(1990) (írta: Neil Gaiman) (rajzolta: Kelley Jones, Charles Vess, Colleen Doran) (borítók: Dave McKean)

ejj, ez be rövid is vala, egy este el is lehetett jutni borítótól borítóig. de ahogy gaiman is említi a bevezetőben, felüdülés volt kisebb történeteket olvasni. álom is háttérbe szorult (sőt volt, hogy nem is bukkant fel), de ettől még érezni, hogy szoros a kapcsolódási pont a mitológiához. a sandman-univerzumhoz és a valóságoshoz egyaránt. mert egyből a nyitó-történetben a görögökhöz (is) nyúlunk, drámaian, ahogy illik. aki már ült kétségbeesve egy üres papírlap felett, az átérzi ennek a fejezetnek a drámáját, és hát egy író miről tudna a legplasztikusabban mesélni, ha nem az írói válságról. aktív macska-tulajként (mármint én vagyok az ő tulajdona...) átérzem a második füzet esszenciáját, de valahogy nehezen tudtam rezonálni vele, talán az antropomorf állatokkal lehet valami averzióm... (viszont a csattanóval egyetértek, sosem fogod tudni megszabályozni az öntörvényességüket ezeknek a dögöknek...) aztán jött a nosztalgia: hatodikos/hetedikes lehettem, amikor felvittek minket a várszínházba szentivánéji álmot nézni, és azóta imádom a darabot, az egyetlen shakespeare mű, amit többször is olvastam, a filmváltozatot is nagyon szeretem, úgyhogy nem volt gond, hogy megértsem a kifordításokat, vagy amikor konkrétan a darabból voltak beillesztve panelek, de aki nem fújja kívülről az egészet, annak biztos nehezebb dolga lehetett a befogadással. a negyedik történet ismét a dc panoptikumhoz nyúlt, akkoriban még szokatlan húzás volt a szuperhősök lelki világának rombolása, de főleg azért ütött, mert halál őnagysága még mindig piszok jó karakter. (+ a függöny mögé lesés érdekes volt, bár morogtam, hogy a piros betűs jegyzetek nem mindig olvashatóak.) (++09.22.)