I. Road to Metal  (Dark Days: The Forge, Dark Days: The Casting, Dark Nights: Metal #1-2) (2017) (írta: Scott Snyder, James Tynion IV; rajzolta: Jim Lee, Andy Kubert, John Romita Jr., Greg Capullo) (eng)

a kezdetek elé: tisztában voltam azzal, hogy ez az esemény masszívan épít korábbi történetekre (elsősorban scott snyder batman-run-jára), de mégiscsak a rebirth-korszak első nagy csimmbumm-járól van szó, nem ugorhattam át csak azért, hogy ’hátha egyszer majd kitisztul a kép’ -plusz el kellett fogadnom azt is, hogy nélkülöznöm kell az érzelmi töltetekre való építkezést... persze kapkodtam is a fejem az elején, főleg, hogy komoly mitológiai mélységekbe mentünk bele (miközben persze a cool-ság faktort sem hagytuk a bat-barlangon kívül, gondolok itt a joker-rel való küzdelemre mondjuk), de aztán az info-heavy-ség elkezdett kitisztulni, így felsejlett az írói szándék is -epikus köntösbe akarja öltöztetni a nagy trükkjét, hogy új színben láttassa batman-t... szeretem azt, amikor átjön a ’valami komoly dolog fog történni’ érzete a panelekből, és remélem, hogy be is váltja majd azokat az ígéreteit ez az univerzum-rengető esemény, amiket most kaptunk tőle... (jim lee és romita jr. közös füzeten dolgozik? leonardo-t és picasso-t mikor kérik fel egy közös team-up-ra...?) (értem én, hogy egységes univerzumban gondolkoznak a dc-nél, ahol nyitott az átjáró a különböző birodalmaik között, de akkor is szokatlan a szuperhősök földjén mondjuk dream-et látni a sandman-ből...) (##06.01.)

II. Gotham Resistance (Teen Titans vol.6 #12, Nightwing vol.4 #29, Suicide Squad vol.5 #26, Green Arrow vol.6 #32) (2017) (írta: Benjamin Percy, Tim Seeley, Rob Williams, Joshua Williamson; rajzolta: Mirka Andolfo, Paul Pelletier, Stjepan Šejić, Juan Ferreyra) (eng)

dimenziókon átívelő, elképzelhetetlen méretű, ősidőkbe visszanyúló fenyegetés -kicsit magasan szált a crossover nyitánya, így ezek után jól esett, hogy ebben a kapcsolódó sztoriban leszálltunk a földre annyira, amennyire egy ilyen típusú történet engedi... az első gondolatom az volt, hogy csak azokat a füzeteket olvasom el, amik egyébként is az étlapon lennének, de aztán rávettem magam a többi sorozatból kapcsolódó lapokra is, és nem bántam meg, mert ez a négyes egy szép egységet alkotott, és szerencsére az írók sem erőltették azokat a szálakat, amikhez ismerni kellett volna a nightwings vagy a suicidal squad aktuális történéseit... viszont meglepő csapatot sikerült összeépíteni viszonylag hamar, akik között azért ment a verbális adok/kapok is (főleg a koravén tini damien és az örökké gyereklelkű harley között). a sztori a maga egyszerűségében működött, fogott egy maréknyi batman-gonoszt, felerősítette őket, és körökre osztotta a képregényben töltött idejüket -így a tempó megfelelő volt, bár néha nem értettem, hogy az alapvetően a bunyóra építő sztorit minek megterhelni ennyi narrációval... egy ilyen átívelő szerkezetnél óhatatlan, hogy hullámozni fog a rajzok minősége, de stjepan šejić sajnos olyan magasra rakta a lécet a squad-ban, hogy onnan csak lefele vezethetett az út, ráadásul a green arrow-ban a szokásosnál furcsább volt a vizualitás, főleg a panel-elrendezés bántotta a szemem, mert meglehetősen véletlenszerűnek tűnt, ahogy rá vannak hányva a lapokra... (##06.04.)

III. Dark Knights Rising (Batman: The Red Death, Batman: The Murder Machine, Batman: The Dawnbreaker, Batman: The Drowned, Batman: The Mercilles, Dark Nights: Metal #3, Batman: The Devastator, The Batman Who Laughs) (2017-2018) (írta: Joshua Williamson, Frank Tieri, James Tynion IV, Sam Humphries, Dan Abnett, Peter Tomasi, Scott Snyder; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Riccardo Frederici, Ethan Van Sciver, Philip Tan, Tyler Kirkham, Francis Manapul, Greg Capullo, Tony S. Daniel, Riley Rossmo) (eng)

az alternatív-univerzumos sztorik mindig jó játszóteret jelentenek az íróknak, mert következmények nélkül kipróbálhatják a vad ötleteiket -mondjuk azt a frusztrációjukat, hogy batman-t nem terelhetik a gyilkolás sötét útjára... hét bat-változat bukkant fel a fő esemény első csúcspontján, és most mindegyikük megkapta a maga eredettörténetét -egy kicsit talán repetitív is volt, hogy az összes one-shot hasonlóan felépített dramaturgiával dolgozott, de meglepő módon nekem minden alkalommal működött az aktuális bruce wayne elbukás-története. lehet hogy azért, mert különböző dc hősökkel párosították mindenhol -és sok esetben érthetjük szó szerint is a ’párododás’-t, mert úgy jöttek létre a sötét batman-ek, hogy egyesült bennünk valaki más képessége bruce megtört személyiségével, megromlott formájában eltorzítva a hatalmas erőket, tönkretéve a környezetet, az univerzumot. azért is működhettek ezek a sztorik, mert mind bruce wayne félelmeire épültek, és mindben a már emlegetett határ-átlépések voltak a kulcsok. és ezek után tényleg csodálkozhatunk azon, hogy a mi világunk bruce wayne-e nem őrült meg a szülei halálától, hogy nem hajlandó továbbra sem az ellenségei vérébe mártani a kezét... a különböző írók hozták a saját stílusukat az adott keretek között, igazodtak is kicsit a batman-nel összeolvadó hősökhöz, mondjuk a gyorsan futó red death füzet flash-hangulatot árasztott, a joker/batman szimbiózis meg pont olyan felkavaró lett, mint amilyennek ez az ötlet elsőre hangzik (és voltak érdekes csavarok is a háttérben, például amikor nem egy hőssel történt az összeolvadás, hanem annak egy ellenségével, és azt is megérhettük, hogy bruce wayne nemet váltott)... kronológiailag ide tartozott a fő metal-mini harmadik száma is, amiben brutálisan nyomasztó volt érezni a vereség súlyát, hogy még a maroknyi talpon lévő hős sem tudja, hogy miként lehetne lerázni a sötét multiverzum béklyóját, hogy miként menthetnék meg a szeretteiket, az emberiséget... (##06.07.)

IV. Bats Out of Hell (The Flash vol.5 #33, Justice League vol.3 #32-33, Hal Jordan and the Green Lantern Corps #32) (2017-2018) (írta: Joshua Williamson, Robert Venditti; rajzolta: Howard Porter, Liam Sharp, Ethan Van Sciver, Tyler Kirkham, Mikel Janín) (eng)

egy újabb szelete a crossover-nek, amibe előzetesen vonakodtam belefogni, mert alapjáraton csak a flash-t követem az itt lévő füzetekből -de szerencsére egy újabb pozitív csalódás ért, mert ez a sztori is szépen követhető volt zöldfülüként is... az sem jelentett problémát, hogy egy általam kevésbé ismert karakter, cyborg vette fel a narráció fonalát, sőt, nekem működött a focis analógiája, ami végigkísérte a mondandóját a négy füzeten át -és persze az is hatásos volt, ahogy átvette a főhős szerepet a végén (lángok között, hogy máshogy)... egyébként az alapkoncepció itt is meghatározó volt, a sötét batmen-ek játszadoztak a liga elérhető tagjaival, szétválasztva őket, hogy mindenki megküzdhessen egy hozzá kapcsolódó sötét-sötét lovaggal. és valószínűleg azért működött olyan jól, amikor a végén sikerült összeállni csapatként, mert ki voltunk már éheztetve arra, hogy együtt lássuk küzdeni a hőseinket... így már jöhet a végkifejlet, az eddig elfogyasztott füzetek felkészítettek a nagy csihipuhira! (##06.08.)

V. Metal! (Batman: Lost, Dark Nights: Metal #4-6, Dark Knights Rising: The Wild Hunt, Hawkman: Found) (2018) (írta: Scott Snyder, James Tynion IV, Joshua Williamson, Jeff Lemire, Grant Morrison; rajzolta: Greg Capullo, Brian Hitch, Howard Porter, Doug Mahnke, Yaninck Paquette, Jorge Jiménez) (eng)

ettől féltem, hogy az epikus konklúzió végét elméleti meta-ötletekbe borítják, amikben úgy elveszek, hogy kiszalad belőlem az összes lelkesítő érdeklődés (jártunk a világok kohójában, mindent uraltak a különleges fémek, és az egész föld fizikailag csúszott bele a sötétségbe)... nem tudom, lehet hogy tényleg ilyen begyöpösödött földhözragadt férfiember vagyok, akinek az fekszik, ha egyenes vonalban vezetik a kezét és a szemét -bár fél szemmel rápillantva a netes értékelésekre azt látom, hogy van egy hangos elégedetlenkedő réteg, aki hasonlóan elveszett a nagy világmegmentés közepette, mint én... némiképp kompenzálva lettem a cool pillanatokkal és a felfokozott hangulattal, de jobb szeretem, ha azért piszkál az előrehaladás késztetése, mert érdekel, hogy hova fog kifutni a történet, mi lesz a karakterek sorsa, és nem azért, mert túl akarok lenni az egészen, és már az sem dob föl, ha a nagy kavarodásban a hősök legyőzik a nagyon gonoszokat (btw, cool pillanatok: a tizedik fémmel (nem is kérdezd) felruházott justice league odacsap, az 53. univerzum csapatainak megérkeznek a csatatérre -és a joker-sárkány!)... az a furcsa helyzet állt elő, hogy az összes kiegészítő/hozzáragasztott mellék-sztorit és kapcsolódó füzetet jobban élveztem, mint a fő attrakciót, ezért felemás szívvel fogok visszaemlékezni a rebirth korszak első igazi szélesvásznú monstre eseményére... (##06.12.)

(New X-Men vol.1 #134-138) (2003) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Keron Grant, Frank Quietly) (eng)

ott a címben az x-men, ezért talán azt várjuk, hogy a fő csapaton legyen a fókusz, de grant morrison úgy döntött, hogy ennél a kötetnél inkább a ’new’-n lesz a hangsúly, és a xavier suli tanulóin -és hát tudjuk, hogy milyenek a tinik, ehh... szóval ha mr.morrison-nak az volt a célja, hogy alkosson egy karaktert, aki szó szerint mindenkinek az idegeire megy, akkor sikerrel járt, mert quentin quire már az okoskodós korszakában is sok volt, aztán amikor egy mondvacsinált indokkal bedurvult (tényleg érdekelhet egy tinifiút egy divattervező halála?), akkor aztán végleg átment arc-kaparósba. mert nem volt megállás, a klasszikus tini-drogproblémából következetesen csúszott át full mechanikus narancsba a sztori, a drúgok egyenruhában (és egyen-tetkóban) rombolták le mindazt, amit egy igazi x-men-nek meg kellene védenie, az ember-életeket és az iskolát... kontrasztnak kaptunk egy másik osztályt is, akik szintén kapnak némi kemény leckét az élettől -mert nehogy azt higgyük, hogy a mutáns tesztrészekre vágyó emberek csak úgy meghátráltak volna... vehetjük azt jó dolognak, hogy a mindennapokra (is) koncentrál a sorozat, hogy rákontrázik némi mutáns csavarral a valódi középiskolai hierarchiára, de én nem érzem úgy, hogy egy x-men történethez ez lenne a legmegfelelőbb út... (##04.18.)

(New X-Men vol.1 #127-133) (2002) (írta: Grant Morrison; rajzolta: John Paul Leon, Igor Kordey, Phil Jimenez, Ethan van Sciver) (eng)

kicsit mintha szusszanni akart volna grant morrison az első két, egymással összefüggő etap után -így különféle irányokba kalandozott, ide-oda helyezte a fókuszt (akár térben, akár karakterekben), de sajnos azt egyszer sem sikerült elérnie, hogy igazán bevonzzon a szokatlan ötletei közé, hogy magával ragadjon, hogy az alacsonyan gomolygó érdeklődésemet jobban feltekerje... pedig van itt egy maréknyi (számomra) új karakter, csak nem igazán foglalkozunk velük (oké, xorn kapott egy egész füzetet, de az x-corporation tagjai csak tengődnek a csalagútban) -még fantomex járt a legjobban, de nála meg túl sok a ködösítés ahhoz, hogy ki akarjam bogozni... és valószínűleg megint ez volt a legnagyobb nyűgöm, hogy bogozni kell, mert nem akar tisztán, egyenes vonalban írni, így az olvasót elidegenítette magától (nem beszélve az olyan bizarr ötletekről, mint amilyen az emma frost-féle fejben kísértés is)... viszont vannak mozzanatai, amik működnek, a földig rombolt genosha látványától elszorul az ember szíve, és jól átérződik benne a post-9/11-es hangulat is. bár ez utóbbi füzetnek az is nagy előnye, hogy itt a legszebb a rajz a kötetben, ami mondjuk nem nehéz, mert a nagyrészét a baltával rajzoló igor kordey követte el... (##04.07.)

(New X-Men vol.1 #118-126) (2001-2002) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Ethan van Sciver, Igor Kordey, Frank Quitely, Tom Derenick) (eng)

lehet hogy grant morrison szadista, és íróként a mutánsokon éli ki az elnyomó hajlamait...? csak mert nem volt elég, hogy tizenhatmilliót megölt közülük az előző kötetben, most is megállás nélkül zúdította rájuk a csapásokat, egész odáig menve, hogy hajszálnyira kerüljenek a megtöréstől és a végső kipusztulástól... először jönnek azok az emberek, akik azért akarják elvenni az összes mutáns életet, mert irigyek lettek a képességeikre, és maguknak akarják azokat; aztán vannak még itt nano-sentiel-ek, egy idegen sereg meg néhány furcsa lény, és a lehető legerősebb pszichológiai hadviselés, amivel bárkinek az akaratát kontrollálni lehet -cassandra nova teljes pályás letámadása így igencsak hatásos, és a kötet végére az olvasóra is hatni kezd. csakhogy addig van pár füzet, amíg a zavarosban kell halászni... mert nekem kicsit kesze/kusza, ahogy morrison ír, néha kapkodom csak a fejem elveszve a sok szokatlan shi’ár lény között, próbálom leszálazni a mellékes dolgokat, a savat köpő tinilányt, a japán hősszerelmes óriás-papucsállatkát, de szerencsére a végére azt érzi az ember, hogy megérte... (a kötetre jutó ’nuff said füzet is egy különleges utazás lett a prof elméjének mélyére, nem is lettek volna hitelesek a szavak egy ilyen pszichedelikus utazásban.) (a rajzok, háááát, izé... úgy nagy átlagban még ’oké’-k a panelek, de ahogy igor kordey lemészárolja az arcokat, arra nem találok sok mentséget...) (##04.04.)

(New X-Men vol.1 #114-117, Annual 2001) (2001) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Frank Quitely, Leinil Francis Yu, Ethan Van Sciver) (magyarul: Fumax, 2007)

néha csak radikális módszerekkel lehet eredményesen változásokat elérni, be kell rúgni az ajtót, rá kell borítani a megszeppent emberekre az asztalokat, és egy harci üvöltéssel végleg összezavarni a gondolataikat -néha viszont célravezetőbb némi megfontolt önkontroll... értem én, hogy a kétezres évekre végzetesen beszürkültek az x-ek a képregények lapjain, vagy hogy a mozikat meghódította a vagány filmváltozat, és azzal sincs baj, ha egy tökösségéről ismert skót fenegyereket kérnek fel, hogy modernizálja a porosodó mutánsokat -csakhogy van az határ, amikor a túlságosan erőltetett cool-ság hajszolása nevetségességbe csap át... mert ha minden karaktered szájába kőkeményen beszólogatós dumákat adsz, az egy idő után a párbeszédek hitelességének kárára válik. ha kihúzod a hősök alól a morális szőnyeget, akkor nagyon kell vigyázni, hogy a hős dekonstrukcióban meddig mész el -főleg az olyan jólfésült zsúrfiúk esetében, mint küklopsz, aki ebben a kötetben lelkiismeret-furdalás nélkül osztja a halált... persze vannak olyan bátor lépések, amik a drámaiságuk miatt jól működnek, például tizenhat millió lélek elvesztését azért megérzi az olvasó... és mielőtt mindenki azzal vádolna, hogy szépelgő puhapöcs vagyok: nem azzal van baj, hogy valami maszkulin vagy vagány, csak bizonyos karakterekhez nem illik ezeknek a túltolása. és igazából az sem segített, hogy felpattanjak a hype-vonatra (mert ugye ez az egyik x cím, ami minden bestof listában fel szokott bukkanni), hogy a sztori is meglehetősen zavarosan áll össze, vagy csak a cool (és csücsöri szájú) felszín alól nem könnyű kihámozni... viszont hever itt egy csomó érdekes téma, az evolúció, a másodlagos mutáció, az emberi ön-upgradelés, amik kellően izgalmasak lehetnek, ha a formai truvájok is a helyükre kattannak... (üdvözöljük az x-eket is a nagy marvel olvasási listában! jó beugrási pontnak bizonyult ez a kezdet, mert egyedül cyclops múltjának emlegetésekor érezte azt az ember, hogy kihagyott pár(száz) füzetet...) (#05.05.)