(2017) (írta: Beth Revis) (magyarul: Szukits, 2017) (13-0BBY)

az elmúlt másfél évben többször is kárhoztattam már a rogue one-t a felszínes karakter-kezeléséért, és többször is fejet hajtottam már a lucasfilm storygroup-ja előtt, hogy a kiegészítő történetekben teret engednek a karakterek helyének tágítására -mert a film során jyn múltjának jórésze homályban maradt, pedig a viselkedése és döntései szempontjából hasznos lett volna tudni a korábbi élethelyzeteiről, behatásairól, a lelki útjáról. oké, az tudtuk, hogy nem lehetett könnyű gyerekkora azután, hogy a birodalom megölte az anyját és elhurcolta az apját, majd saw gerrera vette maga mellé, de kellett ez a regény, hogy igazán átérezzük azt, hogy milyen lehetett így felnőni, hogy a magány miként szőtte be a mindennapjait, hogy milyennek látta a közelében gyakran megforduló felkelőket, hogy miként fejlesztette a képességeit. mert a saw-val töltött időszak egy ’tutorial’ volt a számára, kiszuperált robotokkal, ütött/kopott rohamosztagos-páncélokkal és egy kódtörő masina társaságában, és szerintem jó döntés volt az írónő részéről, hogy nem dobta be egyből a küldetések sűrűjébe a serdülő tinilányt, hanem hagyott időt neki érni (és persze itt doboghatott leginkább a jyn/saw kapcsolat-építés szíve is)... de eljött az ideje az igazi küldetéseknek és a halál megismerésének is, majd hamar lecsapott a kudarc is -és következhetett egy új élet-fejezet... egyedül itt lehetett érezni, hogy a szándék szerint ez a könyv fiatal felnőtteknek készült, mert egy romantikus kapcsolat is szövődhetett a tovatűnő idillben -mert naivitás lett volna azt gondolni, hogy innentől már csak nyugalom és béke vár jyn-re, ahogy azt is naivitás gondolnia a galaxisban élőknek, hogy a birodalom nem talál majd valami ürügyet a rekvirálásra, hatalom-átvételre, eltaposásra... hitelesen vannak ábrázolva ezek a birodalmi módszerek a könyvben, de a másik oldal sincs piedesztálra emelve, végig ott lebeg előttünk a kétely, hogy szabad-e fegyverekkel (terrorista-módszerekkel) harcolni a békéért -és jyn úgy érzi, hogy nem, mert az ő fejére a lázadók épp annyi bajt hoztak, mint a birodalmiak... starwars-könyvhöz képest elég nyomasztó a befejezés hangulata, ahogy jyn szívéből eltűnik a parázs, elvesznek az érzelmek, és végképp az apátia mocsarába csúszik bele -de persze a film miatt adott volt ez a pont, ez az életérzés (a szintén innen eredő sanyarú börtönkorszak is elég keményen lett ábrázolva)... de mondjuk azt, hogy ez az ’erso-trilógia’ birodalom visszavágja, és szerintem jól is működhet, ha az ember a katalizátor-ral kezdi az olvasást, majd jön ez a regény, aztán ízlés szerint eléri a finálét a rogue one film-vagy-regény változatával. (##04.15.)

(2017) (írta: Timothy Zahn) (magyarul: Szukits, 2017) (11-2BBY)

bár a rendszer-váltás utáni starwars könyvkiadás pont a sokat olvasós tinédzser-éveimre esett, csak egy maroknyi műhöz jutottam hozzá az akkori kiterjeszt univerzumból -így a sokak által istenített thrawn-trilógia is kimaradt. évekkel később próbáltam pótolni, de néhány tucat oldalnál nem jutottam tovább, túlságosan elavultnak éreztem. úgyhogy számomra az igazi bemutatója a kékbőrű karakternek a ’rebels’ rajzfilm-sorozatban volt, ahol üdítően hatott a sok inkompetens birodalmi után egy olyan vezető, aki az intelligenciáját használja az arroganciája helyett. persze kérdéseket is felvetett a szereplése, mert tudjuk jól, hogy a birodalom csak a fehér (ember-)férfiakat tűri meg a felső-vezetésben, így örültem, hogy megtudhatom, hogy egy idegen faj szülötte miképp juthatott ilyen magasra a ranglétrán -arra mondjuk nem gondoltam, hogy timothy zahn úgy nyúl az általa teremtett karakterhez, hogy szó szerint a katonai előmenetelt teszi meg a könyve gerincének, amire felfűzi a különböző kalandokat... de a kályhánál kezdtük, a chiss megérkezésével a birodalom kötelékébe (bár felvázolódik egy izgalmas előtörténet is, amikor thrawn találkozott anakin-nal a klónháború idején), és zahn máris érzékelteti a karakter intellektuális fölényét, ami szerencsére végig kitart a többszáz oldalon keresztül. persze kellett mellé egy emberi karakter, aki az olvasót képviseli a történetben, plusz egy erős sherlock/watson megidézésre is alkalmas, mikor is nem a szuper-intelligens szereplő fitogtatja a tudását, hanem a másikkal mondatja ki a következtetéseket... egy kicsit bipoláris lett a könyv attól, hogy thrawn gondolatai is beékelődtek az egyes szám/harmadik személyű narrációba -plusz a fő kalandok kiegészültek egy újabb nézőponttal is, mert nem csak a kék idegen felemelkedését követhettük figyelemmel, de a szintén a rajzfilm-sorozatból megismert lothal-i kormányzó-asszony útját is, a bányász-családi háttértől egész a politika csúcsára. nem is ártott ez a b-szál, mert így nem csak a katonai vezetők inkompetenciájába leshettünk be, de a korrupt és számító politikusok mindennapi áskálódásaiba is (és ezek után remélem már más szemmel nézek majd a rajzfilmben is a karakterre, mert eddig mindig kizökkentett az, hogy pont úgy néz ki és beszél, mint cate blanchett a kristály-koponyában)... politika és nagyívűséget nélkülöző akciók -hát lehet ezekből valami izgalmast és élvezetest gyúrni? hát timothy zahn most megmutatta, hogy igenis lehet, sohasem éreztem száraznak a kötetet, érdekes volt követni thrawn csavaros gondolkozását, szívesen merültem el az érett birodalom korrupt elitjében. és nagyon tudok örülni annak, hogy nem csak thrawn személyében kaptunk egy nem-szokványos birodalmi figurát, de több karakter is pozitívan volt ábrázolva annak ellenére, hogy a császárt szolgálják. az egyik legjobb kánon regény, ami eddig bekerült nálam a portfólióba... (#11.25.)

(2014) (írta: John Jackson Miller) (magyarul: Szukits, 2016) (11BBY)

sajnálom azokat, akik a borító alapján ítélnek meg egy könyvet -és mondjuk nem veszik a kezükbe ezt a star wars kötetet, mert ’biztos valami gyerekes rajzfilmes gagyiság van benne’... pedig ez egy kifejezetten komoly és felnőttes regény -ami mellesleg előzmény egy rajzfilm-sorozathoz... amiatt is csalódás-keltő lehet a borító rajza, mert fegyverrel a kézben ábrázolja a főhősöket, pedig az írott szövegben már egyáltalán nem az akción van a hangsúly, sőt, kanan végig egy távcső-tokban tartja a fénykardját, egyszer sem kapcsolja be... de egyébként is csínján bánik a jedi-trükkökkel, csak vészhelyzet esetén használja az erőt -de szépen meg van indokolva lelkileg, hogy miért nem nyúl a képességeihez az egykori padawan, mert nyomasztja még ennyi idő után a 66-os parancs súlya... érdekes is látni a rebels-hez képest kanan személyiségét, mert itt még egy pimasz élvhajhász, egy hitehagyott renegát, aki az alkohol-gőzös kocsmákban érzi jól magát a kétkezi melósok közt... hera-nál kevésbé éreztem ezt a kidolgozottságot, már itt is zseniális pilóta, mint a sorozatban, viszont azt nem igazán fejtegetjük, hogy miért küzd ilyen elszántan a birodalom ellen (persze ha ismered a teljesebb univerzumot, akkor tisztában vagy azzal is, hogy mit tett a birodalom a bolygójával és az apjával, de azért pár utalást itt is elvártam volna)... a két karakter kapcsolata jól van felépítve, a csipkelődések fokozatosan alakulnak át bizalommá, és persze végig ott lebegtetik a kettejük közti vonzalmat is -de azért igazi szerelmi szálról (itt még) nem beszélhetünk... el kell telnie néhány tucat oldalnak, mire ők ketten találkoznak, de hogy addig mivel foglalkozunk? mineralógiával és geopolitikával... kifejezetten érdekes időszaka az univerzumnak ez, amikor az érett birodalom formálódik, amikor mindent a hadigépezet szolgálatába állítanak, bolygókat és holdakat formálnak át a szükséges alapanyagokért cserébe -így teljesen érthető, hogy ennyit foglalkozunk a könyvben a bányászattal (ennek pozitív hozadéka az is, hogy egy nem szokványos starwars-helyszínt kaptunk a gorse-i munkás-negyedekkel). a kötet negatív szereplője is ehhez a vonalhoz kapcsolódik, és nem egy tipikus birodalmi főmufti vagy sith, hanem egy összetett személyiség, akit egyszerre hajt a hatalom-vágy és a bosszú -valamint a mechanikus alkatrészek, mert az univerzum kis-számú, de jelentős kiborg-jai közé tartozik... (maga a birodalmi oldal is egy egyedibb alakkal képviselteti magát sloane kapitány képében, mert nem egy gonoszkodós gonosz ő, csak egy katona, aki azért tesz mindent, hogy feljebb jusson a ranglétrán, és csak ennek érdekében hűséges a császárhoz is -btw, azért halványan derengett, hogy az utóhatásban is találkoztunk vele)... szóval szerintem mindenk starwars rajongó megtalálhatja a számításait a könyvvel, az is, aki szeretne egy kis háttér-történetet a rebels-hez, és az is, aki szeretné jobban megismerni a dicső birodalom fénykorának működését. azok viszont, aki szerint a messzi-messzi galaxis csak a jedik-ről meg a fénykard-párbajokról szól, azok inkább kerüljék messzire, mert csalódni fognak... (#11.11.)

(2016) (írta: E.K. Johnston) (magyarul: Szukits, 2016) (18BBY)

azért valljuk be, a clone wars film idején nem sok starwars-rajongó zárta a szívébe ashoka-t, mert egy idegesítő kullancs volt, akit dave filloni-ék megpróbáltak tinisen menőnek ábrázolni, de kudarcot vallottak -ezért volt kisebb csoda, hogy a sorozatos verziója már sokkal szerethetőbbé formálódott, szerencsére volt hely mélyíteni a karakterét, akinek így már komoly rajongótábora alakult ki. én is ekkortájt kezdtem kötődni ehhez a cserfes padawan-hoz, aki nemcsak eszes és ügyes, de a szíve is mindig a helyén van... sok rajongóban már a kezdetekkor felmerült, hogy vajon mi a szándékuk az alkotóknak egy olyan karakterrel, aki a későbbiekben nem szerepel a filmekben, hogy vajon meg mernek-e ölni egy tinédzsert -de persze az írók vannak olyan rafináltak, hogy ki tudnak bújni egy ilyen kérdés alól... viszont maradtak bőven homályos foltok az életútban, úgyhogy itt ez a regény, hogy egy apróbb foltot kitöltsön... mert azért ez nyilvánvalóan egy kisebb folt volt, egy fókuszált, kisebb szabású történet -ami egy érdekes időszakban játszódik... mert a birodalom még egy friss képződmény, így jól meg lehet ragadni, hogy miképp fejlődött azzá a borzasztó óriássá, ami aztán a császár halálával hullott darabjaira -bár már a kezdeteknél is ott munkált a gonoszság a működésében, igazi ’felégetünk minden hidat magunk mögött’ típusú autoriter berendezkedésként hengereltek, nem törődve a természettel és a társadalmakkal, kizsákmányolva mindent és mindenkit. és azt is érdekes volt látni, hogy mennyire a klónháborús készletekre alapoztak az elején, igaz, hogy a katonaságnál már inkább újoncokra adták a rohamosztagos páncélt -ennek köszönhetően még bénábbak voltak, mint általában... persze ashoka szemszögéből is érdekes ez az időszak, ahol a képességei miatt bujdokolnia kell, így van ideje merengeni a közelmúlt szomorú eseményein... jó hogy írtam a ’szemszög’ szót az előbb, mert fontos az, hogy a könyv nagyrészében a címszereplő togruta lány szemszögéből látjuk az eseményeket, ezért is érződik a kis-szabás, mert nincs kitekintés a nagyobb világ eseményeire, megmaradunk egy kisebb jelentőségű bolygón sokáig (talán az én ízlésem szerint túl sokáig is). amikor viszont útra-kelünk, és két új nézőpont is bekerül ashokáé mellé (bail organa és egy inkvizítor), akkor viszont felgyorsulnak az események -talán túlságosan is... így utólag belegondolva kicsit ’pilot-ízű’ ez a kötet, hiszen csak a legvégén (egy meglehetősen satnya harc után) szerzi meg ashoka a kardjait és bújik a fulcrum álnév mögé, amit elég sokszor hallhattunk a rebels sorozatban -és ez azért szájhúzós egy kicsit, mert az ember azt érzi, hogy ezek után sokkal izgalmasabb kalandok történnek majd az egykori padawan-nal, mint amikről most olvashatott... (#11.04.)

(2015) (írta: Christine Golden) (magyarul: Szukits, 2016) (19BBY)

bár a star wars világa mindig is velem volt, azért voltak olyan periódusok az életemben, amikor kevésbé tudtam ráhangolódni a messzi-messzi galaxis hangulatára -és az egyik ilyen korszakom arra az időszakra esett, amikor (a) the clone wars rajzfilmsorozat nagyrészét vetítették. így bár minden évben tömbösítve letudtam az aktuális adagot, azért annyira sosem mélyedtem el a történeteiben, mint sok más rajongó, így sok minden kiesett a fejemből azóta. viszont assaj ventress-re könnyen vissza tudtam emlékezni, mert igazán emblematikus figurája a korszaknak a rekedt hangjával és a jellegzetes fejformájával. így egyfelől kicsit félve kezdtem bele ebbe a kötetbe, mert a sorozathoz fel nem használt forgatókönyvekből adaptálta az írónője, így aggódtam, hogy túl sok lesz az utalás a korábbi eseményekre (volt néhány, de nem érződött erőltetettnek), ugyanakkor kíváncsi voltam, hogy mit tudnak hozzátenni a kopasz (ezúttal már szőke fürtös) sötét tanítvány életéhez. quinlan vos kevesebbet szerepelt a show-ban, így csak az derengett, hogy ő sem szokta féken tartani a száját -tehát várható volt, hogy a két karakter verbális összefeszülései élvezetesek lesznek (és azok is lettek)... maga a kötet szerkezete klasszikusnak mondható, egy drámai felütés után megismerjük a karaktereket, akik interakcióba lépnek egymással, majd különböző mellék-küldetésekkel készülnek fel a fő ellenfélre, aztán jön a nagy csavar, ami mindent drámaian megváltoztat (és azért kicsit érződnek azok a törésvonalak, ahol 8 epizódra lett volna feldarabolva ez a sztori, de azért nem lóg ki a forgatókönyv váza a szöveg alól)... bevallom, nekem a kötet első fele jobban tetszett, ahogy egyre szorosabbra építette fel ventress és vos kapcsolatát, többszörösen is próbára téve a jedi mestert. mert amíg a filmekben annakin szerelmi megkísértése és a sötét oldali csábítása erőltetett és hiteltelen volt, addig quinlan-nál elhittem ezeket az emberi folyamatokat, és érdekes volt megfigyelni ventress-nél is, ahogy folyamatosan foszlik le a keménység álarca, és átalakul a benne fortyogó gyűlölet és harag szeretetté és szerelemmé... sajnos itt sem tett jót az olvasás-élménynek az a tény, hogy tudtuk, hogy kiknek kell állva maradnia a végére, de azért akit el lehetett hullajtani, azt el is hullajtotta a szerző, nem véletlen, hogy ez a mű a rajzfilmes alapok ellenére a felnőtt szekcióban jelent meg... persze az nem baj, hogy sok ismert arc is beköszönt a műbe, obi-wan hangsúlyosabb szereplésével csak erősödött bennem a clone wars-os hangulat. és a jedi-k szerepeltetésével ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy azokban a vészterhes utolsó napokban mennyire nem látták tisztán az eseményeket, hogy olyan ösvényekre is tévedtek, amik már nem a tiszta fény útjai voltak (orgyilkosság? tárgyalás nélküli kivégzés elrendelése?)... (#05.04.)

a regény:

(2016) (írta: Alexander Freed) (magyarul: Szukits, 2017) (0BBY)

miután tavaly megégettem magam a feleslegesnek érződő force awakens adaptációval, idén már megfontoltabban közelítettem az új film-adaptációhoz. de szerencsére belátták a disney-nél is, hogy nem elég arra ösztönözni a szerzőt, hogy csak mondja fel a kötelezőt, a többit meg majd elintézi a plakát a borítón, lehet is fáradni a pénztárhoz -vagy csak alexander freed nem hagyta magát... és mennyivel elégedettebben csukja be a rajongó az utolsó lap után a könyvet úgy, hogy kap valami többletet is a már többször is látott film szöveges formában való interpretálásán túl, egy kötetet, ami kihasználja az előnyeit a mozgóképpel szemben. mert persze az űr-csaták vagy a nagyúri tombolások terén nem veheti fel a versenyt az audiovizuális szőnyegbombázással, viszont a karakterekbe jobban el lehet merülni -és gyerekek, mindig, ismétlem, mindig a karakterek adják egy történet lelkét... és ehhez elég, hogy egy kicsit jobban belelássunk a gondolataikba, bővítsük az ismereteinket a múltjukról. vagy lehet picit máshova helyezni a hangsúlyokat is az érzelmeiknél. humanizálni a karaktereket. de van lehetőség jobban kidomborítani bizonyos kapcsolatokat is -és most nem is romantikus vonzódásra gondolok itt elsősorban, hanem mondjuk a krennick/tarkin ellentétre... tetszett, hogy bizonyos eseményeknél meglepő perspektívákat választott a szerző (pl. a jedha-i menekülés nagyrészét bodhi mellől szemléljük), ezzel is erősítve a kapcsolódásunkat a karakterekhez. és még sok kis apróság is belefért, például amikor a halálcsillag első pusztítása előtt lementünk a mikroszintre, és néhány helyi lakos utolsó pillanataival törte össze a szívünket... bár az elején azt írtam, hogy az akció-részek nem érhetnek fel a moziban átéltetekhez, azért az utolsó harmad fékevesztett intenzitása olvasva is működött... kedves disney, köszönöm, hogy hallgattak rám tavaly ilyenkor, amikor azt kértem, hogy a filmregények nívóján emelkedjen kicsit. sikerült. nagyon is... (#04.09.)

képes enciklopédia (visual guide):

(2016) (írta: Pablo Hidalgo) (magyarul: Kolibri, 2016)

nem szokásom megvásárolni az ilyen színes/szagos képeskönyveket, mert nem gondolom, hogy tudnának annyit adni, amiért megéri kifizetni a borsot árat -de ennél nem tudtam ellenállni. és nem csak azért, mert hallottam, hogy ez kicsit másabb, mint az eddigi kiadványok, hanem mert a kontinuitásért felelős star wars story group feje, pablo hidalgo írta. és ejha, nem kellett csalódnom, kimerítő részletességgel merültünk el a film világában. ami le tud nyűgözni, hogy ilyenkor látszik, hogy mennyire komplexen kitalált galaxis ez, hogy minden kütyünek jelentősége van, hogy minden háttérben kóricáló karakternek van neve és háttértörténete... bár a pénztárcám zokogni fog ettől a kinyilatkoztatástól, de ha a továbbiakban is ilyen szinten tartják ezeket a vizuális bibliákat, akkor kénytelen leszek azokat is a polcomra rakni... (#04.14.)

(2016) (írta: James Luceno) (magyarul: Szukits, 2017) (21-17BBY)

a halálcsillag negyven évvel ezelőtt csak egy cool tárgy volt, ami hatásos belépőjével (és kilépőjével) beírta magát a filmtörténelembe -elfogadtuk, hogy létezik a film univerzumában egy ekkora fegyver, de nem tettünk fel kérdéseket vele kapcsolatban. azóta viszont nagyon szépen felépült köré a mitológiája, és ehhez az egyik legfontosabb építőkocka ez a regény. azt már tudtuk a filmekből, hogy a tervek megalkotása és az első bevetés között nagyon sok idő telt el, így érdemes volt nagyító alá venni, hogy mi hátráltatta a nagy mű létrehozását. bár azon sem csodálkoztam volna, ha elintézik annyival, hogy logisztikailag nehéz megépíteni egy ilyen monstrumot, beszerezni az alapanyagokat, legyártani, amit szükséges, és megfelelő munkás-kezekkel összeszerelni mindent. csakhogy a starwars kiterjesztett univerzumában nincs olyan, hogy ’elintézik annyival’, itt minden gondosan végig van gondolva, főleg amióta a storygroup szorosan a kezében tartja a gyeplőt... aki már korábban is elmélyedt a háttértörténetekben, az hallott már a fénykardokat éltető kristályokról, így jó ötlet volt bevonni ezeket a különleges köveket a gonosz oldalra is -bár egy kicsit féltem a könyv elején, hogy túlságosan átlovaglunk a kémia/fizika (számomra életveszélyes) területére, de szerencsére minden okfejtés az érthető kereteken belül maradt... viszont jó volt belelátni ugyanekkor a klónháború egy új aspektusába is, a hátországi civilek szemével nézni az eseményeket. de izgalmas a háborút követő átmeneti időszak is, amikor kialakult a birodalmi rend a galaxisban. és nem csak a náciktól kölcsönvett ’féljetek és akkor elhozzuk nektek a békét’ gondolat érdekes ekkor, hanem az a buldózer-mentalitás is, ami átitatja a birodalmiak gondolkozás-módját, hogy lerombolnak mindent ahhoz, hogy megszerezzék azt, amire vágynak -vagy hogy ott van a kezükben az ultimate energia-termelő tárgy, és csak arra tudnak gondolni, hogy fegyverként használják... (erős kritikát érezni ki a regényből a mi világunk környezet-szemléletére...) azért is jó, hogy lehet a filmekhez ilyen kiegészítő alkotásokat hozzácsatolni, mert nagyon szépen ki lehet fejteni azokat a szálakat és karaktereket, amikre és akikre a két órás játékidő alatt nem lenne idő -és tegyük a kezünket a szívünkre, a karakterek tekintetében a rogue one esetében volt mit fejtegetni... és ebben james luceno nagyon erős, szépen vezeti végig erso-ékat és orson krennic-et a regényben pörgő idő alatt, miközben van ideje arra is, hogy vendégszereplőként behozzon más ismert és fontos figurákat is, mint például tarkin moff-ot és saw gerrera-t (ez utóbbinál elég hihetetlen, hogy rajzfilm-mellékszereplőként kezdte a clone wars-ban). és a filmből csak felületesen megismert embereknek komoly mélysége lesz, galen erso-t a megszállottságával és vakhitével egy kicsit eltávolítja tőlünk, aztán ügyesen visszahozza a szívünk közelébe. eközben krennic sem csupán egy ellenszenves karton-gonosz, mert az intelligenciájával, a nagy sakkjátszmájával le tud nyűgözni, és a tarkin-nal folytatott pengeváltásait mindig öröm olvasni -eleve a két birodalmi főember nagy ellentéte nagyszerű katalizátora a történetnek (kacsint)... szóval aki nagy epikus csatákat és fénykard-párbajokat vár egy starwars-műtől, az kerülje messzire ezt a regényt, aki hozzám hasonlóan szeret szöszmötölni a karakterek lelkivilágával és a háttérben zajló események szálazásával, az bátran vágjon bele, mert nagyon érdekes adalékokkal fogja tágítani az univerzumát. (úgy érzem, hogy jobban jártam, hogy a film után olvastam a könyvet, mert a végkifejlet tükrében jobban érdekelt a karakterek sorsa -és hallhattam a színészek hangját is a fejemben...) (#03.28.)

(2014) (írta: James Luceno) (magyarul: Szukits, 2016) (14BBY)

mit tudtunk meg tarkin nagymoff-ról a ’new hope’-ból? hogy egy kegyetlenül hideg ember, aki egyetlen arcizom-rándulás nélkül el tud rendelni népirtásokat -kicsit kevés ez egy jellemrajzhoz (ezt leszámítva én csak a ’lost star’ című kötet vendégszereplőjeként találkoztam vele, meg halványan dereng, hogy benne volt valamelyik rajzfilm-sorozatban is -hmmm, csak megnyitottam a wookiepedia-t, hét epizód clone wars van a neve mellett plusz három rebels rész, azt hiszem el kell kezdenem cavinton-t szedni...). ezért jó választás ő egy regény főszereplőjének, mert hiába emblematikus alakja az univerzumnak, nem tudunk róla eleget -azügyben inkább merülhettek fel kételyek, hogy egy ilyen hideg figura, egy pedáns, kimért, már-már robotszerű ember elég érdekes (hovatovább szerethető) lesz-e. és james luceno-nak le kellett ásnia a karakter mélyéig, hogy teljes képet tudjon nekünk adni főhőséről, hogy a végére határozott igennel tudjunk felelni a kérdésre: wilhuff tarkin igenis egy érdekes személyiség... ügyesnek éreztem a leásásért tett erőfeszítéseit, hogy úgy nyúlt vissza a tarkin családfán, és úgy tekintettünk vissza az ifjúkori megpróbáltatásokig, hogy nem éreztük azt, hogy a flashback-ek megakasztják a jelenben történő eseményeket, ráadásul sikerült olyan múltbéli tetteket felvillantani, amik nemcsak hősünk jellemét formálták, hanem kihatottak a jelenre is (és szépen végig volt vezetve a vadász-analógia is, ami tarkin gondolkozásának a sarokköve)... volt még egy aspektus, ami a főszereplő személyéből fakadt: oldalt kellett váltanunk, és meg kellett próbálni a birodalomnak szurkolni... mert talán akkor tudod élvezni igazán a könyvet, ha annak örülsz, hogy a birodalmiak kézre kerítik az ellenük szegülőket, és megtorolják azt, hogy próbáltak léket ütni a formálódó birodalom renoméján... szívesen olvasok egy diktatórikus államforma hátteréről, és itt egész mélyen belementünk a mindennapi működésbe, láthattuk a császári főtanácsot, ott ólálkodtak a sarokban a titkosszolgálatok, át lehetett érezni, hogy mennyi erőfeszítés kell a flotta megfelelő elhelyezéséhez, vagy az építkezésekhez. mert ne felejtsük el, hogy még csak őt éve dőlt meg a köztársaság, még mindenki magán viseli a háború nyomait, még akad a galaxisban rengeteg olyan eldugott zug, ahol nem úr az új rezsim, ahol még szeparatisták bujkálnak, ahol nagyobb ellenállásba ütközik az erőltetett pacifikáció. és tetszett az, hogy a lázadók-előtti-lázadóinkat is ezekhez a dolgokhoz hozzá tudták kötni, nekik is sok szenvedést okozott a háború és a császár felemelkedése -ráadásul személyes konfliktusuk is volt már tarkin-nal... mert bizony azt mondtam az elején, hogy egy hideg főszereplőt kéne megszeretnünk, de azt nem tettem hozzá, hogy egy olyan embert, aki már a halálcsillag parancsnoksága előtt is keménykezű tömeggyilkos volt, aki már korábban is csak az erős kéz politikáját ismerte -így nem csoda, hogy ellenségekre tett szert az évek során... (ami nekem kicsit fura volt vele kapcsolatban, hogy akció közben is láthattuk őt a könyv második felében, mert az én fejemben ő mindig egy nagy csillaghajó vezérlő-termében állva élt csupán.) (azért siettem a könyv olvasásával, mert reméltem, hogy a rogue one című új film előtt tanulhatok valamit a halálcsillag építéséről, de azért nem bánom, hogy a kötet csak érintőlegesen foglalkozott a nagyon titkos művelettel, és inkább a karakter-építésre helyezte a hangsúlyt.) (érdekes kontraszt volt a sith nagyurak után ez a regény, mert az egy akció-dús érzelmekre építő mű, ez viszont kifejezetten agyas és infó-heavy, így egy kicsit nehezebben rágja át magát rajta az ember -de nem bánja, mert érzi, hogy megéri.) ($$12.11.)

(2015) (írta: Paul S. Kemp) (magyarul: Szukits, 2015) (14BBY)

sajnos az a marketing része, hogy vader-t és az uralkodót kellett a borítóra rakni. sokan így csalódni fognak, hogy ők csak fontos mellékszereplői ennek a történetnek -fontos katalizátorok, de nem ez a könyv fogja feltárni a sith rend összes titkát (vagy akár a két aktív sith ellentmondásos kapcsolatát, igaz ez utóbbira bőven van utalás)... ezzel szemben a velük szemben-állóknál már sokkal részletesebb a kép, amit kapunk. elve tetszik az, hogy twi'’ek néppel így össze lehet kötni a filmeket, a tévé-sorozatokat és a regényeket, ők a galaxis legnépszerűbb rabszolgái, így jó ötlet volt rájuk építeni egy olyan történetet, ami egy szabadság-harc vakmerő lépéséről szól (plusz réteget adhat a harcuknak a bolygójuk geográfiája is, mert szerintem nem véletlen, hogy a barlangokban bujkáló twi’lek-ek kapcsán felmerül az, hogy folyton jönnek elnyomók, akik nem tudják felszámolni az ő ellenállásukat, ez számomra meglepően aktuális felhangokkal bíró analógia (lásd még az afgán tálibokat, akik harcoltak egyaránt a szovjetek és az amerikaiak ellen is)). de szabadság-harc-e ez vagy terrorizmus, ahogy a könyvben is többször felmerül ez a kérdés? mert egy elnyomó hatalommal szemben csak rengeteg áldozat árán lehet kivívni a szabadságot -és ezt a lélek-ölő dilemmát így írott formában még erőteljesebben lehet közvetíteni, mint a filmekben (ahol mindig rohanni kell előre a cselekménnyel, különben a türelmetlen nézők dobolni kezdenek a popcorn-os dobozukon)... mondjuk a tempóra itt a regényben sem lehetett panaszunk, mert a bevezető (és némi badass vader akciózás) után csupán egy napot ölel fel a cselekmény, ahol folyton sodródunk előre az eseményekkel, nincs igazán idő lelkizni, vagy karaktert építeni, de nem is hiányzik a mélysége, elég az a pár elejtett fél-mondat, hogy elgondolkozzunk egy pillanatra, aztán újra belevetjük magunkat az izgalmak közé... a csillagromboló megtámadása nagyon tetszett, mert okos volt és a fejemben lévő vásznon is egy nagyon látványos film tudott leperegni az olvasás alatt, viszont miután leértünk a felszínre, már kevésbé működött a regény, kicsit repetitívvé váltak a harcok a dzsungel-lényekkel és a kergetőzés egymással (inkább egy starship troopers regénybe illet volna a jelenetek többsége)... elsőre erőltetettnek tűntek vader visszaemlékezései is, de aztán érthetővé vált, hogy miért most villantak be neki az anakin skywalker-ként átélt események -de egyébként is csak öt évvel vagyunk a vader-ré válás után, még nem ért véget a tanulási folyamata... a könyv vége sem lett igazán katartikus (pedig annak örültem, hogy sikerült minden karaktert (és szálat) egy helyre hozni a végén) -talán azért, mert tudtuk jól, hogy kiknek kell túlélniük ezt a sötét kalandot... sötétség -talán ez működött a legjobban a regényben, hogy megnézhettük, hogy milyen árnyoldalai vannak a birodalmi megszállásnak, hogy milyen elszántság kell, hogy valaki szembe merjen szállni egy ilyen elképesztő erővel szemben (az mondjuk meglepett, hogy mennyire keveset tudnak az emberek a császárról -mondjuk a képességeiről). és igen, én igenis tudtam örülni, hogy beleláthattam egy lázadás működésébe -sokkal inkább, mintha csak két a sith nagyúrról olvastam volna... ($$12.03.)

(2016) (írta: Alan Dean Foster) (magyarul: Szukits, 2016) (34ABY)

annak ellenére, hogy gyermekkoromban faltam a film-regényeket (egy starwars-könyvet bent is felejtettem a padban énekórán, aztán vehettem meg újra...), idősebb koromban már elgondolkozom azon, hogy mit is ad nekem egy ilyen könyv, ha már láttam a filmet. hogy tudja-e mélyíteni a karaktereket, (hisz’ akár lassíthat is a mozgóképes tempóhoz képest a formátumának köszönhetően), hogy vannak-e plusz jelenetek, amik esetleg kikerültek a filmből a végső vágás során. mert azért valljuk be, ma már az kevés, hogy a belső vetítő-vásznunkon újraéljük azt, amit már többször is láttunk a moziban vagy otthon a lapostévénken. és a starwars film-regények mindig is hullámzó minőségűek voltak (talán a sith...-eknél sikerült a legjobban hozzáadni azt a bizonyos pluszt), és sajnos ez a kötet sem lóg ki a nagy átlagból. mert csupán felmondja a szövegkönyvet, nem tudunk meg semmi többet az új- vagy a régi szereplőkről, és bár némi technikai háttér-tudást hasznosnak éreztem (avagy hogyan is működik a starkiller base), a plusz-jelenetek feleslegesnek érződtek (vagy túlságosan önismétlőnek -lásd a kantin-jelenetet, amiben leszakad egy végtag...). azért nem panaszkodom, mert hamar végig lehetett szaladni rajta, nem fárasztott le, de azért ezek csak a minimum-célok, lőjük már kicsit feljebb a minőséget, ha kérhetném... ($$06.06.)

(2015) (írta: Chuck Wendig) (magyarul: Szukits, 2015) (4ABY)

a második halálcsillag felrobbant, az ewokok partiznak, hurrá-optimizmus a levegőben -de hogyan tovább...? a starwars-saga egyik legizgalmasabb időszaka ez, ahol rengeteg érdekes témát lehet találni, és chuck wendig meg is talál ezek közül többet is -hogy aztán ne nagyon foglalkozzon velük... mert a nagyon furán veszik ki magát, hogy a kis színesként bedobált kitekintők a galaxis lelkiállapotára sokkal érdekesebbek, mint a borzasztóan csikorogva összeálló főszál. én sokkal szívesebben olvastam volna még többet arról, hogy mi zajlik le az emberekben most, hogy a szemük láttára formálódik át a világuk, hogy milyen sérüléseket okozott bennük a birodalom elnyomása, a megélt háború borzalmai. és ezeknek a csírái ott vannak, és az ember könyörögne, hogy kapjon még többet belőlük, de mindhiába, mert folyton vissza kell térni egy jelentéktelen bolygó kis-szabású eseményeihez (a legjobban talán a világnézeti különbségekbe beleroppanó család tetszett, de például a coruscant-i gyerek-katonákról is többet akarnék tudni). de lehet, hogy nem panaszkodnék emiatt, ha a könyv hősei érdekesek lennének, de sajnos bántóan egydimenziósak, és eltelik a regény fele mire egyáltalán találkoznak (jól mutatja a bevonzódási szintemet, hogy mindig bajban voltam a nevekkel, ha kimaradt pár nap két fejezet között). talán még a birodalmi oldal járt jobban, itt azért érződik némi ’most-hogyan-tovább’ érzet, aminek az egész kötetet át kéne járnia. azt viszont elismerem, hogy amikor végre nagy nehezen összeáll a csapat, ott van pár pofás akció-jelenet -azért viszont mérges voltam, hogy a belengetett halált gyáva módon lett visszacsinálta, elvéve azt a kis működő drámai élt is, kétszer is... a legjobban talán egy novellás-kötetben működne ennek a korszaknak a bemutatása, ahol minden aspektust körbe lehetne járni. hé! nem állunk össze fan-fiction-ként megírni...? (nem nagyon értem, hogy mind a régi, mind mostani új kiterjesztett univerzum írói miért vonzódnak ennyire wedge-hez, mert nekem csak egy nevesített pilóta, semmi több...) ($$05.31.)

(2015) (írta: Claudia Gray) (magyarul: Szukits, 2015) (11BBY-5ABY)*

réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban még az ifjúsági regények is jobbak, mint nálunk a nagy átlag... de tényleg, ne ijedjen meg senki, hogy rásütötték a kötetre a manapság divatos ’young adult’ címként, mert azon kívül hogy két fiatal a főszereplője, nem sok köze van az ide tartozó alkotásokhoz. szerelem azért van benne persze, de nem pöffeszkedik minden elé ez az érzés, nagyon szépen, organikusan illik bele a nagy egészbe, a két főszereplő sorsába (és köszönöm, hogy nyoma sincs az ilyen (férc)művekben kötelező szerelmi három/négy/satöbbi szögeknek, amivel csak erőltetetten akarnak mindig drámát csiholni...). mint ahogy ez a két főszereplő is nagyon szép organikusan illeszkedik bele a régi trilógia emlékezetes jeleneteibe, új perspektívát adva az ismert történetnek -kicsit alulnézetből, kicsit a túloldalról. nagyon okosan vegyít a sztoriba olyan elemeket, amiknél sorra döbben rá az ember, hogy még sosem gondolkozott el rajtuk. mert például belétek hasított már az a fájdalmas felismerés, hogy luke skywalker tulajdonképpen tömeggyilkos, aki mintegy kétmillió ember haláláért felelős közvetlenül...? mert bizony a filmekben a birodalmiak csak velejéig gonosz vezetőkből és arctalan tömegekből álltak, pedig bizton állíthatjuk, hogy nem mindenki volt gonosz, aki a császárt szolgálta. mert az egyszerű katonák legtöbbször csak tették a kötelességüket. sőt. bennük is ébredhetett kétely, érezhették azt, hogy romlott ez a berendezkedés, de mégsem tehették meg, hogy ellene forduljanak (és szerintem ritkán jelentek meg eddig az univerzumban azok a helyek is, amiket teljesen kizsákmányolt a birodalom hadi-gépezete). és ez a kötelesség-tudat és kétely-érzet nagyon szépen végigvonult az egész regényen, esszenciálisan megjelenülve a két főszereplőben. de ennél sokkal több szerencsére ciena és thane, kellően szerethetőek, és akiknek akkor is érdekelt volna a sorsa valószínűleg, ha nem bukkannak fel a legfőbb filmes helyszíneken. de egyébként nem volt zavaró, hogy mindig ott voltak minden csatában, csak néha érezte úgy az ember, hogy kicsit erősebb az erő jelenléte (a.k.a. az írónő keze) a két karakter megfelelő helyzetbe hozásánál... azzal kezdtem, hogy nem tipikus ifjúsági regény, és ez az érzet az utolsó lapokra még inkább megerősödött bennem, mert a legtöbb helyen biztos, hogy egy könnyes összeborulós befejezés lett volna, itt viszont nagyon higgadtan megmaradtunk a realitás talaján -ami egy lendületes űroperánál igen nagy szó... (nem is tudom miért álltam meg tavaly év végén az olvasással, mert már akkor is nagyon tetszett a hangulata és a felépítése, viszont nem véletlen így az sem, hogy pontosan emlékeztem, hogy hol hagytam abba, és élénken meg is maradt a fejemben minden fontos mozzanat, amit addig olvastam. és persze az újrakezdés után nagyon hamar végeztem -ezt hívják szerelemnek...) ($$04.20.)

(* a starwars univerzumában az első halálcsillag felrobbanása a 0 pont, minden esemény időpontját ehhez viszonyítják: BBY ->a yavini csata előtt; ABY -> a yavin-i csata után)

(1992) (írta: James Ellroy)

nem sokon múlt. közel álltam a megfutamodáshoz. nem szeretem, ha valami túlcizellált, de ez a lecsupaszítottság is riaszt. így kellett némi idő, hogy magamban is mindent lecsupaszítsak. hogy hagyjam, hogy magába olvasszon. hogy kikövetelje, hogy akarjam tudni a végét. és bassza meg, feltörtem a rohadékot. alámerültem a mocsokba, és túléltem. megint. mert a monolit belsejében a szokásos ellroy-univerzum lakozik. egy főszereplő, korrupt zsaru, erkölcsrendész, maffia-bérgyilkos, mi más. egy piti ügy, ami elindítja a lavinát, és duzzad egyre és egyre. és aztán minden mocskos lépés egyetlen dologra fut ki: exley vs smith. mert a múltban nem lett lerendezve az ügyük. és most a nagy összecsapásban nem számít, hogy hányan hullanak, csak az egymás iránti gyűlölet számít. a végére kell járni. vérfertőző kapcsolatokon keresztül. őrült embereken át. gyönyörű nőkbe élvezve. makacsul. véresen. fájdalmasan. visszavonhatatlanul. remény nélkül. örökre elkárhozva. még szerencse, hogy nincs többé maradása az embernek los angeles-ben. ki akarna egy ilyen pokoli helyen élni? ($10.22.)

(1990) (írta: James Ellroy)

mindenkit más hajt -van, aki meg akar felelni az imádott apjának; van, aki a gyerekkori traumáján nem képes túllépni; és van, akit a saját hibájának árnyai kísértenek. hogy engem mi hajt, hogy már harmadszor merülök el los angeles mocskában, azt nehezebben tudnám ilyen tisztán leírni... mikor elolvastam a prológust, jót mosolyogtam, mert azt gondoltam, hogy ellroy egy cinikus fasz, aki csak azért ad nekünk és a karaktereinek némi reményt, hogy egyből a következő kötet elején lemészárolja ezeket az álmokat, de aztán a könyv végefelé beillesztette ezt a halált is a nagy egészbe, úgyhogy megengedőbb vagyok vele: nem fasz, csak cinikus... természetesen ez a könyv nem üthetett akkorát, mint az elődei, mert az elmúlt tizenpár év alatt nem egyszer néztem meg a filmváltozatot, így kevesebb volt a meglepetés, plusz egy-két ikonikus kép is beugrott az olvasás közben (a színészektől próbáltam elvonatkozatni, főleg úgy, hogy a regényben mindenki fiatalabb). de azért így is élmény volt minden este megmerítkezni a bűnben. természetéből fakadóan a regény gazdagabb is, mint a film, bár gondolom az sem véletlen, hogy a walt disney-s szálat hagyták ki elsősorban az adaptációkor (ahogy nem véletlen az sem, hogy új nevet kapott a karakter, míg mondjuk mickey cohen-nél nem kellett változtatni). de tudjátok, hogy mi tetszik a legjobban abban, hogy nem kell a hollywood-i producerekre hallgatniuk a regényíróknak? mert így náluk nem kötelező a jóknak győzni, a bűnösöknek meg elbukni. egyébként is, jó meg bűnös, muszáj éles határt húzni a két szó közé...? (kicsit nehezen szokom meg, hogy ellis képes egyetlen mondattal megölni valakit, aztán simán továbbszáguldani a következő eseményre -nekem meg felocsúdni sincs időm, maximum egy szolid bazdmeg-re... és szokatlan volt a könyv szerkezete is ezekkel az időugrásokkal és az azokat kitöltő újság-szemelvényekkel.) ($10.09.)

(1988) (írta: James Ellroy)

azt hittem, hogy a második regényre sikerül feltörnöm ellroy-t, átlátni a mechanizmusain, de ő tört meg engem -miután feltörölte velem a padlót és beleélvezett a számba. kétszer... most, amikor visszatettem a védőborítót a könyvre az olvasás után, most fedeztem fel a ’21 éven felülieknek’ logót rajta -és talán meg is állja a helyét ez a figyelmeztetés, és nem a borzalmak milyensége, hanem a mennyisége miatt. mert ennyire sűrű mocskot nem nagyon préseltek még bele hatszáz oldalba, úgy gondolom. már a nyelvezete elriaszthat sokakat, pedig a masszív buzizás és komcsizás nem öncélú, hanem belesimul az ötvenes évek kor-hangulatába. oda, ahol nagyítóval sem találnál egyetlen tisztességes embert sem, csak egy rakás érdekvezérelt lényt, akik próbálnak úszni a szaros áradatban, de nincs esélyük a túlélésre. és ez azért is elborzasztóbb, mint egy fantázia szülte rém-regény, mert jócskán van valóság-alapja az egésznek, ha más nem, már mickey cohen és howard hughes felbukkanása ezt az érzetet kelti az emberben. ...egyébként az elején azt hittem, hogy ellroy csak szórakozik velem, hogy ismét egy megcsonkított hullával kezdi a sztorit, aztán egy fél órával később már meg voltam véve, hogy behozta a korszak emblematikus kommunista üldözését. aztán organikusan elkezdett fejlődni az egész, a nyomozás nem csak egy gimmick volt, hanem szerves részét kezdte képezni a történetnek, a komcsi-ellenesekről meg az első pillanattól kezdve tudni lehetett, hogy nem hazafiak, hanem törtető szemétládák. igen, a főszereplőink is. ritkán van olyan, hogy az ember azonosulni tud olyanokkal, akik pépesre verik egy nő arcát, akiknél bármilyen módszer megengedett, hogy információhoz jussanak, akik önmagukat is becsapva próbálják elnyomni az ösztöneiket. pedig itt ez a helyzet, követjük ezeket a nyomorultakat, alámerülünk velük a legsötétebb vermekbe, kikerekedett szemmel hallgatjuk velük együtt az elképzelhetetlen szörnyűségeket, és feszülten várjuk, hogy mi várhat még rájuk a sarkon túl, faljuk a sorokat, alapozunk, lapozunk, egyre inkább lemondva a reményről. (meglepődtem, hogy ellroy bácsi lemondott a narrációs noir-védjegyről, de így is jól működött, ahogy a három karakter szemszögéből láttuk a dolgokat. úgyis mesterien fűződött össze a három szál.) ($09.13.)

(1987) (írta: James Ellroy)

miért szeretjük a noir történeteket? barátságtalan környezetben játszódnak, amit olcsó kurvák és megvehető zsaruk népesítenek be, minden mocskos és elborzasztó. talán ez a titok, ezért merülünk el szívesen ebben a hangulatban -mert el akarunk borzadni. évek óta a polcomon van már ez a könyv, fillérekért vettem valami leértékelésen, mert ellroy neve ismerősen csengett a ’szigorúan bizalmas’ miatt, gondoltam jó lesz még egyszer. aztán most, szintén a véletlenek összjátékának következtében begyűjtöttem az la quartett másik három kötetét is, úgyhogy túl nagy lett a késztetés, hogy végre a kezembe vegyem a könyvet. aztán pár oldal múlva már be is szippantott a világa, még arra is hajlandó voltam, hogy minden nap eggyel kevesebb sorozat-epizódot nézzek, csak hogy minél több időt tölthessek a negyvenes évek napfényben fürdő, de a csillogás alatt rothadó los angeles-ében. pedig itt volt minden kellék, amik egy normális érzésű embert el kéne, hogy riasszanak -egy kegyetlen gyilkosság, amiről minél többet tudunk meg, annál felkavaróbb. egy hadseregnyi karakter, akik nem rejtegetik a jellem-hibáikat, még a narrátorként mellénk szegődött főhőssel is nehéz azonosulni, mert túl gyakran tör ki belőle a feszültség, és morálisan megkérdőjelezhető tetteket hajt végre. és mindez szokatlan lehet azoknak, akiket nem vonz a bűn világa. de érdekes a könyv szerkezete is, mert hosszan el tudunk időzni a magánéleti zűrökön (három femme fatale is bonyolítja az életet), a nyomozás mozaikjai pedig egy helyre csoportosulnak. aztán persze minden összemosódik, sötét tablóvá áll össze. ahol a bűnösök nem biztos, hogy elnyerik méltó büntetésüket, de a jószándékúak biztos, hogy örökké nyögni fogják a múlt árnyait... ($08.26.)

(2008) (írta: David Benioff)

élénken emlékszem, amikor tíz évvel ezelőtt egy a4-es lapra dühödten írtam a trója kritikámat, és benne arra a mondatra, hogy soha többé nem akarom látni david benioff nevét a stáblistákon. és ha most azt a dühöt lelkesedésre cserélem, akkor valószínűleg kiegyenlítődnének -mert sokat szeretném még látni david benioff nevét regény-borítókon (meg persze a game of thrones stáblistáján). mert ilyen hanyag eleganciával nem lehet megírni egy regény, erre még usakov se’ lenne képes... és az a szörnyű, hogy nem tudok belekötni egyik rétegébe sem. érdekes az alap-felütése, ami hihetetlen kalandokba sodorja a hősöket, egy tökéletes fejlődés- és felnövés-regény, ami úgyis baromi szórakoztató és vicces, hogy közben meg dermesztően drámai. úgy sikerült elkapni az orosz néplelket, hogy csak közvetetten lehettek ehhez élmények, de úgy tűnik, ez a vérrel továbbadódik (érdekes egyébként, hogy nem akarom tudni, hogy mennyire lett felszínezve a nagyapa története, ugyanakkor azért volt jó tudni, hogy a valóságon alapul, mert folyton vártad, hogy melyik megismert lány lesz a leendő asszony). és kellett ez a habitusból adódó szenvtelenség, hogy át tudjunk siklani a borzalmakon, hogy egy kicsit ordenáré módon szarjon a szűzies fehér hóra. fázol, félsz és éhezel, mégis mosolyogsz az egészen, miközben a fütykösöd kicsit megmozdul a nadrágodban? ritka kombináció ez, becsüld meg jól... ($04.04.)

(2013) (írta: Neil Gaiman)

csak hálás lehetek annak, aki visszaadja a hitemet. sajnos az elmúlt időszakban a tévé-sorozatok lefoglalták a munka után fennmaradó óráimat, és borzasztóan háttérbe szorultak a könyvek. pedig mindig is szerettem olvasni, szerettem elmerülni a különleges világokba. valószínűleg nem véletlen, hogy egy gaiman könyv, vagy épp ez a könyv hozta vissza ezt a jól ismert érzést. mert a csöppnyi regényke is tele van tömve nosztalgiával. mert az ember hajlamos azt gondolni, hogy a gyerekkor csak egy ködbevesző valami, neki most már komoly felnőttnek kell lennie. pedig a gyermeki játékosság ott marad mindenkiben, csak kötelességünknek érezzük elfojtani azt. pedig nem kéne. igenis át kell magad teljesen adni az érzelmeknek, őrülten lelkesedni valamiért, riadtan kapkodni a fejed, letérni arról az útról, amit ismersz, és menni, amerre a láb visz. persze ott lesz rajtad a felnőtt-szemüveged, de legalább alatta csillog majd a szemed. olyan könnyű ezeket leírni... minden megvolt ebben a könyvben, amiért úgy szeretem gaiman-t, a valóság (ami érthetően pont olyan, mint a hatvanas/hetvenes évek vidéki angliája), aminek a szálai közé gyönyörű stílusérzékkel vannak beleszőve a mesevilág fonalai. gördülékeny és eteti magát, mint egy frissen sült pite. és teljesen bevonz, elkerekedett szemmel, egyre hevesebb szívdobogással olvasod az elborzasztó eseményeket. és mégsem akarod, hogy véget érjenek. köszönöm neil, ismét egy könyv, aminek az emléke nem fog elhalványulni sohasem. (++07.25.)