(2016) (írta: Mark Lawrence)

mark lawrence odavan a filmszerű kezdésekért -ezt a kötet-nyitányt is simán el tudnám képzelni mondjuk egy damon lindelof sorozat szezon-kezdésének, ahol kíváncsian várod, hogy megértsd, hogy mit is látsz az első, zavarba-ejtő percekben, majd bumm, berobban a főszereplő... a kötet dramaturgiája ezután a szerzőre jellemző módon lett felépítve, azaz utazunk jalan-nal keresztül/kasul a széthullott birodalomban, miközben a megfelelő pontokra elhelyezett flashback-ekből megtudhatjuk a srácok pokol-béli víg napjait... ami talán újdonság volt, az a kötet közepére időzített brutális ostrom jelenet, ahol a soha el nem fogyó zombik és egyéb rémségek fokozták fel az égig a feszültséget... a tövisek császára után már nem lepődtem meg azon, hogy a trilógia zárása itt sem egy epikus fináléba torkollott, de azért azt sem mondhatjuk, hogy lagymatag lett volna a befejezés, mert megkaptunk minden fontos elemet összesűrítve, jalan-ból igazi hős lett, és a világ (valószínűsíthető) megmentése közben leszámolhatott az ős-ellenségével is... ’hős’, mondom a vöröshatári hercegre, de azért kellően gyáva és simlis maradt ahhoz, hogy ne legyen hiteltelen a karakter-fejlődése (és a lelke sem kérgesedett annyit az út során, hogy egy (szükségszerű) gyilkosság ne viselje meg azt)... a csapat többi része a kötet utolsó harmadáig parkolópályára került, de azért azt nem merte megtenni a szerző, hogy ne küldje őket el még egy utolsó közös kalandra... de én élveztem a jalan-centrikus részeket is, az afrikai kalandot, ahol az eddigi legnagyobb kacsintásokat ejtettük meg a tövis-trilógiára, a kalóz-szigeteki kitérőt és az azt követő kocsikázást, és örültem, hogy cinóberben ezúttal sokkal alaposabban megismerhettük jalan családját is -főleg mert minden eddigi morgása ellenére a srác igenis kötődött a közeli hozzátartozóihoz... a sztori kanyarjaiból következett, hogy mindent eluralt a természetfeletti, és nem csak a pokolban tapicskolhattunk a horror-elemekben, de a felszín is tele volt halott emberek testrészéből összeálló bizarr torzókkal. plusz a fináléra a scifi vonások is dominánssá váltak, de ezek kellettek, hogy igazán megértsük, hogy mit is műveltek az építők 1000 évvel ezelőtt, amikor széttépték a valóság szövetét (és nem csak a kerékre, azaz a lipcsei kísérletre derült fény, de például dr.karógyökér múltjára is)... mindig is közel állt a szívemhez jalan a jellem(telenség)e miatt, így elégedetten olvastam az utolsó lapokon, hogy hiába a sok megpróbáltatás meg a világ megmentése, azért az álnok szoknyapecérségét képtelen volt hátrahagyni. de miért is tenné? a birodalom elég hervasztó hely tud lenni, hát még ha meg is tagadjuk magunktól azokat az örömöket, amiket nyújtani tud... (×06.30.)