(Paper Girls #1-5) (2015-2016) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

mi ez a vonzódás manapság az íróknál a nyolcvanas évek bicikliző tinijeihez...? még szerencse, hogy mind a stranger things alkotói, mind brian k. vaughan túl tudtak lépni az ifjúkorukban befogadott stephen king és steven spielberg által bejáratot toposzokon, és csak kiindulópontnak használták az inspirációkat -jelen esetben arra, hogy csak egy rövid ideig nyomjuk a pedált a fehér kerítéses elővárosi miliőben, hogy aztán két sarokkal később már egy interdimenzionális utazáson találjuk magunkat... illetve még így öt füzet után sem kristályosodott ki, hogy mi is lesz a sztori fő tétje, mindenesetre baromi élvezetes a csajokkal együtt felfedezni az összes hajmeresztő kanyarját... azokkal a csajokkal, akik rövid időn belül egyéniségekké váltak a neonfényes lapokon, markáns megkülönböztető jegyekkel és könnyed szerethetőséggel felruházva -ez utóbbi kellett ahhoz, hogy a megfelelő (lőporfüstös) pillanatokban érzelmileg bevonódjunk mi olvasók is a drámába és a sokkba. mert persze bkv-ról van szó, akit pont azért szeretünk, mert úgy tud játszani az érzelmeinkkel, mint kevés író jelenleg a szakmában -és az se’ felejtsük el, hogy abban a korszakban, amikor már minden fordulatot elhasználtak százszor, a kezedbe akadhat egy olyan történet, ahol tényleg nem tudhatod előre, hogy milyen őrült ötletet dob még be a szerző, ha lapozol egyet... bár a csodás neon-színeket már emlegettem, azért tegyük hozzá, hogy nem vagyok száz százalékig megelégedve a vizualitással -mert míg a közelik csodásan vannak rajzolva, addig a távolabbi (elsősorban csoportképek) már bántóan elnagyoltak... viszont a nyolcvanas évekkel mind a két fél jól bánik, nincs túlzásba víve a nosztalgia vagy a túlzott utalgatás, kis bongyor haj itt, boygeorge poszter a falon ott -ronald reagen meg csak egy álom-jelenetben köszön be... (#09.03.)