(2014) (írta: Mark Lawrence)

évtizedeken át megszoktuk, hogy a fantasy történetek hősei makulátlan lovagok, akik megmentik a királyságot és a hercegnőt, mark lawrence viszont már a második trilógiáját kezdi úgy, hogy szándékosan az ellenkező irányba indul el -csakhogy most még egyet csavart a csavaron, mert míg ancarth-i jorg herceg egy céltudatos pszichopata volt, addig a most megismert új narrátorunk, jalan herceg egy semmirekellő puncivadász, vöröshatár leggyávább embere, akiben egy cseppnyi hősiesség sem szorult. és pont ezért érdekes, hogy hogyan képes egy ilyen alak átugrani a saját árnyékát, és felnőni ahhoz a súlyos feladathoz, amit az élet kirótt rá... a kötet tónusát is meghatározza a főhőse jelleme, a derűs megfogalmazásai, a humoros kiszólásai egy sokkal könnyedebb hangulatot eredményeznek, mint amit jorg morgásai alatt megszoktunk -de jól működik ez is, főleg mert maga a sztori is kalandosabb, igazából csak sodródunk sokáig jal-lal és kényszerű útitársával, az egyre komolyodó tét csak az utolsó fejezetekben nyomja el igazán az addigi könnyűséget -igazi bevezető kötet ez, a kezdő lépések egy nagyobb cél felé... ezért is lehet az, hogy bár élveztem minden percet, amit vele töltöttem, azért nem siettetett nagyon az előre haladással, meg-megálltam az olvasással, nem raktam mindent félre csak azért, hogy falhassam az oldalakat... bár sok új helyszínt is bejártunk európa romjain csatangolva, erősen megmerítkeztünk a csatabárdokkal felvértezett viking kultúrában is, ám a szerző nem tudta kihagyni azt a ziccert, hogy néha rákacsintson az előző trilógiájára is. és nem csak az ismerős tájakkal emlékeztet arra, hogy ez ugyanaz a világ, de a korábban megismert karakterek egy része is bedugta a fejét a lelakott söntések ablakán... és persze ne felejtkezzünk el arról sem, hogy a fő konfliktus is megegyezik a két trilógiában: meg kell akadályozni, hogy a holt király szélesre tárja a halál kapuját, és végleg romlásba döntse az emberiséget (és ez még akkor is működni fog itt is, ha tudjuk már, hogy mi lesz a küzdelem vég-kifejlete, sőt az is csak egy kicsit zavaró, hogy a tűz és jég dalában kicsit már elhasználódtak mostanság az északi irányból támadó élőhalottak...). (a próbababa-horror még oké, na de a tűzben szétfolyt holtakból összeálló massza-szörny már nekem kicsit sok(k) volt...) (×05.26.)