(Dark Horse Presents, vol.1 #51-62) (1991-1992, Dark Horse Comics) (írta és rajzolta: Frank Miller) (magyarul: Fumax)

ragadós meleg volt a tegnap éjszaka. elnyűtt szemekkel néztem a polcom felé, jó lenne olvasni valamit, amitől lehűl kicsit az agyam. miközben a ventilátorok nyöszörögve próbálták felkavarni a szobában uralkodó poklot, megakadt a szemem egy fekete-fehér borítón. elutazhatnék a bűn városába, gondoltam, ahol vérfagyasztó gyilkosságot hűtenék le a gyomrom tájékát. hideg lazaság. tömör egysorosok. megkapó látvány. minimalizmus, ez kell most nekem. nem zavart a történet ismerőssége, sőt, örömmel hallgattam a film-változat mondatait visszacsengeni a fülemben. marv nem jó ember, marv egy kíméletlen gyilkológép. de mégis szívesen tölti el az ember vele az idejét, mert a marcona külső alatt vonzónak tetszik a kitartása és a jó értelemben vett férfiassága. és szívből tudunk neki szurkolni, hogy védje meg a rászoruló nőket, hogy kegyetlenül megbüntessen mindenkit, aki megérdemli a halált... az ember azt gondolja, hogy könnyű a noir műfajában alkotni, csak el kell képzelni, ahogy az anti-hős karakterek mély hangon morognak egysoros bölcsességeket, miközben keresztülvágják magukat a fülledt éjszakák minden mocskán, pedig igenis kell stílus-érzék ahhoz, hogy valaki magas szinten űzze a műfajt. és frank miller-nél ekkoriban még ott bújt a bölcsek köve, és az ismert elemekből egy igazán magával-ragadó elegyet kevert ki, gondosan ügyelve arra, hogy ne csak a vibráló színeket űzze messze a művétől, hanem a semleges és átmeneti szürkét is. mert így lesz igazán erős a koncepció, ahogy bűnös táncba kezd a lapokon a tisztának tűnő fehér és a végtelenül mély fekete... (×08.11.)

(1992) (írta: James Ellroy)

nem sokon múlt. közel álltam a megfutamodáshoz. nem szeretem, ha valami túlcizellált, de ez a lecsupaszítottság is riaszt. így kellett némi idő, hogy magamban is mindent lecsupaszítsak. hogy hagyjam, hogy magába olvasszon. hogy kikövetelje, hogy akarjam tudni a végét. és bassza meg, feltörtem a rohadékot. alámerültem a mocsokba, és túléltem. megint. mert a monolit belsejében a szokásos ellroy-univerzum lakozik. egy főszereplő, korrupt zsaru, erkölcsrendész, maffia-bérgyilkos, mi más. egy piti ügy, ami elindítja a lavinát, és duzzad egyre és egyre. és aztán minden mocskos lépés egyetlen dologra fut ki: exley vs smith. mert a múltban nem lett lerendezve az ügyük. és most a nagy összecsapásban nem számít, hogy hányan hullanak, csak az egymás iránti gyűlölet számít. a végére kell járni. vérfertőző kapcsolatokon keresztül. őrült embereken át. gyönyörű nőkbe élvezve. makacsul. véresen. fájdalmasan. visszavonhatatlanul. remény nélkül. örökre elkárhozva. még szerencse, hogy nincs többé maradása az embernek los angeles-ben. ki akarna egy ilyen pokoli helyen élni? ($10.22.)

(1990) (írta: James Ellroy)

mindenkit más hajt -van, aki meg akar felelni az imádott apjának; van, aki a gyerekkori traumáján nem képes túllépni; és van, akit a saját hibájának árnyai kísértenek. hogy engem mi hajt, hogy már harmadszor merülök el los angeles mocskában, azt nehezebben tudnám ilyen tisztán leírni... mikor elolvastam a prológust, jót mosolyogtam, mert azt gondoltam, hogy ellroy egy cinikus fasz, aki csak azért ad nekünk és a karaktereinek némi reményt, hogy egyből a következő kötet elején lemészárolja ezeket az álmokat, de aztán a könyv végefelé beillesztette ezt a halált is a nagy egészbe, úgyhogy megengedőbb vagyok vele: nem fasz, csak cinikus... természetesen ez a könyv nem üthetett akkorát, mint az elődei, mert az elmúlt tizenpár év alatt nem egyszer néztem meg a filmváltozatot, így kevesebb volt a meglepetés, plusz egy-két ikonikus kép is beugrott az olvasás közben (a színészektől próbáltam elvonatkozatni, főleg úgy, hogy a regényben mindenki fiatalabb). de azért így is élmény volt minden este megmerítkezni a bűnben. természetéből fakadóan a regény gazdagabb is, mint a film, bár gondolom az sem véletlen, hogy a walt disney-s szálat hagyták ki elsősorban az adaptációkor (ahogy nem véletlen az sem, hogy új nevet kapott a karakter, míg mondjuk mickey cohen-nél nem kellett változtatni). de tudjátok, hogy mi tetszik a legjobban abban, hogy nem kell a hollywood-i producerekre hallgatniuk a regényíróknak? mert így náluk nem kötelező a jóknak győzni, a bűnösöknek meg elbukni. egyébként is, jó meg bűnös, muszáj éles határt húzni a két szó közé...? (kicsit nehezen szokom meg, hogy ellis képes egyetlen mondattal megölni valakit, aztán simán továbbszáguldani a következő eseményre -nekem meg felocsúdni sincs időm, maximum egy szolid bazdmeg-re... és szokatlan volt a könyv szerkezete is ezekkel az időugrásokkal és az azokat kitöltő újság-szemelvényekkel.) ($10.09.)

(1988) (írta: James Ellroy)

azt hittem, hogy a második regényre sikerül feltörnöm ellroy-t, átlátni a mechanizmusain, de ő tört meg engem -miután feltörölte velem a padlót és beleélvezett a számba. kétszer... most, amikor visszatettem a védőborítót a könyvre az olvasás után, most fedeztem fel a ’21 éven felülieknek’ logót rajta -és talán meg is állja a helyét ez a figyelmeztetés, és nem a borzalmak milyensége, hanem a mennyisége miatt. mert ennyire sűrű mocskot nem nagyon préseltek még bele hatszáz oldalba, úgy gondolom. már a nyelvezete elriaszthat sokakat, pedig a masszív buzizás és komcsizás nem öncélú, hanem belesimul az ötvenes évek kor-hangulatába. oda, ahol nagyítóval sem találnál egyetlen tisztességes embert sem, csak egy rakás érdekvezérelt lényt, akik próbálnak úszni a szaros áradatban, de nincs esélyük a túlélésre. és ez azért is elborzasztóbb, mint egy fantázia szülte rém-regény, mert jócskán van valóság-alapja az egésznek, ha más nem, már mickey cohen és howard hughes felbukkanása ezt az érzetet kelti az emberben. ...egyébként az elején azt hittem, hogy ellroy csak szórakozik velem, hogy ismét egy megcsonkított hullával kezdi a sztorit, aztán egy fél órával később már meg voltam véve, hogy behozta a korszak emblematikus kommunista üldözését. aztán organikusan elkezdett fejlődni az egész, a nyomozás nem csak egy gimmick volt, hanem szerves részét kezdte képezni a történetnek, a komcsi-ellenesekről meg az első pillanattól kezdve tudni lehetett, hogy nem hazafiak, hanem törtető szemétládák. igen, a főszereplőink is. ritkán van olyan, hogy az ember azonosulni tud olyanokkal, akik pépesre verik egy nő arcát, akiknél bármilyen módszer megengedett, hogy információhoz jussanak, akik önmagukat is becsapva próbálják elnyomni az ösztöneiket. pedig itt ez a helyzet, követjük ezeket a nyomorultakat, alámerülünk velük a legsötétebb vermekbe, kikerekedett szemmel hallgatjuk velük együtt az elképzelhetetlen szörnyűségeket, és feszülten várjuk, hogy mi várhat még rájuk a sarkon túl, faljuk a sorokat, alapozunk, lapozunk, egyre inkább lemondva a reményről. (meglepődtem, hogy ellroy bácsi lemondott a narrációs noir-védjegyről, de így is jól működött, ahogy a három karakter szemszögéből láttuk a dolgokat. úgyis mesterien fűződött össze a három szál.) ($09.13.)

(1987) (írta: James Ellroy)

miért szeretjük a noir történeteket? barátságtalan környezetben játszódnak, amit olcsó kurvák és megvehető zsaruk népesítenek be, minden mocskos és elborzasztó. talán ez a titok, ezért merülünk el szívesen ebben a hangulatban -mert el akarunk borzadni. évek óta a polcomon van már ez a könyv, fillérekért vettem valami leértékelésen, mert ellroy neve ismerősen csengett a ’szigorúan bizalmas’ miatt, gondoltam jó lesz még egyszer. aztán most, szintén a véletlenek összjátékának következtében begyűjtöttem az la quartett másik három kötetét is, úgyhogy túl nagy lett a késztetés, hogy végre a kezembe vegyem a könyvet. aztán pár oldal múlva már be is szippantott a világa, még arra is hajlandó voltam, hogy minden nap eggyel kevesebb sorozat-epizódot nézzek, csak hogy minél több időt tölthessek a negyvenes évek napfényben fürdő, de a csillogás alatt rothadó los angeles-ében. pedig itt volt minden kellék, amik egy normális érzésű embert el kéne, hogy riasszanak -egy kegyetlen gyilkosság, amiről minél többet tudunk meg, annál felkavaróbb. egy hadseregnyi karakter, akik nem rejtegetik a jellem-hibáikat, még a narrátorként mellénk szegődött főhőssel is nehéz azonosulni, mert túl gyakran tör ki belőle a feszültség, és morálisan megkérdőjelezhető tetteket hajt végre. és mindez szokatlan lehet azoknak, akiket nem vonz a bűn világa. de érdekes a könyv szerkezete is, mert hosszan el tudunk időzni a magánéleti zűrökön (három femme fatale is bonyolítja az életet), a nyomozás mozaikjai pedig egy helyre csoportosulnak. aztán persze minden összemosódik, sötét tablóvá áll össze. ahol a bűnösök nem biztos, hogy elnyerik méltó büntetésüket, de a jószándékúak biztos, hogy örökké nyögni fogják a múlt árnyait... ($08.26.)