(Y: The Last Man #55-60) (2007-2008) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Pia Guerra) (eng)

belenéz a szarkofágba a bebalzsamozott testre: ’lenin? ő a beatles egyik tagja volt, nem?’ -hát igen, lehet hogy yorick sokat változott az évek alatt, de a humora a régi maradt... milyen alattomos dolog tud lenni a melodráma, amikor úgy operál a szappanoperai elemekkel, hogy nem tudsz kibújni a csapásai alól, mert úgy üt meg, hogy igazán fáj -vagy extrém esetben felizgat (sőt, a kötet nagy halál-jeleneténél bevallom, hogy nem bírtam levakarni a vigyort az arcomról, mert nem akartam elhinni, hogy bkv meg merte húzni ezt a lépést)... mert hiába gyűlt össze mindenki párizsban a nagy találkozásra, ha még jó pár oldalon át csak kerülgették egymást. aztán jött egy reunion, egy jól megérdemelt szex és az utána kötelező pucér beszélgetés -és az első nagy gyomros... de ettől még nem lettünk érzelmi roncsok, mert éreztük azt, hogy yorick egy idióta, aki képtelen tisztán-látni az orra előtt világító tényeket, hogy az elmúlt öt év viszontagságai nem a beth iránti vágyait növelték, hanem azzal alakult ki szoros kötelék, aki végig mellette volt. de persze hiábavaló a felismerés, mert az élet kurvára igazságtalan tud lenni... (valahol az is örömteli, hogy az elsőre a sorozat fő-gonoszának tűnő alter sem velejéig romlott, egész egyszerűen a személyiségéből adódott az összes rossz cselekedete, ő volt az, aki katonaként nem tudta kezelni a férfiak nélküli világot, és csak a halál-vágya meg az eszméi sodorták erre a véres útra)... az epilógus vaughan-osan megcsavart volt az időugrással, de persze működött is a szokásos dramaturgiai húzása, mert így el tudunk mindenkitől köszönni (hol könnyebb szívvel (lásd hero-t és beth i-et), hol a könnyeinkkel küzdve (oh, amp)) -és mennyire zseniális, hogy yorick-ot pontosan ugyanúgy kényszerzubbonyban láthattuk az utolsó jelenetében, mint ahogy találkoztunk vele a legelején... no, a világ megy tovább, mert az emberiség a katasztrófák után is képes felállni -ennyi pozitív gondolat azért belefér a végén, nem...?

(ugye jól gondolom, hogy ez volt az első nagyobb lélegzetvételű sorozat, amit borítótól borítóig végigolvastam? az biztos, hogy most pont olyan érzésem van, mint mikor egy sorozat vagy egy terjedelmesebb regény-folyam végére szoktam érni -ürességet érzek, mert nem tölthetek több időt a megszeretett karakterekkel, nem lesznek már hajmeresztően izgalmas közös kalandjaink, nincs több idétlen poén, ami a leszbikusokon élcelődik...) (##03.26.)