(James Bond vol.1 #7-12) (2016) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Jason Masters) (eng)

múltkor megidéztük a klasszikus regény-béli, korai connery-s bond szellemét, most viszont egy másik klasszikus szellemmel is kacérkodtunk egyet (kacsint)... most is jól kitűnt, hogy warren ellis miért a tökösségéről ismert, mert bizony nem maradt a járt úton, és nem indigózta az előző kötetet, hogy egy újabb nagyívű bond-kalanddal töltse ki az időt, hanem egy sokkal szűkebb keresztmetszetű, ám mégis szövevényesebb és hiper-realistább történettel lepett meg minket... mert a kémek nem csak egzotikus helyszíneken hajtják a lengén öltözött, könnyen kapható hölgyeket, de akár testőr-funkcióra is bevethetőek a szűkebb pátrián... gyanítom, hogy komoly aktualitása van a való életben is annak, hogy a külföldre dedikált titkos-szolgálat politikai vitában áll a nemzetbiztonsági (belső) szervekkel, de azért az elég merész elképzelés, hogy az mi6 tagok otthon nem tehetnek semmit, még fegyvert sem tarthatnak maguknál... nem véletlenül mélyedtem el a szakszolgálatok háza táján, mert fontos szerepet játszottak a történetben a különböző osztályok -és a hozzájuk beépült ellenséges elemek... mert ez is a realitást erősítette, hogy még a saját (vagy a szomszéd) titkosszolgálatunkban sem bízhatunk, mert mindenhol gyarló emberek szolgálnak, akiket el lehet csábítani a vagyon ígéretével... meglepődtem, hogy az volt a csavar a főgonosznál, hogy nem volt csavar, már az elejétől láttuk az arcát, és még monologizálni sem volt igazán hajlandó, nem törekedett világuralomra, csak gazdagságra. így aztán a mellé bedobott spectre név is csak egy csali volt a régi rajongóknak, semmi több... kicsit töprengősebb, beszélgetősebb kötet volt ez, de azért nem nélkülöztük az akciókat sem, bond gond nélkül zúzott le nem egy luxus-autót út közben -azt meg csak én képzeltem bele a rajzolt arc-mimikába, hogy a kézitusák és fejlövések alatt mosolyog és nem vicsorog...? (#08.24.)