(The Walking Dead #7-12) (2004) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2011)

úgy emlékszem, hogy az első olvasáskor komoly sokként ért a rajzoló-váltás, mert nehezen szokta a szemem az elnagyoltságot, de most nem éreztem olyan nagynak az ugrást, sőt, valahol még örültem is neki, hogy lori-nak végre nem ló-arca van... érdekes visszanézni némi jövő-béli tudással a kezdetekhez, amikor megindult a kiscsapat az igazán soha véget nem érő menetelésére, és furcsa látni, hogy mennyire naivak voltak a karakterek az elején, hogy azonnal megbíztak vadidegenekben is, hogy hagyták, hogy egy hely látszólagos kényelme tévhitekbe ringassa őket -és hogy az apokalipszis megindulása után ennyivel is voltak még olyanok, akik hittek abban, hogy visszafordítható a zombi-kórság... feltűnő volt még, hogy mennyire ráfeküdt robert kirkman a kapcsolatépítésre, a karakterek ilyen viszonylag rövid idő alatt is könnyen kötődést tudtak kialakítani egymás iránt (ennek kifejezetten szórakoztató formáját adja elő maggie és glen a ’-magányos vagyok, dugunk? -dugunk!’ párbeszéddel)... ugyanakkor működik a rendre lecsapó dráma is, a feldolgozhatatlan gyász felemészti az egyéneket és a közösséget is -mert még nem tanulták meg, hogy hogyan lehet megkeményíteni a lelket úgy, hogy képessé váljanak életben maradni ebben az élhetetlen világban... (##03.08.)