(Paper Girls #11-15) (2017) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

személy szerint nekem tetszik ez a koncepció, hogy mindegyik fejezetet egy újabb korszakban töltjük, és ami még fontosabb, egy másik hangulatban... mert most elhagytuk a scifi-elemek többségét, és inkább egy nagy (túlélő)kalandnak tűnt az utazás ezen szakasza, mint eddig bármikor, köszönhetően az erdőben ólálkodó szörnyeknek, a gyors sodrású folyónak, egy harcias amazonnak és a primitív létformában élő embereknek... és az is tök jól működött nálam, hogy a lányok utazása a pubertás-kor allegóriájává vált, amikor is a tinik felfedezik a testük változásait és a szexuális orientációjukat -a maguk suta módján... (érdekes lesz viszont, ha a csajok rendre átlépik a morális határokat, és muszáj nekik, ha túl akarnak élni). kíváncsian várom, hogy mennyire viselik majd meg őket ezek a tettek -mondjuk az, ha egy kőkori baltával szétverik valakinek a fejét...) időutazós sztorihoz mérten elértünk az első komolyabb paradoxonig -az ilyen alkotások mindig szívesen játszanak a tyúk/tojás dilemmával, azaz azért cselekszik valaki úgy ahogy, mert látta már korábban, hogy mit kell cselekednie, vagy ez mindig is része volt a cselekedeteinek, és egyébként is, ha nem cselekszik a jövőben, akkor a múltbéli énje nem tudja meg, hogy mit kell cselekednie, hogy eljusson arra a jövőbeli pontra, áhh, önmaga farkába harapott az agy-kígyóm... ahogy várható volt, az utolsó füzet végén megint ugrottunk egyet, hogy a klasszikus ponyva-zsánerek közül egy újabbat is kipipálhassunk: jöhetnek az óriás-robotok! (közben szépen épül a háttérben a mitológia -már megismerhettük a dedikáltan első időutazót is: egy vagány csajt a huszonegyedik századból, ki mást...) (#09.06.)