(Siege #1-4, New Avengers vol.1 #61-64) (2010, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Olivier Coipel, Stuart Immonen, Daniel Acuna, Mike McKone, Brian Hitch) (eng)

végignéztük a sötét kor idején norman osborn őrületének elhatalmasodását, és láthattuk azt is, hogy a csínytevések istene sugalmazásokat sugdos a fülébe, mégsem érzem megalapozottnak, hogy egy ilyen öngyilkos vállalkozásra (asgard megtámadására) adja a fejét egy ilyen intelligens fickó, mint ő... de oké, kellett ez az öntelt vakmerőség, hogy bendis egy nagy bumm-mal zárja le a korszakot, mégha meglehetősen mértéktartó maradt is azzal, hogy csak négy füzetbe osztotta szét a fő-szálat. én meg főleg mértéktartó voltam, mert a new avengers-en túl nem voltam hajlandó más kapcsolódó sztorit bevonni az olvasási listámba... a mini felépítése abszolút egyenes vonalú, kellett egy cassus beli norman-nek, majd jöttek az összefeszülések sorban, thor a személyes érintettsége okán mindig a sűrűjében forgatta a kalapácsát, volt néhány un. ’odabaszós’ pillanat (mint például a hellicarrier fegyverként való használata), közben kötelező módon (csúnya véres) halált halt néhány karakter, lezárást kapott az évek óta épülgető sentry sztori (mivelhogy ő volt az ultimate weapon a csatában, ki lehetett teljesíteni a végzetét), majd a végén felállítódott az új status quo... a new avengers-ben ezzel szemben kitekintettünk különböző aspektusokra, clint az elején kicsit arcoskodónak tűnt, de aztán megmutatta a kommandós képességeit az avengers toronyban (ez a küldetés azért is kellett, mert különben nem kaptuk volna meg az alig-ruhás női szereplős, nyálcsorgatós kép-kockánkat), majd volt idő a kapcsolatok építésére is, cage-ék nagyon szerethető kis családdá értek, de van spiritusz a bobbi/clint párosban is (oh, forgattam ám a szemem, amikor mockingbird a jövőről beszélt, majd három oldallal később már azt akarta elhitetni velünk bendis, hogy megölte őt egy halom törmelékkel). a végére viszont azt éreztem, hogy leeresztettünk kicsit, legalábbis engem hidegen hagyott a csuklya iránti hajsza... igazi nyárra való blockbuster event volt ez, szórakoztató módon tálalva, ahogy egy rakás karakter egymásnak esik, miközben egy egész birodalmat zúznak porrá -itt a földön... (×09.06.)

(Secret Invasion #1-8, New Avengers vol.1 #39-47, Mighty Avengers vol.1 #12-19) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Leinil Francis Yu, David Mack, Jim Cheung, Billy Tan, Michael Gaydos, Alex Maleev, Khoi Pham, John Romita Jr, Stefano Caselli) (magyarul: Kingpin)

(év végén / év elején eléggé túltöltöttem magam marvel kiadványokkal, így nem csoda, hogy megtorpantam kicsit az olvasási listámban -a bajok ott kezdődtek, hogy be akartam hozni a sokak által dicsért űr-részleget is a képbe, de már megint kifogott rajtam a scifi és a szuperhősködés ilyesféle keverése, aztán csak ültem-és-ültem a dolgon, inkább másfelé kacsintgattam. a héten viszont eljött a pillanat, amire már évek óta várt mindenki, akit kicsit is érdekel a popkultúra: bedübörgött a mozikba az avengers endgame, és egyből felszította bennem a tüzet, hogy valami hasonló epikus kalandot olvassak ezekkel a hősökkel, úgyhogy mindent félretettem, hogy dupla-oldalas paneleken élvezhessem, ahogy egy nagy csapatnyi bosszúra szomjas karakter leveri a recés állú gonoszokat... ezer éve agyalok azon, hogy mit olvassak el ebből a nagy eseményből, folyamatosan ejtettem ki a különböző mellék-szálakat, míg végül csak azok a füzetek maradtak, amiket brian michael bendis írt.)

amilyen elkötelezettnek tűnik brian michael bendis, elhiszem neki, ha azt mondja, hogy ezt a nagy cécóval beharangozott event-jét már évekkel korábban elkezdte tervezni -és erre most jól rá is játszott azzal, hogy az ő időszaka alatt lezajlott összes fontos történést felfűzte arra a csavarra, hogy a skrullok álltak mindegyik hátterében, hogy miattuk hullott szét az eredeti bosszúangyal csapat, hogy a nagy börtön-kitörés is a lelkükön szárad, és persze az áskálódásuk miatt tört össze a szuperhős-társadalom a polgárháború alatt... hogy erre a ’minden mögött ott egy skrull’ érzésre ráerősítsen, ezért a két avengers címben végig flashback-eket pakolt, bemutatva bizonyos események hátterét, megalapozza néhány karakterét, sőt, okos íróként a gonoszokkal is itt foglalkozott, hogy megértetesse velünk azt, hogy miért indultak el a kis zöld alakváltók a föld felé, valamint azt is, hogy milyen érzéseik vannak azoknak, akik azt a terhet veszik magukra közülük, hogy akár örökre az emberi formájukban ragadhatnak... bár nem minden flashback tudott behúzni úgy igazán (sentry továbbra is hidegen hagy, és pym dokit is folyton elidegenítik tőlem), de eleinte azt éreztem, hogy ezek a kitekintések jobban működnek, mint maga a főszál -ami, valljuk be, egy csapongó katyvasz volt kezdetben, ahogy ugrált a különböző csapatok és helyszínek között (és nem, még mindig nem a szívem csücske a vadföld)... de ezért volt jó párhuzamosan olvasni az összes bendis-címet egyszerre, mert amíg arra vártam, hogy úgy igazán berúgja a jelen eseményeit, addig elszórakozhattam mondjuk nick fury egyedi módszerein, amikkel oktatta az újdonsült protezsáltjait (daisy! yo-so! üdvözöl a tévés shield részleg mindenkit szeretettel!)... de aztán csak elértünk oda, hogy a sok körkapcsolás után az összes csapat (és alvilági figura) összeverődött egy helyre, és jöhettek a szélesvásznú dupla-panelek, a szemet gyönyörködtető zúzás (amik alá persze tökéletes aláfestést nyújtott a friss endgame filmzene-album)... így összességében élvezetes olvasmányként marad majd meg a fejemben ez a (szűk) csokornyi kötet, ami kellően kielégítette a marveles eseményre vágyó lelkemet... (sokféle stílusú rajzoló adta a kilincset egymásnak természetesen, annak örültem, hogy leinin yu ezúttal a jobbik formáját hozta a főszálon, de persze alex maleev volt az, aki igazán ki tudott tűnni a szememnek a tömegből.) (a levezetésben (new avengers #47) bendis bácsi megint megcsillantotta a legnagyobb erényét -hogy képes tökéletesen hitelesen és emberien ábrázolni egy szuperhős-pár magánéletét. szív-melengetően és szív-facsaróan...) (×04.27.)