(Star Wars vol.2 #44-49) (2018, Marvel Comics) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Salvador Larroca) (magyarul: Szukits)

a nagyfilmek jellegéből adódóan szűkös az időkeret a hátterek bemutatására, onnan ismerjük a calamari-kat (ackbar-t és raddus-t), onnan tudjuk, hogy a hajóik adták a gerincét a lázadók flottájának, de sosem láthattuk a szülőbolygójukat, ismerhettük meg a kultúrájukat -pont ezért a bővített galaxisért érdemes fellapozni a regényeket és képregényeket... a star wars-nak mindig is jól állt a kalandos hangulat, és kieron gillen nagyon helyesen megérezte azt, hogy milyen típusú kalandokba kell bedobnia a klasszikus trilógia szereplőit, milyen küldetéseket kell nekik szervezni, ahol bevethetik a teljes trükk-arzenáljukat és leleményüket. ráadásul film-szerűen ír, mini-cliffhangerekkel és gyors helyszínváltásokkal dolgozik. és nem veti meg a lüke humort sem (chewie, mint kéz-törlő, punk c-3po). szóval továbbra is kellemes olvasmány ez a run, semmi világmegváltás, de azért ad hozzá annyit a nagy egészhez, hogy ne érezzük felesleges kitérőnek... (több tényezőt érzek a háttérben, amiért egy egész hetembe került, mire be tudtam fejezni ezt a nyamvadt hat füzetet, sajnos leginkább az időhiányom tolta csak egyre hátrébb-és-hátrébb az olvasásomat. de azok után, hogy most már két kötetnyire vagyok a gillen-korszakban, így már látni vélem az összképet, az is hátráltató lehet, hogy inkább komplett kaland-sztorikat akar adni nekünk, nem valami nagy átívelő arc-ot, ahol azt érzi az ember, hogy minden kis részletre oda kell figyelnie. így nincs meg az az ösztönző erő, ami hajtana előre a mélyebb elmerülésben...) (×12.08.)

(Star Wars vol.2 #38-43) (2018, Marvel Comics) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Salvador Larroca) (magyarul: Szukits)

tudom, hogy csak a hozzám hasonló kontinuitás-fanatikusoknak fontos a story group munkája, azaz hogy a disney alkalmaz néhány őrült megszállottat, akik igyekeznek elsimítani mindent egységesre a star wars világában, de akkor is kikiabálom a világba, hogy igenis jó dolog, amikor azt érzi befogadóként az ember, hogy egy nagy pókháló közepén ül, ahol gondosan össze vannak sodorva a szálak... a rogue one antológia-film egyszerre retcon-tált bizonyos eseményeket a halálcsillaggal kapcsolatban, ugyanakkor olyan lyukakat is betömtek a sztorijával, amikről nem is tudtuk, hogy george lucas hátrahagyta őket... és igaz, hogy az utolsó jelenettel szépen sikerült összevarrni a filmet a new hope-pal, ez a képregény-kötet mosta igazán össze a két szálat. és kieron gillen egész jó munkát végzett a varrodában, nem érezni erőltetettnek azt, hogy luke-ék felbukkannak a rossz állapotú jehda-nál, és besegítenek az ellenállók maroknyi túlélőinek (plusz a saját korábbi sorozatából is hozott át egy fontos szereplőt, csakhogy a kompletista énem örömtáncot járjon)... bár maga a sztori sok újdonságot azért nem tartalmaz (adott egy gonosz birodalmi főmufti, nagy és erős fegyverekkel, amik ellen kell a lelemény és a bátorság, csak összefogással lehet győzedelmeskedni), ennek ellenére élvezetes a kaland, még akkor is, ha kicsit azt éreztem, hogy többször is bak-ugrásokkal haladunk a panelek között, mintha egy türelmetlen vágó kinyisszantott volna minden átmenetet a lapokról... luke alámerülését kevésbé éreztem starwars-osnak, viszont örülök, hogy a kételyek ott vannak hősünkben, igaz, furcsa látni, hogy ennyire könnyedén hányja (fénykard)élre az ellenfeleit... de egyébként is, a karakterek azon a fejlődési úton haladnak, amit a new hope/empire vonal kijelölt nekik, luke tudja, hogy sokat kell még tanulnia, han fokozatosan ráérez, hogy milyen csapatban dolgozni (ledobni a nagy-arcú csempész-álcát és emberinek mutatkozni), leia meg a szokásos diplomatikus arcát mutatja mindig... (×11.26.)

(2017) (írta: Gary Whita, Christine Golden, Ken Liu, Griffin McElroy, Sabaa Tahir, Rae Carson, John Jackson Miller, Claudia Gray, Meg Cabot, Renée Ahdieh, Mur Lafferty, Chuck Wendig, Kelly Sue DeConnick, Matt Fraction, Paul Dini, Zoraida Córdova, Delilah S. Dawson Daniel José Older, Whil Wheaton, Beth Revis, Mallory Ortberg, Elizabeth Wein, Madeleine Roux, Pablo Hidalgo, Jeffrey Brown, Kieron Gillen, Glen Weldon, Ben Acker, Ben Blacker, Adam Christopher, Nnedi Okorafor, Cavan Scott, Gary D. Schmidt, Ian Doescher, Paul S. Kemp, Jason Fry, Pierce Brown, Greg Rucka, Alexander Freed, Charles Soule, E.K. Johnston, Ashley Eckstein, Tom Angleberger) (magyarul: Szukits, 2018) (0BBY/ABY)

megszámlálhatatlanul sokszor láttuk már a new hope-ot, könnyedén idézünk fel belőle jeleneteket és párbeszédeket, tökéletesen ismerjük minden apró zegzugát -legalábbis ezt gondoljuk magunkról, pedig biztos hogy van rengeteg apróság, aminek sosem tulajdonítottunk jelentőséget, és vannak apróbb szereplők, akik sosem kerültek az érdeklődésünk középpontjába. épp ezért volt jó ötlet egybeszerkeszteni ezt az évfordulós novellás-kötetet, hogy a címhez méltóan új szemszögből nézhessük meg az unásig ismert történetet... elég széles skálán helyezhetőek el a kiválasztott nézőpont-karaktereink, vannak olyanok, akiknek a filmben is volt némi szöveges szerepe (mondjuk nyitányként antilles kapitánnyal kötjük össze a rogue one és a new hope eseményeit), vannak, akik tényleg csak a háttérben lébecoltak a film idején (a mos eisley-i kocsma majdnem teljes törzsgárdája), vannak, akiknek látszólag semmi keresnivalójuk nincs ebben az idővonalban (yoda és lando), és akadnak merőben szokatlan választások is (a szeméttároló szörnye és az egér-robot)... ahogy várható volt, a birodalmiak is többek lettek üres (fehér) páncélnál és arctalan repülő fegyvereknél, kicsit ember-arcúbbá tették az ellenfelet így... már az előbb emlegettem a kissé kilógó karaktereket, de azért nem volt baj, hogy olyanok is felbukkantak, akik egy későbbi pontján kapcsolódtak csak be a saga-ba, mert egységesebbnek érezhető az ilyen húzások miatt a kánon -és egyébként is, érezhető volt, hogy ez a válogatás csak a jelenben készülhetett el, és ki is használták azt, hogy utalásokat tettek az azóta megvalósult filmekre, sorozatokra, regényekre (és ne felejtsük el azt sem, hogy így kicsit metává is válhattak bizonyos utalások, mint mondjuk a legendásan rossz rohamosztagos-célzás magyarázata, vagy ha azt a kacsintást nézzük, mikor arról van szó, hogy bárkinek lehet olyan szerencséje, hogy első érintésre tehetsége van a fénykard-forgatáshoz)... szerintem természetes, hogy ilyen mennyiségű novellánál hullámzó lesz a minőség, mert nem tetszhet a nyájas olvasónak minden ötlet és írói stílus, mint ahogy az is rendben van, hogy különböző hangulati elemek közt lavírozva lehet falni a lapokat (érdekes, hogy annak ellenére sikerült bizonyos pontokon izgulni, hogy pontosan tudtam, hogy mire fut ki a sztori. összetörni a szívemet viszont csak kétszer sikerült, és mindkét alkalommal az alderaan volt a ludas)... igazából nálam csak középtájon jött el egy kis elégedetlenségi hullám, amikor az istennek nem akartunk kiszabadulni a kocsma fülledt levegőjéből, de egyébként szívesen vettem ezt az új-látószögű nosztalgiát, ami belengte az egész kötetet. három év múlva lesz folytatás...? (##05.01.)

Service (2017) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Antonio Fuso) (eng)

ahogy a nulla-nulla-hetes is megjegyzi oly’ pikírten, ez a világ már sajnos nem a sportautókról és a bikinis-lányokról szól... de igazán bánjuk-e, ha a kedvenc titkos-ügynökünk erősebb lábakon áll a valóság talaján? mert a mai zavarodott világban könnyen elképzelhető, hogy egy kvázi terrorista-csoport egy politikust akar megölni a vélt sérelmeiért. sőt, még azt is el lehet képzelni, hogy második világháborús módszerek fognak nyúlni, hagyomány-tiszteletből. és miért ne lehetne az mi6-nél egy ügynök, aki mindenféle modern kincstári kütyüket használ, szeret a főnök titkárnőjével flörtölni, és még akkor is képes lefegyverezni a gonoszokat, ha az mi5 nem engedi, hogy ő maga fegyvert hordjon hazai földön... (értem én, hogy a rajzolásban is egy minimalista koncepció vonul végig, de ez már túl minimál volt egyes esetekben, és a panel-rendezésnél is néha vakarnia kellett az embernek a fejét, hogy összekösse a pontokat...) (##01.02.)

Monnypenny (2017) (írta: Jody Houser, rajzolta: Jacob Edgar) (eng)

bár az eddigi dynamite féle bond képregényeket (lásd a tag-en) eddig azért dicsértem, mert visszanyúltak a fleming-i alapokig egy kemény és kíméletlen bond-ért, viszont van egy aspektus, amiben a modern filmes vonalat követik -és ez a világ legjobban flörtölő titkárnője, monnypenny... és most nem elsősorban arra gondolok, hogy itt is színesbőrűvé változtatták, hanem arra, hogy itt is kimozdítják az íróasztal mögül, és nem csak annyi a feladata, hogy végszavazzon a maszkulin főhősnek, hanem egy kompetens ügynök, akit ki lehet küldeni terepre, és ott ugyanúgy meg fogja állni a helyét, mint bármelyik férfi kollégája. és én kifejezetten szimpatizálok ezzel a modernebb hozzáállással... viszont a több idősíkos dramaturgia meglétét nem tudom ennyire támogatni, mert sok plusz információt nem tett hozzá a jelen eseményeihez a múlt -de a jelen működött, mint egy egyenes vonalú személyvédelmi akció, sok lövöldözéssel a fináléban. (##01.07.)

Solstice (2017) (írta és rajzolta: Ibrahim Moustafa) (eng)

egy jó írónak nem kellenek végtelenbe nyúló sorozatok, több-füzetes mini-szériák, ők szűk harminc oldalon is el tudnak mesélni egy komplett történetet -és olvasva ezt a one-shot-ot, ibrahim moustafa jó író... de tényleg tudtam volna pipálni a nagy 007-es listán a kötelező elemeket (cold-open, boothroy-jal konfrontálódás, monnypenny flirt, orosz kém, nyomozás párizsban, bond-james-bond bemutatkozás) -maximum a csodás nők megfektetését hiányolhatjuk a teljes bond-i képhez... és annak ellenére, hogy esszencia volt, mégsem érezte azt az ember, hogy rohan az egyik checkpoint-tól a másikig, mert jól voltak felfűzve a kellékek a történet-vázra. nem mellesleg az utóbbi évtized bond-os trendjét is magáévá tette, azaz hogy egy ügy akkor hat igazán, ha van személyes kötődése az mi6 valamelyik tagjához... mr.moustafa nem csak íróként győzött meg, de a rajzaival is elégedett voltam, úgyhogy ez a röpke 30 oldal lett a dynamite-os bond-csapat egyik titkos ékköve. (##01.08.)

(The Wicked + The Divine #29-33, Christmas Annual) (2017) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Jamie McKelvie, Carla Speed McNeil, Chynna Clugston Flores, Emma Vieceli, Kris Anka, Rachael Stott) (eng)

most már értem, hogy mit gondolt kieron gillen az alatt, hogy mindig is egy dupla albumként tekintett erre a két kötetre -úgy képzelte szerintem, mint amikor mondjuk a foo fighters kiadványánál az egyik lemezen vannak az akusztikus dalok, a másikon meg a zúzás. mert bizony az első fél kötet alapozása után eljött a zúzás ideje. de durván... a vonaton olvastam a füzetek nagyrészét, jól eltalálva az ilyen esetekben kötelező zenei körítést is (én nem is értem, hogy miért olyan hangosak az emberek közlekedés közben, ezek az új kocsik tök halkan suhannak, nem kell túlkiabálni a zakatolást...), így baromi élvezetes volt, ahogy fokozódtak fel az események, ahogy sorra szaródtak el az optimistán indult dolgok, ahogy egyre több isteni arc borult vörösbe az összefoglaló nyitó-oldalon... de azért a fékevesztett tempó és a komoly vérengzés mellett jutott hely a dobogó szívnek is, amit most elsősorban dio képviselt, aki nem csak a rave-partik isteneként élhet ezentúl a szívünkben, hanem az emberi jóság szikráit szedegető, önzetlen srácként is... az utolsó füzetben már lenyugodott a tempó, és sokkal inkább arra volt szánva az összes panel, hogy egyre feljebb húzzuk a szemöldökünket olvasás közben, mert agy-ékszíj-ledobó fordulatok adták egymásnak a kilincset, hogy nehogy úgy menjünk szünetre, hogy ne birizgálná a sorozat a kisagyunk hátulját a pihenő alatt is. (ismét hozzácsaptam az aktuális különszámot a kötethez -azért is, mert gondoltam így karácsony után nem sokkal még megfelelő hangulatba hozhat egy ünnepi különszám. viszont hamar kiderült, hogy semmi karácsonyos sincs benne... sokkal inkább azokra a karakter-pillanatokra koncentráltunk (néhány oldalanként váltva a szemszöget), amikre a fő sorozatban nem juthatott eddig fény -legtöbbször azért, mert annak az idővonala előtt történtek meg ezek... de tök jó volt átélni ezt a csokornyi érzelmes pillanatot. (és ha azt írtam a kötetnél, hogy jó volt utazás közben olvasni, most zavartan hozzá kell tennem, hogy azért a szemléletes melegszex-jelenetnél egy kicsit takargatnom kellett a tablet képernyőjét...)) (#12.30.)

(The Wicked + The Divine #23-28, 455AD) (2016-2017) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Jamie McKelvie, Kevin Wada, André Lima Araújo)

kieron gillen makacsul próbál a konvenciók ellen menni, és ezek a reformtörekvései változatos százalékban működnek az olvasóknál. én például piszok nehezen rágtam át magam a nyitó újság-formátumú számon, mert túl tömény volt a képregényhez szokott agyamnak a rengeteg szöveg, ráadásul nem sok újdonságot lehetett kimazsolázni a fiktív interjúkból... aztán jöttek a hagyományos paneleket tartalmazó füzetek, de itt is rendre valami disszonanciával találkozhattunk, hol arra kellett figyelni, hogy a dupla-oldalaknál melyik kocka körül milyen színű keret van, hogy el ne tévedjünk a panel-rengetegben, hol a dramaturgiai húzások merítették ki a kiszámíthatatlanság fogalmát. mert a gyilkos hajlamú öreglány legyőzése után megérkeztek az ultimate gonoszok, a nagy sötétség kivetülései, így mindenki arra számított, hogy hőseink (ahogy az meg van írva a sorsukban) majd jól összefognak, hogy legyőzzék őket -hát a lófaszt... mert a srácok-és-lányok nem világmegváltó istenségek, főleg úgy nem, hogy damoklész kardjaként lebeg a fejük felett a haláluk órája. így inkább úgy gondolják, hogy ezt a kis időt ki lehet húzni a hedonizmus falig tolásával is. mint amikor a római birodalom elért a csúcsára, ahol aztán belefulladt az élvezetekbe és összeomlott... (nem véletlen, hogy a kötet után jelent meg az a különszám, ami róma végnapjaiban játszódik, és ahol az őrület jeleit mutató lucifer végigjárta a halála előtt a császárság összes fázisát, caesar-tól nero-n át caligula-ig...) (fura belegondolni abba is, hogy a kezdetektől laura-ra főhősnőként tekintünk -és mégis talán ő viselkedik a legkevésbé hősiesként jelenleg, ugyanis a legfőbb gondja csupán az, hogy a pantheon összes tagjának begyűjtse a (szexuális) skalpját...) (#12.29.)

(The Screaming Citadel, Star Wars #31-32, Doctor Aphra #7-8) (2017) (írta: Kieron Gillen, Jason Aaron; rajzolta: Marco Checchetto, Salvador Larroca, Andrea Broccardo) (eng)

újabb év, újabb crossover a fő sorozatok között -igaz, most érezhetően kieron gillen vitte a zászlórudat, mert inkább támaszkodtunk aphra doki sorozatára (lásd még az ott megszerzett csoda-kristály fontos szerepét itt), a klasszikus hősök inkább csak asszisztálni ugrottak be ebbe a kicsit starwars-idegen scifi-sztoriba... kicsit olyan hangulata volt az összképnek, mintha mondjuk egy stargate:sg1 epizódot néznék -ahol ügyesen elintézték a producerek, hogy néha villanhasson egy fénykard... mert egy olyan bolygón jártunk, ahol az uralkodó némi alien-segítséggel tartja a kezében a gyeplőt, és a gonosz praktikája hőseinkre is komoly hatást tesz. lehet egyébként, hogy csak a szimbióták miatt ugrott be a csillagkapu párhuzam, de valahogy az egész olyan epizodikus mellék-küldetésnek érződött, ahol a rész végére minden rendbe-jön, és lehet menni a következő kalandra... szerencsére az írók azért némi karakter-építést be tudtak csempészni a nem túl eredeti sztori és a verekedős akciók alá, luke le tudta vonni a tanulságot a jedi útjának nehézségeiről, és aphra is tarthatott egy kis önvizsgálatot... (rossz volt nézni, ahogy a rajzminőség hullámzik a két sorozat között, mondjuk salvador larroca arcaival nehéz felvenni a versenyt...) (#12.06.)

(Doctor Aphra #1-6) (2016-2017) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Kev Walker) (eng)

szerintem jól döntött kieron gillen, hogy lezárta megyek a darth vader szériáját, és nem húzta csak azért még éveken át, mert az öreg sisakossal el lehet mindent adni az univerzum rajongóinak. inkább fogta az oda megalkotott karaktereit, hogy teljesen új kalandok felé terelje őket. és most itt érthetjük szó szerint a kalandokat, mert egy archeológusnak mindig tele van izgalommal az élete -igaz, hogy aphra doktor egy kicsit más, mint a nagy elődje a régész-szakmában, ugyanis amíg indiana jones mindig is a közjó (és a múzeumok) javát nézte, addig hősnőnk számára a pénztárcája élvez prioritást. de azért találhatunk közös vonást is bennük, mondjuk a nők iránti erős vonzódást -vagy az erős apakomplexust... eddig leginkább szórakoztató volt a karakter, ahogy lavírozott a starwars-univerzumban viszonylag ritka szürke-zónában, most viszont komoly mélységet kapott a családi háttér-történetével -de ha komolyodott volna is menet közben hősnőnk, akkor tripla-zero gondoskodott a humoros oldásról. fekete krrsantan-t meg a zúzásért tartják, de hát egy wookie mi másra lenne jó, mint hogy bezúzza az óvatlan birodalmiak fejét... ügyesen játszott kieron gillen a korszakkal is, mert az ikonikus yavin4-re is ellátogattunk -ami egyébként logikus lépés, mert mindig is tudtuk, hogy ősi templomok emelkednek a holdon, és ha valami régi, akkor ott van keresnivalója egy régésznek... a hangulat, a karakterek és érzelmi többlet a régmúltba nyúló sztori fölé emelkedett, de ezt nem érzem nagy bajnak, ráadásul jól állt az is a kötetnek, hogy nem mindig vette komolyan a történet-mesélést -például egy flashback-et is többféle szemszögből mesélte, mert egy megkopott legendánál úgyis homályba vész, hogy ténylegesen mi történhetett... (#12.05.)

(The Wicked + The Divine #18-22; The Wicked + The Divine: 1831 (one-shot)) (2016) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Jamie McKelvie, Stephanie Hans) (eng)

aha, szóval a kötetek címei jól predesztinálnak, a félresiklott harmadik felvonás (’anyagi öngyilkosság’) után most akciót ígér, és akciót is nyújt -nagy mennyiségben... mert kieron gillen végre kihasználja, hogy elképzelhetetlen hatalommal rendelkező isteneket vett kölcsön a világ kultúráiból, így most egymásnak ereszti ezeket az erős túlvilági lényeket, több alkalommal is, frakciókra osztva onthatják egymásra az áldást, mélyítve csak egyre a karmok okozta sebeket... ezzel, hogy összeeresztette a teljes pantheon-t, nem csak a tempóváltást segítette elő, de a plot is megtisztult a mellék-vágányok többségétől, és elkezdtek a szálak egy irányba mutatni -ami által egyre jobban szorulhatott a gonosz nyakán a hurok... illetve... nehéz megállapítani, hogy ki is igazán a gonosz, baphomet most ment át egy komolyan retcon-on, hogy levegyük a válláról a gyilkosságok terhét, ananke meg úgy tűnik, hogy egy nagyobb jó érdekében cselekszik elítélendő dolgokat (én legalábbis arra számítok, hogy a tinikből ifjú felnőtté érő pantheon-tagoknak a nagy finálé előtt tényleg szembe kell majd néznie egy sötét hatalommal). de még az istenként sötét aurát magára öltő laura-nak sem tiszta minden lépése... nincs túlmagyarázva hősnőnk visszatérése, de látunk épp eleget, hogy elfogadjuk azt a tényt, hogy a második kötet sokkoló befejezése után újra itt van köztünk... de nem hiszem, hogy bármit is túl kéne magyarázni, főleg nem egy ilyen akció-vezérelt kötetben, ahol nagy élvezettel vet bele minket az összecsapásokba (mondjuk egy hatalmassá növelt valkűr-gólemmel), ahelyett hogy kibogozná tettek mögöttes motivációit... (nem a kötet része, de ebben az időszakban jelent meg a sorozathoz tartozó első one-shot is, ami a pantheon 1830-as évek-béli utolsó tetteit mutatta be, és ami hangulatában és képi világában pont passzolt ehhez a szomorkás október-végi halloween-közeli időszakhoz. arra is jó volt még, hogy érzékelhessük, hogy kieron gillen milyen alattomosan játszik a nemiséggel, hogy teljes természetességgel forgatja az isteneket ide-vagy-oda...) (#10.22.)

(The Wicked + The Divine #12-17) (2015) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Kate Brown, Tula Lotay, Stephanie Hans, Leila Del Duca, Brandon Graham) (eng)

a koncepció egyik lényegi pontját az adja, hogy a köztünk élő istenek emberi testbe bújnak -így azzal is lehet szélesíteni a mitológiát, hogy visszatekintünk ezekre az emberi pillanatokra. főleg akkor bizonyulhat ez hasznosnak, ha a sorozat fő rajzolója túl elfoglalt, és a szerző nélküle nem akar továbbhaladni a fő-szállal így a mellék-sztorik mellé jó helykitöltőnek bizonyulhatnak a flashback-ek... valahol érthető a döntés, hogy végigalibizzük ezt a kötetet, amíg jamie mckelvie nem tud újra ceruzát venni a kezébe, ugyanakkor gillen-ék is érezhették, hogy meg fogják osztani a rajongókat, nem véletlen az az ’anyagi öngyilkosság’ cím a kötet elején... azzal nem is lenne baj, hogy a pantheon azon tagjaira is esik a reflektor-fényből, akik eddig csak vokalista-szerepre voltak kárhoztatva, de az elképzelhetetlen, hogy az előző kötet letaglózó cliffhanger-e után az ember ne érezzen csalódottságot, hogy pont most kell ilyen irányba elvinni a füzetek súlyozását... fókuszálatlan és széttartó is lesz a kötet attól, hogy minden füzetben más-és-más isten hangja emelkedik ki, és ezt még tetézik is azzal a döntéssel, hogy mindegyik sztorit mással rajzoltatták meg -és persze van, amikor egész jól sikerült eltalálni a megfelelő alkotót az adott tónushoz, de összességében vizuálisan elég nagy visszalépés ez a kötet az előzőekhez képest (a mangás megoldásoknál még csak hüppögtem, a digitális elmosások tetszettek, aztán a végén a karikaturista szemléletnél kerekítettem csak igazán a szemem, mert nem hittem el, hogy ezt a szörnyűséget is bevállalták)... (#10.20.)

(The Wicked + The Divine #6-11) (2014-2015) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Jamie McKelvie) (eng)

az istenek is halandók... mármint ebben a rövid időszakban, amit egy-egy ciklus során a földön töltenek, az emberi porhüvelyük megölhető, így tényleg tudunk aggódni értük -főleg hogy két makacs legenda is felütötte a fejét: 1. ha emberként ölöd meg őket, akkor átszáll rád az erejük; 2. ha istenként vetsz véget az életüknek, akkor a te időt meghosszabbodik ebben a ciklusban... és két év nagyon kevés az életre, úgyhogy mindenki többre vágyik, vagy úgy van vele, hogy ki kell használnia minden pillanatát. ez utóbbira most bőven láthattunk példát, mert egymást érték a vizuálisan megkapó party-jelenetek, ahol a hedonizmus csak úgy folyt le a képregény-panelek szélein. igazi dionüszoszi bacchanáliák voltak ezek... persze direkt választottam ezeket a szavakat, és kevertem össze a görög és római mitológiai elemeket, mert kieron gillen is ezt teszi a sztorijában, a rave-partiban őrjöngő ógörög isten adja a kilincset a digitális vikingeknek, és pont ettől a kvázi multikultitól válik működővé az egész... meg persze az emberi oldaltól, mert hősnőnk, laura nem csak az idoljai lerombolásával küzd, de a gyász is mardossa belülről, valamint az az emberi vágy is, hogy a mindenható istenekhez hasonlatossá váljék -baromi kíváncsi leszek, hogy a gyomorszájon vágó cliffhanger után mit tervez a szerző az ő szálán, mert jelenleg elképzelni sem tudom, hogy erről a pontról hogyan fogunk továbblépni... (az is baromi jól működik a képregényben, ahogy a mitológia-bővítés mellé beemeli a popkult elemeket is, luci bowie-s androgünsége után itt van a mezopotámiából importált inanna, aki komoly helyezést érhetne el egy prince hasonmásversenyen...) (az is jó, hogy minden szinten olyan ötlet-parádéval bombáz a képregény, hogy még akkor is jól szórakozom rajta, ha épp kapkodva forgatom a fejem, hogy valami magyarázat-félébe tudjak kapaszkodni. például jót mosolyogtam a fan con abszurd realitásán, de az olyan vizuális gegeket is nagyon értékeltem, mint mikor megláthattuk laura szobáját -az összes tárgy magyarázatával, szépen pontokba szedve, pont úgy, ahogy egy bravo-magazinban is szerepelne egy ilyen kép...) (#10.18.)

(The Wicked + The Divine #1-5) (2014) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Jamie McKelvie) (eng)

a rajongóik szemében a popsztárok valóságos istenek -miért ne lehetne ezt az alapigazságot továbbgondolni azzal, hogy ténylegesen isteneket öltöztetünk flitterbe és teszünk reflektor-fénybe...? kieron gillen-t a darth vader óta bírom, tetszett az alapötlete is a 90 évente reinkarnálódó istenekkel, az image comics is garancia a minőségre (és a káromkodás/vér/szexualitás szentháromságra), így nem lőhettem nagyon mellé azzal, ha bevállalom ezt a sorozatot -és nem is kellett csalódnom... bár nem túl forradalmi ötlet, hogy egy külső szemlélővel dobnak be minket a nyúl üregébe, ennek ellenére jól működik, hogy egy emberi karakter a vezetőnk, mert így mi is kapkodhatjuk a fejünk vele együtt az isteni játszmák közepén... és néha bizony szédítő tempóban kanyarog a fejünk, mert (szerencsére) nincs túlmagyarázva a mitológia, komótosan épülnek fel az alapok, ugyanakkor nagyon hamar a bonyodalmak kereszttüzében találjuk magunkat, úgyhogy a tempóra igazán nem lehet panasz. de főleg az utolsó füzetben pörög fel igazán minden, a hatalmi harcok valóságos küzdelemmé forrósodnak, mjg hősnők az önfeláldozás szélére sodródik -és aztán arcul-csap egy hirtelen halál-eset, aminél az ember először felhúzza magát, mert az addigi legerősebb és legszórakoztatóbb karakternek gondolta az áldozatot, aztán belátja, hogy igenis kijöhet jól még az író ebből a fordulatból, mert új dinamika alakulhat ki a megváltozott felállásból... nem csak a sztorival, de a körítéssel is elégedett vagyok, különösen a kissé művészieskedő panel-használattal, de hé, nagyhatalmú pop-istenekről van itt szó, a művészkedés hozzátartozik az imidzshez... (#10.14.)

(Darth Vader #20-25) (2016) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Salvador Larroca, Max Fiumara)

tiszteletreméltó, amikor egy író érzi azt, hogy mennyi történetet akart elmesélni, és maga dönt úgy, hogy lezár egy hosszú kifutású sorozatot. ez persze a finálénak is jót tud tenni, mert így el tud varrni minden szálat, amit szeretne, és hát tényleges finálé-érzetet kap az olvasó. persze könnyű dolga van egy írónak, ha vader a főszereplője, mert ő elég határozottan tudja véglegesre nyesni a szálakat -és a sötét lovagnál most fogyott el a kegyelem, úgyhogy nem kíméli az ellenségeit és a mellékszereplőket sem... szerencsére nem arról van szó, hogy csak kétszer suhint a fénykardjával, és mindenki holtan hever a lábainál, hanem azért meg kell küzdenie minden egyes alkalommal. ezek között volt (a most már szokásosnak mondható) vagánykodás is (kardpárbaj az űrhajó külső felszínén), de ami igazán érdekes volt, az az, hogy kihasználta kieron gillen a tényt, hogy vader egy mechanikus testbe zárt ember -egész pontosan anakin skywalker... megkapó volt látni a flashback-szerű látomásokat, főleg mert számomra ez az összekötő kapocs mindig is bántóan hiányzott a két filmes trilógia között (azaz hogy miért nem került szóba sohasem az eredeti trilógiában padmé). itt most a nagyúr leszámolhatott az összes kételyével és lelki sebével, így még kegyetlenebbé válhatott a belső utazás után. ennek az árát többek között aphra doki itta meg, akitől egy hatásos jelenetben búcsúztunk. illetve... oké, tudtuk előre, hogy jövőre saját képregény-sorozatot kap a hölgy, de az akár játszódhatott volna korábban is, de nem kell ilyen trükköket bevetniük a lucasfilm-nél, mert bevetettek egy másikat -egy végefőcím utáni jelenetben vezették fel az új produktumot, ami persze így elvette kicsit a korábbi drámai hangulatot, de mindenképp hatásos felütésre sikeredett... az előző kötetnél azzal zártam az írásom, hogy remélem, hogy kiderül, hogy miért tesztelte vader-t az uralkodó, és most azt mondhatom, hogy egy hatásos palpatine-monológtól nagyjából megkaptam azt, amit vártam, sőt, igazából sok dologgal kapcsolatban visszamenőlegesen is át kell értékelnem a gondolataimat, mert lett értelme annak, hogy a kezdetektől ott keringett vader körül ez a sok technológiailag módosított személy és lény (akiknél én azért többször ráncoltam a homlokom, mert valahogy nem éreztem őket vader mellé valónak). itt a végén rájöttem, hogy miért kellettek: hogy igazán aláhúzzák a sorozat egyik fő témáját, a technika harcát a misztikum ellen... ($$12.07.)

(Vader Down (one-shot), Star Wars #13-14, Darth Vader #13-15) (2015-2016) (írta: Jason Aaron, Kieron Gillen; rajzolta: Mike Deodato Jr, Salvator Larroca)

mivel a két fő széria (a.k.a. star wars / darth vader) egy időben játszódik, ezért elkerülhetetlennek tűnt, hogy összehozzák őket egy közös történetre -és szerencsére jason aaron és kieron gillen tényleg összefogtak, és közösen írtak egy összefüggő kalandot, nem csak valami alibi-átívelést adtak el nekünk ’vedd meg ezt a füzetet is! crossover’ címen... és ha már begyűjtötték mind a két sorozat olvasóit, hát igazi mindent-bele kalandot adtak nekik, ahol félelmetes tempóban zúdították a veszélyeket és izgalmakat a hősökre és rosszfiúkra, összegyűjtve a starwars-os dolgok legjavát, ahol az ismerős elemeken épp annyit tekertek, hogy még nagyobb legyen a cool-ság faktoruk (látványos kar-elvesztések! vuki vuki ellen! mon calamari cyborg fénykardokkal!). kicsit én még mindig tartok ezektől a két film közé eső találkozásoktól, mert ilyenkor az jár a fejemben, hogy vajon miért nem kerültek szóba ezek az életveszélyes helyzetek a ’birodalom...’-ban, de most egész jól megoldották azt, hogy hiába van közös füzetekben vader és luke-ék csapata, azért eléggé közvetett a konfrontációjuk (inkább csak névtelen lázadók tömegei bánták a találkozást a sötét nagyúrral)... (ja, igen, eléggé jellem-hűnek éreztem, hogy leia az önfeláldozásig is elment volna, ha ezzel le tudja győzni vader-t -bár persze mindig tudjuk, hogy kiknek kell túlélniük ezeket a kalandokat, így nem aggódunk, inkább érdeklődve figyeljük, hogy honnan érkezik majd a felmentő sereg, vagyis hogyan ássák ki magukat az írók a kelepcékből...) (a képi világról: epic sztorihoz epic látvány is dukál, engem le lehet venni a lábamról a hatásvadász egy-vagy-két-oldalas egész panelekkel. és persze azt is tudom értékelni, amikor a rajzolt arcon tökéletesen megjelenik a színész mimikája.) ($$12.04.)

Star Wars Annual 1 (2015) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Angel Unzueta)

jó látni, amikor egy értő kéz nyúl a kiterjesztett univerzumhoz, és talál olyan kapaszkodókat, amik addig rejtve voltak. mert végre láthattuk a birodalmivá változott coruscant-ot, az ismert logótól vöröslő utcákat, a császár szavait hűségesen közvetítő holo-kivetítőket. és azt is jó volt látni, hogy a lázadók nem csak egy frontvonalat húztak, hanem sokkal kényesebb módszerekkel is harcoltak a birodalom ellen -beépített kémekkel. csakhogy a császár eszén nem olyan könnyű túljárni, bármilyen fifikás is az ember... tetszett a tépelődő főhős is, olvasnék még vele történeteket -főleg, ha ilyen szép a körítésük, mert vizuálisan kifejezetten megkapó a füzet, jók a perspektívák, a színek, az esőfüggöny... ($$06.01.)

Darth Vader Annual 1 (2015) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Leinil Francis Yu)

nehéz vader-t táncba vinni... akárhova is veti a sors, a kedvenc sith-lovagunk mindig kivágja magát -kifinomult stílusával és persze a fénykardjával... azért gondolom a császár számított némi diplomáciai bonyodalomra, és azért küldte az erő fekete öklét a vonakodó bolygóra és nem egy akta-tologatót. mert muszáj mindig példát statuálni, erőt mutatni, mert csak így lehet uralni a galaxist. főleg ha olyan helyről van szó, ami a nyersanyagai miatt elengedhetetlen. (azon gondolkoztam, hogy vader vajon nem fél egy vulkanikus bolygón azok után ami történt vele a mustafar-on? de nem úgy tűnik, hogy kialakult volna benne a láva-fóbia...) ($$06.02.)

C-3PO: The Phantom Limb (2016) (írta: James Robinson, rajzolta: Tony Harris)

bevallom, hogy sosem voltam a rajongója a szószátyár protokoll-droidnak, mert igen hamar fárasztóvá tud válni az általa képviselt humor. így volt bennem félsz, hogy a szóló-képregényébe mennyi fog ebből lecsapódni, de úgy látszik, hogy öregkorára kicsit komolyodni tudott az arany-kaszni alatt. mondjuk azt kicsit nehezen emésztem, hogy a robotok ennyire emberiek tudnak lenni, kvázi éreznek és elmélkednek, és siratják a régi szép időket, amik hiányoznak a memóriájukból... vizuálisan sem könnyű ezt megoldani, hiszen nem lehet a robot-arccal igazi érzelmeket kifejezni -az már egy más dolog, hogy ennél sokkal szebben és átláthatóbban is meg lehetett volna rajzolni a füzetet... viszont a lényeg, a vörös színű kar megszerzése tényleg hatásosra sikerült -ki gondolta volna, hogy robotokkal is lehet érzelmileg hatni az olvasókra... ($$06.02.)

(Darth Vader #7-12) (2015) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Salvador Larroca)

áldás és átok, hogy vader-t új szituációkban láthatjuk -jó, mert olyan történetet kapunk vele, amilyet még biztos, hogy nem láthattunk, és rossz, mert szokatlan, és kissé karakter-idegen dolgok történnek vele. mert nem elég, hogy magán-hadserege van, még azt is hagyja nekik, hogy alternatív módon jussanak birodalmi kredithez, aztán meg végig kettős játékot játszik, hogy látszólag üldözi a sajátjait, de közben meg segíti őket -és a birodalomhoz való lojalitás az smafu...? és nem arról van szó, hogy nem tetszik, csak szokatlan. van egy csomó eleme, ami kifejezetten jól működik, szimpatikus az ifjú doktorlány (meg a két kifordított (gyilkoló) droid), jó lenne, ha még visszatérne. és fontosnak tartom, hogy vader komolyan kutat luke után, látjuk, ahogy lépésről lépésre ébred rá mindenre. és végre van egy birodalmi, aki használja az eszét is -ráadásul még ferencjózsef-rajongó is... ($12.03.)

(Darth Vader #1-6) (2015) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Salvador Larroca)

az hogy lehet, hogy itt van minden idők egyik legikonikusabb gonosza -és nem utáljuk, sőt, gyermekien rajongunk érte ennyi év után is? mitől lesz ennyire badass, ami ennyire működik? a hat filmből tudunk már róla szinte mindent (talán veszített is az erejéből, hogy megismerhettük a gyermekkorát is), lehet-e vele újat mondani? azt gondoltam, hogy kieron gillen a járt úton marad, és üldözőbe veteti vader-rel a lázadókat, de szerencsére ő sokkal jobb író nálam, ezért voltak trükkök a kabátujjában. először is köszönöm a disney-nek, hogy komolyan veszik az univerzum-építést, mert a történet elejét és végét szépen összefűzték a másik ongoing sorozatukkal. de a közepe, apám, sorra jöttek a meglepetések... vader magán-hadsereget épít magának, kételkedik a mesterében (hogyne tenné, egy idegesítő pacákot fölé helyez a ranglétrán...), majd felfedezi, hogy az uralkodónak vannak még tervei, hogy a mesterségesen fejlesztett lények sora nem állt meg griveous-nál és magánál vader-nél... csupa bátor vállalás, amik jól sülnek el, az ember kíváncsian falja a füzeteket, mert nem tudhatja, hogy a külső űr következő sarkán túl mi vár még rá. és még azt is megoldották, hogy úgy utalgatnak lépten/nyomon az előzmény-trilógiára, hogy annak a szentségtörő aspektusai nem tolakodnak előre. ($11.28.)