(2017) (írta: Delilah S. Dawson) (magyarul: Szukits, 2017) (after 28ABY)

phasma százados sok embernek csalódást okozott... mármint nem csak az univerzumon belül, ahol elárulta az első rendet azzal, hogy a saját életét helyezte előtérbe, amikor finn-ék elfogták a starkiller bázison, de a való életben is, ahol rajongók tömegeit tüzelték fel a krómszínű páncéljával, hogy aztán ne használják ki a karakterben rejlő potenciát... úgyhogy logikus döntés volt az ő eredet-történetét egy regényben bemutatni, ugyanakkor könnyen elveszítheti a varázsát egy olyan karakter, akinek a lételeme a rejtélyesség (sőt, még az is előfordulhat, ha lerántják róla leplet, hogy nem lesz alatta semmi érdekes)... dramaturgiailag ezért jó ötlet, hogy közvetve kapjuk meg a múltbéli eseményeket, egy olyan karaktertől, aki bevallottan még színezi is kicsit az eseményeket, hogy ezzel a saját irháját mentse, így phasma meg tudott maradni legendának. ugyanakkor mivel phasma-t folyton más szemszögéből láthatjuk, igazán nem is tudunk a páncélja mögé nézni, hogy mitől lett ilyen hideg és kegyetlen és számító... persze a felnövése sok mindenre fényt derít, mert az univerzum nehezen élhető bolygói közül ez a poszt-apokaliptikus rémálom az egyik legkegyetlenebb mind közül, változatos borzalmak várnak az itt vegetáló szerencsétlenekre, ahol minden pillanatban a túlélésre kell koncentrálniuk... elsőre kicsit furcsának tűnt ez a törzsi barbár világ a starwars galaxisában, de aztán érdekessé vált, hogy mindent ebből a primitívebb szemszögből láttunk... a sorozat történelmét ismerve nem maradhatott ki a kegyetlen helyszínek közül a sivatag sem, de sajnos túl sokáig tartott, amíg a végtelen homokdűnék között bolyongtunk, legalábbis én szívesebben jutottam volna át hamarabb ezen a területen (igaz, én már gyerekkoromban is untam azt a részt a new hope-ból, amikor a két droid szeli át a végtelen sivatagot)... az utóhatás-ban csak érintőlegesen szerepelt az idősebbik hux, most viszont megismerhettünk a személyiségét, és cseppet sem lett szimpatikusabb, mint a kifejezetten ellenszenves fiacskája... pedig az első rend-ben is szolgálnak olyanok, akik a páncél és az egyenruha alatt meg tudják őrizni az emberségüket, hiába a szigorú fegyelem és az éjjel/nappal folyó agymosás -és ezért lett egyre érdekesebb oldalról/oldalra a jelen-szálban megismert cardinal százados (aki szintén kapott egy fehértől eltérő páncélt, mert az menő)... elég szolidan pörgött végig a kötet, így nem is tudott igazán behúzni (főleg a közepén, ahol le is ült egy kicsit a sivatagban), de összességében ismét egy jó karakter-rajzot kaptunk egy kisebb szereplőről, és én pont ezt várom el az ügyesen kézben tartott kiterjesztett univerzumtól. (##07.22)