(Allegiance #1-4) (2019, Marvel Comics) (írta: Ethan Sacks, rajzolta: Luke Ross) (eng)

a sors viccelődik velem -a fő starwars képregény-sorban addig sikerült eljutnom, hogy leia-ék megpróbálják rábeszélni a mon cala lakóit, hogy ajánlják fel a hajóikat a felkelőknek, és most itt ez a mini, ami 30 évvel később játszódik, és azt olvasom benne, hogy leia megérkezik a mon cala-ra, hogy elkérje a helyiek hajóit... annyi a különbség, hogy az első rend kylo ren vezetésével sokkal kíméletlenebbnek tűnik, mint a birodalom valaha is volt, mérlegelés nélkül mészárolnak le mindenkit, akiről azt feltételezik, hogy az ellenállást támogatja, így nem jósolok komoly jövőt a vízben élő barátainknak sem... (miért van mindig egy kétes alak az uralkodók mellett, aki kételyeket csöpögtet a fülébe? egy ilyen árulásra hajlamos karakter tartozéka a trónszékeknek...?) finn-nek és poe-nak is jutott egy mellék-szál, sok lövöldözéssel és egy alakváltóval a háttérben -plusz egy igen cool jelenettel, amiben fontos szerepet játszottak egy katapult-ülés és a galaxis legjobb pilótájának képességei... kicsit azt érezni, hogy a lucasfilm kiadta az utasítást, hogy jól jönne marketing-szempontból egy ilyen képregény, és az írónak megmutatták a rise of skywalker első néhány oldalát, és ő kényszerűségből két mellék-küldetéssel töltötte fel a rendelkezésére álló lapokat... (×12.17.)

(Star Wars -Age of Resistance: Captain Phasma, Finn, General Hux, Kylo Ren, Poe Dameron, Rey, Rose Tico, Supreme Leader Snoke, Special) (2019, Marvel Comics) (írta: Tom Taylor; rajzolta: Leonard Kirk, Ramon Rosanas) (eng)

az elmúlt évek képregény-olvasási dömpingem után most már határozottan állíthatom, hogy ezeket az antológiákat, rajzolt novellákat nem nekem találták ki, általában csak átszaladok rajtuk, ha azt akarom érezni, hogy egy adott sorozathoz vagy nagyobb sztorihoz tartozó minden kis falatkát befaltam, vagy ha attól félek, hogy pont egy ilyen morzsában fognak valami kulcs-információt elrejteni -leginkább az a bajom, hogy a jellegéből adódóan egy ilyen pár oldalas szösszenetben nem lehet mélyen belemenni a sztoriba vagy a karakterekbe. és igazából az sem véletlen, hogy a másik két korszakot átugorva a jelenlegi starwars-trilógia idejében találtam magam, mert nem akartam más időszakkal kizökkenteni a felhangolódásomat a nyakunkon lévő új film előtt. és igazából most is azt kaptam, amit az ilyen köteteknél szoktam, néhány apró történet-töredéket, amik nem igazán adnak hozzá a nagy egészhez, és amiknél pontosan ugyanaz hajtja a karaktereket, mint a filmekben (finn a lelkiismeretével küszködik, poe a csillagokba vágyik, ray a magányából eredő űrt akarja betölteni, satöbbi)... a szerző, tom taylor néhányszor trükközésekre kényszerült azért, mert még mindig nem lehet nyíltan beszélni ezekről a karakterekről, ezért nem phasma-n van a hangsúly, hanem egy rohamosztagoson, snoke múltja helyett arról olvashatunk, hogy miként adott leckéket kylo ren-nek, de maga a maszkos anti-hősünk is csak egy mellék-küldetést kapott (néhány múltból kölcsönvett elem között tombolhatott egyet)... szóval ebéd mellé plusz levezetésként elmentek ezek a füzetek, de a tico lányok sztoriját leszámítva érzelmileg nem sokat mozgattak meg bennem... (ennek ellenére ti is tudjátok, hogy a másik két korszak sztorijait is el fogom olvasni, mert nehezen bírom ki, ha lyukak tátonganak a star wars-os olvasási listámon...) (×12.13.)

(Star Wars vol.2 #44-49) (2018, Marvel Comics) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Salvador Larroca) (magyarul: Szukits)

a nagyfilmek jellegéből adódóan szűkös az időkeret a hátterek bemutatására, onnan ismerjük a calamari-kat (ackbar-t és raddus-t), onnan tudjuk, hogy a hajóik adták a gerincét a lázadók flottájának, de sosem láthattuk a szülőbolygójukat, ismerhettük meg a kultúrájukat -pont ezért a bővített galaxisért érdemes fellapozni a regényeket és képregényeket... a star wars-nak mindig is jól állt a kalandos hangulat, és kieron gillen nagyon helyesen megérezte azt, hogy milyen típusú kalandokba kell bedobnia a klasszikus trilógia szereplőit, milyen küldetéseket kell nekik szervezni, ahol bevethetik a teljes trükk-arzenáljukat és leleményüket. ráadásul film-szerűen ír, mini-cliffhangerekkel és gyors helyszínváltásokkal dolgozik. és nem veti meg a lüke humort sem (chewie, mint kéz-törlő, punk c-3po). szóval továbbra is kellemes olvasmány ez a run, semmi világmegváltás, de azért ad hozzá annyit a nagy egészhez, hogy ne érezzük felesleges kitérőnek... (több tényezőt érzek a háttérben, amiért egy egész hetembe került, mire be tudtam fejezni ezt a nyamvadt hat füzetet, sajnos leginkább az időhiányom tolta csak egyre hátrébb-és-hátrébb az olvasásomat. de azok után, hogy most már két kötetnyire vagyok a gillen-korszakban, így már látni vélem az összképet, az is hátráltató lehet, hogy inkább komplett kaland-sztorikat akar adni nekünk, nem valami nagy átívelő arc-ot, ahol azt érzi az ember, hogy minden kis részletre oda kell figyelnie. így nincs meg az az ösztönző erő, ami hajtana előre a mélyebb elmerülésben...) (×12.08.)

(Star Wars vol.2 #38-43) (2018, Marvel Comics) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Salvador Larroca) (magyarul: Szukits)

tudom, hogy csak a hozzám hasonló kontinuitás-fanatikusoknak fontos a story group munkája, azaz hogy a disney alkalmaz néhány őrült megszállottat, akik igyekeznek elsimítani mindent egységesre a star wars világában, de akkor is kikiabálom a világba, hogy igenis jó dolog, amikor azt érzi befogadóként az ember, hogy egy nagy pókháló közepén ül, ahol gondosan össze vannak sodorva a szálak... a rogue one antológia-film egyszerre retcon-tált bizonyos eseményeket a halálcsillaggal kapcsolatban, ugyanakkor olyan lyukakat is betömtek a sztorijával, amikről nem is tudtuk, hogy george lucas hátrahagyta őket... és igaz, hogy az utolsó jelenettel szépen sikerült összevarrni a filmet a new hope-pal, ez a képregény-kötet mosta igazán össze a két szálat. és kieron gillen egész jó munkát végzett a varrodában, nem érezni erőltetettnek azt, hogy luke-ék felbukkannak a rossz állapotú jehda-nál, és besegítenek az ellenállók maroknyi túlélőinek (plusz a saját korábbi sorozatából is hozott át egy fontos szereplőt, csakhogy a kompletista énem örömtáncot járjon)... bár maga a sztori sok újdonságot azért nem tartalmaz (adott egy gonosz birodalmi főmufti, nagy és erős fegyverekkel, amik ellen kell a lelemény és a bátorság, csak összefogással lehet győzedelmeskedni), ennek ellenére élvezetes a kaland, még akkor is, ha kicsit azt éreztem, hogy többször is bak-ugrásokkal haladunk a panelek között, mintha egy türelmetlen vágó kinyisszantott volna minden átmenetet a lapokról... luke alámerülését kevésbé éreztem starwars-osnak, viszont örülök, hogy a kételyek ott vannak hősünkben, igaz, furcsa látni, hogy ennyire könnyedén hányja (fénykard)élre az ellenfeleit... de egyébként is, a karakterek azon a fejlődési úton haladnak, amit a new hope/empire vonal kijelölt nekik, luke tudja, hogy sokat kell még tanulnia, han fokozatosan ráérez, hogy milyen csapatban dolgozni (ledobni a nagy-arcú csempész-álcát és emberinek mutatkozni), leia meg a szokásos diplomatikus arcát mutatja mindig... (×11.26.)

(Knights of the Old Republic #47-50) (2009-2010, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller, rajzolta: Brian Ching) (eng) (3963 BBY)

oké, tudtam, hogy ez az utolsó kötet a sorozatból, de nem gondoltam, hogy john jackson miller ennyire össze akarja húzni a korábban történteket egy igazi fináléba... mert másról sem szólt ez a kötet, minthogy felfedésre kerültek a múlt titkai (akár olyan eddig el nem mesélt mellék-szálak is, mint hogy gryph-ék miként menekültek meg a lebombázott bolygóról és lettek a köztársaság hősei), valamint egy nagy csavarral azt is elérte, hogy sok mindent átértékeljünk a korábbi füzetekből. és közben mindenki benézett, aki fontos volt korábban, még egy elcsent sith ereklyének is lett szerepe a végjátékban, és összekötöttük az összes félbehagyott szálat jarael életével kapcsolatban is... a rég látott demagol-ra vetült a legérdekesebben a fókusz itt a fináléban, ahogy megértettük a korábbi motivációit a jedik boncolására, ahogy jelentőssé vált a szerepe a végjátékban... kifejezetten élveztem ezt a masnit, amit a szerző kötött ide a végére, ahogy egy mozgalmas finálé után nyugodtan utunkra engedett minket olvasókat is (bár azért kicsit ráncoltam a homlokom, hogy középtájon narrációval tette nehézzé a kötetet -azt értem, hogy sok infót kellett átadni, hogy mindenki megértse az összefüggéseket, de lehetett volna ezt elegánsabban, képregényesebben is megoldani talán)... (zayne carrick-re még egy kaland vár, egy képregény-minisorozat, azonban engem most nagyon elbizonytalanítottak a netes kritikák, mert a legtöbben azt mondják, hogy az a sztori fényévekre van attól a színvonaltól, amit ebben a fő szériában megszokhattunk, így nyugodtan ki is hagyható az olvasási listából -úgyhogy ne lepődjetek meg, ha a délutáni szunyókálásom után tényleg úgy ébredek, hogy inkább továbblépek a régi köztársaságba tett utazásomban, minthogy arra pazaroljak másfél-két órát, amit nagy valószínűséggel nem fogok élvezni...) (ismeritek a bechdel-tesztet? az a lényege, hogy egy adott műnél azt vizsgálja, hogy van-e két női szereplő benne, azok beszélnek-e egymással, és a párbeszédben esik-e szó a férfiakon kívül másról is. azért villant most ez be, mert jarael és chantique verbális összefeszülésénél csak és kizárólag egy férfiról, zayne-ről tudtak beszélni...) (×04.19.)

(Knights of the Old Republic #42-46) (2009, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Ron Chan, Bong Dazo, Brian Ching) (3963 BBY)

gamer-szűzként hajlamos vagyok elfelejteni, hogy itt bizony komoly összefésülések is előfordulhatnak az azonos című játékokkal -bár nem igazán zavar, hogy ezekből az utalásokból én csak töredékeket értek meg, elég nekem egy kis name-dropping (revan, malak), hogy elegánsak továbblépjek... mellékesen foglalkoztunk most is csak a háborúval, annyit érzékelünk, hogy a jedik is már jobban beleálltak a harcokba, mint eddig, és bizony mind a két fél azt érzi, hogy van miért revansot vennie... a kötet középpontjában azonban nem a jedik vagy a mandik álltak, hanem jarael, és az ő sötét múltja, ahol komolyabban lehet pedzegetni a galaxisban megtűrt rabszolgaság kérdését, valamint némi értelmetlen erőszakot is (amit, mondjuk azt rejtélyesen, hogy elfogadható módon sikerült a sith-ekhez kötni)... a sztoriban eddig felbukkant összes férfi karakter vonzódik a fehér hajú lányhoz, és így teszünk mi olvasók is, azonban az író gonosz módon most el akart kicsit idegeníteni tőle, ahogy árnyékot próbált vetni rá egy régi ismerőse által (akit nem mellesleg szintén vonzó nőként ábrázoltak a rajzolók -lehet hogy azt gondolták, hogy jobban fogunk neki hinni, ha elfelhősödött szemmel nézünk rá?)... (×04.18.)

(Knights of the Old Republic #36-41) (2008-2009, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Bong Dazo, Dean Zachary, Brian Ching) (3963 BBY)

megkaptuk a nagy finálét, kérdés volt, hogy innen a galaxis mely szegletébe megyünk tovább -de úgy tűnik, hogy egy kicsit megtorpantunk, illetve csak betoppanunk pár közepesen izgalmasan rizikós helyre, hogy aztán tovább is álljunk... mondjuk azt, hogy ez egy átmeneti kötet volt, ahol bedugtuk a lábujjunkat az alvilági svindlik közé, rávilágítottunk néhány furcsaságra az univerzumban (volt itt bolygó-kereskedelmi tőzsde, meg holo-hálózaton közvetített életveszélyes sport-esemény (a pankráció és a forma1 szerelem-gyereke), amit persze kétes alakok irányítanak a háttérből)... john jackson miller sem veti meg a fénykard-párbajokat, ezért hozott nekünk egy bizarr róka-pofa sith-et, akivel össze lehet csapni pár panel erejéig... a vele eladott középső füzet rajz-technikailag is elütött az alvilággal kacérkodó többi számtól (sötétebb és szálkásabb vonásokkal volt kihúzva), a többi füzetnél viszont túlzsúfoltságot éreztem a panelekben, ami néha már a követhetőség rovására is ment... szerencsére úgy tűnik, hogy a sorozat egyik legérdekesebb szálával fordulunk rá a végjátékra -jöhet végre a csodaszép útitárs(nő) rejtélyének a felgöngyölítése, remélhetőleg ez majd segít hátrahagyni az itteni középszerűséget... (×04.17.)

(Knights of the Old Republic #29-35) (2008, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Bong Dazo, Alan Robinson, Brian Ching) (3963 BBY)

john jackson miller jól érezte, hogy le kell zárnia a története első szakaszát, felrúgni a statusquo-t -és mesterien építette fel a kötetben azt, ahogy a jedik szövetsége elbukik, és zayne végre tisztázhatja a nevét és továbbléphet... és nem csak azért volt hatásos ez a finálé, mert a hőseink életéért aggódhattunk, hanem a jedi-lét egyik legdrámaibb pillanatát is átélhettük -amikor valaki elbukik, és átsodródik a sötét oldalra... kaptunk egy hosszabb flashback-et a negatív karakter útjához, egy működő motivációt, nagy adag féltékenységgel megtöltve a keserű poharat, hogy miként is választhatja valaki a sith-ek elkárhozott útját... bár a kezdetektől megjósolták nekünk ezt a bukás-történetet, a jövő változott annyit, hogy ne lehessen kiszámítani a végjátékot... annyira hatásos volt az írás ebben a magával ragadó nagy összecsapásban, hogy az sem zavart, hogy a rajzstílus kicsit megint az elnagyolt irányba sodródott el... (látva a sok sith csecsebecsét, még inkább meg akarom ismerni ezt az elátkozott népet.) (×04.14.)

(Knights of the Old Republic #25-28) (2008, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller, rajzolta: Scott Hepburn) (3963 BBY)

emlékszem annak idején menőnek találtam, amikor hallottam erről a crossover-ről, hogy a kiadónál futó összes akkori starwars terméken végigfuttatták ezt a sztorit -most viszont aggódva tekintettem rá, mert nem tudtam, hogy mennyire lesz érthető, ha csak az első egy-negyedét olvasom el most. de szerencsére john jackson miller elvégezte a maga dolgát, és egy kiskaput hagyott hátra az utódainak, így nincs hiányérzetem... maga a sztori azért ismert panelekből építkezik a zombi-vírussal, viszont érezhető a tétje is, mert az egész galaxist veszélyezteti a szörnnyé változtató kór, átnyúlik a frontvonalakon is, plusz azért lesz egy egészséges starwars-os színezete azzal, hogy egy sith csecsebecse indítja el az egészet (és logika is van abban, hogy az uralomra vágyó sith-ek létrehoznak egy eszközt, amivel (majdnem) mindenkit engedelmességre tudnak bírni)... érdekesnek tűnik az az ötlet, hogy a mandalore-iak nem egységes népcsoport, hanem toboroznak is mindenféle fajokból, csak ezek az alsóbbrendű harcosok más (kék) színű páncélt kapnak... zayne megint mindent kockára tett másokért, a jó szíve fogja az egyszer a sírba vinni... ha nem lenne ilyen élvezetes a sztori, lehet hogy most üvöltve dobtam volna félre ezt a kötetet, annyira rusnya volt a rajzolása -ilyen kóklereknek miért kell kiadni bérmunkában az ilyen minőséginek számító képregényeket...? (×04.12.)

(Knights of the Old Republic #19-24) (2007, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Bong Dazo, Dustin Weaver) (3963 BBY)

hamar jött a reunion az előző szétszakadás óta, egy füzet, és máris minden ismerősünk ugyanazon a hajón (vagy annak közvetlen közelében) találta magát... a nagy licitálós gyűlésről olvasva bizonyosodtam meg arról igazán, hogy john jackson miller nem akarja, hogy oldalt válasszunk, ugyanis egyik felet sem ábrázolja színpatikusnak, mindent beborít az ego, a kivagyiság, a hatalom iránti vágy... úgyhogy tényleg csak a hőseink a lámpások ebben a morális szürke-zónában, ahol zayne megint számtalanszor bizonyíthatta az önzetlenségét... talán a mandalórokat még egy fokkal sötétebbre festi a szerző, mint a köztársaságiakat, főleg amikor azt látjuk, hogy milyen elnyomást alkalmaznak azon a bolygón, ahonnan anno elindultunk... itt kaptunk egy kis politikai kommentárt is egy korrupt szenátorral és egy iparmágnással, aki könnyedén eldobja a korábbi szövetségeseit is, ha az érdeke úgy kívánja... érdekes felvetések vannak a jedikkel kapcsolatban is, ugyanis a látomások fanatikus követése furcsa útra tereli őket, és nem értem, hogy miért nem mondjuk ki nyíltan, hogy letértek a fény ösvényéről azok, akik ártatlanokat gyilkolnak (és vádolnak) -csak mert egy szerintük egy nagyobb-jó érdekében teszik ezt...? a kötet első felében elnagyoltnak éreztem a rajzokat, sokszor csak sziluettekként jelentek meg a háttérben lévő karakterek, a második sztorinál meg a szög-kiválasztások okoztak bennem némi zavart, nem volt minden tökéletesen követhető a panelekben... (×04.11.)

(Knights of the Old Republic #13-18) (2007, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Dustin Weaver, Brian Ching, Harvey Tolibao) (3963 BBY)

először nem értettem, hogy miért kell szétszedni az összeszokóban lévő csapatot, de aztán beláttam, hogy működik külön is a sztorijuk, ami majd csak összeér újra egy idő után... de sok mindent át kellett értékelnem félúton ebben a kötetben -ami elsőre azzal a könnyedséggel indult, ahol az elődje lerakta a fonalat, az ifjú jedi és rágcsáló-szerű társa új bizniszbe kezdtek a háború árnyékában, és szórakoztató volt látni őket az éttermi forgatagban, ám az erő más irányt jelölt ki nekik, és egy látomás mindent megváltoztatott... érdekes, hogy milyen nehéz eldönteni, hogy kinek is kéne szurkolni ebben az összefeszülésben, mert a madaloriaknak láthatóan nem okoz gondot a népirtás, ugyanakkor a köztársaságiak sem szimpatikusabbak náluk az arrogáns hozzáállásukkal... zayne viszont pozitívabb hős lett, mint eddig, félre tudta rakni a saját problémáit, hogy önzetlen módon ártatlan lényeket mentsen meg... a csodaszép jarael is a saját szabadságát kockáztatja azért a honfitársáért, aki egyszer megmentette az ő életét is -és kifejezetten élvezettel olvastam az arkadiai nép hátteréről. és hát ők sem lettek szimpatikusabb népek -vajon voltak egyáltalán ilyenek ebben a régi világban...? (ez is egy igazán szórakoztató hullámvasút volt, néhány gyomrossal pöttyözve a játékosságát...) (×04.09.)

(Knights of the Old Republic #7-12) (2006-2007, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Dustin Weaver, Michael Heisler) (3964-3963 BBY)

john jackson miller még három füzeten át hajszolt minket előre abban a tempóban, mint amivel a nyitányban bekezdett, csak azután hagyott nekünk időt szusszanni egyet... érdekes lesz, ha hősünknek a mandalore-i háborút is a nyakába kell vennie, mert úgy tűnik, hogy a komolyabb támadási hullám is közvetlen folyománya a hozzá kapcsolható eseményeknek... már most elkezdte a szerző differenciálni a sisakos tömegeket, van köztük olyan, aki nem elégszik meg a parancsra végrehajtott öldökléssel, akit veteránként már sokkal jobban érdekelnek az okok is; és van köztük egy mengele típusú őrült doktor is, aki szét akarja szedni a jediket, hogy megértse a csodás működésük mibenlétét... ha az alapoknál járunk, akkor nem árt tényleg alapozni is, úgyhogy egy füzetet rászántunk a jedikre is, hogy jobban megértsük a motivációikat, vagy azt, hogy miként került össze ennyi jövő-látó egy csapatba... hősünk múltjáról sem tudunk még sokat, úgyhogy nem ártott onnan sem előhozni a fényre egy karaktert -persze egy újabb küldetéssel álcázva a karakter-építést... az utolsó két füzetbe már egy jó adag goofy-ság is került (a két buta ithori segítségével), kíváncsi leszek, hogy marad-e ez a könnyedebb irány, vagy visszatérünk a kissé komorabb, de fék nélküli tempóhoz inkább... (×04.04.)

(Knights of the Old Republic #0-6) (2006, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Brian Ching, Travel Foreman) (3964 BBY)

elsőre furcsa ötletnek tűnik több-ezer évet ugrani az ismert környezetből, ugyanakkor nagyon is üdítő új szereplőkről olvasni, megnézni a galaxist egy másik szögből... na nem mintha john jackson miller hagyna nekünk időt arra, hogy körülnézzünk ezen az egyszerre ismerős mégis ismeretlen tájon, mert végtelenül gyors tempóban dobál minket végig a nyitányon (nekem elég volt egy ebéd és egy vacsora, hogy végigrágjam magam a köteten)... kicsit mindig aggódva kezdek bele még a starwars esetében is az új dolgokba, mert nem nehezen viselem azt, ha az írók a szokatlan ötleteikkel elidegenítenek az imádatom tárgyától, de miller-nek elég volt néhány oldal, hogy bizalmasává avasson, az első füzet végére meg már jóbarátomként akartam vele kezet rázni (itt van ugye az a nagy sokk, ami után nem csak a történet irányát értékeled át, de azt is, amit a régi idők jedijeiről eddig gondoltál) (persze most mondhatjátok, hogy hé, már olvastál a szerzőtől starwars könyvet -ez igaz is, de képregény-íróként még nem bizonyított számomra)... és bizony úgy tűnik, hogy ebben a korban nem lesz minden annyira fekete/fehér, mint ahogy az sokszor megesett már ebben a saga-ban, a jedi-rend összetettebb érzelmeket válthat majd ki belőlünk, ahogy a kezdetben csetlő/botló főhősnél is rengeteg tér van, hogy új irányokba induljon el... mivel régóta szemezek már a régi köztársaságban játszódó történetekkel a polcomon, ezért elég nagy nyomás volt ezen a köteten, ugyanis ennek élvezeti értékétől tettem függővé, hogy maradok-e hosszabb távon a korszakkal, és hatalmas szerencsémre egy jedi kecsességével ugrotta át a magasra állított lécet. az erő legyen sokáig john jackson miller-rel! (×04.03.)

Beckett (2018, Marvel Comics) (írta: Gerry Duggan; rajzolta: Marc Laming, Edgar Salazar, Will Sliney) (eng) / egy harminc oldalas one-shot-ban nehéz nagy megfejtéseket tenni, és valószínűleg nem is kell -azaz nem ez a hely az, ami túlmagyarázná nekünk tobias beckett (és bandája) jellemét és motivációs hátterét. simán csak egy újabb kalandba akarja dobni a karaktereket, ahol simliskedhetnek kedvükre, miközben az életüket kell menteni egy mcguffin miatt. van egy kis name-dropping is, hogy közelebb érezzük az egészet a solo-filmhez, de semmi komoly. könnyedén kihagyható az olvasási listából, de helykitöltő húsz percnek bőven alkalmas, kellően pörgős és nem néz ki rosszul a rajza sem... (×03.25.)

Lando -Double or Nothing (Lando -Double or Nothing #1-5) (2018, Marvel Comics) (írta: Rodney Barnes, rajzolta: Paolo Villanelli) (eng) / donald glover sármja kiragyogott a solo-filmből, így természetesen a képregény-írók is ihletett kaptak a csodás alakítását látva arra, hogy újabb kalandokba sodorják a piperkőc csempészt -illetve a marvel ütötte kicsit a vasat, és kapcsoltak a filmhez egy közepes lando sztorit is... persze vannak működő elemei a képregénynek, lando l3-vel való kapcsolata például nagyszerűen idézi meg a film-béli adok/kapok szóváltásokat, mint ahogy a robot lázadó jelleme itt is szórakoztató tudott maradni, de sajnos összességében elég felejthető lett ez az alkotás, egy mellék-kaland, ami nem tud feltüzelni, ráadásul nagyon túl van beszélve, mert ha nem csacsog épp’ senki kimondott szavakat, akkor lando narrációjával rágnak a szánkba mindent... (×03.29.)

Han Solo -Imperial Cadet (Han Solo -Imperial Cader #1-5) (2018-2019, Marvel Comics) (írta: Robbie Thompson, rajzolta: Leonard Kirk) (eng) / eléggé feltáratlan folt han birodalmi múltja, a solo-film sem igazán tért ki rá, sőt, az általam épp’ most olvasott (bővített) regény-változatban is csak egy szűk fejezetnyi hely jutott erre, úgyhogy reméltem, hogy a képregényes szakág majd alaposan kezébe veszi a dolgot -de öt füzet után sem lettünk igazán beljebb... azt már tudtuk, hogy han ekkoriban sem bírta a parancsokat, és nem elég, hogy a saját (forró) feje után ment, de még a száját sem bírta befogni -viszont, amikor kellett, akkor helyén volt a szíve... szóval nem mondhatjuk, hogy a karakter olyan nagy fejlődésen ment volna át az évtizedek során... én nem tudom, hogy mi ez a középszerűség, amit mostanság a képregények nívójaként belőttek a lucasfilm központjában, de jó lenne végre minőségibb darabokat is olvasni... ráadásul így a film-regénnyel együtt olvasva ezt a sztorit, jobban kijött, hogy még a konzisztenciára sem figyelnek már annyira a story-grup-nál, mint eddig, mert az írott változat szerint han-nak csak egyetlen barátja volt az akadémián, itt meg van egy egész osztag körülötte, akik mindenbe követik (még egy bizarr külön kalandba is, ahol han kadétként mindent elrendez, hogy egy kaszinó-hajóra fel tudjon osonni...) (×03.30.)

(Star Wars Republic #60-62, #64, Yoda) (2004, Dark Horse Comics) (írta: W.Haden Blackman, John Ostrander, Jeremy Barlow; rajzolta: Tomás Giorello, Brandon Badeaux, Hoon)

egy éles pengével felszeletelték a klónháború különböző aspektusait, és egy többé-kevésbé összeálló salátaként tálalták ezt nekünk ebben a kötetben... a politikai vonal tetszett, mert organa szenátort és mom mothma-t mindig jó látni, ahogy ott osonnak mindig a szenátusi padsorok között, miközben már ott munkálkodik bennük a túlzott hatalom miatti kétely... azt hiszem, hogy az eredeti megjelenés idején még nem lehetett kimondani a nagy igazságot palpatine-ról, ugye? de azért így is elég egyértelműen utalgatnak itt is az írók a titkaira, főleg a második történetben, ahol a múltjából ismerhetünk meg egy darabot -egy igen érdekes dramaturgiai szerkezet segítségével, ahol folyamatosan pörgött vissza az idő kereke... aztán kiszabadítottuk obi-wan-t is a fogságból, és ennél a füzetnél kezdődött a kötet vizuális mélyrepülése, ahol vagy úgy el voltak torzulva az arcok, hogy alig lehetett felismerni őket (alfánál kellett vagy három panel, mire realizáltam, hogy egy klónt látok), vagy pedig mangából kölcsönvett figurákkal helyettesítettük az ifjú jediket... egy yoda-s sztorinak jutott a záró-tétel szerep, de ez az ’ismeretlen bolygón való civakodás és politikai machináció’ téma nem annyira akart működni nálam most, viszont azt értékeltem, hogy kicsit beleláthattunk az öreg jedi őrlődésébe -aki tudja azt, hogy a tábornoki szereppel letértek a béke ösvényéről, a régi útról, azonban még ő sem tudja, hogy miként tudnának visszatalálni oda... (×03.07.)

(Star Wars Republic #54, #63, Aayla Secura, Count Dooku) (2003-2004, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema)

áh, szóval ezért tombolt egy másik író a fő füzetekben, mert john ostrander inkább a különszámokban épített karaktereket, a belső vívódások háborúját vizsgálta inkább a nagy csaták helyett... mert tényleg érdekes az, hogy mennyire mártózhat meg egy jedi a sötét oldal hullámaiban anélkül, hogy elragadnák azok. mint ahogy érdemes rászánni az időt a mester-padawan kapcsolatokra is, arra az érdekes tényre, hogy mennyire is szabad kötődniük egymáshoz a jedi-knek, ha mindenféle érzelem tiltott számukra... bár mind a kötet-cím, mind dooku gróf arca a borítón arra engedett következtetni, hogy a füzetekben egyformán képviselteti majd magát a két oldal, de a sith tanítvány is csak mellékszereplő volt, most quilan vos-nak és (részben) aayla secula-nak jutott a dicsfényből ezúttal... ha mindenképp olyat keresünk a negatív oldalon, aki gazdagodhatott ezúttal, az aurra volt, aki érzelmekkel és némi háttérsztorival lett több a kalandja végére... (egyébként quilan-t nem csak a sötét oldal kísértette meg, hanem egy has-tetkós csinos lány is -utóbbi nagyobb sikerrel...) (×03.05.)

(Star Wars Republic #55-59) (2003, Dark Horse Comics) (írta: Haden Blackman, John Ostrander; rajzolta: Brian Ching, Jan Duursema)

az előzmény-trilógia egyik nagy fegyverténye volt, hogy sokkal több jedi-t láthattunk ekkoriban, mint a klasszikus filmekben. bár ha jobban belegondolunk, csak egy maroknyit ismerhettünk meg egy kicsit jobban közülük (a jedi-tanács tagjait), és igazából a kiegészítő történetekben sem akadtak igazán sokan azok, akiket közelebb hoztak volna hozzánk. szóval most itt állunk az eső- és vér-áztatta csatatéren, nézzük az épphogy nevesített mesterek és padawan-ok megtérését az erőhöz, és nem sokat érzünk, hiszen nem ismerjük őket, nem kötődünk hozzájuk... végül csak azért sikerül kicsikarni érzelmeket az olvasókból, mert olyan mértékű ez a mészárlás és önfeláldozás, hogy azt már a lelkünk sem tudja annyiban hagyni... szóval örülök annak, hogy be akarták mutatni a háború legcsúnyább arcát is a képregényesek, az értelmetlen öldöklést, a hónapokig tartó küzdködést, csak kár, hogy egy személytelen darálás lett a vége -egy viszonylag jól működő, borongós hangulatba csomagolva... (az sem segített, hogy rajzban is csereszabatosak voltak a jedi-k, a hajak és ruhák miatt legalább kettejüket simán össze lehetett téveszteni anakin-nal...) egy füzet erejéig visszatért az ostrander/duursema páros ebbe a kötetbe is, és náluk mindig jobban működik a karakterek-pillanatok/akciók aránya, mert mondjuk mernek foglalkozni anakin sötét oldalával is, miközben egy nagyon érdekes dinamikával játszanak azzal, ahogy a két ex-tatooine-it egy csapattá kovácsolják (egyébként is, olyan régen láttuk már hett mestert, főleg nem így lecsupaszítva, mint most). (×03.04.)

(Star Wars Republic #51-53, Shaak Ti) (2003, Dark Horse Comics) (írta: Haden Blackman, John Ostrander; rajzolta: Tomás Giorello, Brian Ching, Jan Duursema)

csak a halott gungan a jó gungan...? biztos vagyok benne, hogy rajongói reflekció miatt került egy csapat jarjar rokon hullája a képregénybe, hogy minden utálkozó élvezkedhessen egy sort... oké, lehet az is, hogy szimplán csak valami drámaival akart sokkolni a szerző, mert az egész kötetet körbelengte a túl-pörgetett drámaiság, de hé, háború van, ilyenkor elnézhető ez, nem...? bevallom, nem túlságosan fogott meg ez a szerkesztési mód, hogy beugrunk különböző veszély-gócpontokba, ott elhullik pár nevenincs jedi, aztán némi akciózás után haladunk is tovább, mert nem éreztem a tétet, a háború réme is csak néha köszönt be a lapokra (mondjuk az érdekes lett volna, ha a szeparatisták tényleg bevetik a vegyi fegyvereiket a klónok ellen)... valahogy az egész kicsit lejárt szavatosságúnak érződik számomra, főleg durge-nál volt ez szembetűnő, aki pont olyan, mintha az elátkozott kilencvenes évekből (mondjuk egy korai image comics kiadványból) teleportált volna át ide... (assaj meg a szokásos tempóját játszotta, odacsapott a fénykardjaival majd kereket oldott, meg sem próbálták őt ekkoriban színesíteni akár csak egy kicsit is...) (×02.27.)

(Star Wars Republic #49-50, Mace Windu) (2003, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, W.Haden Blackman, Scott Allie; rajzolta: Jan Duursema, Stephen Thompson, Tomás Giorello)

elszaladt három év, közben george lucas a moziba küldte az újabb fejezetét, így a képregény-sorozat alkotóinak is új fókuszt kellett találnia -elkezdték befoltozni azt a lyukat, amit george szándékosan adott át a kiterjesztett univerzum munkásainak: a klónháború eseményeit. azért még egy füzet erejéig quinlan vos előtérbe kerülhetett, ahogy az alvilágba beépülve keresi az elveszett személyiségét, de aztán át kellett adnia a terepet a nagyfiúknak... a kerek évfordulós szám (50. füzet) extra oldalait most jól használták ki azzal, hogy több perspektívából mutatták be egy bolygó ostromát, kár hogy nem sikerült egyenlő minőségűvé tenni a három szálat, a mon calamari-s harmadik szakasz elég zavarosra sikerült (egyébként sem könnyű átláthatóan ábrázolni egy csatát képregényben, de itt még nehezebb volt követni az eseményeket)... kicsit foglalkoztunk volna anakin lelkivilágával is, de az akciók mindig elmosták az ilyen próbálkozásokat... viszont a jedi-k gondolkozásmódja markáns témává vált a mace windu nevét címébe emelő különszámnak, ahol jól lehet érezni, hogy mennyire nem volt egységes a jedi rend ekkoriban, hogy voltak, akik továbbra is békében akartak hinni, voltak, akik képtelenek voltak a korrupt köztársaságot támogatni, és persze voltak szimpla árulók is, akiknek az elméjét megfertőzték dooku gróf szavai... (assaj vörös pengéit mindig be lehet vetni, ha látványos fénykard-párbajokra van szükség.) összességében rendben volt ez a kötet, a (klón)háborús hangulatot jól megfogta, és jó előételnek bizonyult a nagy falat előtt (még 8 köteten és húsz regényen kell átrágnom magam, hogy eljöhessen a császárság dicső korszaka)... (×02.21.)

(Poe Dameron #26-31) (2018, Marvel Comics) (írta: Charles Soule, rajzolta: Angel Unzueta)

arról tudunk, hogy poe azért bukkant fel a semmiből maz katana kastélya felett az x-szárnyújával, mert a forgatókönyv első változata szerint nem élte volna túl a jakku-i zuhanást -most ez a képregény összekötötte a két pontot... azt is tudjuk már, hogy jj abrams visszahozza snap waxley-t a kilencedik részbe (különben megsértődne rá az országos cimborája, a karaktert játszó greg grunberg), úgyhogy arra sem ártott magyarázattal szolgálni, hogy mivel bekkelte ki azt az időt a fekete század, amit a last jedi fedett le -természetesen küldetésen voltak... méghozzá utánpótlást próbáltak gyűjteni az ellenállás számára (rájuk is fér, mert ekkoriban már csak egy millenium falcon-nyian vannak csupán), és persze ez sok repüléssel és lövöldözéssel jár együtt. de a galaxis legjobb pilótáit nem olyan könnyű ám földre kényszeríteni... először csak gimmick-nek tűnt, hogy poe mesél a többieknek, mert reklámozási szempontból előnyösnek tűnt azt mondani, hogy ez az első történet, ami a nyolcadik film után játszódik (plusz így vendégszerepelhetett rey és finn is), de aztán tényleg egy picit továbbnyúltunk az eddig ismert sztorin... tudom, hogy telhetetlen vagyok, de az utolsó füzet lehetett volna egy kicsit kövérebb is, mert a végső epikus csatát egy kicsit összecsapottnak éreztem, néhány panelnyi látványos légiharc már nem nagyon terhelte volna meg a pénztárcákat, nem...? apropó, látvány, másnál látom hogy lelki törést okoznak a fotórealisztikus arcok, de szerintem a starwars-nál jól működnek ezek az ábrázolások, jobban a filmekhez kötik a hangulatot. és az ember szeme igényli is a szépséget, belelapoztam az annual-ba is, és azonnal közöltem, hogy ’nem, én ezt nem’... (a lucasfilm-nél okos üzletpolitikát folytatva ráhagyják az alkotóikra, hogy ott zárják le a történeteiket, ahol ők szándékozzák, ahol úgy érzik, hogy elmeséltek mindent, amit szerettek volna. majd kitárják a végtelen szütyőjüket, hogy újabb lehetőséget húzzanak ki belőle.) (##10.18.)

(Poe Dameron #20-25) (2017-2018, Marvel Comics) (írta: Charles Soule, rajzolta: Angel Unzueta)

egy kőhajításnyira vagyunk a force awakens idővonalától, így lor san tekka is fontos szerepet kapott ebben a kötetben -ami nekem azért volt furcsa elsőre, mert a film nyitányában nem úgy tűnt, hogy poe-val nagy ismeretségben lennének, de aztán az utolsó füzetre ezt szépen kikerekítette a szerző azzal, hogy most kapta meg az öreg kutató a küldetését, azaz hogy segédkezzen az ellenállásnak megtalálni luke skywalker-t... de előtte még ő maga volt a küldetés, mivel felelőtlenül belesétált egy tiltott zónába (jó látni, hogy a neimoidiak még 60 év múltán is ugyanolyan pénzéhes rátarti népség, mint egykor), ezért komoly vesszőfutás indul a személye miatt... leia személyesen is ott forgolódik az akcióban, ami azért nem csoda, mert a hosszú évek alatt rengeteg simlisséget tanult el a férjétől, így ezt a tudását most jól tudja kamatoztatni... de azért a főszereplő is pilótáink is megvannak, és meglepően dús körülöttük a magánéleti vonal, legyen az szerelem vagy robot-gyilkosság, de szépen színesednek ezektől panelről/panelre... (volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy az lesz a vége, hogy terex a jakku-ra dobja le az öreget, és ezért bukkan fel a film elején mindkét érdekelt fél a sivatag-bolygón, de charles soule még akart ezen felül is csavarni egyet az útvonalon. apropó terex, az ember már majd’ megsajnálta a diszfunkcionális implantátumai miatt...) (##10.15.)

(Star Wars Republic #46-48) (2002-2003, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: C.P. Smith) (23 BBY)

nincs azzal baj, ha egy sorozatnál antológiában gondolkoznak, csak most kicsit furcsa volt, hogy az elmúlt időszakban megtaláltuk már a haladási irányt quilan vos-szal, és most hirtelen letértünk erről az útról (a rajzolás iránytévesztéséről már nem is beszélnék, mert az elnagyolt arcok a halálom egy képregénynél)... és még azt sem mondhatjuk, hogy akkor egy másik jedi-párosra, obi-wan-ra és anakin-ra került át a hangsúly, mert sokkal inkább a szenátusi testőrség néhány tagja került a rivalda-fénybe. és ez azért baj, mert nem tudott igazán lázba hozni a sorsuk, nem működött, hogy ennyire belementünk a magánéletükbe, még akkor sem, ha a sztori szempontjából ez a privát-szféra fontossá vált a végén... a jediknél viszont örültem, hogy a ’mester kioktatja a tanítványát’ párbeszédek nagyon filmszerűre sikerültek (de egyébként mondjuk a sikló-ábrázolásból is látszik, hogy ez a sztori már a klónok támadása után jelent meg -hmm, mondjuk az ’obi és ani ki vannak rendelve hivatalból, hogy megvédjenek egy szenátort’ alapgondolat is ismerős valahonnan)... egy aspektusa tetszett még ennek a viszonylag sovány olvasásnak: hogy jól érződött, hogy a korrupt köztársaság mennyire recsegve/ropogva éli a végnapjait, ahol már a leghűségesebbek is ugrálnak le a süllyedő hajóról... (##09.22.)

(Star Wars #42-45) (2002, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema) (28 BBY)

hmm, két rétegű flashback-kel kezdeni, hogy jobban megismerjük aayla és quilan közös útját? kicsit úgy érezni, hogy john ostrander-t jobban érdekelte a múlt, mint a két film közötti jelen... mert alapvetően egy alap-küldetést kapunk megint (gyerekrablással indítva be az eseményeket), amire jó sok akciót fel lehet fűzni, és közben pár pillanat jut arra is, hogy megmozgassák az olyan szociálisan érzékeny geek-ek agyát, mint amilyen én is vagyok (a ryloth-i társadalmi berendezkedésre gondolok itt elsősorban, mert eddig is feltűnt a különböző médiumokban, hogy a twi’lek nőket táncoló rabszolgáknak tartják csak az univerzumban, de most azt is hallhattuk, hogy a faj férfitagjai is lenézik a nő-társaikat)... a gonosz-oldal egy kicsit talán túl volt csavarva, voltak nehezen legyőzhető hentchmen-ek, volt egy hatalommániás twi’lek, és ott állt minden mögött a criminal mastermind, dooku gróf (ő-mögötte meg tudjuk jól, hogy ki áll)... de karakter-szinten jól működött a sztori, a két jedi hősünk újra közel kerülhetett egymáshoz az életveszélyek közepette. és hát egy lávával feltüzelt helyszín is mindig jól tud kinézni... (##09.21.)

(Star Wars #36-39) (2001-2002, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Daviddé Fabbri) (30 BBY / 44 BBY)

egy visszaemlékezős sztorit sosem könnyű dramatizálni, az írók sokszor beérik a mesélő fejekkel, akik elregélik a történetet -és ennél a kötetnél akár ezt vehetjük szó szerint is, még oda is rajzolták nekünk a fejeket, akik épp visszaemlékeznek... az már egy más kérdés, hogy miért volt szükség arra, hogy felelevenítsünk a régmúlt ezen véres históriáját. mondjuk az igaz, hogy a képregény-sorozat laza szerkezetébe belefér egy ilyen kötet is, de plo koon karakter-mélyítésén túl nem sokat adott hozzá a nagy egészhez (edit: oké, majdnem elfelejtettem, hogy azt is mindig jó látni, amikor az ifjú obi-wan tanul valamit az életről). kivéve, ha a baljós árnyak előzményeként tekintünk rá, mert a stark-féle hiperűr-háború volt az utolsó fegyveres konfliktus a naboo-i csata előtt, a neimoidiak már itt is keverték a keverni-valót a profit kedvéért, és már itt is felvetődött a kérdés sok köztársasági lakóban (és gondolkodó rajongóban): hogy működhetett egy ekkora kormányzati szervezet hadsereg nélkül, hogyan voltak képesek ilyen sokáig tárgyalásos úton rendezni a konfliktusaikat? (persze a békétlenek oldaláról most is egy őrültet kaptunk az idősebb tarkin-nal, aki azért rossz példa ebben a komoly kérdésben, mert a hatalmat akarja koncentrálni egy hadsereg felállításával.) (##09.20.)

(Star Wars #32-35) (2001, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema) (30 BBY)

okos írói húzásnak tartom a vos családnak adott képességet, miszerint érintéssel ki tudják nyerni az élettelen dolgokból az ’emlékeket’, mert így hihetőbben be lehet vetni a megfelelő dramaturgiai pontokra a flashback-eket... így láthattuk most is a korábban csak sejtetett quilan vos múltat, amelynek lélektipró drámaisága sokat megmagyaráz a karakter jelenlegi viselkedéséből... a családi háttérrel jár a kötet fő helyszíne, a börtön-bolygó is, ami a legkevésbé börtönnek érződő börtön-bolygó, amit valaha scifi-ben láttam... mert az őrök csak az égből vigyázzák a rendet, a rabok közben kocsmákban gang-esednek, és fegyvereket meg robogókat építenek a roncsokból -mégsem ők az igazi nehézfiúk a felszínen... néha nehéz megérteni a jedi-kódex jóságra való törekvését, most is meg lett a következménye annak, hogy többszáz évvel ezelőtt a jedi-tanács a maga tiszta módján intézte a megtorlást egy olyan ex-jedin, aki köztudomásúlag a társait irtotta a nagyobb erő reményében. mert szerintük az megfelelő büntetés, ha valaki befagyasztva tölti az időd, gondolkozva a saját bűnein, miközben ott van tőle karnyújtásnyira a fénykardja is... a kvázi-vámpírok megfelelő háttér-gonoszok voltak, kellő parát hoztak -bár nem mondanám, hogy tökéletesen tisztázva volt ez a ’leves’, amit kiszívnak az emberből... ez is egy action-packed képregény volt, mint mondjuk az előző kötet, ám mégis jobban működött, mert nem csak üres fénykardozásból állt az egész, hanem a karakterek drámái és lelki kötődése miatt mélyebb rétegeket kapott. és egyébként is, minden sztorit feldobna villie mosolya... (##09.19.)