(Deadly Class #12-16) (2015, Image Comics) (írta: Rick Remender, rajzolta: Wes Craig) (magyarul: Fumax)

néha nem értem a kiadók kötet-szerkesztési politikáját, ez a harmadik etap olyan volt, mintha az előző végéről letépték volna a kirobbanó finálét, hogy aztán azt hozzáragasszák a következő nagy zúzás felvezetőjéhez... ott folytattuk, ahol legutóbb letettük a levágott véres fejet, egy istentelenül hajmeresztő tempóban levezényelt élethalál-harcot pörgethettünk végig a mexikói kartell legkegyetlenebb arcai ellen -mert nem volt elég a bosszúálló apuka, hozniuk kellett magát az ördögöt is, két keréken, hosszú szakállal... persze, értem én, hogy ezt a tempót képtelenség lett volna tartani mind az öt füzeten át, csakhogy rick remeder szándékosan a túloldalra húzta ezután az amplitúdó potméterét, és lelki marcangolásra és magány-filozófiára kárhoztatta hősét -és vele együtt minket is... nem volt rossz olvasni ezt sem, bár kicsit sok volt az ön-ostorozós vetülete, bár értem, hogy mi volt a célja a szerzőnek mindezzel: szét akarta törni az eddigi csapatot, hogy a volt barátok kellően kegyetlenül tudjanak egymásnak esni... de azért annyira nem esett jól, hogy marcus-t ennyi szaron húzta keresztül, lányok puncijával és gombás hallucinációkkal díszítve az útját az alászállás során, törődök már annyira a sráccal, hogy ne akarjam, hogy ennyi szar hulljon egyszerre a nyakába... (×11.04.)

(Paper Girls #26-30) (2019, Image Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

az előző kötet végén szét lettek dobva a csajok az idősíkok négy sarkába, így most nem lehetett olyan egységesre felhúzni a kötetet, mint az előzőket -viszont bkv van annyira őrült, hogy erényt kovácsolt ebből a daraboltságból, leginkább abban a füzetben, ahol szó szerint minden lapon páthuzamosan vitte előre a négy különböző szálat... hogy tökéletesen kitisztult-e az időutazós timey-wimey meg a nagy háború a végére? nem teljesen, de igazából én például nem is akartam megérteni a nagy összefüggéseket, nekem a négy főszereplőnk (és a köztük lévő kapocs) volt a lényeg mindig is. és szerencsére maga a szerző is így érzett, bevallottan nem akart csimbumm finálét (ezen élcelődött is az egyik párbeszéd-buborékban), egy csendes és intim befejezéssel akart elküldeni minket az utunkra, ahol a csajok megkapják az örök barátságot, csak egy kicsit kevésbé őrült formában, mint ahogy mi megkaptuk velük korábban... (némi filozófiai és vallás-elméleti kérdés is megfért a popkultúrális utalások között, nem mondhatjuk, hogy bkv parlagon hagyná az agyunk a dimenziók közti nagy rohanások közepette...) / még ha nem is vált soha a kedvenc brian k. vaughn írásommá ez a sztori, szokásosan erős írás jellemezte ezt a művét is, ami az összetett őrületével arra ösztönöz, hogy egyszer majd újra nekiessek, hogy minden mozaik-darabot figyelmesebben a helyére illesszek. úgy lenne illendő, hogy akkor már papír-alapon csodáljam a vibráló pasztel-neon színeit, csak az a baj, hogy ha megrendelem az angol köteteket, akkor biztos, hogy egy magyar kiadó bejelenti, hogy elhozzák nekünk ezt a nagyon szerethető történetet az otthonunkba (bár nem bánom, hogy a saga-ból is kétféle verzió csücsül a polcomon)... (×08.03.)

(Blackbird #1-6) (2018-2019, Image Comics) (írta: Sam Humphries, rajzolta: Jen Bartel) (eng)

néha meg kell cáfolni a közmondásokat, a népi igazságokat -mondjuk azzal, hogy a tiltás ellenére a borítója alapján ítélsz meg egy könyvet... mert amikor megláttam a (khmmm) beszerzőhelyemen, hogy milyen csodás rajzok vannak a sorozat füzetein, már tudtam, hogy be kell olvasnom ebbe a történetbe. és szerencsére a belső rajzok is felérnek a külcsínhez, az egyik legszebben rajzolt kötet ez, amihez valaha szerencsém volt -plusz nagyon sokat hozzáadnak a hangulati élményhez a vibráló neon-színei is (az összhatásnak eléggé ’the wicked+the divine’ hangulata van)... egy ilyen erős vizuális megjelenés mellett elsikkadhatna az elmesélt történet, de szerencsére sam humphries is jól meg tudta ragadni a figyelmemet, pedig a klasszikus ’ráérős-magyarázat-adagolós’ dramaturgiát alkalmazta, azaz hogy nem öntötte ránk a kellő háttér-tudást már az elején, hanem oldalról-oldalra tudhattunk meg egyre többet a sorozat mitológiájáról, a bandákba tömörülő los angeles-i varázslókról. és könnyű lenne elveszni egy ilyen típusú dramaturgiában, főleg, ha túlságosan kapkodnia kell a fejét az embernek, de én cseppet sem éreztem zavarosnak a háttér-infókat. pont elég volt az alapozás ahhoz, hogy minden tiszta legyen, hogy ezekre az erős alapokra lehessen építkezni a későbbiekben -az érzelmi vetület egyébként is jól kitöltötte az esetleges döccenőket... mert teljes szívből együtt lehet érezni hősnőnkkel, akit majdnem maga alá gyűrtek a családi problémái és a meg-nem-értettsége, és akkor is lehet őt követni, amikor a megingásait és fájdalmait a dühébe csatornázza át... nagy a csönd a folytatást illetően, pedig szívesen olvasnék máris tovább a varázsló-körök összefeszüléseiről... (×07.05.)

(írta: Rick Remeder, rajzolta: Wes Craig) (magyarul: Fumax, 2019)

rick remeder azt írta az előző kötet utószavában, hogy ennyire önéletrajzi ihletésű művet még nem adott ki a kezei közül, és talán itt a folytatásban még jobban érezni lehetett, hogy tényleg a lelke mélyére túrt, hogy előássa azokat az érzéseket, amik szétfeszítik a mindenkori tinik mindennapjait, a szélsőségesen megélt érzéseket, a magányt és a depressziót, a bipoláris csillogásokat, a folytonos frusztrációt, a haragot és a romantikus érzelmek erősen hullámzó amplitúdióit. és igen, ebbe belefér egy szerelmi háromszög is, ami (szinte) minden oldalnak csak fájdalommal jár -még akkor is működött ez az érzelmi gubanc itt, ha ezt a dramaturgiai fordulatot már teljesen elkoptatták az írók az elmúlt évtizedekben. (de lehet hogy csak azért fogadtam könnyebben, mert maria-val láthatóan toxikus volt a kapcsolat, bár nem hiszem, hogy abban pozitívabb véggel kecsegtet, ha egy yakuza-gyermekkel áll össze az ember nagyokat szexelni...) hogy remeder erősítse a személyes kötődését, ezért telepakolta popkult utalásokkal a füzeteket, hol poszterekről köszön vissza (a) the smiths vagy az erasehead, hol képen (és szövegben) is megidéződik (a) the cure, michael jackson vagy a beetlejuice. sőt, egy jelenetben minden stílus megkapja a magáét, a mopedes mod-ok, a feketére mázolt góthok és a divat-lázadó punkok is... persze azért kő-realizmussal nehéz lenne vádolni egy sztorit, ami ennyire túlpörgeti az erőszakot (és ami ennyire karikatúrába tolja el a vérfertőző/kecskebaszó trailer-park-os létet), de igazság szerint nem sokáig tart a mosolyunk a túlzások miatt, mert a kirobbanóan feszült fináléban megmutathatja mindenki, hogy cseppet sem nevetséges... az utolsó csattanó meg, hát izé, odabaszós cliffhanger, mit ne mondjak... szóval úgy gondoltam, hogy most már a magyar kiadást fogom követni, ha már utolérték az olvasásomat, de egy ilyen befejezés után nehéz lesz megállni, hogy ne nyúljak a tabletem után inkább... (jól megfértek ebben a kötetben a flashback-ek is, a nyitó kötetben nem lehetett minden drámai múltat megmagyarázni, most jött el az idő, hogy végigszoronghassuk marcus és maria sírni-valóan kegyetlen gyerekkorát...) (×05.19.)

(Paper Girls #21-25) (2018, Image Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

a jövő fényes -neon-fényes... ugrottunk egy nagyot előre, ami összezavarhatná az olvasót, de brian k. vaughan pont azt érezte meg, nagyon helyesen, hogy ez az az időpont, amikor szélesebbre tárja a magyarázat-zsákja száját, így szépen kezd kifényesedni ez a korokon átívelő történet nekünk elveszett olvasóknak is... a kalandozó csajaink azért még inkább csak kapkodják a fejüket az események forgatagában, de azért bőven hatással vannak rájuk az átélt traumák. és azt éreztem, hogy most volt a leginkább a helyén a sorozat lelke, szépen építkezett fel az utolsó füzet érzelmi csúcspontjaihoz az egész kötet, ahol is néhány lapon belül egyszerre sikerült megolvasztani a szívünket és sokkolni a gyomrunkat... hogy egy pillanatig sem érezzük azt, hogy a status-quo hosszabb távon fennmarad, ezért legközelebb megint egy újabb felállásban izgulhatunk az újságkihordó csajokért... (nem csak azt bírom bkv-ban, hogy fordulatosan ír, hogy mindig érzelmi alapon közelít a történeteihez, de azt is, hogy jó tempóban lehet haladni a műveivel -ennél a kötetnél sem kellett erőlködnöm azon, hogy egy nap alatt befaljam az egészet...) (##10.12.)

(Deadly Class #1-6) (Image Comics, 2014) (írta: Rick Remeder, rajzolta: Wes Craig) (eng)

látom magam előtt a sorozat promó-szövegét (rózsaszín neon-betűkkel): harry potter bérgyilkos-környezetben -csak azért, mert a marketingesek a különleges iskolákról csak a legnépszerűbbre tudnak asszociálni... pedig ha elolvassuk a kötet levezetését, világos lesz, hogy rick remeder a saját középiskolás frusztrációit dramatizálta nekünk. így nem véletlen a késő nyolcvanas évek miliője sem -és nekem pont jól jött ez most, mert épp’ nagy flow-ba vagyok a korszakkal (persze az is segített az olvasásban, hogy bejelentették, hogy jövőre érkezik a tévés változat, ilyenkor mostanában azt érzem, hogy előbb bele kell néznem az eredeti műbe, mert a mozgókép után csak csorbulna az élmény)... egyébként itt a nyitányban nem is töltöttünk sok időt a suli falai közt, csak pár (gyilkos) órára kukkantottunk be, valamint felvázolódott az összes klikk. mert igenis kellenek azok a középsulis klisék, hogy vannak a menők meg a kirekesztettek -csak itt mindenkinek világraszóló gyilkos az apukája... a főhősünk, marcus annyiban harrypotter, hogy ő is árva, de azért másképp nehéz az ő élete -és baromi plasztikusan is sikerült lefesteni a kemény utcai hétköznapjait a nyitányban. hogy aztán, vrummm, elkezdjen velünk száguldani a sorozat, és ne is lassítson le igazán egyszer sem ezután. az első akciónál a rajzok éreztették a dinamizmust, ahogy a panelek csúszkáltak le a képről (egyébként is ötletes a panel-használata végig)... apropó, ha már szegény harrypotter-t ennyit idecitáltuk, akkor ugyanúgy megtehetnénk ezt hunter s. thompson-nal is, mert a kötet második fele egy szeretetteljes hommage a zseniális ’félelem és rettegés...’ előtt, bár talán egy szétcsúszott acid-os kaland igazából mindenhol működne, mégiscsak vegas-ban az igazi... (nem tudom, hogy örüljek-e, hogy ilyen korán felépült egy szerelmi háromszög is, de hé, középiskolásokról van szó, ott meg mindig elsöprő a szerelem -és a csalódást is nagyobb amplitúdóval élik meg. bár szerencsére a való életben az összetört szívek mellé ritkán jár pisztoly és belező-kés...) (##08.23.)

(Monstress #1-6) (Image Comics, 2015-2016) (írta: Marjorie Liu, rajzolta: Sana Takeda) (eng)

hajlamosak vagyunk alábecsülni a rajzok fontosságát a képregényekben -oké, az nyilvánvaló, hogy a legerősebb művekben a szöveg és a rajz tökéletes egységet alkotnak, ám olyan is előfordul, hogy az ember egy kötet kinézetébe szeret bele igazán elsőre. nekem is elég volt pár oldalt látnom sana takeda munkájából, hogy azonnal bele akarjak merülni a monstress világába... mert igazán hatásos elegyet alkalmaz, úgy nagyon távol-keleti, hogy közben európainak is hat. de ez az egészséges mixelős hozzáállás a képregény egészére is igaz, egyszerre érződik steampunk-nak és fantasy-nak, ismerős elemeket vesz kölcsön az ókori egyiptomon át a viktoriánus kori rémmesékig, és bedobál mindent egy olyan sztoriba, ahol folyton azt érezteti, hogy minden egy nagyobb egész része. nekem ezért is volt elsőre nehezebb befogadni a nagy utazást, mert egy kicsit türelmetlenebb voltam a kelleténél, hogy megértsem végre a nagy összefüggéseket. de idővel sínre kerültem, és most már érdekel, hogy hova fut ki ez a nem hagyományos hős-történet, ami nem csak izgalmas és szemgyönyörködtetően látványos, de számomra kedves üzenetet is hordoz az átlagtól eltérőek elfogadásával kapcsolatban... (ja igen, még egy jól feszítő ellentmondás: a meseszerű külső jó kontrasztban van a véres/fejlevágós erőszakkal és a gyakran alkalmazott fuck-olással.) (##08.17.)

(The Walking Dead #31-36) (2006-2007) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2013)

miért van ennyire beágyazódva a kultúrákba a bosszú motívuma? de tovább is mehetünk ezen a filozofikus úton: miért fűti még a felvilágosult modern embert is az az érzés, hogy kötelessége megtorolni az őt ért sérelmeket? persze van az a szint, amikor már képtelenség józanul gondolkozni -és olyankor jön elő mindenkiből az állat... gondolhatná az ember, hogy még több zombit hentelnek a srácok, azért változott át a borítón az eddigi sárga karika piros 18-assá, de nem, michonne tehet az egészről... mert mi olvasók szépen komótosan végigmegyünk vele ezen a gyomorforgató lelki úton, ahogy módszeresen teszi tönkre a kormányzó testét, százszorosan visszaadva azokat a sebeket, amiket az a vadállat ejtett rajta... nem csoda, hogy a kötet végére csak egy sarokban motyogó roncs marad belőle, mert azt nehéz kezelnie bárkinek is, ha egyszer kitör belőle az állat. ugyanígy rick is meghasonlik önmagával, mert meg kell kérdőjeleznie a belé-nevelt morált, mert úgy érzi, hogy már megszűnt jó embernek lenni azzal, hogy (a családja védelmében) gondolkozás nélkül elveszi bárkinek az életét... (kicsit másabb volt így a dramaturgia, hogy a böriben lévőket félreraktuk a kötet nagyrészére, és rick-ék túlélésére koncentráltunk.) (##08.02.)

(The Walking Dead #25-30) (2005-2006) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2012)

tényleg csak egy szuszanyásnyi időt hagy robert kirkman a karaktereknek a rácsok között, hogy egy kicsit rendezzék az összezavarodott érzéseiket (lásd carol-t, aki a bigámiában látja a megoldást), aztán hamar jön egy kaland, ami rövid időn belül rémálommá változik... nem is emlékeztem már, hogy ilyen közel van woodbury a börtönhöz, de nem is a helyszín az érdekes, hanem hogy ott találkozhattunk a képregény első igazi gecijével, a kormányzóval, aki gyomorforgatóan mutatja be, hogy miként tud elkorcsosulni egy ember, ha hirtelen hatalmat érez a kezében. és ehhez a szerzőnek (megint) sokkolnia kellett minket, de durván (van itt bőven testi és lelki megaláztatás, zombi-gyűjtés és a rómaiaktól elorozott ’kenyeret és cirkuszt a népnek’ elmélete alapján bedobott helyszín, a vérgőzös aréna...) (##07.31.)

(The Walking Dead #19-24) (2005) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2012)

szerintem michonne a belépője miatt lett olyan kultikus karakter a dead-univerzumban -mert a láncos-zombis/katana-lengetős felbukkanása után elég ellentmondásos karakterként csatlakozott a csapathoz, első mozdulatra komoly konfliktust okozva egy ártatlannak induló szopással... elég jól lefedi a cím a kötetet, ami meleg szívvel fogadta be a melodramatizmust, a szappanoperai kapcsolati túltengést a zombi-hentelések közé, a legtöbb konfliktust magánéleti veszekedésekből vezetve le... mindenkinek máshogy megy el az esze az ilyen embertelen körülmények között, azonban talán rick-et a legkönnyebb megérteni (persze, hiszen egy hatásos nagybeszédet is kap, hogy ránk öntse a teljes filozófiai szemléletét), mert azt könnyű belátni nekünk kívül álló olvasóknak, hogy egy ilyen eltorzult világból már nincs visszaút, alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez. csakhogy az sosem szerencsés, ha elveszed az emberektől a bennük élő naiv reményeket... (##07.28.)

(The Walking Dead #13-18) (2004-2005) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2011)

oh, a börtönös részek! pont az a korszak az egykor szépreményű walking dead sorozatból, ami élénkebben megmaradt a fejemben, plusz ugye ez még az a kötet, amit olvastam is már évekkel ezelőtt -és mégis tudott sokkolni jó pár pontján (mondjuk a öngyilkosság/gyilkosság kombójával, vagy az eszét vesztett rabbal)... de egyébként is érezhető, hogy az volt robert kirkman (jól működő) technikája, hogy csendes karakter-pillanatokkal pöttyözi tele a brutálisabb szekvenciákat... kezdenek körvonalazódni a hosszabb-távon velünk maradó témák is, hogy milyen határokat kell átlépnie az embereknek az embertelenség útján, hogy milyen szabályokat kell lefektetni, hogy a moralitást hozzá lehessen igazítani az új világrendhez. és ugye rick itt válik végleg határozott vezetővé... (##07.26.)

(Saga #49-54) (2018) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

valahogy úgy vagyunk összerakva, hogy a legkönnyedebb napokon, mondjuk egy tengerparton lazázva is azon parázunk, hogy mikor üt be a krach, és a megnyugtató hullámok helyett az eget kémleljük, hogy mikor érkeznek meg a kurva felhők -mondjuk brian k. vaughan mindig is két kézzel szórta a muníciót ehhez a paranoiához... mindig fel vagyok spanolva, amikor tudom, hogy közeledik az év újabb piros-betűs ünnepe, azaz amikor kijön a következő saga adag utolsó füzete, és mindig megnyugszom, amikor végre újra belemerülhetek ebbe a folyton újdonságokat kínáló, mégis minden pillanatában ismerős világba -még akkor is, ha egyből az első oldalon egy himbálózó pöcs fogad... baromi jól állt ez a tengerparti környezet ennek a kötetnek, egyfajta lebegés érzését hozta, egy apró üdítő megnyugvást, nagyszerű karakter-pillanatokkal húzva alá a hangulatot -bár ezek közül jó volt nézni hazel-t, ahogy minden nap tanul valamit, de leginkább az gondolkodtatott el, hogy az egyedi testére mindig büszke petrichor képes lenne a radikális változásra, ha ezzel nyugalom költözne az életébe. viszont az igazi csúcspont alana és marko TÖKÉLETESEN ábrázolt erotikus és romantikus nagyjelenete volt, aminek minden pillanata igazinak érződött és olvasztotta az olvasói szívet... nem véletlenül emlegettem a mondandóm elején a felhőket a horizonton, mert végig ott dohogott a felszín alatt a feszültség, tudhatta minden olvasó, hogy ez a törékeny idill nem tarthat sokáig, hogy brian-nek rövid időn belül vérbe borul az agya, és néhány jól irányzott lépéssel kitépi a szívünket és ott hagy minket az utolsó oldalon vérbe-fagyva... és az írói nagyságát mutatja, hogy nem váltunk immunissá ezekre a sokkolásokra az évek során, mivel el tudja érni, hogy tényleg törődjünk a karakterekkel, ráadásul most is úgy dramatizálja a végső halált, hogy a sokk után egyből visszadob minket egy aranyos flashback-be, hogy szivárvány-effektust játsszon az arcunk: úgy potyogjanak a könnyeink, hogy közben mosolyra húzódik a szánk... (nekem az igazi sokkot nem is az utolsó rajzolt oldalak jelentették, hanem az utánuk következő bejelentés, miszerint legalább egy év szünetet tart ezután a sorozat -avengers, trónok harca, starwars, ide-vagy-oda, szomorú popkulturális év lesz így 2019...) (##07.25.)

(Bitch Planet #6-10) (2016-2017) (írta: Kelly Sue DeConnick; rajzolta: Valentine De Landro, Taki Soma) (eng)

elsőre feleslegesnek tűnhet egy halott karakternek visszaemlékezést írni, de kelly sue deconnick okkal nyitotta meiko flashback-jével a kötetet, mert így ismerhettük meg az édesapját, akinek a későbbiekben fontos szerepe lett a címadó bolygón (és nem csak arról van szó, hogy a karaktere bemutatkozott nekünk, hanem az értékrendjére is hamar fény derült, azaz hogy ő egy olyan ember, aki látszólag együtt sodródik a hatalommal, valójában egy nagy lázadó, aki nem akarja, hogy a lányai ilyen elnyomó világban nőjenek fel)... szóval mr.maki-nak fontos szerepe van a klasszikus börtön-filmeket idéző lázadásban, de azért a bent-lakókat sem kell félteni, már egyébként is mozgásba lendültek a terveik, mikor váratlan segítséghez jutottak -többhöz is, ha a félreállított elnök-asszonyt is nézem, akinek az élettörténete valószínűleg épp’ olyan izgalmas és színes lesz, mint a jelene -mert arról még igencsak keveset tudunk, hogy miként szűnt meg a szabad világ, és miként hódoltak be nők milliói a férfiak elnyomásának)... annak ellenére, hogy kifejezetten érdekel a transzszexualitás témája, bántóan lassan esett le, hogy mi ez a kavarás a hősnők testvérével, hogy miért kéri ki, hogy ’báty’-ként hivatkozzanak rá... és azt is kicsit fájlalom, hogy a különféle szálak és a gyakran erőteljesre pumpált sebesség nem engedik, hogy igazán közel engedjük magunkhoz a karaktereket, de azért a testvérek találkozását jó volt látni, mert kellően erős volt az emocionális töltete -mint ahogy az is elégedettséggel tölt fel, hogy a nők a kezükbe vették a sorsukat a kötet végére, és jöhet az igazi harc a patriarchátus ellen (bár sajnos jelenleg nem látom jelét (mondjuk az image kiadó honlapján), hogy hamarosan érkezne a folytatás)... (##04.13.)

(Bitch Planet #1-5) (2014-2015) (írta: Kelly Sue DeConnick; rajzolta: Valentine De Landro, Robert Wilson IV) (eng)

az exploitation, mint filmes gyűjtőfogalom a hetvenes években élte fénykorát -ekkor készültek azok a futószalagon gyártott szórakoztató fércművek, amik szándékoltan nem akartak mélyre merülni a művészi ambíciókba, inkább csak a gyors és könnyű haszonszerzés reményében forogtak le. azért hívjuk őket exploitation-nek, mert az angol kizsákmányolás szó körülírja a hozzáállásukat a szituációkhoz és a női nemhez. igazi bűnös / férfias szórakozások voltak ezek, akciókkal és pucér nőkkel. persze el lehetett rejteni az izzadság- és sperma-szag alá némi mondanivalót is (nem véletlen, hogy az afro-amerikaiakat a középpontba állító, blaxploitation-nak hívott al-műfaj volt az egyik legvirágzóbb típus), de azért igencsak meglepő, hogy egy mai női szerző az innen származó női börtönös toposzba csomagolja a harcias feminista tételeit -bár szerencsére pont ez a műfaj és mondanivaló közti ellentét feszíti szét annyira a képregény, hogy igazán érdekes legyen... mert egyszerre adja meg azt, amit az olcsófilmek is kínálni tudtak (kemény csajokat, sokszor indokolatlanul pucéran, illetve az indokolt, hogy egy zuhanyzóban ne legyen ruha éva lányain, az már egy másik kérdés, hogy miért pont oda vezet a cselekmény), ugyanakkor fejbe tudja vágni az olvasót a férfiak uralta társadalom túlpörgetése, ahol ’apák’-nak hívják a vezetőket, akik bölcsen megmondják, hogy hol is van a helyüknek a nőknek a társadalomban (és a földön, vagy a földön túl). mert aki nem illik bele a sémába, nem akar az alárendelt szerepbe betagozódni, az kitaszítottá válik... kicsit nehezen akart beindulni a képregény, túlságosan görcsösen akarta bemutatni ezt a riasztó jövőképet és a számtalan karakterét, de aztán azt vettem észre magamon, amikor beindul a tényleges plot (sport-csapat alakul a börtönben), addigra már maga mellé állított. (kicsit furcsa volt, hogy egyből a harmadik füzetben kiemelésre került egy karakter a flashback-jei által, mert kicsit korainak éreztem ezt főszáltól való kitérőt.) (nem a szívem csücske ez a kissé elnagyolt, kissé stilizált képi világ, de tulajdonképpen passzolt az összképhez és az eredeti exploitation alkotások megjelenéséhez.) (##04.11.)

(The Walking Dead #7-12) (2004) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2011)

úgy emlékszem, hogy az első olvasáskor komoly sokként ért a rajzoló-váltás, mert nehezen szokta a szemem az elnagyoltságot, de most nem éreztem olyan nagynak az ugrást, sőt, valahol még örültem is neki, hogy lori-nak végre nem ló-arca van... érdekes visszanézni némi jövő-béli tudással a kezdetekhez, amikor megindult a kiscsapat az igazán soha véget nem érő menetelésére, és furcsa látni, hogy mennyire naivak voltak a karakterek az elején, hogy azonnal megbíztak vadidegenekben is, hogy hagyták, hogy egy hely látszólagos kényelme tévhitekbe ringassa őket -és hogy az apokalipszis megindulása után ennyivel is voltak még olyanok, akik hittek abban, hogy visszafordítható a zombi-kórság... feltűnő volt még, hogy mennyire ráfeküdt robert kirkman a kapcsolatépítésre, a karakterek ilyen viszonylag rövid idő alatt is könnyen kötődést tudtak kialakítani egymás iránt (ennek kifejezetten szórakoztató formáját adja elő maggie és glen a ’-magányos vagyok, dugunk? -dugunk!’ párbeszéddel)... ugyanakkor működik a rendre lecsapó dráma is, a feldolgozhatatlan gyász felemészti az egyéneket és a közösséget is -mert még nem tanulták meg, hogy hogyan lehet megkeményíteni a lelket úgy, hogy képessé váljanak életben maradni ebben az élhetetlen világban... (##03.08.)

(The Walking Dead #1-6) (2003-2004) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Tony Moore) (magyarul: kepregeny.hu, 2011)

kezdjük egy kis töri-leckével: 2010-ben engem is könnyen elért a zombi-láz, annak ellenére, hogy a téma a horror-jellege miatt nem áll hozzám közel, de frank darabont meggyőzött arról, hogy a rothadó testek és a csendes karakter-dráma igenis tudnak kéz-a-kézben járni egymással. persze így annak is nagyon megörültem, hogy egy hazai kiadó is belevágott az eredeti képregény megjelentetésébe, raktam is fel a polcomra lelkesen az újabbnál-újabb köteteket. sőt, az első négyet végig is daráltam majd’ egy hétvége alatt, a többinél meg ottmaradt az ígéret, hogy ’majd egyszer, ha lesz rá idő’. azzal áltattam magam minden tévés évadkezdéskor, hogy a sok csalódás hatására most már biztos abbahagyom a show nézését, és inkább az írott változatot fogom preferálni. hát tavaly tényleg betelt a pohár, és idén meglett az a régóta keresett idő is, hogy a polcom felé forduljak... sajnálom, hogy a korábbi olvasásom a nagy kritika-író-lázam előtt történt, mert így nincsenek kézzel fogható bizonyítékaim az első benyomásokról, így be kell érnetek az ismétlésnél tapasztaltakkal... persze maga a sztori már nem sokat tudott adni, hisz’ láttam is, olvastam is már ezelőtt, viszont eltelt annyi idő azóta (és a kegyetlen sorozat-kaszám óta), hogy egy jó adag nosztalgia keveredjen a panelek közé, hogy mosolyogva tudjak rácsodálkozni arra, hogy honnan is indult a nagy zombi-apokalipszis, hogy milyen szereplőkkel töltöttünk el akár csak egy kevéske időt is. és azt is el kell ismernem, hogy az ismerőssége ellenére is vannak olyan elemei a kötetnek, amik jól tudtak működni most is, van hogy a dráma ragadott torkon, van hol a feszültség emelte a pulzust (még akkor is, ha (a médium jellegéből fakadóan) a tévében bizonyos sokkolások jobban tudnak működni -mert a zene, a vágás, a maszkmesterek munkája olyan pluszokat adnak, amiket rajzolt formában lehetetlenség átadni). úgyhogy itt egy új elhatározás az idei évre: egy zombi-túlélő kitartásával fogok újra-és-újra a könyvespolcom felé fordulni, hogy régi és új kedvencekben leljem örömöm... (##03.04.)

(Paper Girls #16-20) (2017-2018) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

valahogy sosem éreztem nagy késztetést, hogy szilveszteri partikra járjak, de 1999 utolsó napján úgy alakult, hogy meghívtak egy házibuliba -és biztosan mondhatom, hogy tizenhét évesen hidegen hagyott minket az y2k para, sokkal fontosabb volt, hogy a magnóból üvöltsön a mennyország tourist a tankcsapdától... a kedvenc időutazó csajaink is ide, az ezredforduló hajnalára érkeztek ezúttal, és persze bkv sem hagyhatta ki a 2-esre váltás nagy paráját (vagy az akkor virágzó goth stílust) -de a csöndes kisvárost sem ez bolygatja fel, hanem egy csapat hegyomlásnyi kézi-vezérelt jaeger (klasszikus robot-formában)... az első füzetben még kicsit zavarosan merültünk bele a korokon átívelő idő-háborúba, de aztán szépen letisztázódtak az ellenfelek és az ő szándékaik. persze mi még így is többet tudunk, mint a csajok, akik tényleg csak kapkodják a fejüket a nagy csimm/bummban, főleg amikor a jövőből jött emberek és fegyverrel hadonászó öregasszonyok kereszttüzében találják magukat... továbbra is okosan van használva az a kezdetektől meglévő ötlet, hogy térben kötött az időutazást láthatunk, mert így most is belefuthattunk az egyik hősnőnk idősebb verziójába -és ezek a találkozások mindig jó alkalmat adnak egy kis lelkizésre. igaz, nem kell ahhoz egy karakter két verziója, hogy személyes síkra tereljük a beszélgetéseket -mert én azt is nagyon szerettem, ahogy a nemi identitás kérdését kezelik a csajok, zavart fejvakarások és bősz tagadások közepette... nem volt kérdés, hogy a fináléval egy újabb korszak felé vesszük az irányt, már csak hagyománytiszteletből is, és persze megint kecsegtető az az időpont, ahová a csajok frissen lepottyantak... (##02.09.)

(The Wicked + The Divine #29-33, Christmas Annual) (2017) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Jamie McKelvie, Carla Speed McNeil, Chynna Clugston Flores, Emma Vieceli, Kris Anka, Rachael Stott) (eng)

most már értem, hogy mit gondolt kieron gillen az alatt, hogy mindig is egy dupla albumként tekintett erre a két kötetre -úgy képzelte szerintem, mint amikor mondjuk a foo fighters kiadványánál az egyik lemezen vannak az akusztikus dalok, a másikon meg a zúzás. mert bizony az első fél kötet alapozása után eljött a zúzás ideje. de durván... a vonaton olvastam a füzetek nagyrészét, jól eltalálva az ilyen esetekben kötelező zenei körítést is (én nem is értem, hogy miért olyan hangosak az emberek közlekedés közben, ezek az új kocsik tök halkan suhannak, nem kell túlkiabálni a zakatolást...), így baromi élvezetes volt, ahogy fokozódtak fel az események, ahogy sorra szaródtak el az optimistán indult dolgok, ahogy egyre több isteni arc borult vörösbe az összefoglaló nyitó-oldalon... de azért a fékevesztett tempó és a komoly vérengzés mellett jutott hely a dobogó szívnek is, amit most elsősorban dio képviselt, aki nem csak a rave-partik isteneként élhet ezentúl a szívünkben, hanem az emberi jóság szikráit szedegető, önzetlen srácként is... az utolsó füzetben már lenyugodott a tempó, és sokkal inkább arra volt szánva az összes panel, hogy egyre feljebb húzzuk a szemöldökünket olvasás közben, mert agy-ékszíj-ledobó fordulatok adták egymásnak a kilincset, hogy nehogy úgy menjünk szünetre, hogy ne birizgálná a sorozat a kisagyunk hátulját a pihenő alatt is. (ismét hozzácsaptam az aktuális különszámot a kötethez -azért is, mert gondoltam így karácsony után nem sokkal még megfelelő hangulatba hozhat egy ünnepi különszám. viszont hamar kiderült, hogy semmi karácsonyos sincs benne... sokkal inkább azokra a karakter-pillanatokra koncentráltunk (néhány oldalanként váltva a szemszöget), amikre a fő sorozatban nem juthatott eddig fény -legtöbbször azért, mert annak az idővonala előtt történtek meg ezek... de tök jó volt átélni ezt a csokornyi érzelmes pillanatot. (és ha azt írtam a kötetnél, hogy jó volt utazás közben olvasni, most zavartan hozzá kell tennem, hogy azért a szemléletes melegszex-jelenetnél egy kicsit takargatnom kellett a tablet képernyőjét...)) (#12.30.)

(The Wicked + The Divine #23-28, 455AD) (2016-2017) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Jamie McKelvie, Kevin Wada, André Lima Araújo)

kieron gillen makacsul próbál a konvenciók ellen menni, és ezek a reformtörekvései változatos százalékban működnek az olvasóknál. én például piszok nehezen rágtam át magam a nyitó újság-formátumú számon, mert túl tömény volt a képregényhez szokott agyamnak a rengeteg szöveg, ráadásul nem sok újdonságot lehetett kimazsolázni a fiktív interjúkból... aztán jöttek a hagyományos paneleket tartalmazó füzetek, de itt is rendre valami disszonanciával találkozhattunk, hol arra kellett figyelni, hogy a dupla-oldalaknál melyik kocka körül milyen színű keret van, hogy el ne tévedjünk a panel-rengetegben, hol a dramaturgiai húzások merítették ki a kiszámíthatatlanság fogalmát. mert a gyilkos hajlamú öreglány legyőzése után megérkeztek az ultimate gonoszok, a nagy sötétség kivetülései, így mindenki arra számított, hogy hőseink (ahogy az meg van írva a sorsukban) majd jól összefognak, hogy legyőzzék őket -hát a lófaszt... mert a srácok-és-lányok nem világmegváltó istenségek, főleg úgy nem, hogy damoklész kardjaként lebeg a fejük felett a haláluk órája. így inkább úgy gondolják, hogy ezt a kis időt ki lehet húzni a hedonizmus falig tolásával is. mint amikor a római birodalom elért a csúcsára, ahol aztán belefulladt az élvezetekbe és összeomlott... (nem véletlen, hogy a kötet után jelent meg az a különszám, ami róma végnapjaiban játszódik, és ahol az őrület jeleit mutató lucifer végigjárta a halála előtt a császárság összes fázisát, caesar-tól nero-n át caligula-ig...) (fura belegondolni abba is, hogy a kezdetektől laura-ra főhősnőként tekintünk -és mégis talán ő viselkedik a legkevésbé hősiesként jelenleg, ugyanis a legfőbb gondja csupán az, hogy a pantheon összes tagjának begyűjtse a (szexuális) skalpját...) (#12.29.)

(Saga #43-48) (2017) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

látjátok azt a méretes feketéllő kőtömböt, ami kecsesen gördül le a hegyoldalon? na, az az a kő, ami a szívemről esett le... brian k vaughn belátta, hogy eleget sanyargatott minket az utóbbi időben, így most sokkal könnyedebb kézzel vezette ennek a kötetnek a fő csapásirányát. persze ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek jó irányba suhanna az élete előre (the will mindenképpen vitatkozna ezzel, miközben lóg ki a fejéből a klasszikus piros/fehér/sárga szín-összeállítású rca kábel), de az mindenképp elmondható, hogy nem szakadtunk bele lelkileg az olvasásba, és most pont ez volt a jó... pedig lehetett volna itt feneketlen kút mélységű dráma is, de sokkal inkább foglalkoztunk az előző kötet végi sokk gyakorlatias következményeivel, mint a lelki hatásaival. bár mindkettőre elmondhatjuk, hogy olyan igazi bkv-s megoldások születtek, mert ki másnak lenne mersze egy abortusz-várost létesíteni az univerzumban, ha nem neki -ráadásul egyből ezzel a sokkal nyitja azt a füzetet, amit részben az új olvasóknak is szántak... azt mondjuk nem tudom, hogy a terhesség-megszakításról miként asszociált a kedvenc perverz alkotónk a western-re, de ha már egy poros bolygót képzelt el a tevékenység köré, akkor már hozta az összes kötelező kellékét is a kovboj-kalapokkal, a tovagördülő ördögszekerekkel, a porban lesben álló banditákkal és a kietlen tájat átszelő vasparipával... persze azért a téma esszenciáját is megragadta a por-lepte felszín alatt, így elmélkedhettünk egy sort az abortusz összetett problémájáról is... érdekes volt a kötet szerkezete, mert az első négy füzetben a fő csapatra koncentráltunk (és nem csak alana-ék szomorú küldetésére, de petrichor és a robot magányára is), majd az utolsó két számban tekintettünk ki a világba kicsit, ügyesen építve tovább (a) the will-t és ghüs-t is (btw, az előbbinél igen ötletesen voltak használva a flashback-ek is, részben azért, hogy ne maradjunk lying cat (és gwendolyn-cici) nélkül idén)... ha valami akkora kedvenccé válik, mint nálam a saga, akkor óhatatlan, hogy benne van az emberben a félsz, hogy nem fogja érezni azt a bizsergést, mint korábban, de hálistennek nem úgy tűnik, hogy a staples/vaughn kettős bármikor is cserben hagyna. (#10.25.)

(The Wicked + The Divine #18-22; The Wicked + The Divine: 1831 (one-shot)) (2016) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Jamie McKelvie, Stephanie Hans) (eng)

aha, szóval a kötetek címei jól predesztinálnak, a félresiklott harmadik felvonás (’anyagi öngyilkosság’) után most akciót ígér, és akciót is nyújt -nagy mennyiségben... mert kieron gillen végre kihasználja, hogy elképzelhetetlen hatalommal rendelkező isteneket vett kölcsön a világ kultúráiból, így most egymásnak ereszti ezeket az erős túlvilági lényeket, több alkalommal is, frakciókra osztva onthatják egymásra az áldást, mélyítve csak egyre a karmok okozta sebeket... ezzel, hogy összeeresztette a teljes pantheon-t, nem csak a tempóváltást segítette elő, de a plot is megtisztult a mellék-vágányok többségétől, és elkezdtek a szálak egy irányba mutatni -ami által egyre jobban szorulhatott a gonosz nyakán a hurok... illetve... nehéz megállapítani, hogy ki is igazán a gonosz, baphomet most ment át egy komolyan retcon-on, hogy levegyük a válláról a gyilkosságok terhét, ananke meg úgy tűnik, hogy egy nagyobb jó érdekében cselekszik elítélendő dolgokat (én legalábbis arra számítok, hogy a tinikből ifjú felnőtté érő pantheon-tagoknak a nagy finálé előtt tényleg szembe kell majd néznie egy sötét hatalommal). de még az istenként sötét aurát magára öltő laura-nak sem tiszta minden lépése... nincs túlmagyarázva hősnőnk visszatérése, de látunk épp eleget, hogy elfogadjuk azt a tényt, hogy a második kötet sokkoló befejezése után újra itt van köztünk... de nem hiszem, hogy bármit is túl kéne magyarázni, főleg nem egy ilyen akció-vezérelt kötetben, ahol nagy élvezettel vet bele minket az összecsapásokba (mondjuk egy hatalmassá növelt valkűr-gólemmel), ahelyett hogy kibogozná tettek mögöttes motivációit... (nem a kötet része, de ebben az időszakban jelent meg a sorozathoz tartozó első one-shot is, ami a pantheon 1830-as évek-béli utolsó tetteit mutatta be, és ami hangulatában és képi világában pont passzolt ehhez a szomorkás október-végi halloween-közeli időszakhoz. arra is jó volt még, hogy érzékelhessük, hogy kieron gillen milyen alattomosan játszik a nemiséggel, hogy teljes természetességgel forgatja az isteneket ide-vagy-oda...) (#10.22.)

(The Wicked + The Divine #12-17) (2015) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Kate Brown, Tula Lotay, Stephanie Hans, Leila Del Duca, Brandon Graham) (eng)

a koncepció egyik lényegi pontját az adja, hogy a köztünk élő istenek emberi testbe bújnak -így azzal is lehet szélesíteni a mitológiát, hogy visszatekintünk ezekre az emberi pillanatokra. főleg akkor bizonyulhat ez hasznosnak, ha a sorozat fő rajzolója túl elfoglalt, és a szerző nélküle nem akar továbbhaladni a fő-szállal így a mellék-sztorik mellé jó helykitöltőnek bizonyulhatnak a flashback-ek... valahol érthető a döntés, hogy végigalibizzük ezt a kötetet, amíg jamie mckelvie nem tud újra ceruzát venni a kezébe, ugyanakkor gillen-ék is érezhették, hogy meg fogják osztani a rajongókat, nem véletlen az az ’anyagi öngyilkosság’ cím a kötet elején... azzal nem is lenne baj, hogy a pantheon azon tagjaira is esik a reflektor-fényből, akik eddig csak vokalista-szerepre voltak kárhoztatva, de az elképzelhetetlen, hogy az előző kötet letaglózó cliffhanger-e után az ember ne érezzen csalódottságot, hogy pont most kell ilyen irányba elvinni a füzetek súlyozását... fókuszálatlan és széttartó is lesz a kötet attól, hogy minden füzetben más-és-más isten hangja emelkedik ki, és ezt még tetézik is azzal a döntéssel, hogy mindegyik sztorit mással rajzoltatták meg -és persze van, amikor egész jól sikerült eltalálni a megfelelő alkotót az adott tónushoz, de összességében vizuálisan elég nagy visszalépés ez a kötet az előzőekhez képest (a mangás megoldásoknál még csak hüppögtem, a digitális elmosások tetszettek, aztán a végén a karikaturista szemléletnél kerekítettem csak igazán a szemem, mert nem hittem el, hogy ezt a szörnyűséget is bevállalták)... (#10.20.)

(The Wicked + The Divine #6-11) (2014-2015) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Jamie McKelvie) (eng)

az istenek is halandók... mármint ebben a rövid időszakban, amit egy-egy ciklus során a földön töltenek, az emberi porhüvelyük megölhető, így tényleg tudunk aggódni értük -főleg hogy két makacs legenda is felütötte a fejét: 1. ha emberként ölöd meg őket, akkor átszáll rád az erejük; 2. ha istenként vetsz véget az életüknek, akkor a te időt meghosszabbodik ebben a ciklusban... és két év nagyon kevés az életre, úgyhogy mindenki többre vágyik, vagy úgy van vele, hogy ki kell használnia minden pillanatát. ez utóbbira most bőven láthattunk példát, mert egymást érték a vizuálisan megkapó party-jelenetek, ahol a hedonizmus csak úgy folyt le a képregény-panelek szélein. igazi dionüszoszi bacchanáliák voltak ezek... persze direkt választottam ezeket a szavakat, és kevertem össze a görög és római mitológiai elemeket, mert kieron gillen is ezt teszi a sztorijában, a rave-partiban őrjöngő ógörög isten adja a kilincset a digitális vikingeknek, és pont ettől a kvázi multikultitól válik működővé az egész... meg persze az emberi oldaltól, mert hősnőnk, laura nem csak az idoljai lerombolásával küzd, de a gyász is mardossa belülről, valamint az az emberi vágy is, hogy a mindenható istenekhez hasonlatossá váljék -baromi kíváncsi leszek, hogy a gyomorszájon vágó cliffhanger után mit tervez a szerző az ő szálán, mert jelenleg elképzelni sem tudom, hogy erről a pontról hogyan fogunk továbblépni... (az is baromi jól működik a képregényben, ahogy a mitológia-bővítés mellé beemeli a popkult elemeket is, luci bowie-s androgünsége után itt van a mezopotámiából importált inanna, aki komoly helyezést érhetne el egy prince hasonmásversenyen...) (az is jó, hogy minden szinten olyan ötlet-parádéval bombáz a képregény, hogy még akkor is jól szórakozom rajta, ha épp kapkodva forgatom a fejem, hogy valami magyarázat-félébe tudjak kapaszkodni. például jót mosolyogtam a fan con abszurd realitásán, de az olyan vizuális gegeket is nagyon értékeltem, mint mikor megláthattuk laura szobáját -az összes tárgy magyarázatával, szépen pontokba szedve, pont úgy, ahogy egy bravo-magazinban is szerepelne egy ilyen kép...) (#10.18.)

(The Wicked + The Divine #1-5) (2014) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Jamie McKelvie) (eng)

a rajongóik szemében a popsztárok valóságos istenek -miért ne lehetne ezt az alapigazságot továbbgondolni azzal, hogy ténylegesen isteneket öltöztetünk flitterbe és teszünk reflektor-fénybe...? kieron gillen-t a darth vader óta bírom, tetszett az alapötlete is a 90 évente reinkarnálódó istenekkel, az image comics is garancia a minőségre (és a káromkodás/vér/szexualitás szentháromságra), így nem lőhettem nagyon mellé azzal, ha bevállalom ezt a sorozatot -és nem is kellett csalódnom... bár nem túl forradalmi ötlet, hogy egy külső szemlélővel dobnak be minket a nyúl üregébe, ennek ellenére jól működik, hogy egy emberi karakter a vezetőnk, mert így mi is kapkodhatjuk a fejünk vele együtt az isteni játszmák közepén... és néha bizony szédítő tempóban kanyarog a fejünk, mert (szerencsére) nincs túlmagyarázva a mitológia, komótosan épülnek fel az alapok, ugyanakkor nagyon hamar a bonyodalmak kereszttüzében találjuk magunkat, úgyhogy a tempóra igazán nem lehet panasz. de főleg az utolsó füzetben pörög fel igazán minden, a hatalmi harcok valóságos küzdelemmé forrósodnak, mjg hősnők az önfeláldozás szélére sodródik -és aztán arcul-csap egy hirtelen halál-eset, aminél az ember először felhúzza magát, mert az addigi legerősebb és legszórakoztatóbb karakternek gondolta az áldozatot, aztán belátja, hogy igenis kijöhet jól még az író ebből a fordulatból, mert új dinamika alakulhat ki a megváltozott felállásból... nem csak a sztorival, de a körítéssel is elégedett vagyok, különösen a kissé művészieskedő panel-használattal, de hé, nagyhatalmú pop-istenekről van itt szó, a művészkedés hozzátartozik az imidzshez... (#10.14.)

(Alex+Ada #1-15) (2013-2015) (írta: Jonathan Luna, Sarah Vaughn; rajzolta: Jonathan Luna) (eng)

álmodnak-e az androidok csónakról az óceánon...? most már talán köztudott, hogy közel állnak hozzám az androidos sztorik (igen, a battlestar galactica még mindig az egyik kedvenc sorozatom valaha), és mivel mostanában úgyis rá vagyok pörögve a témára (hello deckard!), ezért nagy örömmel fedeztem fel ezt a képregény az internet lelkesedő zegzugaiban. főleg azért, mert olyan módon dolgozza fel a témát, amivel eddig még nem találkoztam -realistán... mert érezhetően alaposan végig van gondolva minden, az egyszerű hétköznapi élet a mesterséges intelligenciák társaságában, a társadalom megosztó gondolkozásmódja a robotokról, az ország vezetésének reakciói a sajnálatos eseményekre. és mindez le van szűkítve kislátószögre, személyes emberi tapasztalatokra (a világ eseményei leginkább csak híradásokon keresztül szűrve türemkednek be a panelekbe) -és a közepén ott dobog a hatalmas szív, egy ember és egy érző gép kapcsolatával... és mindez nagyon egyszerű eszközökkel van ábrázolva, kezdve a monoton hétköznapokkal, majd a kapcsolat kialakulásának finom lépéseinek ábrázolásával. kicsit talán még sajnálja is az ember, hogy a dramaturgia megköveteli a nagyobb ívű drámát és konfliktusokat, mert vannak pillanatok, amikor tényleg megelégedne azzal, hogy azt figyelje, hogy miképp kerül közel egymáshoz alex és ada... jonathan luna a rajzolásában is a minimalizmusra törekedett, és baromi jól is áll a (mini)sorozatnak, hogy sokszor csak szemmozgással érzékelteti az érzelmeket, vagy hogy apróbb változtatásokkal ismétli a paneleket, mert film-szerűen vezeti így az olvasó szemét. sőt, még azt is elnézi az ember, hogy néha igencsak tele vannak zsúfolva szövegbuborékokkal az oldalak, mert jó olvasni a természetesnek ható párbeszédeket, továbbgondolni az elhangzottakat. persze néha azért az ember kihátrál kicsit az emberi aspektusból gondolatban, és dünnyög magában egy sort az érdekes társadalmi változásokról, látja az allegóriát a mai világunk bizalmatlan gyűlölködéseire -vagy arra, hogy ő maga miként reagálna, ha kapna a nagymamájától egy tökéletesen engedelmes gyönyörű androidot... olyan jó érzés, amikor egy képregény nyakon-ragad, és húz magával, megmosolyogtat, izgalomban tart -majd a megfelelő pillanatban apróvá gyűri össze a szívedet... (#10.12.)