(2018) (írta: Ozsgyáni Mihály)

...van a regényben egy jelenet, amikor a kisfiú sárból és mészből csinál kávét -és most, mikor a végére értem a könyvnek, úgy éreztem, hogy ez egy igen szemléletes metafora lehet a műre: mert a felszínen ez egy szórakoztató családregény, a mélyén viszont rengeteg méreg gyűlt fel... mert először csak élvezed a plasztikus képeket, amivel megelevenedik a huszadik századi kisvárosi lét, megkapóan szemléletesen. aztán már egy-egy elejtett mondattal érzed a gyomorszájadra mért ütéseket, hogy végül folyamatosan birkózzon benned a kettősség érzete: egyfelől vonz ez a torz élet, amit bemutat a könyv, másfelől mérhetetlenül taszít is... nekem is meg kellett állnom időről/időre az olvasással, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem a családon belüli erőszak hullámai alól... érdekes volt a dramaturgiája is, ahogy fejezetenként kidobta a drámát az asztalra, majd visszalépett párat, hogy felfesse a teljes képet (szerencsére nem volt zavaró a repetitívsége, sem a szerkezetében, sem a refrénként visszatérő mondataiban)... persze egy ilyen személyesnek tűnő szövegnél könnyen felmerül az olvasóban, hogy mekkora a fikció és a valóság aránya, de ez leginkább azért van, mert annyira hitelesnek tűnnek a leírások az apróságoktól (a sült-csirkeszárny szagú otthonkáktól) az elképesztő aljasságokig... (##11.24.)