(DareDevil vol.2 #9-15) (1999-2001) (írta: David Mack, Jimmy Palmiotti; rajzolta: Joe Quesada, Rob Haynes, David Ross) (eng)

sokan vitatják, hogy egy képregény lehet művészeti alkotás is (tudjátok, ők azok a korlátolt véglények, akik sosem jutottak túl a garfield kockákon) -pedig még egy szuperhős történetben is lehet vizuálisan izgalmas összhatást létrehozni. bár kell hozzá némi bátorság, mert nem minden képregény-olvasó vevő az ilyen artisztikusabb megoldásokra, az absztrakt analógiák végiggondolására, pedig jól tud működni ha valaki átlép a hagyományos panel-kezelés és szövegbuborék-használat láncain. és még oka is van erre, nem csak az, hogy a feje a fellegek fölé ér... mert ezzel akarja rajzolt formában ábrázolni a látáson túli érzékeléseket, hogy matt murdock mennyire másképp látja a világot vakon (nem véletlenül hangsúlyos a zeneiség is a füzetekben) -plusz hősünk ellentét-párjának, egy süket lánynak érzékelésébe is belepillanthatunk (aki ráadásul indián származású, így a kulturális hagyatékukat is bele lehetett építeni a vizualitásba)... találkozik egy vak és egy süket -mint valami rossz vicc kezdete, pedig jól kitalált páros ez, mert működik a kapcsolat-építésük (a romantikus felhangokkal együtt), és tetszett az is, ahogy a harcok során is kiegészítik egymást (btw, piszok nehéz lehet egy olyannal verekedni, aki nem csak a te mozdulataidat utánozza le, de bármit, amit korábban látott)... a kezdeti rajzolt tobzódás után sokkoló volt a középső füzet stílusa, ráadásul eddig nem nagyon tapasztaltam olyat, hogy egy képregény-sorozatban filler-epizódot kaptunk volna, de úgy tűnik, nem csak a tévésorozatoknál létezik ez a fogalom -igaz, nem panaszkodhatunk, mert ha már meg kellett állnunk (gondolom kényszerűségből, pedig azt hittem, hogy a rajzolás miatt csúsztak el ennyire a megjelenésekkel), akkor legalább érdekesen kaptunk egy átfogó képet a hell’s kitchen-iek mindennapjairól... no de vissza a fő vonalhoz, és vissza a klasszikus daredevil-i vonásokhoz, azaz a tárgyalótermi drámához és wilson fisk-hez... nekem, aki csak tévében látott eddig tárgyalást, hitelesnek tűntek foggy bírósági jelenetei, jó látni őt munka közben (maximum azért nem jó őt látni, mert joe quesada kifejezetten csúnyára tudja őt rajzolni...) -és ki mást ültetett volna a vádlottak padjára, ha nem magát a vezért... meglepődtem, hogy ennyit építettük a hatalmas gonoszt, gyerekkori traumákkal, ahogy általában szokás, már-már elhittem, hogy a kezdetek bemutatása után eljött számára a vég -de nem, csak hasonlatossá tették a nemezist a hőshöz, és azért ehhez is kellett némi kurázsi... eddig is közel állt hozzám a fenegyerek, de ezek a füzetek még közelebb húzták a szívemhez a karaktert -köszönhetően annak is, hogy a művészi koncepcióval még erősebb hangulatot tudtak létrehozni köré. (szeretném, ha echo vissza-visszatérne a sorozatba, mert mindig érdekes látni, amikor matt rágja magát egy nő miatt...) (szép főhajtás volt kevin smith-nek, hogy a videotékában randal és dante fogadták matt-et -bár nem tudom, hogy a két lókötő mikor költözött át jersey-ből new york-ba...) (#01.17.)