(2013) (írta: Neil Gaiman)

csak hálás lehetek annak, aki visszaadja a hitemet. sajnos az elmúlt időszakban a tévé-sorozatok lefoglalták a munka után fennmaradó óráimat, és borzasztóan háttérbe szorultak a könyvek. pedig mindig is szerettem olvasni, szerettem elmerülni a különleges világokba. valószínűleg nem véletlen, hogy egy gaiman könyv, vagy épp ez a könyv hozta vissza ezt a jól ismert érzést. mert a csöppnyi regényke is tele van tömve nosztalgiával. mert az ember hajlamos azt gondolni, hogy a gyerekkor csak egy ködbevesző valami, neki most már komoly felnőttnek kell lennie. pedig a gyermeki játékosság ott marad mindenkiben, csak kötelességünknek érezzük elfojtani azt. pedig nem kéne. igenis át kell magad teljesen adni az érzelmeknek, őrülten lelkesedni valamiért, riadtan kapkodni a fejed, letérni arról az útról, amit ismersz, és menni, amerre a láb visz. persze ott lesz rajtad a felnőtt-szemüveged, de legalább alatta csillog majd a szemed. olyan könnyű ezeket leírni... minden megvolt ebben a könyvben, amiért úgy szeretem gaiman-t, a valóság (ami érthetően pont olyan, mint a hatvanas/hetvenes évek vidéki angliája), aminek a szálai közé gyönyörű stílusérzékkel vannak beleszőve a mesevilág fonalai. gördülékeny és eteti magát, mint egy frissen sült pite. és teljesen bevonz, elkerekedett szemmel, egyre hevesebb szívdobogással olvasod az elborzasztó eseményeket. és mégsem akarod, hogy véget érjenek. köszönöm neil, ismét egy könyv, aminek az emléke nem fog elhalványulni sohasem. (++07.25.)