(1988-89) (írta: Neil Gaiman) (rajzolta: Sam Kieth, Mike Dringenberg, Malcolm Jones III) (borítók: Dave McKean)

az álmokban is az elidegenítés az egyik legfélelmetesebb. annak ellenére, hogy a nyolcvanas évek gyermeke vagyok, engem annak a korszaknak a rajz-stílusa és szín-kezelése tud elidegeníteni. így bármennyire is gaiman-rajongó vagyok, ezért félve vettem a kezembe a kötetet. de hamar meg tudtam szokni, sőt, hamar kiderült, hogy mennyire összeillik a képi világ és a szöveg. mindkettőben rengeteg minden kavarog, mint egy őrült álomban. átüt gaiman olvasottsága, ahol jól megférnek egymással a klasszikusok, a mitológia, a posztmodern és a popkultúra, mégsem tolakodó a sok utalás (jelentem azért nekem sokat segítettek a jegyzetek is). meg hogy lehetne valakire csúnyán nézni, ha ilyen ötletesen használja az olyan ősi figurákat, mint káint és ábelt, lucifert (ha egyszer elkészül a filmváltozat, játszhatná david bowie és tilda swinton szerelem-gyereke...), vagy magát a halált. de a dc-s karakterkészlettel is jól kufárkodik, még egy kvázi kötet-főgonoszt is nyúl onnan. és akkor ott van maga az álmok ura, aki még keresi magát egy kicsit, de jól lesz ezzel a töprengő karakterrel utazni (és az miért van, hogy én gyakran neil arcát látom bele egy-egy panelon. na jó, más meg robert smith-t...). a füzetek eltérő hangulatúak, mégis van bennük kohézió, és a változatosságuknak hála, sosem tudhattam, hogy legközelebb mit kapok -amikor már azt hittem, hogy egy tárgy/egy füzet stílben haladunk, akkor is rámcáfolt. és főleg nem tudom, hogy legközelebb melyik álommal repülünk tovább. bár ez még csak a prelűd volt, mégis elvarázsolódtam, elég volt három röpke délután/este a befejezéséhez, kívánta, hogy olvassam tovább. (az azért riasztó volt, amikor úgy éreztem, hogy a vasárnapi sziesztámba is beszivárgott egy kicsit...) (++09.16.)