(Saga #43-48) (2017) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

látjátok azt a méretes feketéllő kőtömböt, ami kecsesen gördül le a hegyoldalon? na, az az a kő, ami a szívemről esett le... brian k vaughn belátta, hogy eleget sanyargatott minket az utóbbi időben, így most sokkal könnyedebb kézzel vezette ennek a kötetnek a fő csapásirányát. persze ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek jó irányba suhanna az élete előre (the will mindenképpen vitatkozna ezzel, miközben lóg ki a fejéből a klasszikus piros/fehér/sárga szín-összeállítású rca kábel), de az mindenképp elmondható, hogy nem szakadtunk bele lelkileg az olvasásba, és most pont ez volt a jó... pedig lehetett volna itt feneketlen kút mélységű dráma is, de sokkal inkább foglalkoztunk az előző kötet végi sokk gyakorlatias következményeivel, mint a lelki hatásaival. bár mindkettőre elmondhatjuk, hogy olyan igazi bkv-s megoldások születtek, mert ki másnak lenne mersze egy abortusz-várost létesíteni az univerzumban, ha nem neki -ráadásul egyből ezzel a sokkal nyitja azt a füzetet, amit részben az új olvasóknak is szántak... azt mondjuk nem tudom, hogy a terhesség-megszakításról miként asszociált a kedvenc perverz alkotónk a western-re, de ha már egy poros bolygót képzelt el a tevékenység köré, akkor már hozta az összes kötelező kellékét is a kovboj-kalapokkal, a tovagördülő ördögszekerekkel, a porban lesben álló banditákkal és a kietlen tájat átszelő vasparipával... persze azért a téma esszenciáját is megragadta a por-lepte felszín alatt, így elmélkedhettünk egy sort az abortusz összetett problémájáról is... érdekes volt a kötet szerkezete, mert az első négy füzetben a fő csapatra koncentráltunk (és nem csak alana-ék szomorú küldetésére, de petrichor és a robot magányára is), majd az utolsó két számban tekintettünk ki a világba kicsit, ügyesen építve tovább (a) the will-t és ghüs-t is (btw, az előbbinél igen ötletesen voltak használva a flashback-ek is, részben azért, hogy ne maradjunk lying cat (és gwendolyn-cici) nélkül idén)... ha valami akkora kedvenccé válik, mint nálam a saga, akkor óhatatlan, hogy benne van az emberben a félsz, hogy nem fogja érezni azt a bizsergést, mint korábban, de hálistennek nem úgy tűnik, hogy a staples/vaughn kettős bármikor is cserben hagyna. (#10.25.)