(Punisher vol.6 #13-18) (2002, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: Steve Dillon, Darick Robertson) (eng)

az alapvetően pacifista beállítású emberek is tudják azt, hogy az erőszak ábrázolásának van az a fokozata, amikor már nem viszolyogtató, hanem átcsap bűnös élvezetbe. garth ennis nem hogy megtalálja ezt a határt, de már nem is látja, olyan kurva rég volt már, amikor átlépte... nem számít az, hogy százakat öl meg nála a punisher (ezúttal szarin-gázzal), nem számít az, hogy hány newyork-i gengszter esik a leszámolás-hullám áldozatául, nincs mérőszám már a kifröccsenő vérre, levágott végtagokra. ebben a világban még az is természetes, hogy rozsomáknak lerobban az arca, véres cafatok maradnak az intim szerveiből, vagy egy kibaszott úthenger parkol a fején -nem mindegy? úgyis túléli... komolyan, borzasztóbbnál-borzasztóbb dolgokat gépelek itt sorban, és mégis mosolygok, mert olyan lazán és őrülten adja elő az alkotó-csapat ezt az erőszak-szimfóniát... viszont egy füzetnyi komolyságot azért megenged magának ennis, amikor hazabeszél, és megpróbálja az emberek fejébe verni az észak-ír konfliktus abszurditását... (szegény soap nyomozót már sajnálja az ember, mert a szerző kifejezetten mocsok vele, ahogy folyton olyan ágyakba dobálja be őt, ahol semmi keresnivalója nem lenne, mert mondjuk elvileg nem meleg -az meg ugye főleg nem egészséges, ha valaki a tudtán kívül a saját anyával fekszik össze...) (##09.26.)