(Fantastic Four vol.1 #570-574) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Dale Eaglesham, Neil Edwards) (eng)

a szuperhősök azért különlegesek, mert képesek önzetlenül segíteni másokon, fel tudnak áldozni mindent, hogy a világ(ok) jobb hely(ek) legyen(ek). de biztos, hogy az a legnagyobb hős, aki képes félrerakni minden egyéb tényezőt...? reed richards-nak különleges státusza van a szuperhősök között, ő azon kevesek egyike, akit szerető család vesz körbe, akinek a gonoszokon túl a családja boldogságáért is meg kell küzdenie. úgyhogy amikor az vetődik fel, hogy úgy lehet igazán a multiverzum hasznára, ha eldobja a szeretetet a szívéből, természetesen hátat fordít a küldetésnek. pedig az előző kötet óta nem múlt el a lelkiismereti szurkálása, továbbra is a nyúlékony vállára akarja venni a világ összes problémáját. és persze jonathan hickman igazi vad kalandként mutatja be reed ismerkedését a multiverzumos doppleganger-jeivel, okosan végiggondolta a sokféle karakter-változatot, külsőleg és személyiségben is eljátszott az ötlettel, és közben mindenféle veszélyes kalandba is dobálta őket (főleg a végső csata volt sodró lendületű)... eléggé reed-en voltak a hangsúly a kötetben, a másik három f4 tag kicsit passzív volt az elején, aztán jött a negyedik füzet, ami egy széthulló bolygón játszódott, és itt már ben és jonny is megkapták a maguk bunyóit, igaz, ez a sztori tetszett a legkevésbé, mert kicsit zavarosan ugráltunk jelenetről-jelenetre, és olyan érzés volt, hogy túlságosan építkezik valami korábbi (általam nem olvasott sztorira) -viszont az így is kiderült számomra, hogy a richards-gyerekek nem csak cukik és nagyszájúak, de az apjuk zsenialitása is ott fortyog bennük... fantasztikus-éktól elvárjuk, hogy a történeteik árasszák magukból a családi szeretet érzését, és ezt meg is kaptuk a zárástól, ahol kicsit ki lehetett engedni egy szülinapi zsúron, még peter parker-nek is volt ideje be-hálóhintázni egy szelet tortára, de persze nem lehet csak ilyen kis szolidan búcsúzni a kötet végén, akkor minek jönne vissza az olvasó, nem...? úgyhogy a kedves szerző odacsapott egy pofás cliffhanger-rel, hogy már nyissuk is a következő kötetet... (elég látványos volt a rajzoló-váltás a kötet közepén, az első művész javára döntve a mérleg nyelvét, pedig elsőre még azt mondtam neil edwards szokatlan ’kamera-szögeit’ látva, hogy ’hmmm!’, de aztán a deformált arcainál elveszített...) (×09.20.)