(Original Sin #1, X-Men Legacy vol.1 #217-218, Wolverine Origins vol.1 #28-30) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Mike Carey, Daniel Way; rajzolta: Scot Eaton, Mike Deodato Jr)

kicsit fáztam ettől a kötettől, mert mindenki óvva intett daniel way wolverine origins-étől, és ebben pont ezzel a sorozattal találkozik mike carey x-men-je -de aztán kiderült, hogy két órát kell várakoznom a vérvétel miatt, és ez pont alkalmasnak tűnt arra, hogy elüssem az időt... szerencsére way írásmódja sem bántott, bár a túlzott keménykedése kicsit megmosolyogtatónak tűnt (mondjuk hogy máshogy írnál egy wolverine sztorit, ha nem keménykedve). de a másik szerző sem fogta vissza magát, nála is kíméletlenül állon szúr egy rosszfiút rozsi a csata hevében -miközben nem sokkal később már arról értekezik, hogy ő igazi hőssé vált az x-men kötelékében... nem tudom, hogy nem unják meg az írók, hogy logan múltjában kotorásszanak, de megint kitaláltak egy új fordulatot a professzorral való első találkozásához. és ahogy mostanában az x-füzetek környékén lenni szokott, mindent átitatott a múltból eredő bűntudat... mindig furcsa belegondolni, hogy a gender-swap-on átesett karakterek milyen könnyen veszik, hogy most már egy újfajta testben élik tovább az életüket, egy kegyetlen mr.sinister is rögtön bikinit kezd hordani, és ráakaszkodik az első kockahassal rendelkező férfi-egyedre, amint szexi-csaj köntösben találja magát... (nem tudom, nekem az ide-oda csúszkáló panelek ritkán jönnek be, főleg ha a rajzolónak nincs külön célja ezzel a menőnek gondolt megvalósítással.) (lehet hogy kevésbé működött volna ez az olvasás, ha nem a megfelelő zenét választom ki, hogy elnyomja a panaszkodó öregasszonyok hangját, de az apollo 11-ről szóló dokumentum-film soundtrack-je valahogy nagyon passzolt a kötet kissé nyomasztó hangulatához.) (×11.21.)

(X-Men Legacy vol.1 #208-212) (2008, Marvel Comics) (írta: Mike Carey; rajzolta: John Romita Jr, Scot Eaton, Billy Tan, Greg Land, Brandon Peterson, Mike Deodato Jr)

drámai módon fejeződött be az előző nagy x-esemény: az x-men nincs többé és xavier professzort fejbelőtték -de mike carey csak az utóbbival szándékozott foglalkozni (a világban szétszóródott x-men tagokat átadta a kollégájának, hogy játsszon velük egy kicsit), úgyhogy teljes összpontosítással figyelhetett a prof külön útjára... és szó szerint charles fejében töltöttük el az időnk jó részét, ugyanis az elméje újra-kalibrálásához végig kellett élnie egy maréknyi emléket, amik nem meglepő módon tele voltak bűntudattal és megbánással (és egy érdekes szerkesztői döntés miatt mindegyik füzetben más rajzolta ezeket a flashback-eket)... aztán egy szolid retcon-nal folytattuk tovább, piszkálgatva xavier múltját, átírva kicsit az események dns-ét, belekavarva a frissen eltemetett mr.sinister-t is a zűrzavaros családi viszonyokba -előkészítve persze a nagy gonosz visszatérését, mert remélem senki sem gondolta azt, hogy huzamosabb ideig halott marad rogue érintése után)... a sok emlék- és képzelet-töredék miatt egy kicsit elvontabb volt ez a kötet a szokásosnál, de kellően érdekes volt az, hogy miként kísérleteztek anno a mutáns-génnel a tudósok, a jelenben meg akadt pár bunyó is, hogy ne legyen azért túl elvont a végeredmény... (és jé, mennyivel jobban működik a sorozat, ha olyan rajzolók veszik kézbe miatta a ceruzát, akik tényleg tudnak rajzolni...) (×11.14.)

(Dark Avengers vol.1 #9-12) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Mike Deodato Jr, Greg Horn) (eng)

mivel a szűkös időkeretem még mindig nem teszi lehetővé, hogy belemásszak abba sűrű gubancba, ami jellemzi az x-men füzeteket, így kihagytam ebből a sorozatból is azt a két számot, ami oda kapcsolódott, és ugrottam egy kötetet, mert érdekelt, hogy bendis mit akar kihozni a koncepcióból... az első füzettel leginkább a secret warriors-hoz, és az ott lévő árész-phobos kapcsolathoz adott kiegészítést, aztán tértünk csak rá a hivatalos angyalok mindennapjaira, a nem túl izgalmas rutin-feladataikra. egy kicsit sajnálom, hogy bendis nem akarta erősebb kontraszttal bemutatni, hogy miben más ez a gonoszokból verbuvált csapat, mint a többi angyal (vagy akár a mennydörgők) -mert az azért kevés a ’dark’-sághoz, hogy moonstone néha kívánós lesz, és akkor levarrja az aktuális csapattársát... maga a fő küldetés nem rossz, a mélyről előásott fantastic four gonosszal is lehetett lelkizni egy kicsit, plusz az is jó volt, ahogy belemásztunk norman fejébe, és végre (végre!) érdekesebbé sikerült tenni számomra is sentry-t (igaz ehhez kellett, hogy ma arcba-lőjék és darabokra tépjék). a karakterek gazdagítását meg mindig üdvözlöm, így szívesen olvastam victoria hand háttér-történetét is, tetszik, ahogy bendis kompetens karakterré tette őt, nem csak egy osborn-nak dolgozó bólogatójános végre... deodato rajzai mindig jól esnek az ember szemének (formás női testekben kifejezetten erős), és ez a pár füzet is úgy alapvetően is jól esett, semmi kiugrás, csak olyan ’okés’ szuperhősködés... (×05.07.)

(Dark Avengers vol.1 #1-6) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mike Deodato Jr) (eng)

nem új koncepció az, hogy a negatív karakterek maskarát öltenek, és eljátsszák, hogy ők a jófiúk, mondjuk a marvel szerkesztői nem is akarják titkolni az újrafelhasználást, hiszen norman osborn kicsiny csapatát az azonos koncepcióval rendelkező thunderbolts-ból növesztették ki. a kérdés az ilyen felállásoknál leginkább az, hogy érdekel-e minket ezeknek az amorális karaktereknek a sorsa annyira, hogy követni akarjuk őket a külön kalandjaik során. és bár nem minden döntésével értettem egyet brian michael bendis-nek, azért azt kell mondanom, hogy kellőképpen felrázta a formulát ahhoz, hogy még kicsit ezekkel az átfazonírozott angyalokkal maradjak a későbbiekben is... annak mondjuk örültem volna, ha a szerző egy (de tényleg csak egy) fokkal nagyobb tököket növeszt, és bevállalja a sokkoló halálokat már itt az első kötetben, de mind a két halált visszacsinálta, amiktől felszaladt a homlokomra a ’meglepetés-szemöldök’-öm olvasás közben (’mert tudjátok, izé, időutazás!’ ’ja, ő meg csak visszatért, mert, izé, csak!’)... a csapat-összehozást hangulatosnak találtam az elején, nem is várom el soha, hogy egyből egy akció közepébe dobja egy író az újoncokat, de aztán később azért még nekem is túl volt beszélve egy kicsit a kötet, főleg a tévés interjú nyúlt végtelenül hosszúra, főleg úgy, hogy nem sok újdonságot tartalmazott... igazából a bunyóval sem voltam maximálisan elégedett, nem lehetett szépen követni, hogy mi is folyik a csatatéren, de ez van, ha az ember mindenféle mágikus lénnyel harcol (apropó, mi van bendis-szel, hogy itt is és a new avengers-ben is ilyen hangsúlyosan szerepelteti a mágiát? új érdeklődési kör?)... a végére azért talált még némi tesztoszteront bendis a raktárban, mert bevállalta azt, hogy komolyabb összecsapásokat készít elő az atlantisziakkal. és persze ott van a kezében a leghalálosabb ketyegő bomba is -a zöld manó átka... (jaj, képtelen voltam megszokni, hogy osborn ennyire hajaz tommy lee jones-ra, mindig kizökkentett az arca az olvasási élményből.) (×05.03.)

(Thunderbolts vol.1 #116-121) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Mike Deodato, Jr.) (eng)

az előző kötetben amerikát jártuk az új karakterek nyomában, most viszont összezártak minket ezekkel az amorális alakokkal egy szűk barlang-rendszerbe -hogy még hatásosabb legyen, amikor felrobban minden a feszültségtől, amikor elszabadul a pokol... és nem kellett sok ahhoz, hogy a csapat önmagát tépje szét, csak néhány elszánt, magát hősnek gondoló ember, akik magas fokon űzik az érzékek becsapását, a gondolatok manipulációját. és egy ilyen a kis lökésektől máris elveszett norman osborn a maszkja alatt, venom nem fogta vissza többé az éhségét, a kis von strucker meg az apja náci eszméiről kezdett hadoválni (miközben rituálisan leborotválta a fejét). csak moonstone-t nem lehet kibillenteni az ilyen elme-trükökkel a lelki egyensúlyából, ő csak unottan nyomja a kígyós játékok a nokiáján -oké, azért csak lett egy pont, amikor ő is felrobbant, amivel súlyos sérülést is okozott egy csapattársának... jó lenne, ha elkezdeném memorizálni a c-listás karakterek neveit is, mert az előző kötetben nem esett le, hogy az önmagát büntető ’bolts-tag nem más, mint az az izgága srác, akivel a civil war képregény kezdődött anno -és bizony pont ezért sanyargatja magát, mert bűntudatot érez az akkor bekövetkezett sok halál miatt... azt gondolná az ember, hogy warren ellis-t lekorlátozza a kevés helyszín, de ő jól játssza ki a kártyáit, és még akkor is működik az írása, amikor teljes talppal átlép a hatásvadászat határán (bullseye belépőjével, pl.)... (bár nem vagyok a barátja a hulk-környéki karaktereknek, azért sámson doki lazasága és empatikus képessége tetszett most, vele még olvasnék szívesen valamit.) mike deodato rajzai még mindig csodálatosak, illetve a fény/árnyék játékok miatt a színezőjét, rain beredo-t is kiemelném most. már csak egy dologra szeretnék magyarázatot kapni a kedves művésztől: norman osborn miért tommy lee jones, robert baldwin meg miért edward norton...? (fájdalmasan hamar dobbantott a címről ellis és deodato, és így igazság szerint én is lépek nemsokára -még a secret invasion-os füzeteket megvárom, de a sokak által szidott andy diggle korszakhoz viszont már nem füllik a fogam...) (×01.10.)

(Thunderbolts vol.1 #110-115) (2007, Marvel Comics) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Mike Deodato, Jr.) (eng)

a thunderbolts eredeti koncepciójában is rosszfiúk/lányok voltak, akik oldalt cserélnek és hősies dolgokat visznek véghez (igaz, először még önös érdekből) -és most itt van ez a megújult felállás, ami tele van kétes döntésekkel, morálisan sokkal ingoványosabb talajon egyensúlyoz, mégsem süllyed el, működik a képregény... már az a gondolat is furának hat, hogy a kormány (és a tony stark vezette shield) pénzt adna egy ilyen őrületre, ahol összevegyítenek olyan életveszélyes elemeket, mint a fejek leharapásáról álmodozó venom-ot és a gyilkolást hobbiként űző célpontot -ráadásul a felelősséget a köztudottan bipoláris zavarban szenvedő norman osborn kezébe adják... jó sűrű warren ellis írása, nehezebben is jutottam át rajta, mint mostanság a marvel-köteteken, de megértem ezt a nagyot markolás igényét, mert nem csak ezzel a diszfunkcionális csapattal akart játszani, de mélyebben is akart a kiválasztott karaktereivel foglalkozni (és nem is árt a bemutatásuk, mert eddig nagyon az alsó ligában játszottak (mint a kínai radioaktív ember, meg az a srác, aki egy vasszűzben járkál az utcán, mert csak a fájdalom érzésével tudja elviselni az életet; igazából csak a csajok (az ex-sikító mimi és dr.karla sofen) voltak az ismerős pontok ebből a csapatból, ők is azért, mert az eredeti brigádnak is tagjai voltak anno)... ráadásul nem csak a thunderbolts-ra figyelünk oda, de azokra is lett bőven panel szánva, akikkel végül összecsaptak phoenix-ben -és ez azért is baromi jó koncepció, mert nem tudod eldönteni, hogy kinek is szurkolj a csetepatéban, hogy ki is az igazi rosszfiú ebben a történetben... mondhatjuk, hogy ez az új felállás jobban hasonlít a konkurencia suicidal squad-jára mint az eredeti ötletre, de talán csak egy jó adag arcoskodást vett át ellis odaátról. de ha nagyon akarom erőltetni, akkor beleláthatom a szatirikus hangvételbe is, hogy a szerző fejet hajtott alan moore-nak és frank miller-nek is (lásd a mattel-szerű reklám-betéteket, a hős-kereső valóságshow-t, vagy a tévében vitatkozó szakértőket)... mike deodato-t még sosem láttam ilyen szépen rajzolni, és nem csak az ember-ábrázolásai tűpontosak, de a panel-rendezésbe is sok egyedi csavart vitt bele... nem gondoltam, hogy valaha vissza fogok térni a thunderbolts-olvasók táborába, de túl hangosan kiabálta mindenki, hogy ez az a pont, ahol megéri bekapcsolódni, mert frissítő élvezetben lehet része minden képregény-szeretőnek, ha belevág... (és persze a folytatásra is maradni kell, ha másért nem, hát azért biztosan megéri, hogy láthassam, hogy norman osborn-on eluralkodik az őrület.) (×01.10.)

(New Avengers vol.1 #16-20) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Steven McNiven, Mike Deodato Jr) (magyarul: Kingpin, 2010)

végre brian michael bendis úgy döntött, hogy foglalkozik azzal a drámával, amit a house of m végén ejtett a marvel univerzumon -és okosan belátta, hogy egy csapatképregénynél nem feltétlenül szükséges a csendes lélek-boncolgatás, úgyhogy inkább egy zakatoló vonat sebességével csapott le ránk egy faltól-falig akció-történettel... csupán egy scifis felütés kellett ehhez, ami létrehoz egy olyan entitást, ami komolyan megizzasztja az angyalokat (és röhögve gázol át az olyan b-csapatokon, mint az alpha fight), úgyhogy érezni a tétet, van izgalom, és olyan fékevesztett a tempó, hogy az ember nem is akarja máshogy fogyasztani, csak együltő-helyében... örülök annak, hogy nem feledkezik meg a korábban létrehozott vagy a máshonnan kölcsönzött karakterekről sem, így ki tudja venni a részét a bunyóból daisy johnson vagy az őrszem is, viszont azt nem nagyon értem, hogy maria hill-t miért kell ilyen unszimpatikusra írni (oh, és hogy érezzük, hogy mennyire egységes a marvel univerzum: tony az előző pók-kötet végén kezdte összerakni peter-nek a vaspók-ruhát, itt meg már abban feszített hősünk végig, igaz, még nem használhatta ki a teljes potenciálját, mert eléggé kispadra lett ültetve... a nagy marveles időrendet viszont képtelenség értelmesen összerakni, itt is volt már utalás a civil war-ra, ami már itt van a kapuban, de még nem lépkedhettünk el odáig)... van az az aspektusa a képregény-olvasásnak, mint amire a nagyszabású nyári blockbuster is hivatottak: látványosak, izgalmasak, szórakoztatóak és maximális kikapcsolódást nyújtanak -ez a kötet ezeknek a megfelelő arányú kombinációja. (##12.09.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #515-528, Friendly Neighborhood Spider-Man vol.1 #1-4, Marvel Knights: Spider-Man vol.1 #19-22) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Peter David, Reginald Hudin, J. Michael Straczynski; rajzolta: Mike Deodato Jr, Mike Wieringo, Pat Lee) (magyarul: Kingpin, 2009/2010)

hmm, elég nehezen tudom megfogni ezt a kötetet (illetve mondjuk azt, hogy pókemberes eseményt, mert négy hónapon át zajlott le eredetileg, végigfutva az akkor aktuális pók-címeken), mert vannak benne olyan elemek, amik pont olyan hatást váltottak ki belőlem, amilyet az alkotók szerettek volna, máskor viszont túlment azon a határon, ami az én ízlésem szerint a comic-weird-ségnél meghúzható... persze ahogy arra számítani lehetett, folytattuk az előző kötetben megjelent betegség szálat, ami eléggé kiforgatta peter-t, olyan tettekre is sarkallva őt, amiket nem tesz meg, ha nincs tele a feje a halál gondolatával. ezt tetézték az írók egy bénácska új gonosszal, aki azért kellően fenyegetőnek tűnt a megfelelő pillanatokban (pl. uzsonnázás may nénivel) -de mindez csak terelés volt, időhúzás, míg jön a nagy attrakció... az első feltűnésekor nem zártam a szívembe morlun-t, mint ahogy az egész totem dolog sem talált be nálam, de most elérték az írók, hogy más szemmel nézzek rá -mostantól ő lesz az, aki agyonverte a közkedvelt pókembert... és tudtuk jól, hogy lesz visszaút peter-nek ebből a rémisztő állapotból, de mégis hatásos volt a fél szemmel, vértócsában fekvő hős képe... értem én, hogy egy hősnek illik fejlődnie, evolválódnia az évek során, de straczynski ehhez megint a legőrültebb ötletet kellett előhúznia a zsákból -igaz, jól beleilleszkedik ez a koncepció abba a képbe, amit eddig is épített, mert nála ugye nem csak egy random radioktív pók volt az, ami peter-t megcsípte, sokkal inkább egy bonyolultabb szimbiózisban gondolkozik... így el tudom fogadni az egész bebábozódos, újjászületős ötletet, de az én pók-kánonomból ezek a horrorba hajló elemek már túlságosan kilógnak a fantasztikum területére... (és ahogy hallom, a későbbi írók sem akartak semmit kezdeni ezzel az extrém ötlettel, ami így csak lóg egy pókhálón, nem szövődik bele a nagy szövetben...) (tizenkét füzetbe sok minden belefér, így kiemelnék még pár dolgot, ami feltapadt a jegyzet-füzetemre olvasás közben: may néni flashback-je az anyjára szép kiegészítés volt; a latvériai külön-kalandot nem tudom hova tenni, először azt hittem, hogy álom-jelenet, mert ilyen marhaságot nem gondolhat komolyan egy író, hogy peter-ék betörnek a doom-kastélyba úgy, hogy a két állandó női partnere régi vasember ruhákban feszít; mondjuk a bakancs-listás ötletet értékeltem, voltak szép pillanatai is; szerencsére mary jane tud kifejezetten tökös is lenni...) (a kiadás jellegéből adódóan a rajz minősége nagyon hullámzó lett, bár talán lehetett volna egységesebbre is fogni a külcsínt, nem ilyen szélsőségesen más alkotóknak adni a rajz-feladatokat...) (##12.08.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #519-524) (2005, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: Mike Deodato Jr) (magyarul: Kingpin, 2009)

brian michael bendis jót tett azzal, hogy spidey-t is beválogatta az újjáalakult angyalok közé, mert ezzel egy nagy löketett adott a fáradtság jeleit mutató j. michael straczynski-nek is, aki így képes volt magasabb szintre kapcsolni, felpörgetve a sztorija kalandos aspektusát (plusz a humor-bombái is magasabb hatékonysággal csapódtak be). ha ennek az volt az ára, hogy egy pókember sztori helyett egy new avengers 1.5-et kapjunk, hát én kiegyezek egy ilyen alkuval... mert bizony kapi-ék majdnem egyenrangú felek ebben a kötetben. de kell is az erősítés, mert egy régi ellenfél tért vissza most, erősen feltápolva. és nem csak mindenféle szuper technikákat sajátított el a hydra az elmúlt időszakban, nem voltak rest alaposan kivesézni az összes klasszikus james bond filmet sem... ezt nem panaszkodásból írom ám, gyerekkorom óta vonzódok az ilyen típusú gonoszokhoz, akik titkos bázist hoznak létre a föld alatt, és folyton arra készülnek, hogy egy rakétát kilőve pokollá tegyék az emberiség mindennapjait -mondjuk azzal, hogy megmérgezik az ivóvíz-készletet... és jó tempóban is zajlanak az események, különösen a rakétás jelenet telik meg feszültséggel (plusz pont azért, mert a kapitánynak bevillan, hogy bucky pont így csimpaszkodott a halála előtt egy hasonló szerkezeten)... a pókember-füzetekben kötelező magánélettel is viszonylag elégedett voltam, parker-ék jól érzik magukat az új helyen (van elég hely a házas-életre és may néni is rátalál a boldogságra), a fényképpel való kavarást meg betudom a paparazzik és a celeb-lét kritikájának, semmit erőtlen írói próbálkozásnak arra nézve, hogy drámát csiholjon a sztoriba... kíváncsian várom, hogy ez szint marad-e a sztenderd a későbbiekben is, főleg mert most jön egy össz-spidey sztori (ahova bekapcsolódnak a különböző címek), majd máris robogunk tovább a polgárháborúba. és már itt is vannak a baljós előjelek peter skizofréniás tüneteivel... (tényleg szórakoztató volt a humor most, de hogy is tudnám faarccal olvasni a may néni vs wolverine csörtét...) (##12.02.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #515-518) (2005, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Mike Deodato Jr, Mike Brooks) (eng)

majdnem kihagytam ezt a kötetet, mert a magyar kiadásból is kimaradt, ugyanis a kingpin-nél úgy gondolták, hogy egy béna kis kihagyható sztori csak ez az egész -aztán a kompletista énem közbeszólt... és tényleg nem nagy durranás ez a szösszenet, ezerszer láttuk már azt, hogy az ifjúkorában sok negatív behatást elszenvedő ember rossz útra tér, és még azt sem mondanám, hogy ne tudtuk volna eddig is, hogy peter középiskolájában miként tobzódtak a bully-k. szóval igazából az utolsó füzet miatt nem sajnálom azt a bő egy órát, amit kidobtam az ablakon ezzel a képregénnyel, mert annak biztos hogy lesz következménye, hogy a gonoszkodás nyomán füstölgő romok maradtak csak parker-ék hajlékaiból... (##11.30.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #509- 514) (2004-2005) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: Mike Deodato Jr) (eng)

úgy érezni, hogy j.michael straczynski ellentmondásosan viszonyul a korai pókember történetekhez -mert tiszteli az elődeit, ez abból látszik, hogy mennyiszer nyúl vissza a régi időkhöz, ugyanakkor szeretné a saját szája ízére is formálni a sztorikat, legyenek azok az eredet-történet köré szőtt misztikus elemek, vagy akár a dél-amerikai szappanoperákból kölcsönkért fordulatok... és értem én, hogy a nagy rajongók kiakadtak annó, hogy egy banális fordulat kedvéért meggyalázta szent gwen-t az író, pedig ha megkapargatjuk a felszínt, egész működő drámát találunk alatta -még akkor is, ha meg kellett erőszakolni hozzá az egész ötletet az idővonal miatt (manó-szérummal meg gyorsan növekedő gyerekekkel)... mert az ikrek jó nagyokat csapnak peter arcára és lelkére egyaránt, és mindig nehéz feltépni a gwen okozta sebeket (néha szó szerint, ha a sír feltörését nézzük), és mary jane is jól be volt vonva a múltbéli történetbe, hogy peter-nek még inkább fájjon a visszaemlékezés... (szemérmesen megszakadt a gondolat-menet ott, hogy vajon gwen első (és egyetlen?) szexuális élménye egy őrülttel esett-e meg...) a gonosz-motivációban sem volt sok innováció, ’bosszút akarok állni, mert gyerekkorom óta etetnek hazugságokkal’, de szerencsére ezen lehet még javítani... izé... amnézia? hát ennyire azért ne menjünk már el a szappan irányába... (romita jr szálkás rajzai után hirtelen jött a váltás deodato realistább stílusára, kicsit felüdülés volt, kicsit szokni kellett -főleg azt, amikor robert de niro nézett ki rám az egyik lapról...) (##02.22.)

(Vader Down (one-shot), Star Wars #13-14, Darth Vader #13-15) (2015-2016) (írta: Jason Aaron, Kieron Gillen; rajzolta: Mike Deodato Jr, Salvator Larroca)

mivel a két fő széria (a.k.a. star wars / darth vader) egy időben játszódik, ezért elkerülhetetlennek tűnt, hogy összehozzák őket egy közös történetre -és szerencsére jason aaron és kieron gillen tényleg összefogtak, és közösen írtak egy összefüggő kalandot, nem csak valami alibi-átívelést adtak el nekünk ’vedd meg ezt a füzetet is! crossover’ címen... és ha már begyűjtötték mind a két sorozat olvasóit, hát igazi mindent-bele kalandot adtak nekik, ahol félelmetes tempóban zúdították a veszélyeket és izgalmakat a hősökre és rosszfiúkra, összegyűjtve a starwars-os dolgok legjavát, ahol az ismerős elemeken épp annyit tekertek, hogy még nagyobb legyen a cool-ság faktoruk (látványos kar-elvesztések! vuki vuki ellen! mon calamari cyborg fénykardokkal!). kicsit én még mindig tartok ezektől a két film közé eső találkozásoktól, mert ilyenkor az jár a fejemben, hogy vajon miért nem kerültek szóba ezek az életveszélyes helyzetek a ’birodalom...’-ban, de most egész jól megoldották azt, hogy hiába van közös füzetekben vader és luke-ék csapata, azért eléggé közvetett a konfrontációjuk (inkább csak névtelen lázadók tömegei bánták a találkozást a sötét nagyúrral)... (ja, igen, eléggé jellem-hűnek éreztem, hogy leia az önfeláldozásig is elment volna, ha ezzel le tudja győzni vader-t -bár persze mindig tudjuk, hogy kiknek kell túlélniük ezeket a kalandokat, így nem aggódunk, inkább érdeklődve figyeljük, hogy honnan érkezik majd a felmentő sereg, vagyis hogyan ássák ki magukat az írók a kelepcékből...) (a képi világról: epic sztorihoz epic látvány is dukál, engem le lehet venni a lábamról a hatásvadász egy-vagy-két-oldalas egész panelekkel. és persze azt is tudom értékelni, amikor a rajzolt arcon tökéletesen megjelenik a színész mimikája.) ($$12.04.)