(The Walking Dead #31-36) (2006-2007) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2013)

miért van ennyire beágyazódva a kultúrákba a bosszú motívuma? de tovább is mehetünk ezen a filozofikus úton: miért fűti még a felvilágosult modern embert is az az érzés, hogy kötelessége megtorolni az őt ért sérelmeket? persze van az a szint, amikor már képtelenség józanul gondolkozni -és olyankor jön elő mindenkiből az állat... gondolhatná az ember, hogy még több zombit hentelnek a srácok, azért változott át a borítón az eddigi sárga karika piros 18-assá, de nem, michonne tehet az egészről... mert mi olvasók szépen komótosan végigmegyünk vele ezen a gyomorforgató lelki úton, ahogy módszeresen teszi tönkre a kormányzó testét, százszorosan visszaadva azokat a sebeket, amiket az a vadállat ejtett rajta... nem csoda, hogy a kötet végére csak egy sarokban motyogó roncs marad belőle, mert azt nehéz kezelnie bárkinek is, ha egyszer kitör belőle az állat. ugyanígy rick is meghasonlik önmagával, mert meg kell kérdőjeleznie a belé-nevelt morált, mert úgy érzi, hogy már megszűnt jó embernek lenni azzal, hogy (a családja védelmében) gondolkozás nélkül elveszi bárkinek az életét... (kicsit másabb volt így a dramaturgia, hogy a böriben lévőket félreraktuk a kötet nagyrészére, és rick-ék túlélésére koncentráltunk.) (##08.02.)

(The Walking Dead #25-30) (2005-2006) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2012)

tényleg csak egy szuszanyásnyi időt hagy robert kirkman a karaktereknek a rácsok között, hogy egy kicsit rendezzék az összezavarodott érzéseiket (lásd carol-t, aki a bigámiában látja a megoldást), aztán hamar jön egy kaland, ami rövid időn belül rémálommá változik... nem is emlékeztem már, hogy ilyen közel van woodbury a börtönhöz, de nem is a helyszín az érdekes, hanem hogy ott találkozhattunk a képregény első igazi gecijével, a kormányzóval, aki gyomorforgatóan mutatja be, hogy miként tud elkorcsosulni egy ember, ha hirtelen hatalmat érez a kezében. és ehhez a szerzőnek (megint) sokkolnia kellett minket, de durván (van itt bőven testi és lelki megaláztatás, zombi-gyűjtés és a rómaiaktól elorozott ’kenyeret és cirkuszt a népnek’ elmélete alapján bedobott helyszín, a vérgőzös aréna...) (##07.31.)

(The Walking Dead #19-24) (2005) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2012)

szerintem michonne a belépője miatt lett olyan kultikus karakter a dead-univerzumban -mert a láncos-zombis/katana-lengetős felbukkanása után elég ellentmondásos karakterként csatlakozott a csapathoz, első mozdulatra komoly konfliktust okozva egy ártatlannak induló szopással... elég jól lefedi a cím a kötetet, ami meleg szívvel fogadta be a melodramatizmust, a szappanoperai kapcsolati túltengést a zombi-hentelések közé, a legtöbb konfliktust magánéleti veszekedésekből vezetve le... mindenkinek máshogy megy el az esze az ilyen embertelen körülmények között, azonban talán rick-et a legkönnyebb megérteni (persze, hiszen egy hatásos nagybeszédet is kap, hogy ránk öntse a teljes filozófiai szemléletét), mert azt könnyű belátni nekünk kívül álló olvasóknak, hogy egy ilyen eltorzult világból már nincs visszaút, alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez. csakhogy az sosem szerencsés, ha elveszed az emberektől a bennük élő naiv reményeket... (##07.28.)

(The Walking Dead #13-18) (2004-2005) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2011)

oh, a börtönös részek! pont az a korszak az egykor szépreményű walking dead sorozatból, ami élénkebben megmaradt a fejemben, plusz ugye ez még az a kötet, amit olvastam is már évekkel ezelőtt -és mégis tudott sokkolni jó pár pontján (mondjuk a öngyilkosság/gyilkosság kombójával, vagy az eszét vesztett rabbal)... de egyébként is érezhető, hogy az volt robert kirkman (jól működő) technikája, hogy csendes karakter-pillanatokkal pöttyözi tele a brutálisabb szekvenciákat... kezdenek körvonalazódni a hosszabb-távon velünk maradó témák is, hogy milyen határokat kell átlépnie az embereknek az embertelenség útján, hogy milyen szabályokat kell lefektetni, hogy a moralitást hozzá lehessen igazítani az új világrendhez. és ugye rick itt válik végleg határozott vezetővé... (##07.26.)

(The Walking Dead #7-12) (2004) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2011)

úgy emlékszem, hogy az első olvasáskor komoly sokként ért a rajzoló-váltás, mert nehezen szokta a szemem az elnagyoltságot, de most nem éreztem olyan nagynak az ugrást, sőt, valahol még örültem is neki, hogy lori-nak végre nem ló-arca van... érdekes visszanézni némi jövő-béli tudással a kezdetekhez, amikor megindult a kiscsapat az igazán soha véget nem érő menetelésére, és furcsa látni, hogy mennyire naivak voltak a karakterek az elején, hogy azonnal megbíztak vadidegenekben is, hogy hagyták, hogy egy hely látszólagos kényelme tévhitekbe ringassa őket -és hogy az apokalipszis megindulása után ennyivel is voltak még olyanok, akik hittek abban, hogy visszafordítható a zombi-kórság... feltűnő volt még, hogy mennyire ráfeküdt robert kirkman a kapcsolatépítésre, a karakterek ilyen viszonylag rövid idő alatt is könnyen kötődést tudtak kialakítani egymás iránt (ennek kifejezetten szórakoztató formáját adja elő maggie és glen a ’-magányos vagyok, dugunk? -dugunk!’ párbeszéddel)... ugyanakkor működik a rendre lecsapó dráma is, a feldolgozhatatlan gyász felemészti az egyéneket és a közösséget is -mert még nem tanulták meg, hogy hogyan lehet megkeményíteni a lelket úgy, hogy képessé váljanak életben maradni ebben az élhetetlen világban... (##03.08.)

(The Walking Dead #1-6) (2003-2004) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Tony Moore) (magyarul: kepregeny.hu, 2011)

kezdjük egy kis töri-leckével: 2010-ben engem is könnyen elért a zombi-láz, annak ellenére, hogy a téma a horror-jellege miatt nem áll hozzám közel, de frank darabont meggyőzött arról, hogy a rothadó testek és a csendes karakter-dráma igenis tudnak kéz-a-kézben járni egymással. persze így annak is nagyon megörültem, hogy egy hazai kiadó is belevágott az eredeti képregény megjelentetésébe, raktam is fel a polcomra lelkesen az újabbnál-újabb köteteket. sőt, az első négyet végig is daráltam majd’ egy hétvége alatt, a többinél meg ottmaradt az ígéret, hogy ’majd egyszer, ha lesz rá idő’. azzal áltattam magam minden tévés évadkezdéskor, hogy a sok csalódás hatására most már biztos abbahagyom a show nézését, és inkább az írott változatot fogom preferálni. hát tavaly tényleg betelt a pohár, és idén meglett az a régóta keresett idő is, hogy a polcom felé forduljak... sajnálom, hogy a korábbi olvasásom a nagy kritika-író-lázam előtt történt, mert így nincsenek kézzel fogható bizonyítékaim az első benyomásokról, így be kell érnetek az ismétlésnél tapasztaltakkal... persze maga a sztori már nem sokat tudott adni, hisz’ láttam is, olvastam is már ezelőtt, viszont eltelt annyi idő azóta (és a kegyetlen sorozat-kaszám óta), hogy egy jó adag nosztalgia keveredjen a panelek közé, hogy mosolyogva tudjak rácsodálkozni arra, hogy honnan is indult a nagy zombi-apokalipszis, hogy milyen szereplőkkel töltöttünk el akár csak egy kevéske időt is. és azt is el kell ismernem, hogy az ismerőssége ellenére is vannak olyan elemei a kötetnek, amik jól tudtak működni most is, van hogy a dráma ragadott torkon, van hol a feszültség emelte a pulzust (még akkor is, ha (a médium jellegéből fakadóan) a tévében bizonyos sokkolások jobban tudnak működni -mert a zene, a vágás, a maszkmesterek munkája olyan pluszokat adnak, amiket rajzolt formában lehetetlenség átadni). úgyhogy itt egy új elhatározás az idei évre: egy zombi-túlélő kitartásával fogok újra-és-újra a könyvespolcom felé fordulni, hogy régi és új kedvencekben leljem örömöm... (##03.04.)