(1990-1991) (írta: Neil Gaiman) (rajzolta: Kelley Jones, Mike Dringenberg, Matt Wagner) (borítók: Dave McKean)

az a jó az álmokban, hogy sosem tudhatod, hogy mi vár rád a következő kanyaron túl. a halhatatlan családdal megtöltött hangulatos bevezető után valami igazán nagyszabást vizionáltam. ezt támasztotta alá a következő fejezet is, amelyben álom drámaian elbúcsúzott mindenkitől, közben a pokolban is nagyon készülődtek a fogadására, én meg már dörzsöltem a tenyeremet, hogy mekkora összecsapás készülődik itt. aztán persze neil mindenkit átvert egy isteni fityisz mutatása közben. csata helyett filozófiai elmélkedést kaptunk, és a pokol kulcsát. ezután jöhetett az igazi gaiman-i tobzódás, számtalan kultúra terméke tette tiszteletét álomföldön, mindenkinek meg volt a jó oka, hogy beleszóljon az örökösödési procedúrába. úgy tűnik, szokás lesz, hogy a nagy összefüggő történetekből kidugjuk a fejünket egy-egy rész erejéig, most nem is az volt az érdekes, hogy megnézhettük, milyen az, amikor a holt lelkek visszatérnek, hanem hogy ehhez szerzőnk a gyermeki perspektívát választotta, sőt, egyetlen kis helyszínt, ahol ábrázolhatta ezt az abszurditásában szomorú eseményt. no, de vissza a palotába, ahol betemettek minket az intrikák, alkudozások és érvelések, majd a lehető legszorosabb értelemben jött a deus ex machina, mint megoldás. aztán már csak egy kis szomorkás levezetés volt, hogy fokozatos legyen a felébredésünk. pedig én még úgy aludtam volna...(++09.30.)