (×06.07.)

(Batman vol.3 #45-50. Prelude to the Wedding: Robin vs Ra's al Ghul / Nightwing vs Hush / Batgirl vs The Riddler / Red Hood vs Anarky / Harley Quinn vs The Joker, Catwoman vol.5 #1, DC Nation #0 (The Joker: You Big Day)) (2018) (írta: Tom King, Tim Seeley, Joelle Jones; rajzolta: Tony S. Daniel, Mikel Janín, José Luis Garcia-López, Becky Cloonan, Jason Fabok, Frank Miller, Lee Bermejo, Neal Adams, Amanda Conner, Rafael Alburquerque, Andy Kubert, Tim Sale, Paul Pope, Mitch Gerads, Clay Mann, Ty Templeton, Joelle Jones, David Finch, Jim Lee, Greg Capullo, Lee Weeks, Brad Walker, Otto Schmidt, Travis Moore, Minkyu Jung, Javi Fernandez, Hugo Petrus, Sami Basri) (eng)

a fontos események mindig túl nagy elvárásokat keltenek az emberben, aztán mindig jön a kiábrándító józanodás, amikor nem tud ezekhez felérni a végeredmény... és most nem csak arról van szó, hogy tom king faképnél hagyta az olvasók kis lelkivilágát, hanem én már a felvezetéssel sem voltam sajnos elégedett. pedig az utóbbi időben eléggé betalált nálam mr.king (és a csodás rajzolói), de ez az alter-jövős kezdés nem akart működni (néhány utalást leszámítva -mert ki ne szeretné viszontlátni a ’batman returns’-féle macskanő-rucit) -igaz, az ilyen típusú sztorik nem is mindig működnek nálam, szóval, oké, még elnéző tudok lenni. de aztán csikorogva végiggörgettem a tim seeley által elkövetett prelude-okat is, és azon kívül, hogy értékeltem joker felháborodását azzal kapcsolatban, hogy nem ő a legfontosabb személy batman életében, feleslegesnek és túlírtnak éreztem ezeket a füzeteket, nem hozták meg az étvágyam a főétel előtt... viszonylag keveset használta eddig a run-jában tom king a bűn hercegét, hát most két füzeten át beszéltette megállás nélkül, és a buborékok nagy része hatásos is volt, főleg a romokon lezajlott macskanős beszélgetés volt igazán átérezhető és drámai... aztán megszólaltak a harangok, jött a jubileumi szám, és vele a hosszas huzavona (a két levéllel és változó színvonalú vendégrajzolók képeivel), pár igazán megkapó párhuzam (kinek ne olvadt volna a szíve, ahogy bruce és alfred összeölelkeztek), és az un-happy-end, ami után csak zavartan ráztam a fejem, hogy ’tényleg ennyi? ezt harangoztátok be hónapokon át...?’ szerettem volna, ha lelkileg sokkal többet ad ez a kötet, hogy a kisebb pukkanások után jön a szívet söprő finálé, de sajnos csak néhány szép kép volt az ajándékos dobozban, hidegen tálalva... (mivel az olvasási listában is feltüntették, valamint a nagy értelem-keresési sokkomhoz is kellett még egy kis adalék, így végigpörgettem a vadiúj catwoman sorozat első füzetét is, de igazán nem lettem okosabb a ’miért’-eket tekintve...) (##08.29.)

Super Sons -Parent Trap (Super Sons vol.1 #13-16, Annual) (2018) (írta: Peter Tomasi; rajzolta: Carlo Barberi, Brent Peeples, Paul Pelletier) (eng)

super-pets, mi...? és az a rohadt szerencséje peter tomasi-nak, hogy még az ilyen hülye ötleteket is (mint hogy bat és sup állatai mentenek kutyákat egy űrlény karmai közül) szórakoztatóan tudja elővezetni, dacára annak, hogy oldalakon keresztül csak olyan párbeszédeket látsz, hogy ’woof’ meg ’hrrrr’... na de félre a bohókás annual-t, nézzük mivel akart búcsúzni a szerző a srácoktól a fő füzetekben. először is egy személyes családi üggyel -méghozzá anyai vonalon (mind damien-nél, mind jon-nál), mert az apákkal már eleget foglalkoztunk. persze tahlia érdekesebb lois-nál (minden tiszteletet megadva az oknyomozó újságírásnak), de az anya/fiú bunyók mellett jópofa volt az is, ahogy kent-ék lerendezték a ’véletlen’ utcai találkozást. egy kicsivel többet is elbírt volna ez a sztori szerintem, sajnáltam, hogy az utolsó két számban másfele kanyarodtunk -vissza az apákhoz... és vissza a kezdetekhez (az első kötetből importálva egy gonoszt), ahol az volt a lényeg, hogy a srácok is megmutassák, hogy születési év ide-vagy-oda, ők igenis képesek olyan nagy tettekre, mint az isteni magasságokban lévő justice league... (hmmm, ez az utolsó füzetetes keret-történet mi volt? azt értem, hogy a ’vol.2’-es feliratú kötettel a jövőre akart utalni tomasi, de a megöregedett superman(?)-t nem nagyon értettem...) (jó volt látni a srácokat egy olyan hétköznapi helyen, mint egy iskola, ahol ugyanúgy önmaguk voltak, mint a kosztümökben esténként (damien stréber, jon mindenkivel kedves) -de azért annyi extremitás belefért, hogy egy robin-nak repülve kell még a suliba is mennie (mondjuk egy alfred vezette helikopterrel...) (##08.08.)

Superman -Bizarroverse (Superman vol.4 #42-45, Special) (2018) (írta: Patrick Gleason, Peter Tomasi; rajzolta: Patrick Gleason, Joe Prado, Doug Mahnke) (eng)

a kifordított világokkal és karakterekkel való játszadozás nekem csak nagyon rövid ideig képes örömet okozni (mondjuk egy filler epizódig egy sorozat esetén), aztán fárasztóvá válik -most a bizarroverse-nél a szokásosnál is gyorsabb folyamatnak éreztem ezt, mert néhány oldal után a hátam közepére sem kívántam a megfordított beszédet meg a sok ’me’-t az ’i’ helyett... persze egy-két momentum így is működött (a szögletes föld mondjuk ilyen volt, de az is lehet, hogy elviselnék egy rövid kalandot a hetyke bajszos nőcsábász robzarro-val), de néhány lapozás után sajnálni kezdtem, hogy peter tomasi egy ilyen sztorival teszi le a lantot az egyébként baromi erős run-ja után. de! elérkeztem a kötet utolsó füzetéhez, és megnyugodott a háborgó lelkem, mert megkaptam a csodás befejezést, ami tényleg egy korszak végének érződik (a nagy búcsúval hamilton-tól), és arra koncentrál, amiben tomasi a legerősebb volt eddig is: a szeretetteljes kent családra... (##08.11.)

Superman 80 (Action Comics vol.1 #1000, Action Comics Special, Superman Special) (2018) (írta: Dan Jurgens, Peter Tomasi, Marv Wolfman, Geoff Johns, Richard Donner, Scott Snyder, Louise Simonson, Paul Dini, Brad Meltzer, Brian Michael Bendis, Mark Russell, Max Landis, Patrick Gleason, Ian Flynn; rajzolta: Dan Jurgens, Patrick Gleason, Curt Swan, Olivier Copiel, Rafael Alburquerque, Jerry Ordway, José Luis García-López, John Cassaday, Jim Lee, Will Conrad, Jill Thompson, Francis Manapul, Scott Godlewski, Bryan Hitch, Kaare Andrews) (eng)

szédítő belegondolni, hogy a legelső, képregényben megjelent szuperhős már nyolcvan éve tartja lázban az arra fogékonyakat, és a dc szerencséjére úgy jött ki a lépés, hogy ezt az ünnepet meg lehetett fejelni egy újabbal, az action comics 1000. számával. és lehetett volna többféleképpen is ünnepelni ezt a dupla kerek számot, ők úgy döntöttek, hogy egy antológia-kiadvány lesz a legmegfelelőbb, ahol bemutathatják, hogy mit jelent az íróknak és az emberiségnek a remény örökös szimbóluma... ahogy egy ilyen kiadványnál lenni szokott, sokféle hozzáállású és színvonalú történet került összeszerkesztésre, van, ami szó szerint az ünnepet tette a középpontjába, van, ami nyakig merült a nosztalgiába, a kezdetektől a legvégéig elkísértük superman-t/clarke kent-et, megnéztük a saját és az emberek szemszögéből is az életét -sőt, a legvégére meg egy kis promóció is belefért, hogy a következő korszakból is kapjunk egy kis ízelítőt... az 1000. számmal egy időben még két hasonló kiadvány jelent meg, amik három-három történetet rejtenek magukban, úgyhogy gondoltam azokat is ideveszem, hogy még emeljem kicsit az ünnep fényét. és hogy lezárjam a szuper-család eddigi kalandjait, mert igazából a két különszám azért jelen(hetet)t meg, hogy az eddigi fő írók, dan jurgens és peter tomasi még egyszer elbúcsúzhassanak a karaktertől -előbbi luthor-t vette elő ismét, utóbbi még egyszer visszakalauzolt minket a dinók földjére... (##08.15.)

(The Flash vol.5 #39-45) (2018) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Carlos D'Anda, Dan Panosian, Christian Duce) (eng)

ha egy író veszi a bátorságot, és előszed egy hírhedten erős ellenfelet a bestiáriumból, akkor az olvasók elvárják, hogy üssön a belépő, és azt hiszem joshua williamson jól eltalálta a ’wow!’-pontunkat a gorilla grodd által kiosztott gyomrosokkal... de persze az nem lehetett, hogy a gondos tervezése és mérhetetlen ereje segítségével eléri a célját, és magáévá teszi a speedforce-ot (és nem mellékesen lerombolja central city-t) -ezért kellett egy speedster-csapat, akikkel látványos összecsapásokat lehetett vívni a cikázó villámok fényében... azért is kellett egy csapat, mert barry elveszítette a képességét egy rövid időre, ami még rendben is lenne, szeretnek ilyen piszkos trükkökkel játszani az írók, csakhogy átlagember barry sokkal nagyobb seggfej, mint gyorsan-futkosós barry -és önző is egy kicsit, hiszen nem tudja másképp elképzelni a világmegmentést, csak ha ő maga áll a vihar szemének közepén... de azért szerencsére hamar észhez tért, és máris full önfeláldozó módba kapcsolt -és ekkor jönnek a társak az oldalára, hogy egy baromi hatásos jelenetben véget vessenek az eljövendő majom-uralomnak... még mindig furcsa fejben rendbe-rakni a különbségeket a sorozathoz képest, viszont nagyon érdekes átérezni, ahogy barry küzd a nagy titkával és az iris-hoz fűződő kapcsolatával -főleg (a nem mellesleg csodaszépen rajzolt) utolsó füzetben volt hangsúlyos ez, ami egy szív-olvasztós érzelmi levezetés volt a többi rész zúzásához. (##07.19.)

Batman -Bride or Bugler? (Batman vol.3 #38-44) (2018) (írta: Tom King; rajzolta: Travis Moore, Joelle Jones, Mikel Janín, Hugo Petrus) (eng)

oh, én azt feltételeztem, hogy egy ilyen kötet-cím alatt több macska lapul majd... de ha selina nem is kapott főszerepet ezekben a füzetekben, azért végig markánsan jelen volt -és ha nem is egy női szempont érvényesült ezúttal, azért az érzelmek és a nők kiemelten fontos szerepet játszottak végig... négy különálló sztorira bomlott szét az egység, így még mielőtt rátértünk volna a női nemre, kicsit megpiszkáltuk bruce wayne detektív-képességeit, ahol is egy (túlságosan nem meglepő fordulatra ráfuttatott) nyomozásban merültünk alá egy megborult elme sötét bugyraiba. aztán jött egy igaz és jó barát, wonder woman, hogy egy nemes küldetésen kerüljön közel bat-hez -szerencsére azért nem túl közel, mert azt nehezen viseltem volna, ha ennél jobban próbára teszik a tökéletesen működő selina/bruce kapcsolatot (egyébként maga a küldetés egy szívfacsaróan szomorú szerelmi történetre és önfeláldozásra alapult). aztán jött poison ivy, hogy behálózza a világot és a szívünket egy hagyományosnak induló sztoriban (azaz hogy egy klasszikus batman-ellenfél uralomra tör), ami aztán látványos pálforduláson esett át a végére, ahol is megint csak az érzelmek segítségével hozták hozzánk közelebb a szerencsétlen sorsú szép vörös lányt. majd csak ezután, levezetésnek vette át az uralmat cat egy cuki kis egyfüzetes erejéig -illetve nem is levezetés volt ez, hanem felvezetés, hiszen a nyakunkon már a nagy esemény, itt volt az ideje, hogy selina a maga módján szerezzen magának egy megfelelő ruhát az esküvőre... egy két-és-fél órás buszút elég volt ahhoz, hogy kényelmes tempóban, el-elidőzve a képeken végezzek a kötettel, mert magukkal ragadtak a lapokon lévő erős érzelmek, és mert tom king van olyan intelligens író, hogy hagyja a rajzolóit is mesélni -és hát milyen rajzolókról is beszélünk: mikel janin és joelle jones verhetetlenek, ha vizuális csodákat kell a képregények lapjaira varázsolni! (most utólag gondolkozom azon, hogy milyen furcsa, hogy az alapvetően hideg batman-t ilyen jól meg lehet közelíteni az érzelmeken keresztül -és valószínűleg ennek az érzelmi bevonódásnak köszönhetem, hogy így hozzám nőtt ez a tom king-féle run.) (##07.06.)

Detective Comics -Batmen Eternal (Detective Comics #975-981) (2018) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Álvaro Martinez, Javi Fernandez, Eddy Barrows, Eber Ferreira, Philippe Briones, Scot Eaton) (eng)

képes vagyok komoly szomorúságot érezni az elmúlás miatt, de most (nagy bánatomra) nem azért szomorkodom, mert james tynion iv új kihívásokat keres a dc keretein belül, hanem azért, mert a detective comics az egyik kedvenc dc rebirth szériámból leküzdötte magát az ’érdektelen, túl kell rajta esni’ kategóriába... oké, hogy csapat-képregényt kaptunk a kezdetektől, így óhatatlan, hogy batman-re kevesebb rivaldafény esett, de úgy tűnik, hogy tim drake nem tudta őt helyettesíteni -semmilyen szinten... még egy kötetnyi sztorit arra szántunk, hogy a sötét jövő fenyegetettségét elhárítsuk, ezúttal egy újabb gonosszal, a magára csillagot tetováló önjelölt tábornokkal, ulysses-szel... kellett a tudálékos srác, hogy a szétesőben lévő hősöknek össze kelljen fognia, hogy újra befogadják maguk közé batwoman-t (és a vele együtt mozgó külön-utasokat)... de továbbra is ugyanaz a panaszom, mint két kötet óta mindig: túl van magyarázva minden, leginkább szöveg-buborékok formájában (és tudom, hogy a kezdeteknél is ez volt, csak ott ez valószínűleg azért nem zavart, mert sokkal erősebb sztori volt alattuk) (még azt is megkockáztatnám egyébként, hogy orphan azért működik olyan jól a képregényben, mert a természeténél fogva keveset beszél... na jó, meg azért, mert működő drámával támogatják meg a karakterét)... a green arrow után itt is azt lehet érezni, hogy a búcsúzó szerző kitakarít maga után, lezárja az eddigi csapat-sztorit és mindenkinek pozitív célokat ad, hogy az utána következő alkotók a saját szájízük szerint formálják tovább a bat-család kalandjait. (##07.16.)

(Aquaman vol.8 #31-33, Annual 1) (2018) (írta: Dan Abnett, Phillip Kennedy Johnson; rajzolta: Riccardo Federici, Rick Leonardi, Max Fiumara) (eng)

úgy gondolták a dc-nél, hogy elég tömör ez az aquaman-sztori, és azért adták ki három füzet (és egy annual) után ezt a kötetet...? bár én pozitívan éltem meg, hogy ilyen célirányos ez a sztori, arthur-nak van egy célja (ledönteni az atlantis köré húzott varázs-blokádot), és ezt teljesíti is. kitérőt maximum az elején kaptunk, amikor belestünk az alvilági hatalmi vákuum miatt kialakult zavarosba, de ez is csak azért kellett, hogy a dramaturgiailag megfelelő ponton visszatérhessen innen king shark a végén... a varázs-töviskorona több szempontból is útját állta hősünknek, egyfelől a jelenlegi kormányzat szimbólumaként világlott a tengerfelszín felé, másfelől magánéletileg is fontos lett arthur számára a siker, mert a szerelme élete múlt rajta (apropó, nem felejtettük el azt a jó rég felhozott témát sem, hogy a helyi megmondó-asszonyok szerint mera lenne az ideális uralkodó)... a támadás hatásos volt, és ehhez a majdnem fotórealisztikus rajzok is sokat hozzáadtak, örülök, hogy a sorozat megmaradt a szépen rajzolás útján (igaz riccardo federici egy picit szálkásabban rajzol, mint a múltkori etalon stjepan šejić)... talán ezért is volt olyan fájó azokat az elnagyolt fejeket látni a kötethez hozzácsapott annual-ban, és ez volt az egyik indokom, amiért csak felületesen átszaladtam ezen a különszámon -a másik meg az, hogy nem nagyon izgatott fel egy elképzelt jövőben játszódó sztori... (##07.05.)

(Green Arrow vol.6 #33-38) (2017-2018) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Jamal Campbell, Stephen Byrne, Juan Ferreyra) (eng)

oh, megkaptuk a tökéletes vizualizációját annak, amikor két nő azért harcol, hogy ki a rosszabb anya kettejük közül -de persze nehéz felvenni a versenyt moira queen-nel... mert tudjuk, hogy képregény-világban nincsenek tényleges halottak, úgyhogy oliver is megdöbbenhetett, amikor találkozott az anyjával -mi olvasók már kevésbé... egy kicsit sajnálom, hogy nem jutott több füzet a végjátékra, mert épp’ csak megszoktuk moira jelenlétét, amikor már el is árulta a saját gyermekét, és jött is a látványos hadd-el-hadd... de az egész köteten érezni lehetett a feszített tempót, románc, tovább, harc, tovább, dráma, tovább, happyend, vége... de még így futtában is tudtak működni az események, még szorosabbra zárhattuk a szívünkbe a dinah/oliver kapcsolatot, aggódhattunk emiko-ért (nem is bírtam megállni a füzet végén, azonnal olvasnom kellett tovább), és aztán a nagy fináléban mindenki összegyűlt, hogy tényleg finálé-érzete legyen az olvasónak. és lehetett volna giccses oliver nagy-beszéde, ami egy harcias kirohanás volt a kapitalizmus ellen, lehetett volna giccses, hogy a liga tagjai megjelennek segíteni a barátjuknak, lehetett volna giccses a nagy happyend (a slamasztikába került ninth circle-lel, a feléledő várossal, az egyben lévő arrow-team-mel), de a karakterek szeretete segítségével természetesnek érezhettük ezt a véget. szépen kitakarított maga után benjamin percy, és tiszta lapot adott át az utána következő alkotói csapatnak... szerettem ezt a run-t, így kicsit szomorkásan fogadtam a megújulás tényét, percy végig szórakoztatóan és kalandosan tudott mesélni a nagytőkések elleni harcról -büszkén vállalva a robin hood-i alapokat és a social justice warrior elkoptatott címkéjét... (##07.04.)

(The Flash vol.5 #34-38) (2018) (írta: Joshua Williamson, Michael Moreci; rajzolta: Pop Mhan, Howard Porter, Scott McDaniel, Scott Kolins) (eng)

visszahozni egy karaktert a halálból, csakhogy aztán teljesen kiforduljon önmagából? nem szép dolog... főleg hogy láttunk már az ilyen esetekre bőven példát, úgyhogy nagy meglepetés nem volt meera újdonsült motivációja -maga a sztori meg elég nyilvánvalóan azért íródott, hogy barry megszabadulhasson a benne tomboló negatív energiáktól, illetve a negatív speed-force-tól, hogy egész pontosak legyünk... és nem csak ez a két füzetnyi mini-történet érződött ilyen ’megcsináltan’ átmenetinek, hanem a kötet másik sztorija is, ahol azért gonoszkodtak egyet a börtönben lévő zsiványok, hogy előkészítsenek valakit, aki jelenleg még az árnyékok közé húzódik, de erősen azon munkálkodik, hogy átvegye a városi alvilág irányítását... egyébként ehhez a sztorihoz bőven érkezett ihlet bruce wayne nyomozósabb napjaiból, de még inkább a baker street-ről -ez utóbbi nem is titok, el is hangzik a nyitányban pár kiforgatott sherlock holmes cím... de végülis barry törvényszéki nyomszakértő, úgyhogy miért ne irigyelhetné meg batman-től a világ legjobb detektívje címet...? persze elég érthetően kimondják, hogy mi az igazi célja az iron heights-ban lezajlott eseményeknek: hogy kicsit foglalkozzunk a megbocsátás és a második esély kérdéseivel. (szokásosnak mondható középszer volt ez a kötet is, a rajzok még egy kicsit alatta is voltak ennek a szintnek az elnagyoltságuk miatt, és igazából nincs indokom arra, hogy folytassam, és arra sem, hogy abbahagyjam...) (##07.04.)

(Wonder Woman vol.5 #31-37) (2017-2018) (írta: James Robinson; rajzolta: Carlo Pagulayan, Sergio Davila, Emanuela Lupacchino, Stephen Segovia) (eng)

olvasom a vonaton a kötetet (legalábbis próbálok erősen koncentrálni a szövegbuborékokra, mert mögöttem egy nagy-csapat késő-harmincas nő hangosan röhögve beszéli ki a lánybúcsúztatót, amiről épp’ tartanak hazafelé), aztán pesten egy ismerősömnek mesélem, hogy ’képzeld, az van a wonder woman aktuális kötetében, hogy valaki sorban gyilkolja le zeusz porontyait, diana-ról meg kiderül, hogy van egy eltitkolt ikertestvére’ -és amint ezt kimondom ezt hangosan, akkor érzem csak, hogy mennyire nehéz komolyan venni az ilyen típusú szuperhősös történeket... de egyébként a maga helyén kezelve rendben van ez a james robinson által kitalált sztori (hogy a régi istenek energiájára van szüksége egy új hatalmasságnak, hogy meg tudjon erősödni), igazából nem is a nehezen komolyan-vehetőségével volt bajom, vagy azzal, hogy bátran használja az elfeledett testvér kliséjét, hanem hogy túl ráérősen görgeti előre a szálakat, hogy egy egész füzetet rászán egy olyan flashback-re, aminek nincs szüksége 20 oldalnyi kifejtésre, és igazából az is fura, hogy a címszereplő csak sodródik az eseményekkel, nem igazán alakítja azokat. de. azért az mindig epikus tud lenni, amikor földöntúli hatalmak csapnak össze, és kő/kövön nem marad az ütéseik nyomán... (egyébként még azt is kinézem a dc-ből, hogy egy kényszerű sztori volt ez, hogy darkseid-et a teljes valójában visszahozzák az univerzumba...) (a kis éttermes, halászhálós görög hangulatot tök jól sikerült visszaadni a rajzokkal.) (##07.03.)

Batman -The Rules of Engagement (Batman vol.3 #33-37, Annual 2) (2017-2018) (írta: Tom King; rajzolta: Joelle Jones, Lee Weeks, Michael Lark, Clay Mann) (eng)

a minap beszélgettünk az egyik kollégámmal, hogy milyen furcsa batman-t napfényben látni (mondjuk a nolan-féle dark knight rises-ban) -aztán kinyitottam a kötet első füzetét, és szaladtam neki megmutatni, hogy tessék, még a vakító napfényes sivatagban is működhet a bat-kosztüm, ha barna kabát kerül rá... tom king szándékosan kilökte bruce-t a komfortzónájából ezekben a sztorikban, kivette a gotham-i vízköpős/sikátoros képeket az egyenletből, és ami még fontosabb, érzelmileg is ingoványos talajra vitte a főhősét -mert az eljegyzéssel esélye lett a boldogságra, és a különböző nézetek és permanens froclizás ellenére clarke-kal is megerősödhetett a barátságuk... és így lett ez a kötet ékes bizonyítéka annak, hogy nem kell mindig nagyívűség meg világmegmentés a szuperhősös sztorikba, az okosan megírt karakter-tanulmányok is épp’ annyira tudnak működni... a különszámokat általában tehernek érzem, egy a marketing által hozzáragasztott ballasztnak a kötetek testén, most viszont csodásan kiegészítette a füzeteket ez az annual, amikben megkaptuk a jelen bat/cat kapcsolat szívmelengető állapotát, itt viszont egy csodás ívvel érkezett a történet eleje és a vége, egy örök szerelem szívszaggató meséje -rég volt már olyan, hogy a tabletet becsukva csak megrendültem bámultam magam elé, úgyhogy köszönöm ezt a különleges élményt! (joelle jones és clay mann is szép munkát végeztek rajzolás-fronton -érezhető, hogy nekem kellenek a szépen megrajzolt arcok is, nem csak az elmésen megírt párbeszédek és a szeretet-teljes hangulat.) (##06.27.)

Detective Comics -Fall of the Batmen (Detective Comics vol.1 #969-974) (2018) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Joe Bennett, Miguel Mendonça, Jesús Merino, Philippe Briones) (eng)

már a kezdeteknél is szokatlan volt az a morálisan megkérdőjelezhető döntés batman részéről, hogy agyagpofát is beveszi az alakuló csapatába, félrerakva azokat a borzasztó tetteket, amiket korábban elkövetett az emberek ellen. de james tynion tudatosan játszott rá erre, és most aratta le a hosszú munkája eredményét... mert basil végül -külső nyomásra- elveszítette a kontrollt, és az elmúlt hónapok alatt felgyülemlett frusztrációját gotham lakosságára okádta... és mivel megismertük a karakter jó oldalát, így fájdalmas volt látni, ahogy elveszik újra a régi énjében -főleg úgy, hogy a csapat bizonyos tagjai is komolyan elkezdtek kötődni hozzá, főleg az amúgy is érzékeny orphan... ha nincs a szindikátus aláásó tevékenysége, akkor is rossz állapotban lenne a csapat, tim-et teljesen kifordította magából az, hogy látta, hogy mivé válhat a jövőben (még az sem segít, amikor egy szívdobbantó jelenetben újra találkoznak stephanie-val), és emiatt végérvényesen megromlott a kapcsolata batwoman-nel is... kate egyébként is meghasonlott kicsit a csapata és az apja között, és morálisan megint ingoványos talajra érkezett azzal, hogy semmibe veszi a batman-féle ’nem ölünk’ alap-doktrinát... itt állunk most, a kötet címe helytálló volt, a csapat szétesett a nyomás alatt, és nem látszik az, hogy ez megint egy működő alakulattá válhatna valaha is... (komolyan egyszer lemérem, hogy james tynion-nál tényleg négyszer annyi párbeszéd van-e, mint a tom king-féle batman-ben -mert érzésre megvan ez a különbség...) (##07.01.)

Super Sons of Tomorrow (Superman vol.4 #37-38, Super Sons vol.1 #11-12, Teen Titans vol.6 #13-15) (2018) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, Benjamin Percy; rajzolta: Jorge Jiménez, Sergio Davila, Ryan Benjamin, Tyler Kirkham, Khoi Pham, Ed Benes) (eng)

volt azért egy kis felháborodásom, hogy máris visszahúzták a jövő-beli tim drake-et egy újabb fenyegetésre, pedig a tomasi/gleason csapat adott már néhány működő sztorit, úgyhogy bízhatnék bennük jobban is. de ennek a kötetnek az eleje csak egy nagy ütéspárbajnak tűnt, ahogy a jövőből jött batman mindenkivel felveszi a kesztyűt, hogy fanatizmustól hajtva üldözze a küldetése célját, azaz megöljön valakit (már megint), hogy megmentse a jövőt (már megint). és továbbra sem sikerült szimpatikussá tenni a srácot ezzel a makacs öntudatával -de aztán féltávnál elkezdtek megváltozni a dolgok... mert addig csak baromi élvezetes volt falni a gyorsan pörgő lapokat, de aztán megérkeztek azok a rétegek is, amik mélyítették a nagy képet -mert eddig csak próbálgatni láttuk jon-t a képességeit, most viszont realizálhattuk, hogy veszélyes is lehet az erő, amit a kriptoni vonalról örökölt; láthattuk, hogy a titánokat könnyű megosztani, és nem csak damian tud makacskodni közülük; és a végére csak pozitív, önfeláldozó hőst faragtak jövő-tim-ből... jó érzés belegondolni abba, hogy milyen csipkelődős volt a viszony a szuper-srácok között, és most ez milyen erős barátsággá szelídült ezt... szóval összességében szerethető átívelés volt ez, bár remélem most már megnyugszik kicsit a jövő, és nem kell újra visszatérnie valakinek onnan egy darabig (bár azért ment a homályosítás a jövő titánjai körül)... (szerencsétlen tini-titánokat most épp’ ide csaptam a kapcsolódó füzet miatt, és ez a két, crossover-en túli két füzetük is tök szórakoztató volt a magas rohamú tempójával, a kapcsolat-építésével, és epikus pózolásaival. ja, és én tök szívesen látnám emiko-t a csapatban, főleg ha olyan könnyen osztogatja az arcra-puszit, mint most damien-nek...) (##06.20.)

Superman -Imperius Lex (Superman vol.4 #33-36, 39-41) (2017-2018) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, James Robinson; rajzolta: Doug Mahnke, Ed Benes, Jack Herbert, Travis Moore, Stephen Segovia, Art Thibert, Barry Kitson) (eng)

nekem azzal sem lenne bajom, ha hosszú füzeteken át kaptuk volna azt a luthor/superman team-up-ot, amivel ezt a kötetet is kezdtünk, ilyen igazi body-cop filmes stílusban, egymást csipkedve, de jól összhangban dolgozva -de inkább elmentünk egy másik bolygóra, ahol lex jól besértődhetett valamin, szertefoszlatva az álmaimat... persze ez az űr-sztori sem volt olyan vészes, főleg ahogy bemutatták az apokolipsz-i vad viszonyokat és a vérszomjas lakókat, és valahol logikus is, hogy darkseid eltűnése miatt egy új vezetőre van szükség -na de miért pont superman-re...? az akciókon volt a hangsúly elsősorban, még lois is keményen tolta a női harcosokkal egy csokorban, de aztán fel kellett tűnnie a képregény egén a reménynek, mint minden super-történet kötelező elemének... de hogy egy képregény tényleg képes lehet reményt és szívmelengetést nyújtani, azt a következő füzet bizonyította, amiben clark a vállára vett egy csapat rákos gyereket, hogy egy nagy boldogság-bombával ajándékozza meg őket, miközben mindenféle álmukat teljesíti, hogy kicsit megfelejtkezzenek a halál közelségéről. a kötet utolsó történetéhez peter tomasi megint kiadta a kezéből a gyeplőt, és én ettől mindig tartok kicsit, de most szerencsére nem éreztem akkora kontrasztot az írási színvonalak között, mint korábban, leginkább azért, mert jon okulására szolgált ez a szomorkás történet, ahol a vallási fanatizmus okozta egy egész nép pusztulását. egyfelől meglepő, hogy superman ezúttal nem tudott mindenkit megmenteni, másfelől viszont érdekesnek találom, ha az isteni hatalommal bíró szuperhősökkel a vallás témáját kezdik piszkálgatni... (##06.20.)

Action Comics -Booster Shot (Action Comics vol.1 #993-999) (2018) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Dan Jurgens, Brett Booth, Will Conrad) (eng)

annyiszor rángatták már elő az írók a kriptoni múltat, hogy csodálom, hogy még nem zöldültek bele... de tulajdonképpen dan jurgens organikusan jutott el az origo bolygóra, ha már az előző kötetben meglépte azt a kétes fordulatot jor-el-lel kapcsolatban -és még neki is csak egy alter-sztorira futotta elsőre... bevallom, nem igazán fogott meg ez a kötet, eléggé elszállt mellettem, fél szívvel és fél aggyal röpültem rajta végig, így a drámai elemei sem működhettek úgy, mint kellett volna. ennek ellenére az szíven tudott ütni, amikor kal-el végül tényleg végignézte a szülőbolygója (és a szülője) haláltusáját. viszont mivel clarke most is boldogan él a családja körében, így a ’mi lett volna ha a kripton fennmarad, és az el-család boldogan él tovább’ rész nem funkcionálhatott megfelelően... booster gold mindig csak egy arcoskodó ficsúrnak tűnt, de azért itt ügyesen közelebb lett hozva az olvasóhoz (megtámogatva némi háttér-sztorival is)... olvasás közben kicsit azt éreztem, hogy nem volt elég vastag a superman-sztori, és ezért kellett egy erős b-szálként lois-t is küldetésre küldeni, de aztán kiderült, hogy a családos tematika miatt kellettek ezek az oldalak (az is szemet szúró volt, hogy mindenkinek apa-problémái vannak a kötetben, clarke a kételyei miatt indul útnak, lois-nak rengeteg dolgot kell tisztáznia lane tábornokkal és booster is megszenvedte a rossz szülői hozzáállást)... aztán kaptunk még egy utolsó játszadozást zod-ékkal mr.jurgens-től, hogy utána a kerek jubileumi számtól átadja a stafétát -és valahol nem bánnom, hogy a kilencvenes évekből eredő, akciódúsabb szemléletét felváltja valami más (vagy legalábbis nálam végig jobban működött a tomasi-féle karakter-központúság)... (##06.25.)